csokis mogyorós répaital

“Emlékszel arra, amikor a Sparban egy szegény hajléktalan vett előttem egy sportszeletet? Most a mekiben volt ugyanez. Egy sajtburgerrel. Olyan furcsa volt látni. A szemét. Azt a könnyes örömöt.”

Nem szóltam semmit. Csendben pakoltam tovább a ruhákat.

Eszembe jutott az a fiatal pár, akiktől a minek örülnének kérdésre azt a választ kaptam, hogy egy fehércsokis csigának.

Én is meglepődtem. De tulajdonképpen min is? 

Hogy nem 4 zsemlét mondott? Hogy ők is vágynak olyan dolgokra, amik nem feltétlenül az életbenmaradáshoz szükségesek? Hogy időnként megkívánnak egy kis édességet, vagy egy hamburgert? Az lenne a furcsa, ha nem így lenne. Attól, hogy valaki hajléktalan lett, még nem felejtette el mindent. Viszont egészen biztos, hogy sokkal, de sokkal ritkábban jutnak hozzá, az ilyen "luxuscikkekhez" mint az átlagemberek.

Nincs igazság. 

Hogy lehet, hogy az egyiknek mindene megvan, a másiknak pedig semmije?

Hogy az egyik hazamehet a meleg lakásába, a másiknak pedig az utcán kell aludnia?

Hogy az egyik belenyúlhat a teli hűtőjébe, ha enni szeretne, míg a másiknak a kukában kell kotorásznia mások szemetében, ha bárminemű élelemhez szeretne jutni?

Hogy lehet, hogy nekünk mindenünk megvan, míg egyes embereknek a kezükben lévő szakadt zacskó tartalma az összes ingósága?

Ilyeneken szoktam gondolkozni, amikor fél kézzel a laptopom jelszavát pötyögöm be, a másikkal pedig a táblagépet nyomkodom. Amikor a piacról jőve teli táskával elmegyek a házak sarkában kuporgó éhes vagyok feliratú táblát szorongató emberek mellett. Amikor jógáról nagy elégedetten hazafelé sétálva szembejönnek velem felemás cipőben a megrakott rozsdás biciklijüket toló szakállas öregek.

Dühöt érzek.

Mérhetetlen dühöt, lelkiismeretfurdalást és tehetetlenséget.

Dühös vagyok, mert embereknek így kell élni. 

Lelkiismeretfurdalásom van, mert én nem így élek.

És tehetetlen, mert nem tudom megoldani a problémát.

Mert nincsen jó megoldás a kezemben. Olyan, ami előrevisz.

Mert persze, lehet adakozni, kéregetnek. Pénzt, ételt, használati tárgyakat.

Szoktam is adni, és ugyan rendkívül gálánsnak érzem magam a szendvicsek illetve 50-60 forintok megválásától, de a pillanatnyi sikerélmény után mindig arra kell, hogy rádöbbenjek, hogy tulajdonképpen nem tettem semmit. Mert ettől nem lett jobb neki. Nem változott az élete. Ugyanúgy az utcán él, nincs mit ennie és munkanélküli.

Számomra ez lenne a segítés. Hogy valami olyant adok neki, amivel megváltoztatom az életét. Amivel ő tudja megváltoztatni a sajátját. 

Munkát. Lakhatást. Lehetőséget a beilleszkedésre.

Minden egyéb csak tűzoltás.

Számomra. 

Anya szerint például ez nem így van. Hogy nem lehet mindig a végső megoldásra várni. Hogy vannak helyzetek, amikor be kell érnünk a köztes lépésekkel. Jelen esetben azzal, hogy az adott pillanataikat megkönnyítjük. 

Nehéz ügy. Nagyon nehéz.

És a legszomorúbb az, hogy nemhogy nem javul a helyzet, egyre inkább csak romlik. Egyre több a nincstelen, kéregető ember. Az utcán, a hidakon, a kirakatok alacsony párkányán, az aluljárókban.

És mind ugyanazt várja.

Segítséget.

Ha az otthon lévő konyhai gépeket kéne osztályoznom, két csoportba tudnám őket sorolni.

Vannak azok, amiket nap mint nap előveszek, felhasználási területüket tekintve pedig multifunkciósak. És van a másik csoport, amik az eredeti célterületüken kívül másra nem használhatóak, és csak akkor akadnak a kezembe, ha félévente egyszer rendet rakok a szekrényben.

Az egyetlen dolog, ami ezeknél az eszközöknél vigasztal, hogy gyakorlatilag a, tulajdonképpen nem adtam érte pénzt, b, anyával forgó rendszerben használjuk.

A gyümölcscentrifuga pontosan ez a kategória. 

Az enyém igazi veterán darab, tizensokévnyi pihenő után került újra használatba, anya állítólag ezzel gyártotta a kisbabakori leveimet. És bár mindig klassz dolgok sülnek ki belőle, ha előveszem, mégsem sikerül rászoktatni magam a rendszeres alkalmazására. 

Sebaj, próbálkozni azért lehet.

Hozzávalók 1 pohárnyi italhoz:
3 nagy répa (vagy 1 csésze répalé)
1/3 csésze kókusztej
1 teáskanál karob vagy kakaópor
1 nagy teáskanál mogyoróvaj

A répát hámozzuk meg, majd gyümölcscentrifugával préseljük ki a levét.
A többi hozzávalóval együtt tegyük turmixba, dolgozzuk simára, és igyuk meg minél hamarabb!


Recept a myvega.com-ról

Répás-narancsos Bircher müzli

Nagyjából azóta próbálok munkát találni, mióta hazajöttem Hollandiából. 

Sőt. Már onnan is próbáltam. 

 De nem aggódtam.

Fel sem merült bennem, hogy ez probléma lehet. Hogy majd pont én nem találok, akinek előzőleg is hogy összejött. 

Na igen. Előzőleg.

Az első hónap eltelte után kezdett derengeni, hogy mekkora tévedésben vagyok a magyar munkaerőpiac és a saját pozícióm megítélésével kapcsolatban. Hogy mennyire nem az előző alkalom volt az általános szituáció.

Hanem ez. 

Az elküldött önéletrajzok és válaszra sem méltatott jelentkezések tömkelege. Az irreális elvárások és szégyenletesen alacsony fizetések.

Gyalázat.

De nem adtam fel.

Volt egy olyan kényszerképzetem, hogy nekem mindenáron dolgoznom kell. Valamit.

 Bármit.

Azt akartam, hogy ugyanúgy el kelljen indulnom otthonról valahova reggelente, mint a társadalom többi tagjának.

Már takarítói munkákat is nézegettem. Minden olyant, amiről úgy éreztem, hogy  meg van az esélye, hogy nem hagynám ott az első nap után, és ígéretesebb fizetéssel kecsegtetett. 

Pedig ez nem a pénzről szólt.

Illetve azt is mondhatjuk, hogy a pénzen kívül nagyjából mindenről. De ennek ellenére van bennem egy bizonyos lélektani határ, ami alatt egyszerűen nem vagyok hajlandó csinálni semmit sem. Mert annál már nagyjából már azzal is többet érek, ha otthon ülök a fenekemen.

Apa volt az, aki minden alkalommal amikor beszámoltam neki a legújabb próbálkozásaimról, csak rázta a fejét. Hogy tartsam már magam többre. 

Akkor csak ráztam a fejem, és azt gondoltam, hogy bárcsak.

Hogy bárcsak gondolkodhatnék így. Hogy bárcsak tudnék így gondolkodni.

Az agyamban azonban csak egyetlen dolog zakatolt: az, hogy csinálnom kell valami értelmeset. 

Valami hasznosat. 

Valamit, ami keretet ad a napjaimnak. 

Valamit, amivel el tudom foglalni magam.

Muszáj.

Mert képtelen vagyok elfoglalni magam. 

Nevetségesen hangzik, de nem tudom kitölteni a szabadidőmet. Képtelen vagyok. Arra van szükségem, hogy mások megmondják mit csináljak. Hogy megtöltsék tartalommal.

Próbálkoztam tovább.

Közben a hetek egyre csak teltek, én pedig arra eszméltem rá, hogy tulajdonképpen nem is érzem magam olyan rosszul a semmittevésben. Hogy az, amitől annyira féltem, talán mégsem olyan ijesztő. 

Hogy mégis tudok rendelkezni a saját időmmel.

Itt tartok most.

Nem adtam fel, néha még most is elküldök egy-egy jelentkezést, de kizárólag azokra a hirdetésekre, amiket szívesen csinálnék.

De már nem menekülök.

Eldöntöttem, hogy szembenézek magammal. Lehet, hogy ez a néhány hónap üresjárat azért kell, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Hogy megteremtsem az életem.

A végére pedig megosztanám veletek a néhány kedvenc, és sajnos igen tipikus hirdetésszöveget. Volt ugyanis egy rövid időszak, amikor feltett szándékom volt, hogy magántitkárnőként fogok elhelyezkedni (ne kérdezzétek miért), akkor akadtam rá ezekre a gyöngyszemekre. 

És ez csak a jéghegy csúcsa. Van még több, és lejjebb is. De úgy tűnik ilyen ez a popszakma.

"Menedzser asszisztens állás betöltésére keresek jól kommunikáló, önállóan dolgozni képes, kifejezetten csinos és minden lehetőségre nyitott hölgyet.
Feladata a menedzser munkájának hatékony segítése, adatok feldolgozása, ügyfelek fogadása."

"Fiatal egyedülálló csinos hölgyet keresek asszisztensi és titkárnöi munkakörbe.
Feladatok: Telefonhívások fogadása, vállalati levelek rendszerezése, időpont egyeztetés, kíséret üzleti utakra és konferenciákra.
Elvárások: felhasználói szintű számítógépes ismeret, jó megjelenés, odaadó hozzáállas.
8-órás bejelentett teljes állású munka.
Fizetése meghaladhatja a 350000 Ft-ot.
A jelentkezéshez küldje el önéletrajzát valamint több egész alakos és egy arcképet."

"Nagyon dekorativ, szép arcú, fiatal, vékony alkatú kísérő-asszisztenst keresek személykiséretre, titkárnői és ügyintézői feladatok ellátására. Az ajánlat lehet főállás vagy másodállás is akár! Kiemelt bérezést és egyéb juttatásokat, bejelentést, garantálok. Jelentkezni itt lehet egész alakos, arcképes fotóval vagy üzenet váltás után mailban!"

"Pénzügyi tanácsadó cég ügyvezető igazgatója mellé keresünk, fiatal attraktív megjelenésű,bevállalós hölgyet. A munkavégzés során számítunk a jelentkező teljes diszkréciójára. Igazgató Úr üzleti megbeszéléseihez havi kb 4 alkalommal keresünk munkaerőt, aki Mindenben a segítségére van. Egész alakos fényképes önéletrajzot kérünk. Fizetés megbeszélés szerint."

  - A recept a híres, állítólag nemcsak hiperegészséges, de egyben a legoptimálisabb reggelinek is kikiáltott Bircher müzli egy változata, almaalap helyett répával. Ha nagyon sok időnk lenne, akár elkészíthetjük hozzá a fenti receptben szereplő diós banánkrémet is. - 


Hozzávalók 2 személynek:
70 g zabpehely
3 evőkanál lenmaghús
csipetnyi só
45 g mazsola
1 zsenge répa finomra reszelve
2 narancs kifacsart leve (és a maradék húsa)
1/2 csésze joghurt
1 teáskanál vaníliapor

Keverjük össze a zabpelyhet, lenmaghúst, sót, mazsolát és a reszelt répát.
Facsarjuk ki egy narancs levét, majd adjuk a száraz keverékhez a joghurttal együtt.
Ízesítsük a vaníliaporral, majd tegyük egy nagy befőttesüvegbe, és hagyjuk állni legalább egy éjszakán keresztül. 

Fogyasztás előtt kanalazzuk egy részét egy tálkába, majd tegyünk rá banánkarikákat, eperdarabokat (vagy málnát, áfonyát, bármit csak bogyós legyen ;) és szórjuk meg pirított mogyoróval.


A recept a Tucker oldalról.

Ingredients for 2:
70 g rolled oats
3 tbsp ground linseed
pinch of salt
45 g raisins
finely shredded young carrot 
juice of 2 big orange
1/2 c yoghurt
1 tsp vanilla powder

Mix the rolled oats, linseed, salt, raisin and shredded carrot.
Squeeze a big orange then add the juice and the yoghurt to the dry mixture.
At the end season with the vanilla and transfer into a big jar. Let it stir during the night.
Serve it with banana circles, strawberry pieces (or with any type of berry) and toasted peanuts.

Lencsés diósült

Egyes számú elhatározás: magától értetődően betartom az eddigi elhatározásaimat. Mint a cukorstop projekt. Mostanában, mintha kissé megakadtam volna. 
Kettes elhatározás: igyekszem hatékonyabban tanulni, mert a jelenlegi módszerem nem olyan eredményes, mint amennyire én annak örülnék. Esetleg kombinálni mindezt a mennyiség csökkentésével.
Ugyanilyen fontos, hogy találjak egy kedves, érzékeny barátot, akivel járhatok, és hogy ezentúl az alábbiak közül egyikkel se alakítsak ki romantikus kötődést: alkoholistákkal, munkaholistákkal, viszonyfóbokkal, nagyzolókkal, kukkolókkal, érzelmi fogyatékosokkal vagy perverzekkel. És főleg nem fantáziálok egy konkrét személyről, aki mindezeket megtestesíti. Sajnos ez a személy történetesen a főnököm. És azt gyanítom, hogy különféle, kissé igazságtalan okokból kifolyólag, ő sem fantáziál rólam folytassam az önmegvalósítást. 2012-ben igen sok változás történt az életemben: befejeztem a gimnáziumot, elkezdtem az egyetemet, elköltöztem - csak hogy a legfontosabbakat említsem. Megismertem egy csomó embert. Ebből most kettőt emelnék ki, mindkettővel megpróbáltunk egy "bensőségesebb kapcsolatot kialakítani", ami a múltidőből is sejthetően: nem sikerült.  Miattam. Egyszerűen nem volt meg az a valami. Az az elengedhetetlen apróság. De mindegy is, nem ez a lényeg, a múlt nem túl pozitív tapasztalataiból kiindulva sok jóra nem számítottam annál a bizonyos beszélgetésnél. Nos, ennek ellenére, 2 perc után, már mindkét srác engem vigasztalt. Szó szerint. Nem is értettem. Ennyire szánalomraméltó hangon közöltem? Meglehet. Mindenesetre mindkettejükkel beszéltem tegnap - úgy, hogy ők kerestek. És iszonyú jól esett. Amikor F. felhívott... hát majdnem hanyatt estem a bőröndömben. V-nél ültem, meg... rá számítottam is, azt hiszem. 
Talán ennyi lenne a titok? Hogy így kell hozzáállni? Sutba dobni a nagy magabiztosságot, és akkor megmarad a jó viszony? 

Szóval az önmegvalósításomban beindult egy egészen pozitív tendencia, ami remélem az új esztendőben is folytatódik. Én azon leszek, hogy így történjen.
Remélem ti is végigkövetitek!  ^^

A cím kicsit sántít, valószínű, hogy a diós lencsesült helytállóbb lett volna, mivel a 2 összetevő közül a diómennyiség az elenyészőbb.
De számít ez bármit is? Nem.
Csak csináljátok meg. 
Mert finom.
És lencsés. Kövessük azokat a hagyományokat, ha már vannak...


Hozzávalók:

10 dkg vörös lencse

1 babérlevél

vaj

fél póréhagyma

6 dkg csiperke

1 répa reszelve

6 dkg pirított dió

2 nagy gerezd fokhagyma

8 dkg paradicsompüré

fél teáskanál köménymag

3 dkg rozskenyér összemorzsolva

2 evőkanálnyi friss bazsalikomlevél

só, feketebors

+ 1 tojás (opcionális)

A lencsét tegyük fel lefedve főni egy picivel több vízben, mint amennyi ellepi, a babérlevéllel együtt. Lassú tűzön dolgozzunk, mert így is szét fog főni.

Olvasszuk meg a vajat egy serpenyőben. Süssük meg benne a felkarikázott póráhagymát, adjuk hozzá a répát, és a gombát is, majd süssük addig, míg aranybarnás színe nem lesz. Ezután vegyük le a tűzről, ízesítsük a fűszerekkel, adjuk hozzá a lencsét, a durvára vágott diót, a rozskenyeret, és a paradicsompürével "higítsuk" annyira, hogy formázható legyen. (Mivel az eredeti recept sem írja, én tojás nélkül készítettem. Frissen így teljesen szétesős volt, de egy napi hűtős érlelés után már egész szépen lehetett szeletelni. Ha valaki biztosra akar menni, javaslom tegyen hozzá egy tojást is, ezzel együtt pedig kicsit csökkentse a paradicsom mennyiségét.)

Vajazzunk ki egy szögletes kenyérformát, nyomkodjuk bele a masszát.

190 fokos sütőben süssük nagyjából 30-40 percig, vagy amíg már szilárdnak tűnik a keverék, és nem tapad semmi a beleszúrt tűre. Ha nagyon pirulna a teteje, takarjuk le alufóliával.

Forrás: 500 legjobb vegetáriánus étel

Répás - körteszószos fűszeres muffin

Úgy elillant ez a mostani hétvége, mintha nem is lett volna, gyakorlatilag arra ocsúdtam fel, hogy már másnap iskola. Vasárnap. (Szegény kis biológiai órámat erősen megzavarta a tény, hogy már szombat este utaztam vissza Pestre.)
Egész szombaton nem hagyott nyugodni az a rossz érzés, hogy el vagyok késve, hogy elpazaroltam az időmet, hiába tudtam agyilag, hogy nem. Ott van még az egész vasárnap.
És valóban ott volt, ...már ami maradt belőle. Előzetes megbeszélés alapján sütöttem ugyanis egy tortát - brutálmegadurvacsokis darab, a héten hozom - és lazán elszórakoztam vele a fél napot. De ez egy ilyen műfaj. Nem tudok és gyűlölök sietni. Van, amire egyszerűen rá kell szánni az időt. Hogy utólag azt mondjam megérte, az a külső alapján dől el, de ez most bőségesen az a kategória, mert szép is lett, és a "nagyon egybevolt" kezdetű visszajelzések alapján finom is. Bár majd 60 deka csoki mi más lehet, ha nem jó?

Főleg most. Ősszel.
Mert ez már nem a vénasszonyok nyara. Az szombaton véget ért. Jó-jó, délutánonként még most is mindig kisüt a nap (amit imádok), de alapvetően már nincs jó idő. Elindult a nyálkaszezon, előz héten apa, most én vagyok a soros. Bosszantó, mert annyira vigyázok magamra! Én, aki még akkor is vesz sapkát, ha mások nem, mert "ki tudja, hátha majd pont most fázik meg a fejem".
Persze most még nem, ennyire lökött azért én sem vagyok.

De asszimilálódok, vettem észre szomorúan.
Pesten (mint minden nagyvárosban), még élesebben elkülönül egymástól a nyomor és gazdagság, mint a kisebb helyeken. Ott élnek egymás mellett, a különbsé a szemedbe ordít minden utcasarkon. Régen, valahányszor csak feljártam, mindig azon gondolkoztam, hogy bírják ezt szívvel, idegekkel (és pénztárcával) a" pestiek". (Az anyagi részt azért tartom fontosnak odaírni, mert példának okáért engem rendesen le lehetett venni: adtam a gyerekeit etetni vágyó sovány nőnek, a gyógyszerre kérő szakállas úrnak, sőt, ha megállítottak kedves szervezetek aktivistái, azoknak sem tudtam nemet mondani. Egyszerűen úgy éreztem nem tehetem meg, hogy ne adjak, hiszen nekem annyival jobb, mint nekik. Úgy gondoltam, ezzel tudok valamennyire "osztozni" a nélkülözésükben.)

Ma már tudom: egyszerűen. Vagyis sehogy. Ugyanis ha együtt élsz ezekkel a dolgokkal, szembesülsz velük nap, mint nap, óráról órára, kegyetlenül hangzik, de megszokod. Megszokod, hogy ez mindig ott ül, az reggelenként itt fekszik, és ezáltal az utcakép részévé válnak ezek az emberek.
Rossz volt rádöbbenni, de azt hiszem ezt tényleg nem lehet máshogyan túlélni. Persze az érzéseim, gondolataim mit sem változtak a téma iránt. Nem értem, hogy miért kell embereknek így élni. Ha mindenki csak egy kicsiről mondana le... talán már akkor javulna a helyzet. Persze miért mondana le valaki arról, amiért keményen megdolgozik, egy olyan javára, aki nem csinál semmit. Mert ők is többfélék, van aki dolgozna, szeretne javítani, de nincs lehetősége, van aki pedig egyszerűen jól érzi magát így. Na jó, a jól nyilván túlzás, de eléldegél ezen a színvonalon. Nem tenne többet, hogy változzon a helyzet.
Én az első csoportot sajnálom végtelenül. Legfőképpen azt, hogy lassan már azok is idetartoznak, akik két műszakban húzzák az igát...

De leginkább mégis az zavar, hogy nem tudom hogyan tudnék segíteni.

De ha már itt az ősz, kerüljenek terítékre az őszi alapanyagok!
Imádom.
Egytől egyig mindet. A körtét, az ezerféle ekkor kapható almát, a sütőtököt, káposztaféléket, gesztenyét... mindent!!! Megvalósítandó ötlet van bőven, remélem meg is tudom nektek mutatni őket, és ti is kipróbáljátok majd.  :)
Indítsunk egy egyszerű muffinnal. Tényleg semmi extra: néhány csuklómozdulat, pár perc sütés, de a végeredmény valami elképesztően finom a fűszeres répás-körteszósznak, és a szájban elolvadó krémes körtedarabkáknak köszönhetően...
Tökéletes délután, ha megéhezünk, de még reggelire is egy kis joghurttal, hiszen a cukortartalma igazán elhanyagolandó.


Hozzávalók 6 darabhoz:

1/2 csésze hajdinaliszt

1/2 csésze zabpehelyliszt
1/2 csésze kókuszreszelék
1/2 csésze pirított, darált  dió

1 teáskanál szódabikarbóna

1 csipet só

1/2 teáskanál fahéj
1/4 teáskanál kardamom

2 evőkanál olívaolaj

1 teáskanál vaníliapor

1 csésze kókusztej

1 csésze fűszeres-körtés-répaszósz*

1 nagyobb répa

Egy tálban összevegyítjük a száraz hozzávalókat, egy másikban a nedveseket, majd fokozatosan összekeverjük a kettőt. A répát nagy lyukú reszelőn lereszeljük (lehet ezt szóismétlés nélkül?!), és a tésztába forgatjuk.

Előmelegítjük a sütőt 180 fokra. Egy muffintepsit megpakolunk kapszlikkal, és egyenletesen elosztjuk benne a tésztát. Tűpróbáig sütjük!

*A pürét már előzetesen elkészíthetjük, hűtőben szuperül eláll, és még marad is belőle bőven. :)

2 nagy, vagy 3 közepes répát meghámozunk, karikákra vágjuk, és roppanósra pároljuk. Meghámozunk és apróbb darabokra vágunk nagyjából 5 közepes méretű körtét, hozzáadjuk a puha répakarikákat, egy kevés citromlevet és "gondolatnyi" vizet. Aztán a fűszerezés: a szósz lelke. Én nem mértem, csak illat alapján adagoltam a különböző fajtákat, de került bele fahéj, kardamom, szerecsendió, ánizs, gyömbér, szegfűbors és koriander is. Ha mindent beletettünk, fedő alatt óvatosan krémesre főzzük. Ha egy picit már kihűlt turmixba tesszük, és átdolgozzuk, hogy teljesen sima legyen a végeredmény. Tiszta(én mindig kifőzött) befőttesüvegbe töltjük, és fogyasztásig hűtőben tároljuk. Nagyjából néhány hétig áll el.


Forrás: Family Fresh Cooking

Vegetáriánus bibimbap

Nominativus, accusativus, genitivus...
Igen-igen, megvolt az 1. nap.
És most tanulok. (Illetve kéne.)
Újra.
Megint.
Intenzíven. (Na jó, ez most még hatalmas túlzás. HIszen csak éppen megismertük néhány tantárgyunk.)
De jó. Nagyon-nagyon jó. A tanárok és az órák is. (A rendszer. Hogy 1 óra az kereken másfél órányi időtartamot takar. Már alsóbb iskolákban is be lehetne vezetni. Nem sokkal barátságosabb azt mondani, hogy 4 órám lesz ma? Költői kérdés. 

És nekem elhihetitek, hogy a valóságban mindez hiába jelent nyolcat, nem tűnik annyinak.)

És furcsának tűnhet, de olyan érzésem van, mintha egész eddig minden így zajlott volna. Amikor belépek a csoporttársak közé, amikor rámosolygok az arcokra. A buszmegálló, a biztonságiőr, az utcák: mintha az életem része lett volna. Évek óta.

Mint ahogyan az "apánál lakás" ténye is.
Megvan mindennek a helye, a módja, a rendszere. Én is tudom, ő is tudja. Együtt alakítjuk a szabályokat. Amikre valljuk be, szükség van. Hiszen semmi sem tud jól=hatékonyan működni anarchiára alapulva. Hogy "majd lesz valahogy".
Persze más, mint otthon. Jobb is, roszabb is. Hiányoznak a világot megváltó beszélgetéseink anyával (illetve telefonon intézzük, de úgy nem az igazi), az esti séták Bodzával, meghallgatni, ahogyan Marci végigszidja a tanári gárdát. A nagyim délutáni telefonhívásai, hogy kell-e valami, meg, hogy elmondja miket tervez csinálni.
De a változás valahol szükségszerű. Muszáj.
És ez így van jól. Mert én is ezt szeretném. Hátrahagyni mindent (persze van kivétel - az erősíti a dolgot), ami odakötött. A régi dolgokat. A stresszt. Bizonyos kapcsolatokat.


Hogy egyszer sikerüljön megtalálni a lelki békém.

Szerencsére van ami nem változik.
Mondjuk, hogy mindig meg tud lepni, hogy rendkívül egyszerű dolgok milyen fantasztikus ízkombinációkat tudnak adni. Csak el kell találni a kombinálást.
Vagy az, hogy mennyire imádok fényképezni. Szinte új ember leszek, ha a kezembe kerül a gép. (Most vasárnap avattam az új fényképezőm, ezután már azokat mutatom. De a különbség "szólás nélkül" is érzékelhető lesz...)



Hozzávalók 1 személyre:

Tipikus koreai étel, ami hagyományosan hússal készül, de hogy pontosan mi kerül bele, annak csak a fantáziánk, ízlésünk és készleteink szabnak határt. :)

1 nagy maréknyi borsócsíra

1 nagy maréknyi friss spenót

1 gerezd fokhagyma

1 kisebb sárgarépa

1 sárgahúsú érett őszibarack

gyömbéres-diós tofu (részletesen lent)

chilis marinált cukkiniszeletek (részletesen lent)

1 lágyra sütött tükörtojás

3 dkg vadrizs

Legelőször a vadrizs megfőzésével kezdünk. Kb. 4x-es vízzel felöntjük, és egy csipet sóval együtt feltesszük melegedni. Feltétlenül használjunk fedőt, úgy főzzük puhára (de nem szétfőttre)!!

5 dkg tofut háromszögekre vágunk, és elrendezzük egy tányéron. Fél citrom levéből, 3 cm hosszú reszelt gyömbérből és 1 teáskanál olívaolajból öntetet készítünk, amit egyenletesen elosztunk a tofuszeleteken, majd megszórunk 1 kisebb maréknyi durvára darabolt dióval. Hűtőbe tesszük minimum fél órára.

Egy ujjnyi hosszúságú salátacukkinit vékony szeletekre vágunk. 5 teáskanál vizet, 1 teáskanál borecetet, csipetnyi sót és fél csapott mokkáskanálnyi chiliport összekeverünk, leöntjük vele a cukkinikarikákat, és állni hagyjuk.

A répát vékony csíkokra, a barackot gerezdekre vágjuk.

A spenótot alaposan megmossuk, majd csipetnyi sóval és a reszelt fokhagymával megfonnyasztjuk.

A tükörtojást kockákra vágjuk.

Összeállítás: Minden hozzávalót óvatosan összeforgatunk, majd sózzuk-borsozzuk, ha szükséges.

Recept a Green Kitchen Storiestól.

Sült répa fetás kukoricapürével

Tudom, hogy nyár van de... nem akar kicsit enyhülni az idő?

Tarthattok ünneprontónak, de ezek a mostani "hidegfrontok", őszök, vagy mi a csudák, nekem igen jól estek. Felfrissítettek minden szempontból.

És most visszaesés a nyárba, megint.

Sütőmentesség és izzadás ezerrel.

Yeah.

De a nyárnak van olyan oldala is, amit igen nagyon szeretek.

A "bőség zavara". ahogyan a Tv-ben megfogalmazták. Valóban. Kimész a piacra/kertbe, és azt sem tudod hova nyúlj hirtelen. Hogy mit kezdj a rengeteg csodás, természetadta kinccsel.

Ilyenkor szerintem az egyszerűségre törekvés a legjobb, amit az ember tehet. Kevés fűszer, olívaolaj, és szabadtűz. Vagy annak az imitálása.

Mert azt tudtam, hogy a répa szuperfinom, de hogy a minirépák ennyire isteniek...

-Sült répa:

15 db "minirépa"

olívaolaj

nagyszemű só

balzsamecet

feketebors

A répákat jó alaposan megmossuk, a száruk egy részét levágjuk. Sütőpapírt fektetünk egy sütőtálba, meglocsoljuk olívaolajjal, balzsamecettel, majd megszórjuk sóval, borssal.

240 fokos sütőben jó alaposan átsütjük.


Fetás-kukoricamártás:

1 cső zsenge kukorica

1 vöröshagyma

1 duci fokhagyma

olívaolaj

1 dl zabtej

1 nagy evőkanál feta

szerecsendió

Egy serpenyőben pici olívolajat hevítünk, megsütjük benne a hagymakarikákat. Félúton hozzáadjuk a kukoricaszemeket, és a szétnyomott fokhagymát. Ha már elég barnásak a kis sárga "katonák", felöntjük az egészet zabtejjel, és puhára főzzük (vagyis egy kicsit be is sűrítjük vele). Turmixban feta és szerecsendió hozzáadásával teljesen krémesre dolgozzuk. Ha nagyon sűrű lenne, egy kevés zabtejjel higítsuk.


Tálaljuk valamilyen gabonával dúsított zöldségsalátával: nálam ez most paradicsomos-uborkás-tönkölybúza volt.

Csípős paradicsomos - zöldségszósz gombával

"Nem szoktál mosolyogni.

 Minek kéne örülnöm?

 Nem konkrétan most, hanem általában. Már nem is tudom mikor láttalak utoljára..."

Ezt apa állapította meg.
És valóban. Nem téved. Már én is észrevettem.
Valahogy leszoktam róla. A mosoly megnyit a többi ember felé, sebezhetővé tesz. És én a legkevésbé sem akarok az lenni.
Így inkább bezárkózom. Biztos, ami biztos.
De ha valaki jól belenéz a szemembe, az elutasítás és fölényesség alatt kapálózó kezeket talál. Amik nem találnak fogódzkodót.

Étkezésileg elmondható, hogy "vegasztrománia napokat" tartok, ugyanis pár napja szinte minden ebédem az onnan lefirkantott receptekből készül. A mostaninál még a fénykép is. Köszönöm Annának :) Szuperfinom!


Hozzávalók 2 személynek:

15 nagyobb fej gomba

1 aprócska zeller

1 vöröshagyma

2 gerezd fokhagyma

2 sárgarépa

2 dl paradicsompüré

kb. 1,2 dl fehérbor (jó minőségű!)

só, fehérbors

chili(por)

kakukkfű

5 szem olajbogyó

A hagymát, fokhagymát, sárgarépát és zellert meghámozzuk, majd lereszeljük. (Nekem gyufaszálreszelőm van, és annak ellenére, hogy lehetett nagyjából 300 Ft, meglepően jól funkcionál.)

A hagymát egy kevés olívaolajon elkezdjük megpirítani, majd félúton hozzáadjuk a többi zöldséget is. Szép aranyszínűre sütjük. Ekkor hozzáadjuk a paradicsompürét, fehérbort, és addig főzzük, míg meg nem puhulnak a reszelékek. És be nem sűrűsödik a szószunk. Ekkor ízesítjük sóval, borssal, chilivel és apróra vágott olajbogyóval.

A gombához serpenyőben pici olívaolajat hevítünk.

A megpucolt, és féldiónyira vágott gombákat beledobjuk, és hirtelen megsütjük. Nagyszemű sóval, feketeborssal és friss kakukkfűvel ízesítjük.

Együnk gazt!

Tulajdonképpen elég jó vagyok: 3 nap leforgása alatt egyszer elköltöztem otthonról, aztán meg vissza. Természetesen nem hazudtoltam meg önmagam: 5 táskával, ebből 1 volt ruha, a többi kaja, edény, fényképezős kellék, kiegészítő. (Hogy a böhömnagy deszkáimat, és a fűszernövényeket már ne is említsem.)
Van ugyanis egy nyaralónk a Velencei-tó mellett. Nem az a húdenagy valami, de igazán bájos, és nem mellesleg van kert meg minden. Imádom.
Kicsit sajátnak is tekintem, néha az az érzésem. Talán ez okozza a vágyat már a második tavasszal, hogy ott éljek. Egyedül, önállóan.
Idáig teljesen oké is a dolog. A problémák ott kezdődnek, hogy nincsen internet. Illetve lehetne szerezni, csak a gépemen szinte semmi sem fut, hála a Linuxnak. (Állandóan szívok miatta. Pl. 3 hónapja letöltöttem a 11-es verzióját, mivel annyira kínálgatta. Azóta nincsen adobe flashplayerem, vagyis semmilyen videót nem tudok megnézni.  Ennek ellenére fel sem merül, hogy lecseréljem. Már úgy megszoktam, és amúgy is...szeretem :).) Elméletben mondjuk apa tudna valamit szerezni, csak ahhoz hosszú időre meg kéne válnom a gépezettől. Szóval szívás az egész.
DE ami kiütötte a biztosítékot, az a sütő. Hogy nem tudok normálisat sütni. Tavaly valamiért sikerült, de most... Még péntek este bepróbálkoztam egy egyszerű kevert tésztával (még csak nem is valami érzékeny piskótával), és szörnyű lett. Megsült, de kellett bűvészkednem a fokokkal, meg funkciókal. Utána meg a késsel, mikor a sötétbarna széleket kaparásztam.
Kész, vége, nem fogom bírni.
Hazamegyek.
Ráérek itt lenni később is.

Azért nem távoztam üres kézzel.
Kigazoltam a veteményesparcellámat, amit jó vastagon tyúkhúr borított. Az első 3 perc után beköltözött a fejembe a gondolat, hogy milyen pazarlás, hogy kidobom ezt a sok zöldet, mikor meg is lehetne enni.
És valóban. Mert finom. Illetve...van egy sajátos íze. Nekem egészen tetszik, bár nyersen nem vagyok képes megenni, mivel hiába rágom hosszú ideig, egyszerűen nem akar "elfogyni". Miközben szenvedtem rajta, az járt a fejemben, hogy ilyen érzés lehet kérődző tehénnek lenni.
Azonban sütve egészen korrekt. Bocsánat, éppen csak pirítva. Dimenziókat emel rajta.

Meleg tyúkhúrsaláta szójakockával

Hozzávalók 1 személyre:

3 nagy marék tyúkhúr (érdemes átbogarászni, hogy csak a legfrissebb hajtások maradjanak)

2,5 dkg főtt tönkölybúza

1 marék szójakocka beáztatva

1 nagyobb répa

1 vöröshagyma

só, bors, fehér mustármag

olívaolaj

ízlés szerint feta

Az olívaolajat felmelegítjük, és elkezdjük benne pirítani a nagyon apróra vágott vöröshagymát. Néhány perc utána hozzáadjuk a vékony répakarikákat, és a szójakockákat is. Addig sütjük, míg egy szép halvány aranybarna színt nem kap a tofu. Ekkor belekeverjük a tönkölybúzát, és a jól megmosott ujjnyi hosszúra tépkedett tyúkhúrt is. Hogy innentől meddig pirítjuk az már opcionális, én azt szeretem, ha már kissé elkezdenek összeállni a szálak, és elveszti a fényes világoszöld színét. 

Tálaláskor sózzuk, borsozzuk, illetve én az első alkalommal morzsoltam a tetejére még egy kevés fetát is, nem állt rosszul neki!

Easter is coming: Fehércsokis-mogyorós répatorta

Kapcsolatok.

Unokahúgom lelkesen elmesélte, hogy a fiú, aki régóta tetszik neki, ma rámosolygott. Meg futott mellette tesiórán néhány métert. És láttam az arcán, hogy boldog.
Istenem. Amikor még ennyi boldoggá tette az embert. Vagy talán nem is maguk az események, hanem amit hittünk, hogy következni fog. Hogy innentől már ásó, kapa, nagyharang. Mint a filmekben.

Ezután fél órával később mesélte apa, hogy ma nézi majd meg Mara (a volt/van barátnője) képeit a Társkeresőn. Azt hittem rosszul hallok. Vissza is kérdeztem: regisztrált a társkeresőre? De mégis minek? Elmés kérdés nem mondom, még tőlem is.
DE én ezt akkor sem értem. Hiszen szereti. HIszen folyton együtt vannak. Tudom, hogy rájöttek, hogy nem ugyanazt akarják, de...valamiért mégis együtt kínlódnak már több, mint fél éve!
Akkor hogy beszélhet róla ilyen egyszerűen????

Nem értek a kapcsolatokhoz. Soha nem is fogok. 

Valószínűleg ezért ilyen bonyolult az életem.

Ez már a húsvét "örömére" készült, anya már karácsonykor elkezdte mondani, hogy de húsvétkor muszáj lesz majd megint olyan répatortát sütnöd, mint tavaly!". Amióta pedig kitavaszodott, szinte minden héten szóba kerül egyszer. Mint ismeretes, nem szeretem kétszer ugyanazt csinálni (de gondolom a legtöbben bloggerkörökben így vagyunk ezzel), pedig való igaz, finom volt az a tavalyi. Nagyon.
Azonban volt elfekvőben ez a receptem, a Minitorták és sütemények című könyvből, mindössze apróbb változtatásokat eszközöltem.
A siker pedig ismét töretlen. Ezek szerint a répatorta csak jó lehet?


Hozzávalók egy 20x20-as tepsihez:

10 dkg sárgarépa

7,5 dkg vaj

7,5 dkg cukor

7 dkg mogyoró

6 dkg fehércsoki

1,5 teáskanál sütőpor

13 dkg zsemlemorzsa (nekem 1 kerek zsemle)

2 nagyobb tojás

2 csipet só

fél teáskanál fahéj

A répát meghámozzuk, majd a reszelő apró lyukú részén átdolgozzuk.

A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjébő, majd beledolgozzuk a sárgákat is.

A mogyorót ledaráljuk (ha zsemléből dolgozunk, akkor azt is), majd a sütőport, és 3 dkg apróra vágott fehércsokit is belekeverünk. A tojáshabbal felváltva a vajas masszához forgatjuk.

Előmelegítjük a sütőt 180 fokra.

A tepsit kivajazzuk, majd elsimítjuk benne a tésztát. Nagyjából 25-30 perc alatt készre sütjük.

A maradék fehércsokt egy kicsi nejlonzacskóba tesszük. Vizet forralunk, majd abba belemártva megolvasztjuk a csokit. Kivágjuk a zacskó sarkát, és a kihűlt süteményt becsíkozzuk vele.

Decisions... (and consequences)

Megkezdődött.
A Kitartás próbája. Méghozzá a tegnapi nappal.

Elhatároztam, hogy az elkövetkezendő 14 (és ha nagyon belejövök 21) napban kerülök minden nem természetes édesítőanyagot. Cukrot magamtól ugyebár eddig sem használtam, bár bizonyos késztermékekben azért fogyasztottam, de a xilit illetve az utóbbi időben a méz, napi szinten része volt az életemnek. Hát ennek most over. Ennek értelmében nincs több késztermék, illetve bármi, aminek az összetevőlistáján cukrot vélek felfedezni. Vagy sejteni. A gyümölcsöket azonban nem szándékozom száműzni, így úgy sejtem, hogy azok az eddigi szervesnél is szervesebb részei lesznek a kis világomnak. Természetesen az aszalmányok nem játszik, illetve én a szőlőt sem szeretem, így az erősen koncentrált glükóztartalma miatt a biztonság kedvéért inkább a tiltólistára helyeztem.
Az egész ötletét Zizi adta, aki februárban csinált egy nagyon hardcore verziót. Én úgy döntöttem elsőnek inkább lightosan kezdem, tekintve, hogy ebben az esetben célravezetőbbnek tartom a fokozatosságot, másrészt pedig nem akarnám a teljesítőképességem lerontani így érettségi előtt.
Sajnos valószínűleg ez sem lesz nyomtalan, de nem olyan tartok olyan drasztikus hatásoktól, mint egy szigorúbb megvonásokkal teli "próba" esetén. Persze biztosat csak 2 hét múlva tudok mondani. :)

És hogy mit is "várok" ettől az akciótól?
Egyrészt próbára tenni az akaraterőmet.
Másrészt még jobban megszeretni a főzést, a sós dolgokat, illetve remélem, hogy el tudok szakadni az édes íz/édesség párostól, ami még a betegségem kapcsán kerített be. Szeretném. Hadd legyek egy kicsit...normálisabb. (:P nem átlagos, csak másképpen eltérő!)  És mértékletes. A próba lejárta után, pedig elméletben sokkal kevesebb édesítést is intenzívnek fogok érezni.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem fogok sütni, még csak azt kéne. Fogok. Valószínűleg még intenzívebben, mint eddig. Igaz, magamnak duplán alternatív módszerekkel, de mindemellett ugyanúgy lesznek majd hagyományos édességek is. Még torta is. Mint eddig. Hiszen az élet nem áll meg.

És azt is tudom, hogy nem lesz könnyű. Mert én nagyon édesszájú vagyok. Én valózsínűnek tartom, hogy ez ilyen neveléses dolog, de végül is teljesen mindegy. Az vagyok, és kész. Így különösen izgalmas.
De ahogyan Zizi is ígérte, én is őszinte leszek, és beszámolok az "elvágyódásokról". Remélem meg tudom csinálni. Esküszöm büszke lennék magamra. Még ha hülyén is hangzik.

Az ebédekben nem lesz túl nagy változás: ugyanúgy tojásmentes, laktovegetáriánus ételek kerülnek terítékre. (Ellenben a desszertek... na szerencsére nem vagyok olyan elveszett, van jó pár ötletem :)

Elsőnek ez a Vega bolognai spagetti 
(Észrevettétek, hogy a blogon lévő tésztás ételeket egy kézen meg lehetne számolni? Ebből saját fogyasztásra pedig konkrétan ez az ordás-spenótos készült egyedül? Ez az statisztika tökéletesen példázza a viszonyom a kifőtt tésztával. Félek tőle. A fejemben összekapcsolódott az elhízás jelenségével, és ezt az egyenlőségjelet egyszerűen képtelen vagyok széttörni. (Az édességek valamiért nem ezen kategóriásak, szóval logikát ne keressen senki.) Talán majd most. Én igyekszem. Lelkierő kellett ugyan hozzá, mert mikor már főtt a tészta, még akkor is azon malmoztam, hogy hogy tehettem. Számomra ez olyan értékű tettnek minősül, mintha embert öltem volna. Hál istennek az elfogyasztása után legalább lelkiismeretfurdalás nem gyötört, ezt nagyon értékelem. Annál nincsen szörnyűbb.)

Hozzávalók 1 főnek:

5 dkg teljes kiőrlésű durum spagetti (tojás nélkül of course)

1 nagy répa

1 vöröshagyma

2 dl paradicsomlé (mindenmentes)

3 ág kakukkfű

bazsalikom

3 csipet só

olívaolaj

Egy nagyobb lábasban vizet forralunk a tésztához. Ha már lobogva forr, beletesszük a tésztát, egy pici sót, majd lefedjük, és levesszük a tűzről. Nagyjából 10 perc alatt el is készül.

A hagymát és répát megtisztítjuk, a hagymát apró kockákra vágjuk, a répát nagyobb lyukú reszelőn lereszeljük. Pici olajat hevítünk, majd jól átpirítjuk benne. Ha már világossárgás a répa színe, hozzáadjuk a paradicsomlevet, sót, és összeforraljuk. Ezután levesszük a tűzről, és botmixerrel kissé "átdaráljuk". 2 ág kakukkfüvet és némi bazsalikomot beletépkedünk, összekeverjük.

Tálaláskor a tésztára halmozzuk a szószt, jó sok sajtot teszünk rá (növényivel is igen klassz) - érdemes valamilyen karakteres sajtot választani, mondjuk parmezán, majd megszórjuk a maradék kaukkfűvel és bazsalikomlevéllel. 
(Nekem az utóbbi sajnos lemaradt, csak akkor jutott eszembe, amikor az asztaltól felállva a szemembe mosolygott a bazsalikomos cserép.)

Forrás: Ízek és Érzések 2010. (április-május)

Tavaszi saláta kakukkfüves joghurtöntettel

Ez a kis semmiség pont egy hete szombaton készült, ezzel indítottam a tavaszt. És milyen jól tettem. Mert bevallom őszintén, nem vagyok az a nagy salátás. Sőt. A nehéz/olajos/esetleg majonézes öntetektől rosszul vagyok (meg tulajdonképpen mindentől ami nem kizárólag joghurt vagy kefir), azokkal a hülye seíze-sebűze salátalevelekkel pedig a világból ki lehetne kergetni.
De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretném a zöldségeket. Sőt :). Imádom. Mindegyiket. (Kivével az előbb említett leveles.) De sokkal szívesebben eszem nyersen külön-külön, mint hogy azzal bíbelődjek, hogy összevagdossam, mellé pedig egyszerűen dobozból kanalazom a fehérjét. Ízesítés nélkül. (Fantasztikus milyen a natúr dolgok íze. Erre akkor jöttem rá, mikor leálltam minden kész fűszerkeverékről - nálunk családi átok a vegeta. Azóta mindent én magam "méregetek", de legtöbbször nem is használok semmit. Vagy ha igen, az is minimális. Főleg a só. Na arra nagyon ügyelek, hiszen annyit hallani, hogy milyen magas a magyar népesség sófogyasztása...Valakinek javítania kell a statisztikákat :D

Ez azonban kivételt képez. 
Itt és most átteszem a kivétel kategóriába. Mert nagyon jó. Pont így. Az öntettel. A kis hűtős pihenőtől fantasztikusan összeérnek az ízei. 
És az a kakukkfű... A kedvenc fűszerem :)

*Nem szeretem a francia salátát - valószínűleg agyi alapon a majonézessége miatt, mert a natúr zöldségkeverékkel pl. nincsen semmi bajom -  de amint megkóstoltam, rögtön az ugortt be. 

Szóval aki szereti, de egy kicsit egészségesebbre vágyna, annak jó alternatíva lehet.
               ----------------------------------------------------------------------------------
Hozzávalók 1 személyre:

15 dkg fagyasztott zöldborsó

4 darab kisebb pink retek

1 fehérrépa

A borsót megpároljuk, a retket megmossuk feldaraboljuk, a répát meghámozzuk, és karikára vágjuk. Összekeverjük.

1 dl sűrű joghurt

só, őrölt feketebors

2-3 ág kakukkfű

Az öntethez a joghurtot ízesítsük a sóval, borssal, majd tépkedjük bele a kakukkfű leveleit.
Öntsük a zöldségekre, majd hagyjuk állni, legalább fél óráig.

Falafelgolyók mézes-tökmagos répasalátával

Őszinte legyek?

Többször eszembe jutott. Sőt, tulajdonképpen már hiányzott. Mikor felvettem egy ruhát, és azonnal az ugrott be, hogy mit mondott róla.  Vagy mikor főztem / leültem enni, láttam magam előtt az arcát, hogy milyen fejet szokott vágni már csak egy-egy alapanyag említésére is.

Aztán kiderült néhány dolog.

Mérges vagyok? Nem.

Rosszul esik? Kicsit.

Sérti a büszkeségem? Nyilván. :D

Úgyhogy most már nem a hiány az ami elfog a neve említésére. Sokkal inkább az idegbaj.

Ciki, nem ciki, én mindig azt hittem, hogy a falafel hússal készül. Olyasmi mint a kebap. Az arabok húsgolyója. A hétvégén az Ízek és Érzések egyik régebbi kiadványát lapozgatva azonban megvilágosodtam, hogy nem, ez nem több, mint csicseriborsó. Meg fűszerek.
A répa pedig nagy favorit, passzol is mindenhez. Bár igaz ami igaz, a citromlé fantasztikusan sokat dob rajta.


Hozzávalók 1 személyre:

5 dkg csicseriborsó

1 gerezd fokhagyma

1 mokkáskanál reszelt gyömbér

              őrölt római kömény

              koriander

só

fehér bors

1 teáskanál mogyoróolaj

A csicseriborsót beáztatjuk egy éjszakára. Másnap lecseréljük a vizét, és egy mokkáskanál szódabikrabónával feltesszük főni. Nagyjából 15-20 perc alatt teljesen puhára is fő.

Pépesre törjük egy villával, hozzáadjuk a zúzott fokhagymát, a fűszereket, majd diónyi golyókat formálunk belőle. 

Sütőpapíros tepsire tesszük, és 185 fokos sütőben megsütjük.

A salátához: 2 répát lereszelünk, 1 evőkanál tökmagot megpirítunk, majd az egészet leöntjük 1 evőkanál citromlé és pici méz keverékével.

Forrás: Ízek és Érzések (2010. április-május)

Rozmaringos répafőzelék

6:55  -  Vérvételi kartonozó kilométeres sorának a legvégén
       (Hozzátenném, hogy vérvétel 7-től van)
7:34  -  "Hozott mintát? Ööö, nem."
        Kezembe nyomnak egy felcímkézett műanyag kávéspoharat.
7:36  -  A WC ajtaján ott díszeleg a felirat : "Menstruáció idején illetve az utána következő 1-2 napban ne adjanak mintát, mert változást okoz az összetételben."
         Milyen szerencse, hogy már minden lehetséges kilincset összefogdostam.
7:38  -  Ügyintézés a röntgenes kartonozóban (nincs előttem senki!!!!!)
7:44  -  Mellkasröntgen- pipa,
              Melléküregröntgen-pipa
       Várható eredmény kilencre.
7:45  -  Vegyülés a vérvételre váró tömegben
7:50  -  2 fiolányi vérrel szegényebben, de egy fájó karral gazdagabban leülök a leletkiadó környékére
8:33  -  Az eredményen mindössze 2 mondat áll:  
    "Normális tüdő- és szívlelet. Az orrmelléküregek légtartók."
       Megmondaná valaki, hogy mit jelent a légtartó???
9:46  -  Történelemóra...

Ráadásul a hó is újra esik. Alig bírtm hazajönni (meg majd megfagytam, mert hiába mondta anya, hogy ne tornacipőbe menjek, a csizmát túl melegnek ítéltem. Hiba volt. Időjárásnak megfelelően öltözködni nem tudok, na, de ez nem újdonság.)
Ezek után képzelhetitek milyen jól esett ez a főzelék. Maga az otthonosság. És meleg. (Vagyis felmelegíthető.) Ami az én ebédeimről nem túl gyakran mondható el. (Elvi okokból ugyanis nincsen mikrónk, a legtöbb dolog pedig csak abban válna újra meleggé. Vagy csak szimplán lusta vagyok?)


Hozzávalók:

1 kg sárgarépa

friss rozmaringágak

2,5 dl teljes tej

2 csapott evőkanál rozsliszt

só, fehér bors

A répát megtisztítjuk, és nagyjából fél cm-es, egyforma karikákra vágjuk. Párolóbetétben rövid ideig pároljuk (több adagban!!), de még véletlenül se gőzöljük szét, maradjon kicsit roppanós.

A tejet melegítsük fel, keverjük el benne  lisztet, majd lassú tűzön sűrítsük be. Ízesítsük sóval (fontos a jó/kellő mennyiség, mert nagyon finom ízt ad a répának), borssal, majd forgassuk bele a répakarikákat. Legvégül vagdossuk rá a rozmaringot. Minél többet. Mert isteni.



A recept néhány változtatással Fűszerkerttől.

A hit, a valóság és egy tál répás-fetás tönkölycsiga

Azt hittem majd jobb lesz. Hogy megkönnyebbülök.
Erre minden csak rosszabb lett. Pedig nem hittem, hogy ennél már nem lehet.
Konkrétan belebetegedtem. Lelkileg. 2 napig nulla étvágy, fejfájás és hányinger. Meg fél napos síelés.
Kíváncsiságból megmértem magam tegnap. Mínusz 4 kiló. 5 nap alatt.
És ezt érzem. Az ágyból is nehéz volt felkelni, nemhogy a suliig elvonszolni magam.
A lábaimon ólmos fáradtság ül. Meg jó pár kék folt.
A lelkemen közöny. Ijesztő mértékben.
Az iskolában beültem a padba, de képtelen voltam gondolkodni. Bármin. Csak néztem magam elé, és azt kívántam, bár ne kéne itt lennem. Bár ne kéne sehol sem lennem. Figyeltem a mosolygó arcokat, és gyűlöltem, hogy nem tudok. Örülni. Felszabadultan nevetni. Még egy erőltetett mosolyra sem telik.

De akkor mi a gyógyír?

Jelenlegi meglátásom szerint az idő.

Meg a "munkaterápia". Kötelességek. Barátok. Hobbik.

Már egy kicsit jobb. Természetesen nem felejt az ember (9 hónapot furcsa is lenne ennyi idő alatt), és a mosolyszünet is tart, de legalább már tudok másra gondolni. Kapok levegőt. 

És megpróbálom belevetni magam a tanulásba. Az majd segít. De legalábbis kitölti az agyam.

Ez a csiga búfelejtés címszóval készült. Még Ausztriában elhatároztam, hogy ha hazaérek, feltétlenül készítek egy ilyent,de ma (örömmel) konstatáltam, hogy nem kívánok édeset. Se kelt tésztát. Ellenben csigát nagyon.
Az egyik könyvemben már volt is egy jelölés.
A tölteléket elegánsan elfelejtettem, de a tésztája némi változtatással jó alapnak tűnt. Ez a fajta túrós verzió nagy kedvenc, szeretek vele dolgozni. Meg olyan finom puha frissen.

Hozzávalók 8 db csigához:

15 dkg liszt

fél teáskanál szódabikarbóna

csipet só

2 evőkanál pálmazsír

7,5 dkg félzsíros túró

1 teáskanál xilit

5 evőkanál tej

A lisztet a szódbikarbónával, sóval és xilittel összekeverjük, majd elmorzsoljuk benne a pálmazsírt. HOzzáadjuk a túrót, tejet, és tésztává dolgozzuk. Nagyjából 1 óráig hagyjuk pihenni szobahőmérsékleten.

2 nagyobb répa

5 dkg feta

kb. 1 evőkanál kefír

2 csipetnyi chili

1 evőkanál apróra vágott friss rozmaring

A répát megtisztítjuk, majd kisebb lyukú reszelőn lereszeljük. Összekeverjük a fetával, fűszerekkel, majd a kefírrel krémszerű masszát csinálunk belőle.

Egy pici mogyoróolajjal kikenünk egy tűzálló tálat. (Nekem 20 cm átmérőjű.)

A tésztát enyhén lisztezett deszkán 2 mm vastag téglalappá nyújtjuk, megkenjük a töltelékkel, majd a hosszabbik oldala mentén 4 egyforma csíkot vágunk belőle. Ezeket fetekerjük jó szorosan, majd félbevágjuk, hogy 2 laposabb csiguszt kapjunk. Nem túl szorosan, de azért úgy, hogy összeérjenek, kirakosgatjuk velük a tálat.

180 fokos sütőben, kb. 25 perc alatt készre sütjük őket.

Szerintem a legfinomabb még melegen, az elmaradhatatlan joghurttal, természetesen... De hogy a ropogós kérgű széle, vagy a szinte még nyers belseje a tutibb, még az utolsónál sem tudtam eldönteni.