2014. november 24.

csokis mogyorós répaital


“Emlékszel arra, amikor a Sparban egy szegény hajléktalan vett előttem egy sportszeletet? Most a mekiben volt ugyanez. Egy sajtburgerrel. Olyan furcsa volt látni. A szemét. Azt a könnyes örömöt.”

Nem szóltam semmit. Csendben pakoltam tovább a ruhákat.
Eszembe jutott az a fiatal pár, akiktől a minek örülnének kérdésre azt a választ kaptam, hogy egy fehércsokis csigának.

Én is meglepődtem. De tulajdonképpen min is? 
Hogy nem 4 zsemlét mondott? Hogy ők is vágynak olyan dolgokra, amik nem feltétlenül az életbenmaradáshoz szükségesek? Hogy időnként megkívánnak egy kis édességet, vagy egy hamburgert? Az lenne a furcsa, ha nem így lenne. Attól, hogy valaki hajléktalan lett, még nem felejtette el mindent. Viszont egészen biztos, hogy sokkal, de sokkal ritkábban jutnak hozzá, az ilyen "luxuscikkekhez" mint az átlagemberek.

Nincs igazság. 
Hogy lehet, hogy az egyiknek mindene megvan, a másiknak pedig semmije?
Hogy az egyik hazamehet a meleg lakásába, a másiknak pedig az utcán kell aludnia?
Hogy az egyik belenyúlhat a teli hűtőjébe, ha enni szeretne, míg a másiknak a kukában kell kotorásznia mások szemetében, ha bárminemű élelemhez szeretne jutni?
Hogy lehet, hogy nekünk mindenünk megvan, míg egyes embereknek a kezükben lévő szakadt zacskó tartalma az összes ingósága?

Ilyeneken szoktam gondolkozni, amikor fél kézzel a laptopom jelszavát pötyögöm be, a másikkal pedig a táblagépet nyomkodom. Amikor a piacról jőve teli táskával elmegyek a házak sarkában kuporgó éhes vagyok feliratú táblát szorongató emberek mellett. Amikor jógáról nagy elégedetten hazafelé sétálva szembejönnek velem felemás cipőben a megrakott rozsdás biciklijüket toló szakállas öregek.
Dühöt érzek.
Mérhetetlen dühöt, lelkiismeretfurdalást és tehetetlenséget.

Dühös vagyok, mert embereknek így kell élni. 
Lelkiismeretfurdalásom van, mert én nem így élek.
És tehetetlen, mert nem tudom megoldani a problémát.

Mert nincsen jó megoldás a kezemben. Olyan, ami előrevisz.
Mert persze, lehet adakozni, kéregetnek. Pénzt, ételt, használati tárgyakat.
Szoktam is adni, és ugyan rendkívül gálánsnak érzem magam a szendvicsek illetve 50-60 forintok megválásától, de a pillanatnyi sikerélmény után mindig arra kell, hogy rádöbbenjek, hogy tulajdonképpen nem tettem semmit. Mert ettől nem lett jobb neki. Nem változott az élete. Ugyanúgy az utcán él, nincs mit ennie és munkanélküli.

Számomra ez lenne a segítés. Hogy valami olyant adok neki, amivel megváltoztatom az életét. Amivel ő tudja megváltoztatni a sajátját. 
Munkát. Lakhatást. Lehetőséget a beilleszkedésre.
Minden egyéb csak tűzoltás.
Számomra. 
Anya szerint például ez nem így van. Hogy nem lehet mindig a végső megoldásra várni. Hogy vannak helyzetek, amikor be kell érnünk a köztes lépésekkel. Jelen esetben azzal, hogy az adott pillanataikat megkönnyítjük. 

Nehéz ügy. Nagyon nehéz.
És a legszomorúbb az, hogy nemhogy nem javul a helyzet, egyre inkább csak romlik. Egyre több a nincstelen, kéregető ember. Az utcán, a hidakon, a kirakatok alacsony párkányán, az aluljárókban.
És mind ugyanazt várja.

Segítséget.


Ha az otthon lévő konyhai gépeket kéne osztályoznom, két csoportba tudnám őket sorolni.
Vannak azok, amiket nap mint nap előveszek, felhasználási területüket tekintve pedig multifunkciósak. És van a másik csoport, amik az eredeti célterületüken kívül másra nem használhatóak, és csak akkor akadnak a kezembe, ha félévente egyszer rendet rakok a szekrényben.
Az egyetlen dolog, ami ezeknél az eszközöknél vigasztal, hogy gyakorlatilag a, tulajdonképpen nem adtam érte pénzt, b, anyával forgó rendszerben használjuk.

A gyümölcscentrifuga pontosan ez a kategória. 
Az enyém igazi veterán darab, tizensokévnyi pihenő után került újra használatba, anya állítólag ezzel gyártotta a kisbabakori leveimet. És bár mindig klassz dolgok sülnek ki belőle, ha előveszem, mégsem sikerül rászoktatni magam a rendszeres alkalmazására. 

Sebaj, próbálkozni azért lehet.


Hozzávalók 1 pohárnyi italhoz:
3 nagy répa (vagy 1 csésze répalé)
1/3 csésze kókusztej
1 teáskanál karob vagy kakaópor
1 nagy teáskanál mogyoróvaj

A répát hámozzuk meg, majd gyümölcscentrifugával préseljük ki a levét.
A többi hozzávalóval együtt tegyük turmixba, dolgozzuk simára, és igyuk meg minél hamarabb!


Recept a myvega.com-ról

6 megjegyzés:

  1. Hm, érdekes kérdéseket vetsz fel - a hajléktalan téma mindig nehéz ügy. Igen, van az a kategória, akiről te is írsz, aki kitörne, dolgozna, és van, aki nem - én az előzőt próbálom kiszűrni és inkább neki adni. Koldusmaffia is létezik - a saját szememmel láttam hajléktalanokat az aznapi táblácskájukat egy dobozból kiválasztani, vagy amikor a nap végén a kolduló nénit néhány jobban szituált egyén betuszkolta a kocsiba... Mellesleg én az állatokkal vagyok így, nagy álmom, hogy mindegyiknek jó sora legyen <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jézusom... én még sohasem láttam ezt a "maffiajelenséget", igazából nem is tudtam, hogy van ilyesmi. Az nyilvánvaló volt, hogy nem mindenki az aminek látszik, de hogy erre már iparág is épült... hiába, végtelen az emberi találékonyság.

      Az állatok meg... nos igen. Valamelyik mellett le kell tenni a voksunkat, nálunk anya az, aki jobban arra húz. :)

      Törlés
    2. De mondok szomorúbbat is, Pankám. Amikor lopják a kutyákat, hogy koldulni vigyék... na ezért inkább az állatokra szavazok.;)

      Törlés
    3. Ne is mondd... akkor én is. De csak a lopósok miatt ;)

      Törlés
  2. A hajléktalankérdés megoldása nem a te dolgod kellene, hogy legyen. Lehet rajtuk segíteni, de sajnos nagyobb részük az, aki "kenyérre kér" és elissza meg elszívja illetve a már említett maffiás dolog...amelyik bevallja, hogy piára gyűjt, annak mindig adok, egyébként nem szoktam. (Szendvicset, egyebet nem tartok magamnál)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem az én dolgom, persze. Tulajdonképpen senkinek sem a dolga.
      Viszont érdekes amit mondasz, én pont, hogy az ivósoknak nem adok sohasem, sőt, eleve, pénzt sem adok, mert tök béna 50 meg 100 forintokat adni, ellenben egy jól összeállított kis csomaggal szerintem ezerszer jobb vagyok...

      Törlés