magvas valentin nap

Éppen egy cikket olvastam, amikor a képernyőm oldalsávjában felvillant az új üzenetet jelző kis négyzet: “Kedves P. “

Megdobbant a szívem. 

Nem kellett elolvasnom a “feladót”.

Összeszorult torokkal kattintottam rá. Elolvastam.

Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Szeretem.

Nem szerelmes vagyok. 

Nem lebegek rózsaszín ködfelhőbe burkolózva álomvárakat kergetve.

A realitásokkal szembenézve, a hibák és problémák tudatában gondolok így erre az emberre.

Azt mondja nem ír jól. 

Eltekintve a rengeteg helyesírási hibától, nos, nem tudom. 

Nekem tökéletes. 

Talán mert pontosan ismerem amikről beszél. Mert én is pontosan ugyanúgy gondolom. Mert a le nem írt dolgokat magamban kiegészítem. Mert azzal töltötte a fél éjszakáját, hogy nekem válaszoljon.

“Pedig szívesen megfogtam volna a kezed”.

Nem tudhatta, hogy mit éreztem, amikor megkért, hogy tűrjem fel az ingét. Hogy bennem is ott tudatosodott: akkor érek hozzá először.

Nem értette miért nem lelkesedek a “megpendített utazások” hallatán. Azt hitte talán nem jut el…? Eljutott. Nagyon is. Utáltam még hallgatni is. Mert mindegyik róla szólt. Csak róla. Hogy így fog menni. Meg úgy. Ide. Meg oda.

Nem értettem. 

Vajon egy elméletileg alakuló kapcsolatban mit jelent, ha az egyik fél folyton arról beszél, hogy záros határidőn belül elköltözik a világ túlsó felére? Vagy szó sincs kibontakozó románcról, és 2 barát egyszerűen csak megosztja egymással a terveit?

Ezek szerint egyik sem.

Hirtelen minden olyan könnyűnek tűnt. Érdektelennek. 

"Szerintem mindketten keresünk valamit amit talán megtaláltunk egymásban.”

Nem számított, hogy hogy hány földrész van közöttünk. Tudtam, hogy ha megkérem (és éppen otthon lesz) ott fog várni a reptéren, amikor hazamegyek.

Ezeket a sorokat Peruban írtam. Közvetlenül azután, hogy megkaptam a levelét.

Aztán eltelt egy kis idő. 

Beszéltünk. Egyszer, kétszer.

És azt éreztem, hogyha ez egy kézzel írt szöveg lenne, az egészet egy határozott mozdulattal át tudnám húzni. Aztán mégegyszer. 

A toll hegyével átszakítva a papírt.

A beszélgetéseink felérnek egy tortúrával. Számomra. 

Legszívesebben a falba verném a fejem. Miért beszélgetünk az időjárásról?  

Stockholmba akar menni.

Összeszorult a gyomrom. Meddig?

Csak ez az egy szó jutott eszembe.

Helyette azonban azt írtam: "Hű, ez nagyon izgalmasan hangzik. Biztosan jó lesz."

A biztonság kedvéért még egy kacsintós arcocskával is megtoldom.

Játszmák. 

Feldobja a labdát… én pedig eldönthetem. Hogy leütöm-e vagy sem. 

Tudatosan csinálja? Direkt próbálgat? Vagy ezt az egészet csak én képzelem be, miközben a valóságban semmi sincsen mögötte?

Ülök a gép előtt, nézem a neve mellett lévő apró zöld karikát.

Szeretnék vele beszélni.

Leütök néhány billentyűt.

Aztán kitörlöm.

10 perc után végül megkérdezem, hogy ledöntötte-e a lábáról az influenza.

A valóságban azonban a fejem egészen más kérdésekkel van tele.

Bizonytalansággal. 

De nem tudok őszinte lenni. A büszkeségem nem engedi. 

Nem ismerem. Nem ismerem eléggé, hogy tudjam nem fog bántani. Hogy nem él vissza a bizalmammal.

Ő, én, mi. 

Most akkor van mi, vagy nincs? A látszólagos érdektelenséggel a függetlenségét védi, vagy tényleg nincsen mögötte semmi? Vagy a saját büszkeségemmel állok szemben?

Elvek.

Mindig arra vágytam, hogy én legyek az, aki kevésbé kötődik. Hogy fájdalommentesen tudjak távozni, ha arra kerülne a sor. Hogy nálam maradjon a másik egy darabkája, és ne fordítva. 

Azt hittem, hogy mindig én leszek az erősebb. A függetlenebb.

És tessék. 

Mostanra jutottam el odáig, hogy azt tudom mondani: semmi másra nem vágyom, csak biztonságra. Érzelmi biztonságra. Hogy ne kelljen játszmákat játszanom. 

Hogy egyszerűen csak őszinte lehessek. 

Hogy legyen valaki, akit megölelhetek, ha rossz napom volt. Aki mellé este odabújhatok. 

Akivel több lehetek, de nélküle sem kevesebb.

Ez a mostani valentin napom. Illetve úgy általában az életem.
De volt már más is. Volt, hogy muffint cupcake-et sütöttem, volt, hogy elmélkedtem, és olyan is volt, amikor engem leptek meg. Bizonyám.

Láthatóan nem nagyon értékeltem.


Sokmagvas keksz
  az eredeti recept á la carte blogján

70 g barnarizsliszt

70 g kölesliszt

50 g zabpehely (nagyon apró szemű/ vagy késes aprítóban picit átfuttatva)

55 g lenmag

80 g szezámmag (fele fehér, fele fekete)

50 g hideg vaj

1 csapott tk só

kb. 100 ml víz

A liszteket, zabpelyhet, lenmagot, szezámmagot és sót keverjük össze. Morzsoljuk el benne a vajat, majd a víz segítségével gyúrjunk belőle formázható masszát. Aszerint, hogy milyen alakú kekszeket szeretnénk, alakítsuk hengerré/négyszögletes rúddá, és tegyük hűtőbe, nagyjából 1 órára. Ezalatt a vaj kellőképpen megszilárdul, hogy szépen tudjuk szeletelni. (Ha nincs lehetőségünk ennyit várni (márpedig van, amikor nincsen), az összegyúrt masszából csípjünk le diónyi darabokat, majd lapítsuk kör alakúra.)

Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.

A szilárd formából vágjunk vékony szeleteket (kb. fél centiseket), egyengessük el a széleket egy kicsit, és tegyük sütőpapíros tepsire. Süssük nagyjából 15 percig, majd lehetőleg mozgatás nélkül hagyjuk kihűlni. :)


A képek karácsony előtt készültek. 
Sült zöldségek, némi megmentett humusz, és fűszeres sült camambert társaságában ettük meg a kekszeket.

Meglepetés-esküvő {french toast supreme: cukkinis tökmagos vegán banánkenyér}

Azt tudtam, hogy torta kell.
Apa beizzított már jó egy hónapja. Kaptam egy listát a szeretem-nemszeretem alapanyagokról, szépen kitaláltuk, hogy milyen legyen, sőt, nagy nehezen még arról is sikerült meggyőznöm, hogy mindezt ne a legfontosabb vizsgám előtti estére kelljen abszolválnom.
És nem mellesleg azt is tudtuk, hogy nem tud elmenni - mivel nem lesz itthon.

Az ötlet, hogy én "képviseljem", részemről csak egy vicces elszólás volt, viszont mikor később valóságos opcióvá vált: nem mondtam nemet.
Miért ne? Biztos jó móka lesz.
Apa csóválta a fejét, hogy nem gondolta volna, hogy ezt mondom.
Őszintén? Még én is meglepődtem, miután becsuktam a szám. De szerencsére ez most kivételesen pozitív meglepődés volt.
Persze a lelkemre lett kötve, hogy később aztán nehogy meggondoljam magam (mint ahogyan azt az esetek 90 %-ában szoktam tenni), de valahol legbelül éreztem: ez most nem a szokásos 90.

Tökmagos-szotyis scone

Nem gondoltam, hogy 19 éves koromra jutok el odáig, hogy azt mondjam, nehezen tudom kezelni az "elvált szülők gyerekének lenni" problematikáját.
Pedig így van. Azt hiszem nem megy, annak ellenére, hogy nagyon igyekszem. De még nem vagyok tisztában a szabályokkal. Persze lehet kérdezni, hogy 3,5 év hivatalos válás illetve majdnem 6 évnyi különélés után mi az ami most ilyen hirtelen ért. Nem tudom. Talán megváltoztak a körülmények.

Szerencsés vagyok, sohasem kellett választanom apa és anya között. Mindig is jó volt a viszonyuk, sohasem "uszítottak" minket egymás ellen. Sőt. Mikor azt hiszed, hogy az egyikkel majd jól kitárgyalhatod a másikkal kapcsolatos sérelmeidet, nagyot kell nézned, mert nem hogy nem hallgatnak végig, hanem még meg is védik egymást.
Aztán bejöttek a képbe az új kapcsolatok. Először apának, naná, a fiúknak ez gyorsabban megy. (Legalábbis minden általam "ismert" volt házasság esetében.) Természetesen ismertük a barátnőjét, találkoztunk is vele, de nem volt túl szoros a kapcsolatunk. Aztán tavaly bejött a képbe Pali. A történet úgy teljes, ha azt is hozzáteszem, hogy eleinte nem voltam felhőtlenül lelkes. Nem tudtam hogyan fog ezután anya "működni", mi marad nekünk belőle. Az idő előrehaladtával azonban megnyugodtam. Megismertem, megtanultam, megszoktam. És megszerettem. Mind a helyzetet, mind Palit. (Elsőre is nagyon szimpatikus volt, de azért mindannyian tudjuk, hogy a két fogalom közel sem azonos.)
Most már teljesen a család, az életünk része. Az életemé. 
Az egyiké. Már ha lehet valakit így "osztogatni". Hiszen mindkettő én vagyok. A kis részekből áll össze az egész. Amik ugyan eleinte elkülöníthetőnek tűnnek, de út közben folyamatosan derül ki, hogy nem, nem azok. Mert ott vagyok, mint összekötő kapocs.

Azt szeretném, ha apa megértené, hogy őt sohasem fogja helyettesíteni semmi. És senki. A viszonyom Palival nem jobb, vagy rosszabb, egész egyszerűen más. Összehasonlíthatatlan.
Ő nem az apukám.
Nem is volt az, nem is lesz az soha.
Inkább olyan, mint egy barát. Egy nagyon jó barát. Gondoskodik rólunk, törődik velünk, szeret minket. És mi is őt. Mert egy fantasztikus ember. De mint ahogyan mi sem helyettesítjük az ő gyerekeit, ez fordítva is pont ugyanígy igaz.

Amióta ideköltöztem apuhoz, nem egyszerű az életünk.
Tulajdonképpen folyamatos hullámvölgy az egész: vagy iszonyúan harmonikus és irigylésreméltó, vagy döbbenetesen feszült. Átmenet nem nagyon van. Vagy ha igen, azt apa úgy értékeli, hogy "egymás mellett élünk, de nem együtt".
Néha belegondolok, hogy jó-e ez így. Vagy hogy miért van. Miért is nem tudunk mi békésen eléldegélni egymás mellett?
Valószínűleg helyes válasz, az, hogy hasonlítunk. Nagyon. Rengeteg tulajdonságomat fedezem fel benne.
De bármilyen egyszerűen hangzik, az is jó csapásiránynak tűnik, hogy szeretjük egymást. Pont. Ezen nincs mit ragozni. Mert attól, aki fontos számunkra, nagyon sok mindent eltűrünk. Persze legbelül ezek a dolgok egyre csak rakódnak egymásra, míg végül betelik a pohár, és kirobban. Minden keserűség és csalódottság, sokszorosan felfokozva. Nem feltétlenül ott és úgy, ahogyan kéne, de már nem fér el bennt. Majd beüt a crach, mint 2 sértődött kisgyerek, napokig egymáshoz sem szólunk. Már meglepően magas szintre fejlesztettük a "hogyan tartózkodj úgy egy légtérben a másikkal, mintha ott sem lenne" technikáját.
De kibékülésben is jók vagyunk.
Szerencsére egyre jobbak.  

Az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyenekre pazaroljuk.

Tökmagos-szotyis scone

   - Kenyeret sütni nem szeretek. Ellenben enni, na azt már sokkal inkább. Persze csak megfelelő minőségű beltartalomal (és mennyiségben). A scone válasz mindkettőre. Jól adagolható, és az összetevői igen bátran csereberélhetőek. Ezt a nagyim által direkt nekem sütött keksz ihlette. Kicsit ugyan sós lett (mikor a telefonban bejelentette, hogy a csak(!!!!) 6 evőkanál sót tett bele, láttam ahogy a vérnyomásom az egekbe ugrik. Később kiderült, hogy ez a 2 adagnyi mennyiség, de azért az egész tálnyi ételekbe tett csipetnyi mennyiségekhez szokott ízlelőbimbóimnak kissé sok volt. Ennek ellenére megettem (csak kellett mellé rendesen inni) mert nagyon finom volt. Amúgy meg nem én vagyok a legszerencsésebb, hogy ilyen tündér nagyim van? Akinek mindig én jutok az eszébe, ha valami "reformos" receptet hall, és azt azonnal el is készíti nekem? Ilyenkor meg kit érdekel, hogy egész más az egészséges címszó alatti felfogásunk?! Néha az az érzésem, hogy ezzel tudom boldoggá tenni. Egyes-egyedül. 
Nem az a legkevesebb, hogy megteszem?  -



1 csésze tk. rozsliszt
1/2 csésze tökmagliszt
1/2 csésze zabpehely
3 evőkanál napraforgómag 
1,5 teáskanál szódabikarbóna
2 csipet só
1 tojás
1/2 csésze joghurt
fél csokornyi kapor
1 evőkanál zabpehely a szóráshoz

Keverjük össze a száraz, egy külön tálban pedig a nedves hozzávalókat. A kaprot még tartogassuk.Apránként dolgozzuk bele a nedves anyagokat a lisztkeverékbe, legvégül vagdossuk bele a kaprot is.
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Egy kisebb tepsibe terítsünk sütőpapírt. Erre kanalazzuk át a masszát (nem szabad, hogy folyjon, de azért ragacsos lesz), majd vizes kézzel simogassuk egy 20-21 cm átmérőjű körré. Vizes késsel vágjuk 8 egyforma szeletre, szórjuk meg a tetejét zabpehellyel, majd süssük míg kissé meg nem emelkedik, és a külseje is szép szilárd lesz.

Savoury scone with pumkpinseed flour and sunseed

1 cup whole grain rye flour
1/2 cup pumpkinseed flour
1/2 cup oatmeal
3 tbsp sunseed
1,5 tsp baking soda
2 pinch of salt
1 egg
1/2 cup natural yoghurt
small bunch of dill
1 tbsp oatmeal for topping

Mix the dry and the wet ingredients in different bowls (without the dill).
Slowly stir the wet part into the flour-mix, then work well with the cutted dill.
Preheat the oven to 180 C.
Lay baking paper into a tray. Make a 20 cm diameter circle from the dough with wet hand.
Cut 8 same parts (with a wet knife) tha sprinkle the top with oatmeal.
Bake aprox. 20 minutes.
Enjoy toasted with a delicious vegetable-cream.

Tökmagos kenyér

Az első "igazi" kenyerem. Egy bioboltban gyakorlatilag minden hozzávaló megvásárolható hozzá, úgyhogy a furcsa hangzású hozzávalók hallatán nem kell kétségbe esni. És hogy miért csináltam? Szöszi mindig hozza ezeket a tök jól kinéző barna kenyereket a suliba, és érett bennem a gondolat, hogy tulajdonképpen miért is eszem én a zacskósat, ha teljesen egyszerűen tudok sütni olyant, amiben tudom hogy mi van? Teljesen egészséges, környezetbarát, házi. Magamtól magamnak. Mert nálunk rajtam kívül más nem eszi ezeket a fekete finomságokat. :)
A recept ötletetét A Kovács és fia Sütöde oldalán találtam, de jó pár módosítás közbejött, majdnem minden alapanyagnál.
A sikér fontos alapanyag, nem érdemes kihagyni csak amiatt, mert olyan hivatalos pékséges hangzása van. Ha játszunk, játsszunk komolyan. A sikér kulcs a tészta puhasága, és magassága eléréséhez, formázhatóvá teszi a tésztát. A víz hatására nyúlós anyagot képez, ami bent tartja a keletkező levegőt, ezáltal pedig a kenyér felfújódik.


Hozzávalók: 15 dkg graham búzaliszt
                   15 dkg magtöretes rozskenyérliszt
                   1 csomag szárított instant élesztő
                   1 evőkanál sikér
                   10 dkg tönkölykorpa
                   2,5 evőkanál tökmag
                   1 evőkanál zabpehely
                   1 teáskanál só
                   1 evőkanál cukor
                   3 dl langyos víz
                   1 evőkanál olívaolaj


A száraz hozzávalókat összekeverjük, majd hozzáadjuk a vizet és olajat. Mivel nekünk nincsen kenyérsütőgépünk (én nem érzem soha a hiányát), a robotgép dagasztókarával összedolgoztam. Ezután kézzel nekiesünk, és gyurmázzuk egy kicsit, hogy jó, csomómentes legyen. Keresünk egy kisebb és egy nagyobb edényt. A kisebbe beletesszük a tésztánkat, a nagyobba forró vizet engedünk, és beletesszük a kisebb edényt. Jól letakarjuk konyharuhával, lehetőleg minél jobban fedje a nagy edény egészét, és egy óráig kelni hagyjuk. Ha letelt az idő, átgyúrjuk, a vizet megint megmelegítjük, és ismét egy óráig kelesztjük.
Nem feltétlenül szükséges formában sütni, én most egy pástétomformát kibéleltem sütőpapírral, és abba tettem. A tészta kb. a felét töltötte ki. A sütő aljába egy tepsiben vizet helyezünk el. Egy kevés tejjel lekenjük a  kenyerünk tetejét, majd hideg sütőben 160 fokon fél óráig sütjük. Akkor jó, ha a széle "kong" mikor megütögetjük, illetve a tű tisztán jön ki.