Sütőtökös kéksajtos empanadas

“Hát, akkor legyél jó, és sok sikert a továbbiakban, a vizsgáidhoz, meg persze a franciaországi tervekhez. 

Köszi, neked meg a spanyol tanfolyamhoz és a főzőcskézéshez.” 

Mosolyogtam. Feleslegesnek éreztem megemlíteni, hogy már rég nem járok. 

Mosolyogtam. A helyzet annyira szánalmas, hogy már szinte kezd nem is annak tűnni.

Mosolyogtam. Nemet kellett volna mondanom. Állítólag magamat szeretem a legjobban, ez mégis az a helyzet, amikor a saját kezemmel lököm be a lelkem a szakadékba. Abba a szakadékba, amiből egyébként képtelen vagyok kimászni, és hol a peremben kapaszkodva, hol azon egyensúlyozva próbálok nem visszazuhanni.

Mosolyogtam. Ugyan most is helyesnek találtam, sőt, mondhatni sármosnak (mit nem tesz az arcszőrzet!), és nyugodt lelkiismerettel meg is csókoltam volna (már csak megszokásból), nem éreztem a szokásos veszett szívkalapálást. A görcsbe rándult, pillangókkal teli gyomrot. Amikor először megláttam az előtte elfogyasztott alma a torkomig ugrott, de nagyjából 3 mondat után már újra a helyén volt. És ott is maradt.

Mosolyogtam. Gyakorlatilag pontosan ugyanaz történt, mint egy évvel ezelőtt. Azzal az apró (ám igen lényeges) különbséggel, hogy most nem éreztem azt, hogy kizárólagosan órarendi beszámolót kapok. Ezek szerint így a harmadik félév végére sikerült túllépnie az egyetem bűvkörén. 

Mosolyogtam. Ugyanazt csináltuk, mint mindig. Céltalanul kóboroltunk a feldíszített városban, miközben beszélgettünk. A szereposztás sem változott. Maradtam az örök cinikus, az élcelődő, a megtestesült erő. 

Utáltam. Utáltam magam, amiért így viselkedek. 

Én nem vagyok ilyen. Illetve de, ilyen IS vagyok. De van más oldalam is. Ő miért csak ezt hozza belőlem elő?

Félek. 

Félek attól, hogy bántani fog. Hogy megsérülök.

De azt is tudom, hogy csak azt lehet bántani, aki gyenge. Aki közel engedi magához a másikat. Aki megnyílik.

Tudatosan vagyok megközelíthetetlen. Megtanultam egy látszólag hatalmas önbizalom mögé elrejteni az összes bizonytalanságom. Tökéletesnek látszani.

De kinek kell egy tökéletes valaki? 

Mosolyogtam. Sok sikert a főzőcskézéshez?! Ez most komoly? Ennyire nem tud hozzámfűzni… semmit? Igen. Mert ennyire nem tud rólam semmit. 

Főzés. Miért jut rólam mindenkinek eszébe a főzés??? 

Illetve helyesbítek, miért csak a főzés? Ennyi lennék? Egy csaj, aki folyton a konyhában lóg? Ennyit látnak belőlem mások? Ez járt a fejemben, miközben mentem felfelé a lépcsőn. 

Mindig azt hittem, hogy sokrétű vagyok. Hogy ezer mindent csinálok, és színes az életem. 

Lépcsőforduló. Megálltam az ablaknál és kibámultam a sötét udvarra.

Lehet, hogy tévedtem? Hogy tényleg ennyiből állna az életem? Hogy minden amit csinálok, valójában nem több, mint önámítás? Ennyire ijesztően üres volnék?

Odaértem az ajtónk elé. Nagy levegőt vettem, és megráztam a fejem.

Mosolyogtam. Mint akinek odafestették az arcára.

Hosszú volt ez az év. Nagyon hosszú.

Más szemszögből nézve viszont gyorsan eltelt. Szinte röpült. Mire észbekaptam, már december volt. 

Nem akarnék nagy dolgokat írni, mély következtetéseket levonni vagy konkrétumokat kiemelni, így inkább csak gondolatokat sorolnék, a teljesség igénye nélkül.

Sok jó élményben volt részem. 

Nagyszerű embereket ismertem meg, miközben egy örökre kilépett az életemből. Mindenkiéből.

Megtapasztaltam, hogy óriási különbség van egyedüllét és egyedüllét között.
Átdolgoztam egy teljes nyarat, hogy közben azt éreztem: nyaralok.

Rájöttem, hogy a tanulmányaim nem a jó irányba haladnak. És hogy fogalmam sincsen merre kéne folytatnom.

Kemény év volt.

Tele hullámvölgyekkel: a legfelhőtlenebb boldogságoktól a legmélyebb poklokig.

Talán több pokollal, mint kellett volna,... vagy csak ez maradt meg jobban. 

Nem számít. 

De örülök, hogy vége.

Ezzel a gondolattal kívánnék mindannyiótoknak Boldog 2014-et. 

Köszönöm, hogy olvastok. Leírhatatlan érzés, hogy (akár) ismeretlen embereket érdekelnek a gondolataim.

Hogy írtok nekem. Talán nem is hinnétek, de rengeteget tanulok a véleményetekből. A világlátásotokból.

És végül, de nem utolsósorban: köszönöm a szereteteket. Hatalmas ereje van.

Sütőtökös kéksajtos empanadas
  recept a Sprouted Kitchen blogról

 - Ezek a helyes kis félkörök nálam a karácsonyi asztalon szerepeltek. Nagy előnyük, hogy előre elkészíthetőek (én letakarva kiraktam az erkélyre) így a "nagy hajrára" már csak a sütés marad, amit meg a sütő végez el helyettünk. A készítésbe akár egészen kicsik is jól bevonhatóak, ezeket például teljes egészében az öcsém készítette el, én csak az instrukciókat adtam (illetve minőségellenőrzést végeztem ;). Természetesen frissen a legjobb, de a formája miatt szuper "take away" reggeli is! - 


Hozzávalók 15 db-hoz:
30 dkg teljes kiőrlésű omlós tészta

1 csésze sütőtökpüré
1 jó evőkanál olívaolaj
1/2 teáskanál só
kiskanál fahéj
csapott teáskanál pirospaprika
1 szűk teáskanál egész színesbors megőrölve
maréknyi friss fűszernövény (nálam vegyesen petrezselyem, kakukkfű, rozmaring és curry)

6-7 dkg kéksajt
1 tojás a kenéshez
3 evőkanál egész mák a szóráshoz


A töltelék hozzávalóit turmixoljuk simára. A fűszereket ízlés szerint változtassuk, a só mennyisége például lehet több, nekem így elég rendesen az édes íz dominált.
Lisztezett deszkán nyújtsuk 3-4 mm vastagra a tésztát. Nagy(nagyon nagy!) méretű pogácsaszaggatóval, pohárral szúrjunk ki köröket. 
Tegyünk a közepére a sütőtökös töltelékből (méretfüggően, nálam 10 centis átmérőhöz kb. 2 bő teáskanál jutott), morzsoljunk rá bőven kéksajtot, majd óvatosan hajtsuk félbe, és kézzel, vagy egy villával jól nyomkodjuk össze szélét.
Attól függően, hogy azonnal vagy később sütjük, félretesszük, vagy előmelegítjük a sütőt 185 fokra.
Egy villa segítségével felverünk egy tojást, és megkenjük vele a tészták felületét. Ezután megszórjuk a tetejüket mákkal (vagy valami apró szemű dologgal).
Süssük nagyjából 20 percig, míg a tésztaburok szép, egyenletesn barna színt nem kap. 

Egy doboznyi füge

Egyszer már írtam a testvériségről, itt. Arról, hogy milyen jó, és milyen fontos testvérnek lenni.
Ez természetesen azóta sem változott, de azt hiszem beléptünk egy másik szakaszba.
Marci gimis lett.
Új suli, új osztálytársak, új hatások. Ismeretlen terep.
Szeretne megfelelni. Beilleszkedni. Küzd a mindennapokkal. Azokat a problémákat éli át, amiken én is keresztülmentem.
5 év nem sok, de arra tökéletesen elég, hogy kívülről lássam azt, amiről pontos emlékeim vannak. Mert vannak. Nagyképűen hangozhat a "tudom mi érez" kezdetű mondat, de így van. Tudom.
Emlékszem.

Persze azt is tudom, mások vagyunk. Én nagyszájú, nyitott gyerek voltam, alapvetően humán beállítottsággal. És tegyük hozzá: lány. Mert nem szabad általánosítani, de a fiúk akkor is később érnek. Ennyi idős koromban engem már régen más dolgok foglalkoztattak. Tisztában voltam a "szerepekkel". Azzal, hogy lányként miben különbözöm a fiúktól. Azzal, hogy ezek fontos különbségek. És azzal is, hogy ezeket hogyan tudom az előnyömre felhasználni.
Ő még nem nagyon érzi.
Ha néha otthon vagyok meg szoktam figyelni, hogy miket csinálnak a barátaival: de ez általában kimerül a videójátékokban és gördeszkázásban. Nyilván nem tudhatom, hogy maguk között mikről beszélnek, de ha szóba is kerülnek néha a lányok, az az elméletből nem lép át a gyakorlatba. Ha átlép, arról tudni fogok. Ebben egészen biztos vagyok.
Mert Marci megbízik bennem. Nem jobban, mint anyáékban, csak másként.
Talán mert kisebb a korkülönbség? Vagy mivel én a testvére vagyok, tőlem nem szégyell tanácsot kérni?
Sokszor elgondolkozom ezen, mikor felhív egy-egy személyes problémával. Meglepő. A tizedik alkalommal még mindig ugyanúgy, mint a legelsőnél.
Hálát adhatok az égnek, hogy megosztja velem.
Az életét. A gondolatait.
Hogy kapok lehetőséget arra, hogy jó nővér lehessek.
Hogy kárpótolhassam a nehéz évekért, amiket okoztam neki.
Hogy tudja: rám mindig számíthat.
Akkor is, ha rossz napom van.
Akkor is, ha éppen a saját életemmel sem bírok.

Mint most.
Hiába kommunikálom kifelé, hogy elégedett vagyok a mostani helyzettel, ez nem igaz.
Szeretnék az lenni, de... nem megy. Nem tudom elfogadni.
Pedig nem küzdök ellene. Tervezgetek, álmokat szövök, élem a mindennapokat, ahogyan kell.
Tudom, hogy nem rossz az, amit csinálok. A jelenlegi helyzet. Hogy van célja. Hogy várnom kell, dolgoznom rajta, de a végén jól fogok kijönni az egészből. Tudom. Bízom benne.
És mégis.
Mindennap újra és újra végigjárom a hullámvölgyeimet. Hogy nem itt kéne lennem. Nem így kéne lennem. Az iskolapadban a helyem. Tanulni, haladni az úton.
A jobb pillanatokban el tudom engedni. Ezt a látásmódot, a negatív gondolatokat, a reményvesztettséget. Kitisztul a fejem.
Most is az utamat járom.
Tapasztalok.
Megismerek.
Keresem a helyem. Az irányt amerre elindulhatok.

Anna mondta azt, hogy most érzi úgy, a helyén van. Ott, ahol lennie kell. A megfelelő ösvényen.
Én sem lehetek messze. Egyszerűen nem.
1 év.
Egyetlen egy év.
Ennyivel végzek majd később.
20 éves vagyok. Előttem áll még minden.
Azt is tudom, hogy nem lemaradok. Tartok egy kis szünetet, és folytatom ott, ahol abbahagytam. Pontosan ugyanott.
Miért érzem mégis sokszor olyan tragikusnak?

Miközben beszélgettünk, szóba került az is, hogy ki milyen ahhoz képest, amit a blogján közvetít. Kifelé.

Akkor a magam részéről átsiklottam a téma felett, de otthon, a tükörbe nézve újra eszembe jutott. Elsimítottam egy tincset az arcomból.
És én?
Vajon én mit mutatok? A valóságot? Önmagam idealizált mását? Egy vadidegent?
Megmostam az arcom. A hideg víz szinte égette a bőröm.
Nem.
Én önmagam vagyok. Itt is, és élőben is. Még akkor is, ha sokszor különbözik a kettő. A valóság ugyanis valahol a kettő között van. Illetve a kettő keveréke.

A gasztronómia felé kanyarodva pedig egyértelműsíthető, hogy a hét főszereplője a füge volt - Papiéknak hála, egy jókora dobozzal szüretelhettem. Ettem nyersen, sütve, főzve, édesen, sósan. Az alábbi ötletek egyértelműen befutók.

Fügés diós spagetti a Green Kitchen Stories-tól
Ehhez 1 gerezd fokhagymát megpirítottam, majd félúton hozzáadtam egy jó maréknyi nagyra tépkedett spenótlevelet, belemorzsoltam 1,5 diónyi kéksajtot, felöntöttem fél csészényi fehérborral, kevergetve főztem egy ideig, azután még melegen összekevertem a tésztával, 1 evőkanál krémsajt társaságában. A diót pirítva, nagy darabokban, a fügét negyedelve, a legvégén dobáltam bele.


Fügés pestós kuszkusz pisztáciával a Happyolks oldalról
1/4 csészényi kuszkuszt leöntünk forró vízzel/zöldséglével, majd lefedve hagyjuk, hogy megduzzadjon.
Hozzákeverünk 1 evőkanál pestót (az én receptem lejjebb található), aranyra karamellizált hagymacsíkokat, fügedarabokat (szezonon kívül szerintem aszalttal is finom lehet), sózzuk, borsozzuk, megszórjuk durvára vágott pisztáciával illetve aprított mentalevéllel.




Petrezselymes diós pesto (ötlet a Jamie magazinból)

jókora csokor petrezselyem
pár ágnyi borsikafű
50 g pirított dió
30 g finomra reszelt parmezán
5 evőkanál olívaolaj

A hozzávalókat turmixgépbe tesszük, és teljesen krémesre dolgozzuk. 
Hűtőben, néhány hétig könnyedén tárolható.


Természetesen az édes vonal is képviseltette magát: csináltam citromos vajas fügével töltött túrógombócot, de a már ismertetett vegán kesudiós fügés fagyim is kitűnő alternatíva.
Persze nekem sem sikerül minden: a csokitorta, amire annyira rákészültem, sajnos közel sem a várt eredményt hozta :(, így jelenleg is annak az átalakító-eltüntető felhasználásán dolgozom.

2013.06.24.

Anyuval megállapítottuk, hogy a vizsgák előtti utolsó 2 nap a legidegőrlőbb. Ez az az időszak, amikor már semmi másra nem vágyik az ember, csak hogy végre odamehessen, megcsinálja amit meg kell, aztán túl legyen rajta.
Igen. Ezt szeretném érezni.
Azt a fene nagy ürességet.

Pláne, hogy már 2 napja csak eszem. Folyamatosan. Mert már ránézni is utálok arra a hülye anatómiakönyvre, és ha éppen a gyomromat töltöm, legalább azalatt sem kell tanulnom.
A vasárnap erről a coblerről szólt.


A kedd az anatómiáról fog.  Majd gondoljatok rám a reggeli kávét kortyolgatva...


kéksajtos - levendulás - cseresznyés cobbler      (a receptért kattints a további bejegyzésekre)

Ropog, de nem olajban sült - a tökéletes feltét

Kedves Tél, 
tekintve, hogy már március van, bátorkodom megkérdezni: nem óhajtasz végre itthagyni minket? Sokan értékelnénk.

Én különösen, mert már nagyon elegem van. A télből, a hidegből, a fagyoskodásból. Már nem havas képeket szeretnék csinálni, hanem madaras, csicsergős, bimbós zöldet.
Meleg. Lehetne meleg?

Céklás waffel parmezánnal

"Ha ezt apa látná, tuti agyoncsapna" -  csak ez járt a fejemben, amikor éjjel fél kettőkor sétáltam haza az elnéptelenedett utcán. Szinte hallottam, mit mondana. "Egy fiatal lány ne mászkáljon éjszaka egyedül."
És igaza lenne. Naná. Nem mint mindig, de... mint sokszor. 
Mentségemre szóljon, hogy megpróbáltam. Azonban iszonyú hideg volt, én meg kissé alulöltöztem (jó szokás szerint), és révén, hogy ekkor már csak villamospótlók járnak, úgy számoltam: gyalog előbb hazaérek. (Hozzátenném, valóban így volt.)
Fejben már végigvettem az összes védekezési módot, amit csak ismerek, és reménykedtem, hogy a miniszoknya ellenére nem tűnök potenciális lehetőségnek. De hála a női agy csodálatos barázdáltságának, bőven volt időm közben az estét is végiggondolni.

"Egyszerűen nem etikus a kapcsolatunk. Így vagy vissza kell szorítani hivatalos keretek közé, vagy a lakásban tartani. Hiszen az olyan meghitt, nem?" 

Tényleg ezt mondta? Jézusom.
Én pedig belementem? Méginkább jézusom.

Bár... valószínűleg így volt a legjobb. Hiszen ismerem magamat. Ismerem, mint a rossz pénzt.
Ha nem mentem volna bele, folyton azon gondolkodnék, hogy mi lett volna ha. Ha mégis. És kombinálnék agyba-főbe.
Az elején úgy számoltam, hogy ez nem jelent semmit. Mármint ha igent mondok. Hiszen egyszer igen, kétszer igen, ameddig csak tetszik. És ha mégsem? Ott szállok ki, ahol akarok. Ahol csak akarok.

Az a bizonyos pont pedig itt van.
Mert szép volt, jó volt, de azt hiszem ennyi elég is, köszönöm. Tudjátok, az a bizonyos múltkor leírt összemelegedés utáni menekülés.
Itt már kifejezetten örültem, hogy így alakultak a dolgok. Meg hogy nem aludtam ott. Mennyivel jobb egyszerűen lelépni, mint könnyesen magyarázkodni, nem igaz? Meg különben is, milyen viszony az, ahol még az utcára sem lehet együtt kimenni?! Bár az azért aranyos volt, hogy 2-kor felhívott, hogy épségben hazaértem-e.


Szóval ebben a békés hitben voltam egészen vasárnap estig, amikor is csörgött a telefonom. Kissé aggódva vettem fel, amikor felismertem a telefonszámát: el sem tudtam képzelni mit akarhat. Magamban imádkoztam, hogy csak azt ne javasolja, hogy menjek át. És nem.
Felhívott, mert eszébe jutottam.

Felhívott, mert eszébe jutottam!?

Tessék?!
Hogy a jó istenbe jön ez össze a ne bonyolódjunk össze érzelmileg című történettel?

Azért a sztorizgatáson kívül hoztam receptet is.
Mert az úgy jó. A kettő együtt.
Egy klassz reggelit, mert mostanában elkezdtem kísérletezgetni különféle izgalmasabb alternatívákkal is, mint a zabkása. És nagyon jók. Nagyon-nagyon finomak.
Mint ez a waffel. Vagy gofri. Ki hogyan nevezi.
De nem is lényeges. Az már inkább, hogy aki szereti a céklát, az feltétlenül próbálja ki.* Hiszen van annál szebb, mint mikor még melegen gőzölögve felvágod, és a villa nyomában húzódik egy szép hosszú sajtcsík?

*Aki nem szereti, az ezt sem fogja. Én próbálom apát térítgetni -pl. céklás csokis süti- , de nem sok sikerrel. Mindig azt mondja, hogy utálja azt a földes ízt. Szégyen.

Hozzávalók 2 személynek:

0,5 dl rozsliszt

1 dl "zabpehelyliszt" (=zabpehely durvára őrölve)

3 csipet só

fél mokkáskanál hagymás bors

1mokkáskanál szódabikarbóna

1 evőkanál olívaolaj

1 tojás

6,5 dkg cékla

3 dkg parmezán

1 teáskanál apróra vágot rozmaring 
1 maréknyi friss csíra

1 dl tej + 0,2 dl víz

pici balzsamecet

A száraz hozzávalókat összekeverjük.

A céklát és sajtot reszeljük le a reszelő nagylyukú részén, majd keverjük össze a rozmaringgal, csírával, tojással, olajjal, tejjel, vízzel és balzsamecettel. Óvatosan dolgozzuk masszává a 2 tál tartalmát, hogy viszonylag nedves, de nem folyós masszát kapjunk.

Melegítsük fel a sütőkészüléket, majd néhány perc alatt süssük készre a waffeleket. Melegen, salátával tálaljuk!


Ötlet: Lunchboxbunch

Saag paneer

Szeretem feszegetni a határaimat.
Próbálgatni, hogy melyik az a legeslegutolsó pont, ameddig még elmehetek anélkül, hogy mindent visszafordíthatatlanul tönkretennék. Érdekes játék, de a jelek szerint jól taktikázom, mert eddig meglepően kevésszer sikerült átesnem a ló túloldalára.

Ritka eset, de olyan is van, hogy én húzom meg a határt.
Mert dönteni kell. Hiszen az élet nem más, mint jól vagy rosszul meghozott döntések sorozata.
Gondolom senkinek sem kell bemutatnom, a szakítás után maradjunk barátok című szituációt. Ami amúgy én mindig javasolok, mert ugyan agyban tudom, hogy hülyeség, azért mégis. Mert hátha majd most. Szeptemberben, mikor már jó ideje mentek furcsán a dolgaim, és magam is beláttam, hogy szenvedek, mint a kutya (ez a nagy szó!), feltettem magamnak a kérdést: Mi a lényegesebb, ő vagy a boldogságom? (Boldogságom? Inkább egyszerű létem...) Mit vagyok hajlandó feláldozni magamból a másikért?
Mérlegelés.
Szeretem, mert egy fantasztikus ember, de túl nagy árat fizetek. Teljesen feleslegesen. Mellesleg sohasem fogok egyről a kettőre jutni, ha nem tudok lépni. Váltani. Szakítani a múlttal.

Így megtettem: minden kapcsolatot megszakítottam vele.
Eleinte nagyon furcsa volt. Sőt, fizikailag rossz. Hiszen amikor valakinek már az arcélét meglátva is pontosan tudod, hogy mi hogyan folytatódik tovább, amikor elég csak rágondolnod, és máris az orrodban érzed az illatát... tehát túl sokat tudsz, akkor nehéz elengedni. Illetve elfogadtatni a szívemmel azt, amit agyban már pontosan tudok.
Azért sikerült. Idővel minden jobb lesz, szokták mondani, ami valóban igaz, de csak és kizárólag akkor, ha távolság is párosul mellé. Kőkeményen meg kell szakítani mindenfajta érintkezést. Minden közös emléket, pillanatot, tárgyat. Muszáj. Nekem az utolsóból nem volt sok, az elsőkből annál inkább.
Mondjuk maga Fehérvár. A környék összes utcája. Az első otthontöltött hétvége egy rémálom volt, mert ahogyan kiléptem a lakásból, mindenhonnan ő köszönt vissza rám. Illetve mi. Tudjátok: "itt szoktunk sétálni, ott várt esténként, annál az oszlopnál csókolóztunk először" ésatöbbi.
A sokadik alkalom után persze ez is enyhült. Hiszem, hogy nem volt elhanyagolható az a tény sem, hogy mivel a pesti mindennapjaimból teljes mértékben hiányzott, az emlékek gyorsabban koptak, nem volt utánpótlás.
A siker mondhatni megkérdőjelezhetetlen. De igazán csak tegnap vált teljessé, amikor az összes régi sms-t végigolvastam, majd kitöröltem. Vágyódás és negatív érzések nélkül.
Egy apró mosollyal. Mert megcsináltam.
El tudtam szakadni.

Hozzávalók 1 személynek:

3 nagy maréknyi friss spenótlevél

pici olívaolaj

1 kis fej vöröshagyma

1 apró paradicsom

1 fej fokhagyma

fél ujjnyi gyömbér

3 nagy evőkanál sűrű joghurt

pici só

10 dkg paneer

1 nagyobb mokkáskanálnyi garam masala

Egy serpenyőben olívaolajat hevítünk, és elkezdjük benne sütni a csíkokra vágott hagymát. Rászórjuk a masalát, majd ha már elkezd barnulni, hozzáadjuk a megmosott felcsíkozott spenótot, a reszelt fokhagymát és gyömbért. Miután az összeesett, a kockázott paradicsomot is, és addig sütjük, míg kissé pürés állagú nem lesz. A tűzről levéve hozzákeverjük a a joghurtot, sóval ízesítjük, és tálalásig félretesszük.

A paneer sütéséhez felforrósítunk egy serpenyőt, beleszórjuk a kisebb kockákra vágott sajtot, és egészen egyszerűen ottfelejtjük: szerintem nincsen annál vonzóbb, mint mikor gyönyörű aranybarna kéreg növeszt maga köré.

Evéshez egy tányérba szedjük a joghurtos spenótot, a tetejére szórjuk a sült paneerkockákat, mellé pedig felforrósított naan-t vagy valamilyen lepénykenyeret kínálunk.   

Forrás: TV Paprika

Céklatorta kakukkfüves kecskesajtkrémmel

Ősz van. 
Számomra legalábbis most kezdődött el.
Mert igen-igen, szép az, amikor minden délután hétágra süt a nap, de... nekem elég volt a nyárból. Egyszerűen már nincs helye.
A jelenlegi időjárás sokkal helytállóbb. Hideg van, de ha nem fúj a szél, igen kellemes tud lenni. Jó hazaérni kihűlt kezekkel, megfürödni, enni egy tányér meleg valamit, aztán betakarózva tanulni. Vagy odaülni a sütőajtó elé, ha éppen sül valami. (Ami nálunk igen gyakori.)
De az ősz az elmúlásról is szól. Sőt. Tulajdonképpen csak arról szól.
De ez így jó. Mert egyszer minden véget ér. Véget kell, hogy érjen. Ez a természet rendje. Mindenki tudja. Mégis... szomorú szembesülni vele. Nekem Velencével az volt. Megálltam a kert közepén, és belesajdult a szívem a látványba. Lehullott falevelek, sárguló bokrok, vakondtúrások, nyírásra váró fű. A kiskertem kicsit begazosodva. A környék néptelen. Már a madarak is elmentek.
"Lesz még újra nyár?" - jutott eszembe. Olyan elképzelhetetlennek tűnik.


Végtelenül távolinak.

Azért az elmúlt héten még fagyiztam is -méghozzá gorgonzolás fagyit kóstoltam! Az élmény nem várt volt: egészen beköltözött a fejembe az édesség és sós sajt párosítása. Ennek örömére született ez a cékla-kecskesajt duó is.   :)  De hamarosan a kéksajt is terítékre kerül...


Hozzávalók egy 18 cm-es tortaformához:

15 dkg reszelt cékla

2 evőkanál olívaolaj

2 szem rózsabors, fél mokkásk. fahéj, 5 kardamommag

7 dkg rozsliszt, 6 dkg zabpehelyliszt

1 tk. szódabikarbóna

5 dkg mazsola forró vízbe áztatva, majd összeturmixolva

Összekeverjük a száraz, majd a nedves hozzávalókat, homogénre dolgozzuk, és egy 18 cm átmérőjű kivajazott tortaformába simítjuk. Előmelegített 175 fokos sütőben nagyjából 40 percig sütjük.

10 dkg natúr kecskegomolya

3 nagy evőkanál sűrű görög joghurt

1 evőkanál nyírfacukor

2 nagy ág kakukkfű

A krémhez a fentieket összekeverjük, és a félbevágott torta közé simítjuk. Tálalás előtt feltétlenül hagyjuk állni egy éjszakát a hűtőben (ezalatt összeérnek az ízek), és a krém is kap egy szép rózsaszínes árnyalatot.   :)

Túrós - kukoricás sült papadtészta paradicsomszósszal

Társfüggőség.
Azt gondolnám engem nem érint a probléma, az utóbbi héten, mégis többször szembejött velem. Szociológián, pszichológián, és a keddi piknik alkalmával is. A barátnőm enyhe lelki roncsként jelent meg a helyszínen, még az általam ráruházott salátakészítési feladatot sem sikerült összehoznia. Később persze érthető lett a helyzet: pasiügy. Előző nap, ráadásul pont ugyanott, ahol mi találkoztunk. Hű. Meglepően jó az hely- és időzítőképességem.
A "Sohase érezz úgy valaki iránt, hogy ő jelentse neked a mindent." című mondat elhangzása után pedig felcsaptam pszichológusnak. Mostanában tűnt fel, hogy bizonyos helyzetek előhozzák belőlem a problémamegoldó készséget, és meglepően okos dolgokat tudok mondani. Csak kinyitom a számat, és ömlik belőle. Gondolkodás nélkül, mintha egy kömyvből olvasnám.
Az már más kérdés, hogy az egész nem több, mint szöveg. Szavak. Kimondjuk őket, és már el is szálltak. Mint egy gondolat. Voltak, de tulajodnképpen sohasem léteztek. De úgy látom a legtöbb embernek jól esnek. Pláne a nehezebb időszakokban.
Talán azért, mert azt az illúziót keltik, hogy a megoldás ott van tőlünk egy karnyújtásnyira? Hogy csak el kell hinni amit mondanak, és minden újra szuper lesz? Ki tudja. De tekintve, hogy a gondolatnak mekkora ereje van, még az is lehet, hogy VALÓBAN ennyi. Csak el kell hinni, és teljesül.


De mi is az a társfüggőség? Létezik egyáltalán? És ha igen, akkor hol húzódik a határ az egészséges ragaszkodás és beteges függés között? (Úgy látom kicsit sok a jóból a heti 2 szociológiaóra...)
Nos, nyilván mindenki el tudja dönteni maga. Mert ez beállítottságtól (is) függ. Hálát adok az égnek, hogy jómagam, legalábbis az eddigi statisztikák alapján, nem kerülhetek olyan helyzetbe, mint Sz. Egyszerűen nem az a típus vagyok. Nem tudok végtelen odaadással tekinteni valakire, ragaszkodni, függeni tőle, a kezébe helyezni a sorsom. Nem. Nem tudnék, és nem is szeretnék a szabadságomról / önállóságomról lemondani.
Azonban ez a fiúk számára egy cseppet sem vonzó, ezért tartok most ott, ahol. Társas kapcsolat (mármint "szerelmi") az életemben mondhatni nulla. Mondhatni nélkül.
Én nem keresem, és ő sem engem. Egyszerűen úgy érzem, nem tudnám már hova szorítani az életemben. Pedig néha elképzelem, hogy nem lenne rossz, főleg, mikor látok egy-két békésen sétálgató párt, akikről egyszerűen süt a harmónia. Na olyankor érzek egy parányi irigységet. De szerencsére a józan eszem mindig elöl van, és emlékeztet, hogy én nem vagyok ilyen. Nem tudom magam ennyire valaki másra hangolni, vagyis ilyen állapotot sem tudnék produkálni.

Lényeg a lényeg: jól megvagyunk egymás nélkül.

Kiábrándultan hangzik? Pedig nem az.

Egészen egyszerűen csak őszinte.

Ezt válaszoltam annak a férfinak is, aki tegnap az utcán megállított. Békésen sétálgattam hazafelé, amikor megállt mellettem egy letekert ablakú BMW. A benne ülő nagyjából apukámkorú férfi érdeklődött, hogy hol találja az x hotelt. Mutattam: nagyjából 20 méterre előre.
Megkérdezte, hogy hazafelé megyek? Mondtam igen. Aztán, hogy tanulok még? Igen, az orvosin. "Ó, hát az szuper, a volt feleségem is orvos. Mit sportolsz?" Tessék? Itt már elkerekedett a szemem. "Látszik, hogy sportolsz valamit." Ööö, hát igen. Vízitorna. "Vízitorna? Na az, szuper. Figyelj, itt laksz a közelben? Elvihetlek?"
Neem, köszönöm. "És nagyon sietsz? Vagy tudunk beszélni pár percet?" Háát, igazából lenne dolgom. "Na, ha leparkolok a hotelnél, akkor megvársz? Vagy beülsz? Neem, azt semmiképpen sem. "Jó-jó, értem én, persze, idegen autójába, de akkor csak egy pár percre." Ööö, jó. Persze.

És megvártam. Illetve odasétáltam, ő meg kiszállt az autójából.
Nem tudom, mi ütött belém. Miért nem mondtam nemet? Talán mert nem akartam bunkó lenni? Vagy kíváncsi voltam, hogy mire megy ki az egész? Vagyis bocsánat, tudtam, hogy mi a cél, de érdekelt hogyan tálalja?
Bemutatkozott, és nagyon lelkesen vigyorgott végig. Aztán érdeklődött, hogy szoktam- e itt járni,mire mondtam hogy igen. Nyilván. Mindennap, haza az iskolából. "Szuper, az szuper." Ezenkívül nem nagyon tudott mást mondani. Akkor majd gyakran jár erre. Mosolyogtam, és kezdtem örülni, hogy ennyivel megúszom a dolgot. De el lehet- e engem érni máshogy is. Mobil, vagy ilyesmi. Óvatosan elhintettem, hogy főzök, és blogot írok, de nem vette a lapot. Én meg arra gondoltam, hogy háh, na most szúrta el a dolgot (idézőjelesen), és végül belementem, hogy leírom az e-mail címem. Vártam volna, hogy elővesz egy papírt, vagy jegyzetfüzetet, de neem, előkapta az iphone-ját. Na itt elkezdtem nevetni.
Ez a kütyümánia minden pasit megfertőz?
És itt lett az az érzésem, hogy mintha aput látnám magam előtt. Egy az egyben. Jól szituált 40-es férfi, a kopaszodás jeleivel a fején, néhány ránccal a szeme körül, jó kocsival, munkahellyel és ennek megfelelő pénztárcával. A probléma csak annyi, hogy egy 19 éves lányt akar megfűzni.
Félreértés ne essék, nem tartom öregnek az úriembert. Mint ahogyan aput sem. Vagy a korabelieket.
Csak egyszerűen... nem gondol bele, hogy fordított esetben ő mit szólna, ha a lánya egy vele egykorúval menne haza? Mert biztos, hogy van gyereke, láttam a kisülést a háta mögött. Szerintem minden "normális" ember elborzadna elgondolkozna. Vagy legalábbis nem tartaná egészségesnek.

Pedig ha tudná, hogy nálam még csak nem is próbálkozott rossz helyen. Mármint abból a szempontból, hogy bírom az idősebb pasikat. Sőt. A velem egykorúakkal nem igazán értem meg magam. Mármint érzelmi szempontból.

De azért vannak határok. 

Bennem. Mert nem vagyok hajlandó olyan emberrel együtt lenni, aki nem hozza ki belőlem azt a bizonyos valamit. Aki nem fog meg. Akivel nem tudok felszabadultan beszélgetni. Akivel feszélyezve érzem magam. 

Tészta fűszeres paradicsomszószban sütve... hmm. Az igazi "komfortfood" őszre, a hazait, az indiaival vegytve. Bár a papad tészta ilyenformájú felhasználásáért ott szerintem meglincselnének. Én azonban képtelen vagyok száraztésztát ropogtatni.


Hozzávalók 1 személynek:

fél cső kukorica

kisebb fej vöröshagyma

olívaolaj

3 nagy evőkanál túró

3 nagy evőkanál sűrű joghurt

fél maréknyi spenót

só, feketebors

1 teáskanál méz

1 kis ágacska rozmaring

fél citrom leve

3 papadtészta (nálam feketeborsos)

1,5 dl sűrített paradicsom

fokhagymapor

2 dkg ementáli

Serpenyőben olívaolajat hevítünk. Kissé barnásra sütjük (odakapatjuk...) benne a hagymát és a levágott kukoricaszemeket is, majd beleszórjuk a csíkokra vágott spenótleveleket, és éppencsak "összeugrasztva" őket, levesszük a tűzről.

Ezalatt a túrót, joghurtot, sót, borsot, citromlevet, mézet, és apróra vágott rozmaringot összekeverjük, majd legvégül a hagymás-kukoricát is beletéve félretesszük.

Vizet forralunk. Egy mély, de mégis jó nagy tányérba tesszük a papadtésztát, ráborítjuk a vizet, és 15-20 másodperc alatt al dentére "áztatjuk". Egyesével! eljátsszuk mindháromnál ugyanezt a procedúrát. Ezután áthelyezzük egy másik tányérba (igen, ez erősen edénykoszolós étel) - ami lehetőleg jó lapos legyen - a közepére tesszük a töltelék harmadát, majd feltekerjük, és szorosan egy kis tűzálló tálkába helyezzük.
Ráöntjük a paradicosmszószt, megszrójuk kb. 2 mokkáskanálnyi fokhagymaporral, a tetejére szórjuk a nagylyukú reszelőn átdolgozott sajtot, és annak függvényében, hogy azonnal vagy később esszük csak meg, hűtőbe helyezzük, vagy 190 fokos sütőben 15 perc alatt készre sütjük.

Forrás: Naturally Ella

Tökmaglisztes palacsintatorony sajtos - gombás töltelékkel

Amikor hétfő esténként (6 órakor) megyek haza latinról, már igen fáradt vagyok. (Sajnos ezek az órák nem a hivatalos iskolaépületben vannak, hanem a 4. kerületi kihelyezett részlegen. Ami plusz 40 perc csatangolás.) Rendszerint nem futja többre, minthogy elnavigálok a metróig, a 11 megálló alatt pedig erőt gyűjtök ahhoz, hogy utána átszállva a villamosra, az is hazavigyen. Csak állok csendben a falhoz szorulva, és azon kapom magam, hogy gyakorlatilag "kibámulok a testemből". Mintha nem a része lennék. Vagy a részem lenne (nézőpont kérdése). De ez jó. Pihentet.
Ilyenkor már nincs kedvem beszélgetni, bugyuta vicceken hangosan nevetni, sokkal jobban esik hallgatni. Hiszen a csend olyan békés. Még akkor is, ha csak belülről jön. Mert az éppen elég.
Ilyenkor tudok figyelni másokra. És érdekes: mindig mélyen elgondolkodva jövök fel a mozgólépcsőn.

Most is.
A mellettem álló (szintén a SOTEn, de más szakon elsőéves) 2 lány mély eszmecserébe bonyolódott az idővel kapcsolatban. Az egyik váltig állította, hogy ő bizony szörnyen el van késve, mert 19 éves, és még csak most kezdi a sulit, bezzeg a szomszédja, aki most 22, már másfél éve Törökországban dolgozik (ha jól értettem fél évet ő is töltött ott), mert már 20 évesen befejezte az egyetemet. A másik delikvens szaporán bólogatott, és siratta a sorsát.

Tik-tak.
Te jó ég. Mi történt az emberekkel? Hova sietnek? Ezért nem vagyunk boldogok, mert mindig a jövőre koncentrálunk. Hajtjuk. És lemaradunk a jelen örömeiről.


Vagy... én gondolkozom rosszul? Valóban el lennék késve? 19 évesen? (Ez olyan, mintha egy megszülető csecsemőnek mondanánk, hogy bocsika, akkor kapkodd magad, mert már 5 órája jelenésed van.)
Nem. Egyszerűen nem tudom elhinni. Pontosan így jó minden, ahogyan most van. Nem a középkorban élünk. A lányoknak nem kell 16 évesen férjhez menni, és szülni. De 18 évesen sem. Vagy 20.

Ellenben tanulni nem árt. Hátha több haszna lesz, mint egy kisbabának. (Egy kisbabából ugyanis nehéz eltartani egy másikat. Bár a csodás nagycsaládos kedvezményeknek köszönhetően kettővel egy harmadikat, már nem is olyan nehéz.)

Én szeretem az életem. Pont úgy, amilyen.
Pedig nem tökéletes. Közel sem. De az enyém.
Azért igyekszem alakítani. Formálni, de csakis magam miatt. A saját örömömre.
Próbálok a "mában élni, hogy a pillanatok ne szaladjanak el mellettem. De nehéz. Sokat elszalasztok, de tudom, hogy mindent úgy sem lehet átélni.
Kell egy "prioritási sorrend".
Nekem ebben a főzés, a sport, a blog (magába foglalva az írást és fényképezést) és a család van a dobogón. A barátokat pedig igyekszem szintén feltuszkolni a pódiumra, de... Próbálkozom na. Egyszerre mindig csak egyet. Mert én úgy szeretem. Így tudok maximálisan figyelni az illetőre, és ilyenkor érzem úgy, hogy igen, hasznosan töltöttem az időmet.
Nekem nem pálya a bulizás. Szeretném (na jó, ez hazugság), de nem. Úgyhogy kerülöm. Illetve szerencsére nem is nagyon keresztezzük egymást. Mert ez nekem így jó. Pont.

Hiszek a minőségi kapcsolatok fontosságában. Hogy biztonságot adnak. És ez nekem a család.
Hazamenni mindig jó. Sőt, így, hogy ritkábban van rá alkalmam, még értékesebbnek tűnik.
Főleg, hogy hétvégén van. Ilyenkor senki sem rohan, van időnk egymásra. Beszélgetni, elmenni sétálni, együtt lenni.

Mert ez az otthon. A kutyaszőrös, csokiskekszillatú otthon.

Ezek a kis palacsintaépítmények most a vasárnapi ebédet jelentették. Az egész családnak. (Ha tudnátok, hogy ez milyen nagy szó!)
Különlegessége, hogy a liszt egy részét kicseréltem tökmaglisztre, amitől a tészta kapott egy igen kellemes ízt, és egy kissé zöldes színárnyalatot.
És hogy a liszt honnan van? Másoknál itt az szokot következni, hogy a nemtommilyen biobolttól kaptak egy csomagot, hogy próbálják ki a termékeiket, és aztán ilyen néven kuponkód, kedvezmény blablaba... nos, nekem egy Pali nevű "beszállítóm" van, aki a szülinapomra lepett meg, egy hatalmas szatyornyi különlegesnél különlegesebb dologgal. Mint ez.
Nagyon köszönöm, tökéletes ajándék volt!!! :)


Hozzávalók 5 személynek
a palacsintához:

2 tojás

2,5 dl tej

1 csipet só

8 dkg tökmagliszt

10 dkg rozsliszt

fél evőkanál olívaolaj

nagyon bubis ásványvíz a megfelelő állag kialakításához

A hozzávalókból a szokásos módon palacsintatésztát készítünk, majd vékony palacsintákat sütünk belőle.

a töltelékhez:

60 dkg barna csiperke

3 nagy evőkanál túrósajt

szerencsendió, feketebors, só

1 kisebb csokor kakukkfű

pici olívaolaj

A gombát megtisztítjuk, felszeleteljük, majd a felhevített olajon a hagymával együtt "aranybarnára" sütjük. Ha elkészült, levesszük a tűzről, és még forrón hozzákeverjük a sajtot, hogy elolvadjon. Belecsipkedjük a kakukkfűlevélkéket, majd ízesítjük a fűszerekkel.

összeállítás:

A palacsintákat még melegében megtöltjük (ekkor kevésbé törik), de ügyeljünk rá, hogy elosszuk a tölteléket, ne csak "halmozzuk". (Így a sajt összetartja majd a kis hengereket.) A rudakat 3 nagyjából egyforma részre vágjuk, amiket sütőpapíros tepsire állítunk, úgy, hogy ellentartsanak egymásnak. A tetejére jó sok reszelt sajtot (nálunk füstölt) halmozunk, ami nem csak hogy finom, de később egyben is tartja majd az építményeket.

200 fokos sütőben kb. 15 perc alatt átsütjük.

Szilvacsatnival (hamarosan!) és salátával esszük, kinek hogy ízlik jobban. :)

Inspiráció: Palifőz fb oldalán látott kép

Sült spenótos - sajtos humusz

Végre itt a hétvége!

Szeretek az egyetemre járni, meg az órák is izgalmasak (bár ma tudatosult bennem, hogy rendszerint csak azokat várom, aminek semmi köze a biológiához, mint biofizika, közegészség, pszichológia, vagy a hivatás és világkép), de ma már nagyon úgy léptem ki a díszes vaskapun, hogy kell.
Kell a pihenés.
Ami annyira nem is az, mert vagy 6 féle könyvet viszek haza, de azért otthonlét. Kikapcsolódás a hétköznapokból.
Mellesleg tök jónak tartom, hogy szó szerint is utaznom, kell, hogy "hétvége legyen", mert így még jobban elkülönül egymástól a kettő.


Nem mintha bármelyik rossz lenne, nem. Semmiképpen sem. Imádok itt lakni. Csomó új dolgot tanulok.
Meg ő is.
Például folyton felhívom a figyelmét, hogy mennyire nem takarékoskodik az energiával. Cserébe egy ideje ő is elkezdett csipkelődni, hogy mekkora pazarlás mondjuk az, amikor 1 darab padlizsánt sütök 200 fokon 1 óráig, vagy ha az előmelegített sütőt 20 percig várakoztatom. Ő ugyan csak viccből teszi a megjegyzéseket, nekem azonban szívügyem a környezet, így igyekszem ezekre az apró (vagy néha nem is annyira) dolgokra odafigyelni. Kis idő alatt, kitapasztalva a villanytűzhely rejtelmeit, egy egészen takarékos módszert tudtam kifejleszteni. Egyrészt sokkal hamarabb lekapcsolom, mint a gázos testvérét, mivel a sütőlap még jó sokáig ugyanolyan forró, másrészről pedig nem hagyom magára (és felejtkezem meg róla), mivel a konyha, a nappali és a szobám egy és ugyanazon légtérben helyezkedik el. (Most mondjátok, hogy nem egyenesen rám lett kitalálva. ^^)
És ami a lényeg: ezen aprócska trükkök segítségével olyan döbbenetes felfedezést tettem, minthogy tudok főzni konzervszintű csicseriborsót (bár csak sejtem, hogy ilyen lehet, mert valójában még sohasem volt a kezemben, mivel gyűlölök mindenfajta alumíniumdobozos szemetet). És hogy ez mit takar? Tökéletesen egybenmaradt (még a héja sem ázott le!), szilárd volt, de mégis vágható, úgyhogy azon elméletem, miszerint szárított dolgokat képtelenség normálisan jól kinézve ehetővé tenni, megdőlt.

Itt az (igencsak finom) bizonyíték.

Melegen langyos pitával és zöldségekkel (én répával ettem), másnap hűtőhidegen, egy jó kis magos kenyérre kenve...hmm, szívvidító.


Hozzávalók 2 személynek:

7 dkg csicseriborsó

1-1,5 dl a főzőléből

1 nagy marék friss spenótlevél

6-7 nagy bazsalikomlevél

1 fokhagymagerezd

só, feketebors

1 evőkanál olívaolaj

3 evőkanál reszelt ementáli

A csicseriborsót éjszakára beáztatjuk (kb. 3szoros mennyiségű vízbe), majd másnap egy vízcsere kíséretében megfőzzük. ( Miután felforrt - szigorúan fedővel - egy csapott mokkáskanálnyi szódabikarbónát teszünk a vízbe, ami miatt negyedére rövidül a főzési idő.)

Előkészítünk egy mixert. A spenót, főzőlé és a sajt kivételével minden hozzávalót beleteszünk, és krémesre dolgozzuk. Ha túl sűrűnek ítéljük - az lesz -  higítsuk a főzőlével. A "nyers" humusszal ellentétben ez legyen inkább kicsit folyós, mivel a sülés folytán úgyis veszít a nedvességtartalmából. Ha elértük a megfelelő állagot, tegyük bele a megmosott spenótleveleket, és ismét indítsuk el a gépet, azonban éppen csak pár másodpercre, mert nem a pürésítés a cél, inkább csak "darabolás". A legvégén keverjük bele a sajt felét is, majd simítsuk egy pálmaszírral kikent sütőtálba. Szórjuk a maradék sajtot a tetejére, majd tegyük 200 fokos sütőbe, ahol kb. 20 perc alatt el is készül!


Forrás: Naturally Ella

Meglepetésbuli, mert az már annyira jól megy

Imádok szervezkedni.
Ez valószínűleg abból az egyszerű tényből fakad, hogy lételemem, hogy fontosnak érezzem magam.
És ezt ott csillogtatom meg, ahol csak lehetséges.
Ugyan sokszor rosszkor, rossz helyen, de azért tudok "jól is dolgozni".

Specialitásaim a meglepetésbulik.
Eddig hármat főszerveztem, mind jól sikerült. Sőt. Szuper lett.
Mindegyik máshogyan, de az volt. Egyedi, és megismételhetetlen. Persze ez nem rajtam múlt. Vagyis csak kisrészben.
A dolog csodáját a vendégek és persze az ünnepelt adja.
Számomra fantasztikus látni, mennyire meg tud hatni valakit egy ilyen kis dolog.



Ő az anyukám.

Gyönyörű, nem? Ragyog, mert szerelmes. Szerelmes valakibe, akit azt hiszem teljes joggal nevezhetünk családtagnak. Aki szeret minket, és törődik velünk.

Köszönöm Pali. Mindent.

A menüt közösen raktuk össze, ezúton is hálásan köszönöm mindenkinek a segítséget. Zsuszi készített fogpiszkálóra tűzdelt szőlő-sajt-paradicsom nyársakat, Fofi szilváslepényt sütött. Csilla hatalmas hűtőtáskával érkezett: benne hatalmas adagnyi pácolt hús. Éva saslikot csinált, iszonyú aranyos volt, rám gondolva még egy vegetáriánus is lapult különcsomagolva.

Jómagam a legfelső képen látható mogyorós illetve mákos túrógolyókat gömbölygettem (nagyon jó cucc, a belsejük 1-1 szem szőlőt rejt), illetve sütöttem egy naagyon-sajtos pogácsát.


Nagyon-sajtospogácsa: 

30 dkg +3,5 evőkanál liszt

20 dkg vaj

20 dkg reszelt gouda 

7,5 dkg márványsajt

10 dkg juhtúró

1 csomag porélesztő

fél dl langyos tej

csipetnyi cukor

A langyos tejbe beleszórjuk az élesztőt, cukrot és fél evőkanál lisztet, összekeverjük, majd letakarva megvárjuk, hogy felfusson.

Ezalatt a lisztben elmorzsoljuk a vajat, majd hozzáadjuk a juhtúrót, márványsajtot és a gouda felét. FOntos, hogy csak akkor kezdjük el össegyúrni, amikor már az élesztő is benne van.
Letakarva, meleg helyen kb. 1 óráig kelesztjük.
Ha már szépen megnőtt, újra átgyurmázzuk, ujjnyi vastagra nyújtjuk, és szaggatóval kis köröket vágunk belőle. A tetejét megkenjük egy pici vízzel, megszórjuk jó bőven a maradék goudával, és 185 fokra előmelegített sütőben készre sütjük. 

           ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A helyszíni munkákat (grillezés) kisöcsém és Pali végezték - volt pillanat, amikor azt hittem kigyullad a kert -, így nekünk csajoknak csak a pletyizés maradt. Hmm, elég kényelmes...

És íme a torta. Mert volt torta is, természetesen. (Majd pont én ne csinálnék! Már a jelenlétem is egyenlő egy tortával...)
Szépen felkészültem a szokásos dobosprojektre (az első itt, a legutóbbi pedig itt), mikor 3 nappal a buli előtt anya odaállt elém, hogy úgy gondolja, most nem dobost szeretne, hanem egy nagyon tömény, kívül-belül marcipános valamit. Csokival.
Hoppá. Szeretem a kreatív dolgokat, de... azt is nagyon szeretem, ha úgy történnek a dolgok, ahogyan eltervezem. MOst sem a belső tartalommal volt a probléma. Hanem a borítással. Mert egy hófehér külső felület díszítésért kiált. Mit kiált, egyenesen üvölt.
Azonban ez rengeteg idő. Talán nem is maga az elkészítés, hanem mire kitalálom, hogy mit is szeretnék pontosan ott látni.

Végül ilyen lett. Már töbször eszembe jutott, hogy milyen vicces lenne egy olyan tortát csinálni, amire mindent ráteszek, amit az ünnepelt szeret. Vagy valamiért fontos neki. Képek, pillanatok, emlékek. Ez valami olyasmi.
És mivel a képeket csak kézzel festettem rá, olyan sokáig nem is tartott.

A tészta a jól bevált nagyonkakaós piskóta. Ezt vágtam 5 lapba, és töltöttem meg kávés-csokikrémmel, és marcipánnal. A krém minden rétegben szerepel, marcipán alatt és fölött is, persze vékonyabban, mint ahol önállóan szerepel.
Népszerű volt. 


Kávés csokikrém:

2 nagy tojás

3 evőkanál porcukor

4 evőkanál liszt

10 dkg étcsokoládé (min 60 %)

2 evőkanál kávélikőr

3 nagy evőkanál "tejszínföl"

15 dkg vaj

A tojásokat a cukorral habosra keverjük, majd a lisztet is hozzáadva gőzfürdőben folyamatosan keverve besűrítjük. Ha már elég forró, beletördeljük a csokit is, és addig maceráljuk habverővel, míg fel nem olvad. Ekkor lehúzzuk a tűzről,és hagyjuk kihűlni.

A vajat és a tejszínfölt (nincs rá jobb meghatározás, mert habtejszínt akartam felverni, de a dobozt felnyitva konstatáltam, hogy egy része vízszerű, a másik meg sűrű, kanalazható krém) krémesre keverjük, majd beledolgozzuk a kihűlt krémet. Hűtőben tároljuk.

Így töltöttük együtt a délutánt. Nem mondom, hogy jövőre (túl gyakran nem poén), de talán 3 év múlva ismét itt találkozunk.
Együtt.
Egy dobostorta* társaságában. Hacsak anya ki nem talál megint valami újat.


*Azért azt érdemes megjegyezni, hogy közfelháborodást váltott ki, mikor kiderült, hogy nem a szokásos kis karamelltetejű barátunkat fogják az asztalon látni. Némileg azért remélem kárpótolta őket ez a marcipánkupac, de ígérem, sort kerítünk egy dobostortapartyra is!

UI: Az emberes képekért hatalmas köszönet Fofinak, aki számomra innentől már csak művészkisasszony marad.