Céklaburger

"...neked egy emberrel kell majd jól mutatnod, és az nem én leszek."

Nem én leszek. 

A három szó, szinte égette a szemem.

Erőst kényszert éreztem, hogy megkérdezzem, miért ennyire biztos benne. Hogy hogyan jelenthet ki valamit ennyire végtelenül kategorikusan.

Nem tettem. Nem szabad.

Ha megtenném, az olyan lenne, mintha pontosan azt szeretném. 

Mintha már elképzeltem volna az idilli kis életünket, és a fejemben gondosan felépített álomvárat éppen most rombolta volna le.

Nem lehet.

És különben is, nem számít. Tudom, hogy nem.
De miért idegesít akkor mégis annyira?

Mert már tényleg megvolt annak a bizonyos várnak az alapja?

Vagy egyszerűen csak amiatt, mert mi lányok nem tudunk pillanatokban gondolkodni, és szükségünk van hosszútávú fogódzkodókra? 

Ami nem az örökkévalóság. 

Bár úgy látom fiúszemmel nézve annak tűnik.

Eszembe jutott B. 

Hogy soha többé nem engedett magához közel, miután megkérdeztem, hogy mi is van pontosan közöttünk. 

Nem értettem.

Most sem értem.

De nem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni.

Ezek azok a pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak társaságibb ember lennék.
Hogy lenne egy csomó barátnőm, akit ilyen helyzetben felhívhatnék, és ők jól elmondanák a véleményüket.

És hogy fest ehhez képest a valóság?

Fantasztikus barátaim vannak, akikre mindig számíthatnék - mégsem teszem.
Mert nem vagyok olyan.


Azért igyekszem fejlődni. 
A vasárnapi brunchunkon például egy csomó hasonló témát érintettünk Orsival, örök közös kedvencünk, a fenntartható fejlődés kérdésének megvitatása mellett.
És hamburgereztünk. Isteni finom céklapogácsákat csinált a csodakonyhájában.

Hozzávalók 5 burgerhez:
1 kis fej hagyma
3 gerezd fokhagyma
1/2 csésze cékla reszelve
1/4 csésze mazsola
1/2 csésze dió
1 tk. pirospaprika
só, bors
1 csésze főtt barna rizs
1/4 csésze főtt lencse
1 picike tojás
olívaolaj
4 evőkanál feta sajt
4 evőkanál görög joghurt
1/2 citrom leve
kevés víz a higításhoz
egy csomag rukkola, 5 db magvas buci

A rizst és a lencsét főzzük meg előre egy kevés sós vízben.
Másnap kevés olajon süssük aranybarnára a vékonyra szeletelt hagymát, nagyjából 10 perc alatt. 
Adjuk hozzá az áttört fokhagymát, a pirospaprikát, a reszelt céklát, a mazsolát és a diót. Sózzuk, bnorsozzuk, majd hagyjuk párolódni újabb 10 percre. (A mazsola igen száraz volt , így nekem egy kevés vizet is kellett aláöntenem.)
Eközben a főtt rizst, a lencse felét és a tojást turmixoljuk össze, majd adjuk hozzá a maradék lencsét.
A céklás keveréket hagyjuk egy kicsit hűlni, majd pürésítsük, és keverjük össze a lencsés-rizses masszához.
Formázzunk belőle 7 cm átmérőjű, 1,5 cm magas pogácsákat, tegyük őket sütőpapíros tepsire, spricceljük meg a tetejüket egy kevés olívaolajjal, és 180 fokos sütőben körülbelül 30-40 percig süssük - míg egyaránt aranybarnára nem sült a tetejük és az aljuk.

A krémhez törjük össze a fetát villával, majd keverjük simára a joghurttal és citromlével.

Vágjuk félbe a bucikat, majd sütőben pirítsuk meg egy kicsit mindkét oldalukat. Kenjük meg a vágott felüket a fetás krémmel, tegyük rá a pogácsát, egy jó nagy adag rukkolát, aztán a maradék szószt higítsuk fel egy kis vízzel, és csorgassuk a zöld levelek tetejére.

A recept a Sprouted Kitchen blogról.

Lencsés kelbimbósaláta körtével és isteni pirított mogyoróval

Emlékeztek, hogy azt mondtam azért nem szeretnék túl sokat dolgozni, hogy ne hajtsam magam túl? Nos, elhamarkodott kijelentés volt, ehhez bőven elég az iskola is.

Rengeteg óránk van, így sokszor csak későn érek haza. Ürülésig leszívott aggyal.
Rengeteg fontos/nehéz óránk van, amikre bizony sokat kéne tanulni. De kérdem én, mikor?! Egyszerűen nincsen annyi időm.
És nem azért nincsen, mert elszórakozom, vagy eltöltöm mással. Egyszerűen nincs. Egy nap 24 órás. Pont. Ezen nem lehet változtatni.

V betűs nap

"Aztán az elvárások. Legyen jó a szövege, de tudjon nagyokat hallgatni, miközben a hajtincseddel babrál a csillagerdő alatt. Legyen férfi a talpán, szorítson a falnak, ha kell, ugyanakkor legyen érzékeny, kedves, és tudjon főzni madártejet. És persze ha David Hasselhoff a férfiideálod, de a gép dob egy Mr. Beant, sikoltozva elszaladsz.
Hát, így nem lesz pasid.
Nekem is voltak ideáljaim, de húszéves korom körül jöttem rá, hogy érdemes leszámolni velük. Mert az ideálok csak arra jók, hogy elgáncsolják az ember körül a potenciális barátnőket/barátokat. És hidd el, nem az számít, hogy szőke-e vagy barna (vagy netán tök kopasz).
Hanem mi?
Hát például a fizikai vonzalom egyik legfontosabb összetevője: a "kémia". Szokták mondani, hogy működik köztünk a "kémia".
Biztosan volt már, hogy szembejött veled álmaid férfija, vagy leült melléd egy bulin. Talán még beszédbe is elegyedtél vele, aztán...
Aztán nem lett semmi. Mert unalmas volt,mert nem érintett meg a szövege és a személyisége. Viszont ha jön a kis köücös szemüveges, kettőt szól és szakadsz a röhögéstől, italokat rendel és néha, mintegy véletlenül hozzád-hozzád ér, és ilyenkor az ujja hegyéről átpattan néhány láthatatlan elektromos szikra: barátom, akkor elvesztél. És ha másnap elkezd hiányozni, akkor számot is vethetsz a dologgal. Működik a kémia, így nemsokára elkezdhet működni a biológia is, abban biztos lehetsz.
Aztán ott az időzítés. Ilyen például az első csók pillanata. Még ha először fordul elő, akkor is tudja az ember, hogy most ennek kell jönnie. Valahogy "előkészülődik, szépen rakódnak egymásra a panelek, mint valamilegókocka. Megy a beszélgetés fonala előre, szöveg, szöveg, szöveg, de közben már sem ő, se te nem arra figyeltek,mit is mond a másik. Aztán elfogynak a szavak, beáll egy pillanatnyi csend: na, pontosan ez az a pillanat. Ott lóg a csók a levegőben. Ezt a pillanatot azonban szépen el kell kapni. Némi késlekedés és tétovázás, és oda az egész, kipukkad, akár egy szappanbuborék."

Sokszor érzem azt, hogy ha lenne pasim, valószínűleg rengeteg "problémám" megoldódna. Máskor pedig fejcsóválva teszem fel a kérdést magamnak: hogyan tudnék én még bármit is bezsúfolni az életembe?!
Jó kérdés. De lehet, hogy jobb lenne úgy, hogy akarok -e.

Nem állítom, hogy esténként álmatlanul forgolódnék az ágyamban, azon görcsölve, hogy egy vénlányként halok meg minden ingóságom a 3 macskámra hagyva. Nem. Hiszek benne, hogy minden, ami történik, okkal van, illetve minden akkor történik, amikor annak történnie kell. Persze van sors, de... mi magunk alakítjuk. Azzal, ahogyan élünk. A tetteinkkel. Aztán mindez kiegészül mások tetteivel és gondolataival, és így lesz kerek a történet. Ez a nagybetűs Sors.


Párkapcsolati (és semmilyen kapcsolati) téren nem vagyok túl erős. Egyszerűen... nem. Valószínűleg anno hamar feladtam a sorbanállást.
Persze voltak már fellángolások az életemben, de olyan igazi nagy szerelem nem. Azt hiszem. Vagy talán egy. Igazából amíg nem élek át "erősebbet", nem tudom megmondani. Lehet, hogy az is az volt, csak lemaradtam róla.

Mint minden ember lány, eleinte én is a kis ideáljaimba burkolóztam. Odáig szerencsére sohasem fajultam, hogy azt mondjam, hogy akkor egy kék szemű, barna hajú fiúkát szeretnék, de az igencsak határozottan megvolt, hogy nézzen ki jól. A punk korszakomban meg természetesen legyen punk, naná, de minimum egy hosszúhajú bakancsos feketeség.
Aztán teltek az évek, és egyre többet láttam a világból. Láttam, hogy az emberek hogyan működnek, láttam, hogy a dolgok általában közel sem olyan tökéletesek, mint amilyennek tűnnek. Tapasztalatokat szereztem, megváltoztam. A gondolkodásmódom, én, ez pedig kikövezett utat jelentett az értékrendem sürgős cseréjéhez is.

Elsősorban rájöttem, hogy nem minden a külső. Sőt. Tulajdonképpen semmi. Mert mit kezd az ember egy szuper külsővel, ha nincs mögötte tartalom? Igen, én is voltam már úgy, hogy szóba elegyedtem azzal a sráccal, akiért már jó ideje sóvárogtam titokban, és leírhatatlan csalódásként ért, amikor 2 értelmes mondatot nem tudtunk váltani. Vagy amikor mindegyik után hosszú szünetek következtek, melyekben fénysebességgel pörgettem az agyam, hogy mivel is törhetném meg. És olyan is volt, hogy egy teljesen átlagos, még véletlenül sem az "esetem" típussal beszélgettünk, és azon kaptam magam, hogy jó. Jól érzem magam. Felszabadultan. Őszintén tudok mosolyogni, és nem kell gondolkodnom. Mondhatom azt, ami az eszembe jut, kényszerek és kínos csendek nélkül. Van ennél nagyobb kincs? Ma már tudom, hogy nincsen. Akkor még egy ideig próbálkoztam tovább a helyes srácokkal, míg belül csendesen, de biztosan  érett a gondolat, hogy rossz irányban járok.

És döntöttem.
Szép lassan eldobáltam minden addigi sztereotípiámat, és nyitottam. Az újra, a jóra. A boldogságra.
Ma is ezt az elvet követem. Nem tagadom, továbbra is vannak bizonyos külső jegyek, amikért egész egyszerűen odavagyok (mint a finoman kisportolt férfitest (úszók előnyben), az elegáns öltözet, a hosszú raszta tincsek, a pimasz szép mosoly, és a színes hosszúujjúpólószerű tetoválás a karon), de egyik sem elsőrendű tényező. Csak szeretem nézni. :)
De ami talán még ennél is fontosabb, hogy átalakult az önmagamhoz való hozzáállásom. A látásmódom.
Felismertem, hogy ha továbbra is ilyen hozzáállással intézem a dolgaim, mindig olyan kapcsolataim lesznek, amikben én irányítok. Nem pedig engem irányítanak. Vagy próbálnak. :) Egy olyan, ahol a másik fél erősebb. Határozottabb. Meg tud lepni.
Nem lehetek "egyszemélyes vadász és hazacipelő", hagynom kell, hogy más vigyen haza zsákmányként. Miután levadásztam. Mert valljuk be, mi lányok úgy manipulálják a dolgokat, ahogy akarják. És a másik közben szentül meg van győződve róla, hogy ő aztán milyen klasszul megcsinálta. Ehhez értünk.
A másik oldalról tanulom hangsúlyozni az előnyös tulajdonságaimat, a kevésbé szerencséseket pedig elfogadni. Felismerni. Aztán kezelni. Esetleg változtatni.
Együttélni.
Olyanná válni, amilyen lenni szeretnék, de mindeközben nem lemaradni az életről. Az életemről.
Arról, ami igazán fontos.
Azokról, akik igazán fontosak.

 Szóval Valentin-nap.
Egy "igazi" volt az életemben, tavaly. Itt olvasható. Gondolom egyetértünk abban, hogy panaszra nem lehet okom.
Mégsem tudtam megbecsülni. Az adott pillanat, az akkori énem, a lelki állapotom, nem engedte. Pedig Á. ... igazán mindent megtett. Talán túl sokat is. Elviselte az összes hülyeségemet, furcsaságomat, azokat is, amiket nem feltétlenül kellett volna. Sőt.
Mostanában gyakran megesik, hogy eszembe jutnak akkori konkrét szituációk, és nem tudok napirendre térni a viselkedésem felett. Ijesztő. Hogy miért úgy reagáltam, ahogy. Miért nem hagytam kibontakozni. Miért nem tudtam egyszerűen élvezni.
De az is én voltam. És vagyok is.

Sajnálom Á. Akkor nem vettem észre.
De köszönök mindent. Legfőképpen a türelmedet.

Kókuszos vöröslencsekrém   (2 adag)
 Turmeric N Spice receptje alapján kisebb változtatásokkal
- Elsőre furcsának tűnhet, hogy lencséből csináljon az ember desszertet, de ezen lépjünk túl és csináljuk meg! Mivel a vöröslencsének nincsen túl határozott íze, így remekül át tudja venni a kókusz és a narancs aromáit. És ha már egészség, van annál klasszabb, mint ha olyannal kényeztetjük magunkat, aminek szinte csupa pozitív hatása van a lényünkre? - 

70 ml vöröslencse
150 ml rizstej
80 ml víz
3 nagy evőkanálnyi kókuszreszelék
dobókockányi vaj
1 teáskanálnyi narancsvirágszirom
1 mokkáskanálnyi őrölt narancshéj 
2 teáskanál méz
a tetejére mandulalapocskák, virágpollen, gránátalma

A vajat olvasszuk meg egy lábosban. Szórjuk rá a lencsét, majd kevergetve hagyjuk, hogy rátapadjon az összes kis szemcsére. Ha már száraznak tűnik, adjuk hozzá a kókuszreszeléket, majd öntsük rá a vizet és a tejet is, fedjük le, és lassú tűzön addig főzzük, míg a lencse meg nem puhul. (Mivel vöröslencséről beszélünk, ez kb. 8-10 perc alatt meg is történik, utána atomjaira hullik.)
Ekkor vegyük le a tűzről, és turmixoljuk krémesre. Ha túl sűrűnek éreznénk, adjunk hozzá még egy kevés tejet (akár kókusztejet, az sűrűbb), az a jó, ha joghurtszerű az állaga. Ízesítsük a porrá zúzott narancsvirágszirommal és narancshéjjal. A mézet csak akkor keverjük bele, ha már nem forró (és nem fogjuk hőkezelni).
Töltsük poharakba, szórjuk meg a tetejét valamilyen bogyós gyümölccsel (vagy az alját), kókszpehellyel és egy kevés virágporral.
Előre elkészíthető, egy hűtőben töltött éjszaka kifejezetten jót tesz neki!

Sweet red lentil coconut cream

70 ml red lentil
150 ml ricemilk
80 ml water
3 big tbsp shredded coconut
1/2 tsp butter
1 tsp dried orange blossom
1/2 tsp dried orange peel
2 tsp honey
for the topping: cutted almond, bee pollen, pomegranate

Melt the butter in a dish.
Put into the lentils then stir until dry.
Pour into the milk and water, then cook till the lentils go soft. 
Turn off the heat and mix until smooth.
Seasoning with the orange blossom and peel then add the honey.
Let stay for a night then sprinkle with coconut and pollen.

Enjoy cold with pomegranate seeds!

Lencsés diósült

Egyes számú elhatározás: magától értetődően betartom az eddigi elhatározásaimat. Mint a cukorstop projekt. Mostanában, mintha kissé megakadtam volna. 
Kettes elhatározás: igyekszem hatékonyabban tanulni, mert a jelenlegi módszerem nem olyan eredményes, mint amennyire én annak örülnék. Esetleg kombinálni mindezt a mennyiség csökkentésével.
Ugyanilyen fontos, hogy találjak egy kedves, érzékeny barátot, akivel járhatok, és hogy ezentúl az alábbiak közül egyikkel se alakítsak ki romantikus kötődést: alkoholistákkal, munkaholistákkal, viszonyfóbokkal, nagyzolókkal, kukkolókkal, érzelmi fogyatékosokkal vagy perverzekkel. És főleg nem fantáziálok egy konkrét személyről, aki mindezeket megtestesíti. Sajnos ez a személy történetesen a főnököm. És azt gyanítom, hogy különféle, kissé igazságtalan okokból kifolyólag, ő sem fantáziál rólam folytassam az önmegvalósítást. 2012-ben igen sok változás történt az életemben: befejeztem a gimnáziumot, elkezdtem az egyetemet, elköltöztem - csak hogy a legfontosabbakat említsem. Megismertem egy csomó embert. Ebből most kettőt emelnék ki, mindkettővel megpróbáltunk egy "bensőségesebb kapcsolatot kialakítani", ami a múltidőből is sejthetően: nem sikerült.  Miattam. Egyszerűen nem volt meg az a valami. Az az elengedhetetlen apróság. De mindegy is, nem ez a lényeg, a múlt nem túl pozitív tapasztalataiból kiindulva sok jóra nem számítottam annál a bizonyos beszélgetésnél. Nos, ennek ellenére, 2 perc után, már mindkét srác engem vigasztalt. Szó szerint. Nem is értettem. Ennyire szánalomraméltó hangon közöltem? Meglehet. Mindenesetre mindkettejükkel beszéltem tegnap - úgy, hogy ők kerestek. És iszonyú jól esett. Amikor F. felhívott... hát majdnem hanyatt estem a bőröndömben. V-nél ültem, meg... rá számítottam is, azt hiszem. 
Talán ennyi lenne a titok? Hogy így kell hozzáállni? Sutba dobni a nagy magabiztosságot, és akkor megmarad a jó viszony? 

Szóval az önmegvalósításomban beindult egy egészen pozitív tendencia, ami remélem az új esztendőben is folytatódik. Én azon leszek, hogy így történjen.
Remélem ti is végigkövetitek!  ^^

A cím kicsit sántít, valószínű, hogy a diós lencsesült helytállóbb lett volna, mivel a 2 összetevő közül a diómennyiség az elenyészőbb.
De számít ez bármit is? Nem.
Csak csináljátok meg. 
Mert finom.
És lencsés. Kövessük azokat a hagyományokat, ha már vannak...


Hozzávalók:

10 dkg vörös lencse

1 babérlevél

vaj

fél póréhagyma

6 dkg csiperke

1 répa reszelve

6 dkg pirított dió

2 nagy gerezd fokhagyma

8 dkg paradicsompüré

fél teáskanál köménymag

3 dkg rozskenyér összemorzsolva

2 evőkanálnyi friss bazsalikomlevél

só, feketebors

+ 1 tojás (opcionális)

A lencsét tegyük fel lefedve főni egy picivel több vízben, mint amennyi ellepi, a babérlevéllel együtt. Lassú tűzön dolgozzunk, mert így is szét fog főni.

Olvasszuk meg a vajat egy serpenyőben. Süssük meg benne a felkarikázott póráhagymát, adjuk hozzá a répát, és a gombát is, majd süssük addig, míg aranybarnás színe nem lesz. Ezután vegyük le a tűzről, ízesítsük a fűszerekkel, adjuk hozzá a lencsét, a durvára vágott diót, a rozskenyeret, és a paradicsompürével "higítsuk" annyira, hogy formázható legyen. (Mivel az eredeti recept sem írja, én tojás nélkül készítettem. Frissen így teljesen szétesős volt, de egy napi hűtős érlelés után már egész szépen lehetett szeletelni. Ha valaki biztosra akar menni, javaslom tegyen hozzá egy tojást is, ezzel együtt pedig kicsit csökkentse a paradicsom mennyiségét.)

Vajazzunk ki egy szögletes kenyérformát, nyomkodjuk bele a masszát.

190 fokos sütőben süssük nagyjából 30-40 percig, vagy amíg már szilárdnak tűnik a keverék, és nem tapad semmi a beleszúrt tűre. Ha nagyon pirulna a teteje, takarjuk le alufóliával.

Forrás: 500 legjobb vegetáriánus étel

Spárgás - rebarbarás - cseresznyés lencsesaláta fetával

Megjött a cseresznyeszezon.   örömködés. konfettizápor
Imádom.

Anya kapott egy kollégájától, illetve Á. is felhívott egyik nap, hogy menjek le, mert itt áll a ház előtt. Ő is cseresznyét (meg meggyet) hozott, a nagyijáéknál szedték. Még nem mondtam, de isteni volt, nagyon-nagyon köszi!
Kezdek olyan lenni, mint valami rossz pasi, akihez "a hasán át vezet az út": szinte bármilyen gyümölccsel meg lehet venni.
Személy szerint én olyan vagyok, aki először nyersen jól teleeszi magát néhány alkalommal (de aaaaanyira finom...), csak azután merül fel egyáltalán még lehetőségként is, hogy akár valami izgalmas is készülhetne belőle.

Na azt mondjuk nem állítom, hogy ez a saláta a legizgalmasabb dolog, de mindenképpen kipróbálandó. Még magam is meglepődtem, hogy hogy lehet ennyire finom. A rebarbara savanykássága, a feta sóssága, a cseresznye édeskés zamata... próbáljátok ki.


Hozzávalók 1 főnek:

1 dl lencse (átmosva, beáztatva)

5 szál zsenge zöldspárga

15 kicsi bazsalikomlevél

1 jó nagy marék cseresznye

4 dkg feta

1 szál piros rebarbara (kb. 20 centis)

Az előző este beáztatott lencsét alacsony lángon megfőzzük. (Közben folyamatosan pótoljuk az elfőtt vizet.)

A spárgát megmossuk,  fás végeit eltávolítjuk (erre a Stahl magazinban olvastam egy jó tippet: fogjuk meg a 2 végét, és hajlítsuk össze, ott fog elroppani, ahol a fás rész véget ér), és 4-5 cm-es darabokra vágjuk.

A rebarbarát ha szükségesmeghámozzuk, majd másfél centis karikákra szeleteljük.

A cseresznyét megmossuk, elfelezük  szemeket, és kimagozzuk.

A puha (de nem szétfőtt!!!!) lencséhez keverjük a spárgarudakat, rebarbarakarikákat, majd rámorzsoljuk a fetát, és összeforgatjuk. A cseresznyéket és a bazsalikomleveleket csak a legvégén adjuk hozzá.

Ötlet: a Green Kitchen Stories-tól

Körtés lencsesaláta fetalepénnyel

Tegnap, éppen úton a Ferenciek Tere felé, javában bambulok a buszon, amikor azt érzem, hogy valami matat a fenekemnél. Nem az a magabiztos mozdulat, inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor egy friss pár elsőnek próbálja megfogni egymás kezét. Tapogatozó, óvatos mozdulatok. A harisnya-vastag cicagatyában  kitűnően éreztem minden egyes mozzanatát. Elsőnek természetesen lemerevedtem, és csak az a gondolat cikázott a fejemben, hogy valami őrült taperol. Elkezdtem mocorogni, hátha rosszul érzem, és egy időre meg is szűnt a dolog. Azután újra elkezdtem érezni, de akkor már biztos voltam benne, hogy csak a kabátom az ami súrolja a combom. Sajnos azonban az utolsó 2 percben érzett meleg ujjak az utolsó kétségeimet is elfújták. Fúj. Remélem legalább szereztem neki egy jó napot.

Ma átmentem törő-zúzó üzemmódba: 5 perc leforgása alatt összetörtem a kedvenc poharam (pedig csak inni akartam, de feldőlt), összetakarítottam a szilánkokat, és a vizet, majd elővettem a hűtőből egy nagy joghurtot, letettem az asztalra, és mikor fordultam oda a kanállal, hogy belemerítsem, ugyanazzal a mozdulattal kiborítottam az egészet az asztalra. Higyjétek el, egy 45 dekás joghurt hatalmas területet képes befedni.

Néhány nappal ezelőtt Szöszi szájából elhangzott az az elmés kijelentés, miszerint mi minden dolgozatot nem csak egyszer, hanem legalább kétszer megírunk. Először az órán, utána pedig a szünetben, amikor a megoldásokat ellenőrizve a fiúk újra végigzongorázzák az egészet. Akkor azt mondtam, hogy á, ez hülyeség. De nem. Az utóbbi napokban elkezdtem figyelgetni, és tényleg így van! Minden egyes alkalommal. Egész egyszerűen hihetetlen.
Szöszi...mi a jó ég van velünk?  :(

Recept a PInk.hu-ról. (Már a neve is aranyos, nem? Pink. Az csak jó lehet, takarjon bármit is.)

Hozzávalók 1 személyre:

     0,7 dl szárazlencse (lehet vörös, de sima étkezési is)

     5 dl zöldségalaplé

     2 db főtt sárgarépa (alaplében)

     1 db főtt fehérrépa (szintén alaplében)

     1 vöröshagyma

     olívaolaj

     1 nagyobb körte

     só, fehér bors

A lencsét tegyük fel főni az alaplében, közben fedjük le, ezzel is gyorsítva a folyamatot. (Ha elfőné a folyadékot, de még nem puha, pótoljuk nyugodtan vízzel.) Ha már majdnem elkészült, vegyük le a gázról, és fedjük le, hogy tovább puhuljon.

A hagymát vágjuk apró kockákra, egy kevés olívaolajat melegítsünk serpenyőben, majd pirítsuk meg rajta. Ha aranyszínű adjuk hozzá a szintén kockákra vágott puha sárga és fehérrépát. Végül a répás keveréket keverjük össze a főtt lencsével. Sózzuk, borsozzuk.

     7 dkg feta

     1 tojás

     4 szál petrezselyem

     1nagyobb evőkanál tönkölykorpa

A fetát egy villa segítségével pépesítsük. Keverjük hozzá a tojást, a korpát, majd ízesítsük petrezselyemmel.

Forrósítsunk egy kevés olívaolajat serpenyőben, majd tegyünk 1 evőkanálnyi gombócokat az aljára, és süssük (pontosabban grillezzük) meg mindkét oldalát  néhány perc alatt.

Vöröslencsével töltött padlizsán és a mindennapok

Iskola.

Szeretnék jó lenni, de mindemellett a normális életemről sem akarrnék lemondani. A kettő azonban: összeegyezhetetlen. Eddig 1:0 a tanulás javára, szegény sütögetés igen csak háttérbe szorul. Mondjuk ezt most hiába közlöm úgy,minhta valami hihetetlenül nagy újdonság lenne, nem az. Ez megy év eleje óta.

Néhány jegy/dolgozat óta azt tudnám mondani, hogy a töri-magyar megáll a lábán, a matek állhatna jobban is, a biológiáról meg ne is beszéljünk. Katasztrófa. Valahogy nem megy. Mikor eljövök itthonról, még úgy érzem, hogy tudok valamit, sőt, nem csak, hogy tudom, de egész konkrét kis elméletek is összeállnak a fejemben bizonyos anyagrészekből. Ám abban a pillanatban ahogy elém rakják a dolgozatpapírt, meg vagyok lőve. Na nem azért, mert mindent elfelejtek, hanem a kérdések miatt. Maguk a szavak valamilyen szinten ismerősek, de ebben a kombinációban... Szörnyű. Hiszen... nekem erre van szükségem. Hogy fogok én emelt érettségit csinálni, ha egy "szimpla" kis, tanárnő által lájtosnak titulált dolgozatot nem tudok megoldani? (Azért tegyük hozzá, hogy ezek azok a dolgozatok, amik előtt az osztály 90%-a tátott szájjal áll.)

Szóval gáz van. Nem fogom feladni, mert a megfutamodás nem szokásom. Lesz egy érettségim, a kérdés már csak a milyensége.

A biosztanfolyam az utolsó reményem. Na majd ma kiderül.

Addig is inkább ilyent eszem. Mert nagyon finom. És különben is. Szeretem ezt a képet. :)

Hozzávalók 1 személynek:
   1 kisebb padlizsán

   olívaolaj

   4 evőkanál puffasztott rizs (nem a kenyérpótló, szemenként különálló)

   4 dkg vöröslencse

   1 csapott mokkáskanál só, fehérbors

   5 dkg mozzarella

   1 paradicsom

A sütőt előmelegítjük 220 fokra. A pdlizsánt megmossuk, félbevágjuk, majd a vágott felüket bedörzsöljük olívaolajjal, majd jó mélyen "beirdaljuk". Sütőpapíros tepsire tesszük őket, és addig sütjük, míg meg nem sül a belseje. Ez körülbelül fél óra.

A vöröslencsét feltesszük főni kb. 1,5 szeres vízben. Ha a simával dolgozunk, annak sok idő kell 8és sok víz), ez azonban kb. 5 perc alatt el is készül. Ügyeljünk rá, hogy ne főzzük szét. Ha nem főtte el az összes levét, nem baj, majd a rizs felszívja. Keverjük össze a rizspuffancsokkal.

Vegyük ki a padlizsánokat a sütőből. Kanalazzuk ki a belsejüket (de vigyázzunk, ne tegyük tönkre a héját), és keverjük a rizses-lencséhez. Ízesítsük sóval, fehérborssal, majd töltsük vissza az üres padlizsánhéjakba.

Vágjuk fel a paradicsomot szeletekre, tegyük a hajócskák tetejére, majd osszuk el a sajtot igazságosan.

Körülbelül 15-20 percig sütést igényelnek, utána fogyasztható is (mert ha a mozzarella megszilárdul, ilyen furcsa gumis állagot kap.)