csokis mogyorós répaital

“Emlékszel arra, amikor a Sparban egy szegény hajléktalan vett előttem egy sportszeletet? Most a mekiben volt ugyanez. Egy sajtburgerrel. Olyan furcsa volt látni. A szemét. Azt a könnyes örömöt.”

Nem szóltam semmit. Csendben pakoltam tovább a ruhákat.

Eszembe jutott az a fiatal pár, akiktől a minek örülnének kérdésre azt a választ kaptam, hogy egy fehércsokis csigának.

Én is meglepődtem. De tulajdonképpen min is? 

Hogy nem 4 zsemlét mondott? Hogy ők is vágynak olyan dolgokra, amik nem feltétlenül az életbenmaradáshoz szükségesek? Hogy időnként megkívánnak egy kis édességet, vagy egy hamburgert? Az lenne a furcsa, ha nem így lenne. Attól, hogy valaki hajléktalan lett, még nem felejtette el mindent. Viszont egészen biztos, hogy sokkal, de sokkal ritkábban jutnak hozzá, az ilyen "luxuscikkekhez" mint az átlagemberek.

Nincs igazság. 

Hogy lehet, hogy az egyiknek mindene megvan, a másiknak pedig semmije?

Hogy az egyik hazamehet a meleg lakásába, a másiknak pedig az utcán kell aludnia?

Hogy az egyik belenyúlhat a teli hűtőjébe, ha enni szeretne, míg a másiknak a kukában kell kotorásznia mások szemetében, ha bárminemű élelemhez szeretne jutni?

Hogy lehet, hogy nekünk mindenünk megvan, míg egyes embereknek a kezükben lévő szakadt zacskó tartalma az összes ingósága?

Ilyeneken szoktam gondolkozni, amikor fél kézzel a laptopom jelszavát pötyögöm be, a másikkal pedig a táblagépet nyomkodom. Amikor a piacról jőve teli táskával elmegyek a házak sarkában kuporgó éhes vagyok feliratú táblát szorongató emberek mellett. Amikor jógáról nagy elégedetten hazafelé sétálva szembejönnek velem felemás cipőben a megrakott rozsdás biciklijüket toló szakállas öregek.

Dühöt érzek.

Mérhetetlen dühöt, lelkiismeretfurdalást és tehetetlenséget.

Dühös vagyok, mert embereknek így kell élni. 

Lelkiismeretfurdalásom van, mert én nem így élek.

És tehetetlen, mert nem tudom megoldani a problémát.

Mert nincsen jó megoldás a kezemben. Olyan, ami előrevisz.

Mert persze, lehet adakozni, kéregetnek. Pénzt, ételt, használati tárgyakat.

Szoktam is adni, és ugyan rendkívül gálánsnak érzem magam a szendvicsek illetve 50-60 forintok megválásától, de a pillanatnyi sikerélmény után mindig arra kell, hogy rádöbbenjek, hogy tulajdonképpen nem tettem semmit. Mert ettől nem lett jobb neki. Nem változott az élete. Ugyanúgy az utcán él, nincs mit ennie és munkanélküli.

Számomra ez lenne a segítés. Hogy valami olyant adok neki, amivel megváltoztatom az életét. Amivel ő tudja megváltoztatni a sajátját. 

Munkát. Lakhatást. Lehetőséget a beilleszkedésre.

Minden egyéb csak tűzoltás.

Számomra. 

Anya szerint például ez nem így van. Hogy nem lehet mindig a végső megoldásra várni. Hogy vannak helyzetek, amikor be kell érnünk a köztes lépésekkel. Jelen esetben azzal, hogy az adott pillanataikat megkönnyítjük. 

Nehéz ügy. Nagyon nehéz.

És a legszomorúbb az, hogy nemhogy nem javul a helyzet, egyre inkább csak romlik. Egyre több a nincstelen, kéregető ember. Az utcán, a hidakon, a kirakatok alacsony párkányán, az aluljárókban.

És mind ugyanazt várja.

Segítséget.

Ha az otthon lévő konyhai gépeket kéne osztályoznom, két csoportba tudnám őket sorolni.

Vannak azok, amiket nap mint nap előveszek, felhasználási területüket tekintve pedig multifunkciósak. És van a másik csoport, amik az eredeti célterületüken kívül másra nem használhatóak, és csak akkor akadnak a kezembe, ha félévente egyszer rendet rakok a szekrényben.

Az egyetlen dolog, ami ezeknél az eszközöknél vigasztal, hogy gyakorlatilag a, tulajdonképpen nem adtam érte pénzt, b, anyával forgó rendszerben használjuk.

A gyümölcscentrifuga pontosan ez a kategória. 

Az enyém igazi veterán darab, tizensokévnyi pihenő után került újra használatba, anya állítólag ezzel gyártotta a kisbabakori leveimet. És bár mindig klassz dolgok sülnek ki belőle, ha előveszem, mégsem sikerül rászoktatni magam a rendszeres alkalmazására. 

Sebaj, próbálkozni azért lehet.

Hozzávalók 1 pohárnyi italhoz:
3 nagy répa (vagy 1 csésze répalé)
1/3 csésze kókusztej
1 teáskanál karob vagy kakaópor
1 nagy teáskanál mogyoróvaj

A répát hámozzuk meg, majd gyümölcscentrifugával préseljük ki a levét.
A többi hozzávalóval együtt tegyük turmixba, dolgozzuk simára, és igyuk meg minél hamarabb!


Recept a myvega.com-ról

hétfői (mentő)turmix

  Gondolom mindenkinek megvan az a pillanat, amikor a többnapos távollét után vasárnap este hazaérkezve a hűtőt kinyitva szomorúan konstatálja, hogy annak a tartalma az elutazás óta semmit sem változott. Sőt, az akkor még az előrelátás zászlaja alá tény, hogy az összes romlandó (=ehető) tételt elfogyasztottam, már sokkal inkább tűnik botorságnak, mintsem jó ötletnek.

Aztán jön a hétfő reggel.
Amikor a mentsük a menthetőt alapon minden a kezem ügyébe akadó dolgot: két pici almát az erkélyen fagyoskodó rekeszből, a tejesdoboz aljában talált maradékot, némi vaníliát, egy teáskanál mogyoróvajat (mert az mindig van otthon), és a nehezebb időkre befagyasztott petrezselyemcsokor egy részét belepakoltam a turmixgépbe, majd reménykedtem, hogy a folyékony állag jótékonyan elfedi az összetevőket.

Meglepően finom lett. A petrezselyem nagyon barátian belesimul az összehatásba.


Bár gyanítom, hogy az elégedettségemet azért a mogyoróvaj hozta meg.

az én zöld smoothie-m

Szeretem az őszi reggeleket.
Azokat, amikor a friss, még vízcseppektől terhes levegőben indulok el otthonról, amikor a már eltűnő ködfelhőn keresztül nézhetem, ahogyan a nap felkel.
Indulok jógázni.
Nem mindig egyszerű felkelni... de egyértelműen megéri.
A megnyugtató zene, az egyszerű, de mégis (meg)érezhető gyakorlatok fantasztikus keretét adják a napnak.

És utána jó hazasétálni is.
Ilyenkor már jó éhes vagyok, így a nem túl hosszú út afféle ráhangolódásként is funkcionál: röviden átgondolom az előttem álló napot, illetve kitalálom, hogy milyen reggelivel jutalmazzam meg magam.

Jóga után mindenképpen valami kényeztető (egészséges) finomság jár.

---------------------------

I truly love autumn mornings.
That ones when air is still fresh from water drops and I can see sunrise through nebula between the high buildings.
I'm going to a yoga course.
Not so easy to get up every time but unequivocally worth while.
Relaxing music and easy but effective exercises give nice start for a day. 

Then after the class really nice walking home as well.
The not too long way helps me prepping for the day in mind and by this time I'm always pretty hungry gives me chance to decide on breakfast to indulge myself.

Because after yoga I definitely deserve something super delicious.

Enni viszont előtte is kell. Igaz, ekkor a funkcionalitásra helyezem a hangsúlyt: ne tartson hosszú ideig az elkészítése, legyen minél könnyebb, ugyanakkor tápláló, és alkalomadtán útközben is el lehessen fogyasztani. A jelenlegi sláger nálam ez a zöld színű turmix. Imádom. Törekedni szoktam rá, hogy többféle salátát használjak, mivel egymagukban túl markánsnak érzem az ízüket, ez a rukkola-spenót kombináció igen kellemes ízhatást eredményez. Viszont kihangsúlyoznám, hogy az átlagos "zöldturmixok" aszkétaságához képest ez egy két fokkal gazdagabb variáció.

Hozzávalók 1 nagy pohárhoz:

1 marék spenót

1 marék rukkola

1/2 banán (fagyasztva)

1/2 körte

1 teáskanál mogyoróvaj

1/2 csészényi tej

A megmosott, megtisztított hozzávalókat tegyük turmixgépbe és a legmagasabb fokozaton dolgozzuk össze. Lehetőleg azonnal fogyasszuk el.

------------------------------------------------------------------------------------------

Ingredients for 1 serving:

1 handful spinach

1 handful ruccola

half of a big banana (frozen)

1/2 ripe pear

1/2 cup milk of your choice

Put all the washed and prepared ingredients into a mixer than blend until smooth. Serve immediately.

smoothie 3-szor

Mostanában már néha felbukkan a nyár.
Az az igazi nyár, amikor a hőmérő már koradélelőtt felkúszik 30 fok fölé, és a nap szinte már fájóan égeti a hátam, amikor a reggeli piacozás után sétálok haza. Ez az az időszak, amikor nem nagyon tudok enni, viszont folyamatosan éhes vagyok.
Nem is igazán ételeket kívánok, sokkal inkább folyadékot. Hiába figyelek a megfelelő vízbevitelre, a szervezetem hiányolja.

Úgyhogy iszom.
Turmixot. Vagy smoothie-t. Ki hogy nevezi.
Nekem az utóbbi jobban tetszik.

Azóta kaptam rá az "ízükre", hogy hosszas keresgélés után megvettem az első saját turmixgépemet. Nem mondom, eszembe jutott, hogy lehet, hogy pénzkidobás volt, miután kipróbálás nélkül 2 hétig állt a konyhapulton. Kezdeti nehézség.

Azóta ki sem lehet venni a kezemből.

Az alábbi receptek a jelenleg nálam futó kedvencek. 
Természetesen a gyümölcsök bátran variálhatóak, illetve növényi tej (és szójajoghurt) használatával bármelyik recept vegánná alakítható, ha arra lenne szükség.


Csokis-faepres-zöld smoothie
3/4 csésze faeper (fagyasztott)
1 marék semleges ízű zöld levél (spenót, mángold, pok choy...)
1/2 csésze víz
1/4 csésze nagyon-nagyon sűrű görög joghurt (simánál 1/2 csésze)
1 teáskanál chia mag
1 evőkanál jó minőségű kakaópor


Barackos-mogyorós smoothie
1 nagy érett őszibarack
1/2 banán (fagyott)
1 csésze tej (a fele lehet kókusztej is, de az nekem már túl nehéz)
1 nagy tk földimogyoróvaj 
1 evőkanál őrölt lenmaghús
fahéj


Dinnyés-ribizlis

1 kisebb szelet dinnye
1,5 marék ribizli

történet egy létező mesevilágról

Elindultam hazafelé a vasútállomásról. 

Nézegettem a házakat, az embereket, furcsán éreztem magam. Minden… olyan idegennek tűnt. Valótlannak. 

A házak, az utak, az emberek.

Mintha a realitásból hirtelen belecsöppentem volna egy igazából nem is létező világba.

Sétáltam tovább. Hazafelé tartottam, de mégis... olyan volt, mintha távolodnék.

Hol vannak a fák? A természet? Ezekkel a zsebkendőnyi kis füves beállókkal szúrják ki a szemüket az emberek? A saját szemüket?!

Nevetnem kellett. 

Eszembe jutott a végeláthatatlan napraforgómező. A az egymás felett ágaskodó mezei virágok. A domb tetején elterülő rét, ahonnan be lehet látni az egész környéket. A színes miniszilvákat rejtő bozót. A ház mögött álló hatalmas faeperfák. A közösen eltöltött reggelik. A csendes, világmegváltó beszélgetések a varrógép egyenletes surrogása mellett. 

Az időtlen idő.

Ha meg akarnám próbálni leírni a leírhatatlant, azt hiszem így jellemzném Kisnyalkát.

Egy kis szelet a szabadságból. Az életből. Abból, amilyennek az életnek valójában kéne lennie.

Colette ezt úgy fogalmazta meg: "akit Nyalka egyszer megérint, az soha többé nem szabadul”.

Igaza volt. Ebben is.

Tudhat valamit. Elvégre mi mással lehetne magyarázni, hogy bármibe rántott bele eddig, mindenhol ottragadtam?!

Ottjártunkkor ugyan a miniszilvák még csak érőben voltak, a terebélyes faeperfákról már rengetegt érett feketéslila kukacot lehetett szüretelni. Nagyon szeretem ezt a gyümölcsöt (annak ellenére, hogy az édességen kívül különösebb íze nincsen neki), de az biztos, hogy  leszedés után gyorsan fel kell dolgozni, mert könyen romlik!
Ebből készült a következő, rendkívül egyszerű, és finom granola is. Természetesen a "recept" egyik eleme sem kőbe vésett szabály, bátran változtatható a magok aránya, hogy milyen gyümölcsöt használunk, illetve az is, hogy mivel rétegezzük az ételt: el tudom képzelni akár karakteresebb ízű joghurttal (esetleg kecske?), vagy valamilyen magkrémmel is (például itt van ez a diós banános).



Faepres nyers granolás joghurtparfé

Hozzávalók 3-4 személynek:
1/2 csésze vegyes mag (nálam napraforgó, mandula, kesudió és tökmag)
1/4 csésze nagyszemű, húsos mazsola
víz az áztatáshoz
2 csipetnyi só, fahéj, gyömbér
a rétegezéshez: joghurt, friss faeper

Este a magokat és a mazsolát áztassuk be annyi vízbe, hogy ellepje, majd hagyjuk állni éjszakára. Reggel öntsük le róla a maradékot, és késes robotgépben aprítsuk durvára a fűszerekkel. Hűtőben, egy lezárt üvegben több napig eltartható.
a parfé elkészítéséhez rétegezzük a faeperrel és a joghurttal, de szerintem ezt érdemes csak közvetlenül a fogyasztás előtt összeálltani.


Az ötlet a the first mess blogról.

csokis feketeszezámos muffin

Néztem a tévében a földön zokogó Julia Robertset, és görcsbe rándult a gyomrom.
Tudtam mit érez. Pontosan tudtam.
Szinte magamat láttam.
Én is ültem már így az ágyam mellett. Ugyanígy. Nyáron.
Ott térdeltem a felrepedezett deszkadarabokon, az arcom a kezembe temettem. A könnyeim átáztatták a pólóm.
Össze voltam törve.
Az összes keserűség ami bennem volt felszínre került. a saját gyengeségem iránt érzett gyűlölet, aztán a tény, hogy egyedül maradtam. A lemondás apa hangjában. Ki nem mondott cserbenhagyás.
Megrémített.
Most már nem segít más. nem oldják meg a problémámat. és egyáltalán, ötletük sincsen, hogy nekem hogyan kéne.
Az egész testem rázkódott a sírástól.
Sirattam magamat, az egész eddigi elpazarolt életem.
Felnéztem az égre, a holdfény megvilágította a lecsorduló könnyeimet. Van ott fennt valaki? Abban a nagy ürességben, lakik valaki? És ha lakik, miért nem mondja meg, hogy mit kéne tennem? Miért nem segít?
"Isten, kérlek segíts, hogy rendbe tudjam hozni az életem."
Kimondtam. Eleinte furcsa volt, hogy a semmihez beszélek, de nem volt vesztenivalóm. Elmondtam egy imát. elég sajátosra sikeredett, de a szívemből jött.
Hogy hittem-e? Elhittem, hogy segít? Nem tudom. Talán. De az is lehet, hogy nem. Azonban ott és akkor mindez nem számított. A lelkemnek szüksége volt kapaszkodóra.

A probléma azóta is fennáll. Külalakra ugyan változott, de az alapok megmaradtak. Nem találtam meg a megoldást. Abból a gödörből kimásztam,... át egy másikba.
Látom az eget.
A tiszta, kék eget.
Felém nyújtja a karját, de nem tudom elkapni. Nem érem el.

Elvesztettem a kapcsolatot önmagammal.
Az egész betegség talán ennyivé koncentrálódott. Buta megszokások és egy tudattalan test. Egy test, amelynek nincsen kapcsolata azzal, ami irányítja. Bábként rángatják. Hiába ad visszajelzést, az sohasem ér célba.

Meg kell találnom önmagam.
Az elvesztett kapcsot.
Vissza kell jutnom.

Mindez nem megy egyik napról a másikra. ez egy hosszú folyamat. Egy olyan út, aminek az összes lépését végig kell járni. Nincsenek kerülők.
Már elindultam az úton. Talán ott és akkor, azon a nyári éjszakán. Az imával.
Azóta is megyek. Lassan, apró léptekkel. kívülről nézve tűnhet úgy, mintha csak állnék, de belül tudom, minden nappal egyre közelebb vagyok a célomhoz. A film egyrészről megerősített, másrészről pedig elbizonytalanított. A saját jövőmet látnám azokban a képkockákban?

Nem tudom, hogy ki vagyok. Sejtem, de nem tudom biztosan. Most eldöntöttem: megkeresem.
Megtanulok újra élni. Élni, és nem csak írni róla.
Abbahagyni az evést, és elkezdeni őszintén élvezni az ízeket. Az életet.
Nem csak fényképeken keresztül, másoknak mutogatva. Megélve.
Minden pillanatát.

Ehhez kell a változás.
Itt is. Mert a blog a belőlem táplálkozik. A részem. Az a részem, aki keresgél.
Továbbra is lesznek fényképek, mert szeretek a gépemmel bohóckodni.
Lesznek reggelik, mert imádok reggelizni.
És írni is fogok, mert szükségem van rá.
De mégis.

Más lesz.


hozzávalók 6 darabhoz:

1/2 csésze kölesliszt
1/4 csésze törökmogyoróliszt
1/6 csésze őrölt fekete szezámmag
1/6 csésze kukoricaliszt
3 evőkanál hajdinapehely
1,5 nagy evőkanál kakaópor
3 teáskanál sütőpor
1 csipet só
1 tojás
1 nagy érett banán
3 evőkanál méz
1/4 csésze kókuszolaj
1/3 csésze író
4 evőkanál étcsokicsepp
2 evőkanál feketeszezámmag a szóráshoz

Keverjük össze egy tálban a száraz hozzávalókat, egy másikban a nedveseket, majd a 2 tál tartalmát. 
Melegítsük elő a sütőt 175 fokra. 
Osszuk el a tésztát 6 mélyedésben, szórjuk meg a tetejüket szezámmaggal, és süssük nagyjából 20 percig.

Magvas mazsolás granola

Veszekedtünk.

úgy, mint még soha. 

úgy, ahogyan sohasem hittem volna, hogy valaha is fogunk.

Döbbenetes volt nézni hogyan szakadnak fel évek sérelmei Zs-ből. Rámzúdította. Az összes velem kapcsolatos fájdalom, keserűség és sértettség felszínre került. Furcsa érzés volt. Tulajdonképpen tisztában vagyunk azzal, hogy miket okozunk másoknak? Hogy milyen nyomokat hagyunk a tetteinkkel? Ráadásul úgy, hogy mindezt észre sem vesszük?!

Előjöttek régi történetek. Kimondott és eltitkolt érzések, megélt pillanatok.

Nem tudtam. Éreztem, hogy igyekszik óvni, hogy nem terhel feleslegesen, de hogy benne ez ekkora feszültséget okoz, arról fogalmam sem volt.

Hímestojás. 

Még ezt a szót sem használta rám senki.

Pedig találó.

Mert rám tényleg nagyon sokan vigyáznak. Kimondva, kimondatlanul egy burokban élek, ahová csak a saját magam által generált, illetve a közvetlenül engem érintő problémák juthatnak be. A többi mind kívül marad. 

Azt gondolják nem bírnám el?

Hogy a magam által termelt mennyiség is bőven elegendő?

Nem tudom.

De a burok, az él. Fenntartjuk. Ők is, és én is. Mert szükségem van rá. A steril világomra, ahová el tudok menekülni a világ problémái elől. Ami a másik oldalról mellesleg a saját mindennapjaimon keresztül nyomorba dönt.

Megbeszéltük.

Nem megoldottuk, de tisztáztuk. A félreértéseket, a szavak valódi jelentését, üzeneteket.

Ezenkívül számomra most nyert értelmet az anya szájából annyiszor elhangzott mondat is, miszerint egy anyát a gyerekén keresztül lehet a legjobban bántani. Anyát a gyerekén, szerelmest a szerelmén.

A tehetetlenség Zs szemében, amit nem tudok átérezni. 

Nem tudom megérteni, mert sohasem voltam szerelmes.

Nem állítom, hogy nem lennék rá képes, de jelenleg nem vagyok azon az érzelmi szinten. A pszichológus hölgy, akihez szoktam járni beszélgetni, érdeklődött a nyaram felől. Miközben nagyvonalakban vázoltam a helyzetet, a társas kapcsolatokról szóló résznél finoman közbeszólt, hogy és a másféle kapcsolatok?

Széttártam a kezem. Valóban, fiúkból nem sok volt a nyáron. Illetve volt, csak nem olyan fiúkból.

Pedig nem zárkózom el. Sőt, szerintem még életemben nem voltam olyan nyitott, mint most. Bármire. A legőrültebb ötletre, a legfurcsább emberre. Nem mondok nemet. Nem, mert sohasem lehet tudni. Ennyit meg kell, hogy tegyek magamért. Legalább ennyit. Hogy ne gondolkozhassak azon, mi lett volna ha. Minden amivel találkozunk: a lehetőségek, emberek, amiket elénk sodor az élet: utak. Új irányok. Alakítanak minket, csak hagyni kell.

"Capa tulajdonképpen nem csinált semmi különöset. 

Most azért tartjuk olyan nagyszerűnek, mert a képein egy olyan világ tárul a szemünk elé, ami a ma  emberének elképzelhetetlen. Pedig nem volt több, egy egyszerű embernél, aki éles képeket tudott csinálni arról, amiben élt. "

Tényleg. 

Csak lefényképezte amiben élt. 

A háborút. A meghurcoltatásokat. Az életét. Több millió ember mindennapjait. 

Ezek előtt állunk mi most szájtátva. 

Úgy kezeljük, mint egy ismeretlen, távoli dolgot, pedig nem az. Ki se kell tennünk a lakásból a lábunkat, a média házhozszállítja nekünk. A hírekből ömlenek a borzalmasnál borzalmasabb képek, és amikor azt hisszük már nem lehet rosszabb, mindig bebizonyosodik: lehet. 

Nem jó úton haladunk.

A rossz érzéseimet a Wordpress kiállítás csak megerősítette. A rengeteg halott, robbantások, a feleségét bosszúból savval leöntő férj, szeméthegyek, nyomorgó emberek. Minden egyes paravánnal nehezebb lett a lelkem. A földbe döngöltek azok a fotók.

Az egyik pillanatban úgy éreztem megfulladok a sok szörnyűségtől, a nyugodtabb pillanatokban viszont elfogott az érzés, hogy lehetne izgalmasabb is. Ütősebb.

Ütősebb.

Valahol iszonyúan szánalmas, hogy azt érzem ütősnek, amiben máshol emberek halnak meg. Életek törnek ketté. Milliók éheznek. Háborúk pusztítanak, családok vesztik el az otthonaikat. Egymást.

Mindeközben az én legnagyobb problémám az, hogy hol dolgozzam le a bevitt kalóriákat. Ultramenő saját képernyős futópadon kocogok, Jamie kotyvasztását bámulom a TV Paprikán, és azon jár az agyam, hogy mit készítsek a hétvégéről megmaradt gorgonzolából. Lekászálódva az elliptikus trénerről a gyomrom is jelezni kezd: magamban kiegyezek egy répával. Hiszen mégiscsak kilenc lesz mire hazaérek. Nem jön be: a zöldség után beköszön egy nagy szelet eperlekváros ementális kenyér is, pótolva az (gépek szerint) elégetett párszáz kalóriát. 

Volt értelme elmenni.

Valószínűleg nem ez a gondolatmenetem fogja megkapni a legkönnyebben emészthető írás díjat, de kijött. Ezekről a dolgokról is beszélni kell. Nem mindig, és csak mértékkel, de nem dughatjuk homokba a fejünket.
Tudom, hogy nincs ráhatásom.
Hogy nem tudom megmenteni a világot.
Olyan ez, mint a vegetarianizmus. Hit.
Hit abban, hogy jó, amit csinálsz. Hit abban, hogy egyszer talán látszata is lesz. És nem számít, hogyha azt a pillanatot te már nem láthatod.

Levezetésként pedig fogadjátok ezt a receptet. 
Semmi extra, csak egy egyszerű granola. Finom, ropogós, és természetesen sokkal egészségesebb, mint a kész, bolti változat. De ne feledjétek: a magokat, csokit és aszalványokat kispórolni nem ér!

Magvas mazsolás granola

1 csésze zabpehely
1 púpos csésze puffasztott tönkölybúza
1/4 csésze lenmag és napraforgómag
1/4 csésze törökmogyoró
1/4 csésze mazsola
1 nagy evőkanál csokicsepp
2 púpos evőkanál mogyoróvaj
3 evőkanál olaj
csipetnyi só
1-2 evőkanál méz
1/8 csésze tej
narancshéjpor ízlés szerint

Melegítsük elő a sütőt 175 fokra.
Vegyítsük össze a száraz hozzávalókat a csokicsepp kivételével.
A mogyoróvajat melegítsük meg a tejjel, majd a mézzel, olajjal, sóval és fűszerekkel keverjük simára.
Öntsük a száraz anyagokhoz, és forgassuk össze, hogy minden szemet bevonjon a massza.
Terítsük sütőpapíros tepsire, majd süssük nagyjából 20 percig, közben többször átforgatva, hogy egyenletesre süljön, ne égjen meg.

Mert a továbblépést is meg kell tanulni.

"Ha megkérdeznék, hogy boldog vagy-e, mit válaszolnál?
 Hmm... azt hogy igen. De te is. Még a szemed is mosolyog."

A szám, ha lehet, még szélesebbre húzódott. A fogaim kivillantak.
Igen, boldog vagyok. 
Bár a boldogság csak pillanatnyi állapot, akkor, abban a pillanatban annak éreztem magam. Általánosságban inkább a kiegyensúlyozott szót használnám.
Hogy mitől válok azzá, vagy éppen mi az ami kibillent: változó. Sokszor magam sem tudom megmagyarázni a hangulatváltozásaimat.

Most jó.
Már jó. Azt hiszem most kezdtem el élvezni.
Furcsa 2 hét van mögöttem. Aggódás, reményvesztettség, összeszorított fogak, elhatározás.
Amikor kiderült, hogy visszakerültem dietetikára, összeomlott a világ. Nem tudtam gondolkodni. Az lebegett a szemeim előtt, hogy hogyan tudnám helyrehozni. Született egy kérvény (még máig sem kaptam rá választ), de nem biztattak. Hiszen a jogvesztő hatály, az jogvesztő hatály.
2 nap.
2 este.
Egy teljes ébren töltött éjszaka. (Bár ez csak véletlenül sikerült így.)
Fetrengtem a bizonytalanságban.
Gőzerővel járt az agyam, nem túlzás azt állítani, hogy semmi másra nem tudtam gondolni. Hiszen a JÖVŐMRŐL van szó. Illetve annak a nemlétéről.
Számba vettem a lehetőségeket.
A bizottság havonta ülésezik. Ami azt jelenti, hogy legjobb esetben egy hónap múlva lehetek újra a megfelelő csoportban. A másik verzió... hogy elutasítanak. Mit fogok akkor csinálni?
Ránéztem az órarendre. Élelmiszertudomány, ételkészítési technológia, kolloidika.
Nem. Nem, nem és nem. Nem akarom. Már a tantárgyak nevétől is a rosszullét kerülget.

Ha nem vesznek át, nem kezdem el.
Ennyi.
Passziváltatok. Más is csinált már ilyent, nem olyan nagy dolog.
Már csak az a kérdés, hogy ebben az esetben mivel fogom magam elfoglalni. Hogy mit csinál az ember egy passzív félévben. A tétlenkedést alapesetben is rosszul viselem, ha meg ráadásul egyedül is vagyok vele, méginkább.
Munka. Ezt a nyár után lehet, hogy nem erőltetném annyira. Jó, meg igazán jellemfejlesztő, de most már inkább a jövőmért tennék. A valós céljaimért.
Nyelvtanulás. Ez is olyan tipikus. Beiratkozni egy néhány 100 órás kurzusra, fél évvel később pedig nyelvvizsgát tenni.
Rápörögtem a témára. Nem szeretek ilyen szinten egy dologra fókuszálni, de az előző napokhoz képest már a témaváltás is felüdülésnek hatott.
Megnyugodtam.
A tudat, hogy van B terv, hogy bármilyen válasz esetén tovább tudok lépni, helyreállította a lelki békém. Elkezdtem elfogadni a helyzetet. Terveket szőttem. Minél többet malmoztam a lehetőségekkel, egyre inkább kinyílt a világ. Megrészegített az álmodozás.
Olyan szinten vágyakoztam bármiféle bizonyosság után, hogy még a semmiből is hajlandó lettem volna előteremteni? Vagy egyszerűen csak ráébredtem, hogy már nincs mit veszítenem? Hogy a legjobb amit tehetek, hogy abbahagyom az árral szemben úszást? Hogy kézbe kéne venni az életem, és megragadni a kínálkozó lehetőségeket?

Így tettem.
Elhatároztam, hogy nem várok még egy hónapot. Nem tartom magam bizonytalanságban. Nem kezdek bele olyanba, amiről biztosan tudom, hogy nem szeretném.  Inkább nekivágok.
Így történt, hogy szögre akasztottam a tanulmányaimat. Erre az évre.

Ez pedig fagyi. 
Ismét. 
Újra. 
Még mindig. 
Egyszerűen nem tudom megunni. Jó, bevallom, már eddig sem hidegen fogyasztottam, mindig hagytam, hogy egy kicsit erősen folyósra felengedjen, a mostani időjárás mellett azonban majdhogynem megmelegítettem. Hiszen valljuk be, nem túl kellemes dolog belülről kifagyasztani magunkat...


Kókuszos nutellás fagyi
  ötlet a squirrellyminds blogról

1,5 csésze kókusztej
1/2 csésze házi nutella

Sok teendőnk nincsen: keverjük össze a tejet és a nutellát (olvadt csokifagyi állaga lesz), majd fagyigépben fagyasszuk ki. Pont.

Így állok most.
Várakozóan és reményekkel telve.
Részleteket - tekintve, hogy még semmi sem biztos - nem árulok el.
De ha már itt tartunk: ezt sem akartam. Nem most. Egy kicsivel később.
Legnagyobb meglepetésemre viszont több szaktársam is érdeklődött. Az előbbi mondatot egyáltalán nem irónikusnak szántam, tényleg csodálkoztam. Csodálkoztam, mert mindig úgy éreztem, hogy sohasem sikerült igazán közeli kapcsolatba kerülnünk. Elbeszélgettem én akárkivel, még jól is szórakoztam, de egyik kapcsolatot sem neveztem volna barátinak. Olyan igazán közeli barátinak. Ebben persze erősen benne van az én nem túl könnyű szociális személysiégem. Vagy az, hogy túl nagyok az elvárásaim. Hogy túl sokat képzelek a barát szó mögé. Olyan dolgokat, amik adott esetben közel sem ezt a kategóriát súrolják.
A helyzet nyilván ettől sem változott.
Ennek ellenére nagyon-nagyon jól esett, hogy hiányoltak. Hogy feltűnt a hiányom. Köszönöm.

Így ha a kedvem nem is, az időjárás sajnos elromlott. 
Jelenleg híre hamva sincs az indián nyaraknak, bár állítólag a jövő héten már melegebbek lesznek. 
Most még nem jó. Amikor pár nappal ezelőtt egy reggel ránéztem a hőmérőre, és 10 fokot mutatott, majdnem hanyatt estem. Bár tény, előző este bemondta a rádió: helyenként fagyhat is.
Nappal jobb.
Tulajdonképpen önmagában annyira még nem is lenne hideg, de az erős szél sokat ront a helyzeten. Nem szeretem. Nem, mert elveszi az ősznek a szépségét: az egyre hűvösödő, de napos délutánokat, amikor már pulcsiban, de még lehet jókat sétálni, amikor már nem kell az UV sugárzástól félteni a bőrünk, amikor még nem ciki egy egy fagyival kiülni a parkba, elmenni piknikezni.
Jelenleg marad a napsütés élvezése csukott ablak mögül.

Időm van rá.

Télből tavaszba

Még márciusban, amikor a vissza-vissza téregető  havas időjárás miatt nyafogtam, apa mindig azt mondta, hogy a tavasz csalhatatlan jele az, ha a madarak elkezdenek csicseregni. És valóban így van (annak ellenére, hogy már akkor is hallottam őket, amikor olyan nagy hó volt, hogy a kapuig alig tudtam eljutni.)

A tavasz megváltoztatja az embereket.

Lencsés kelbimbósaláta körtével és isteni pirított mogyoróval

Emlékeztek, hogy azt mondtam azért nem szeretnék túl sokat dolgozni, hogy ne hajtsam magam túl? Nos, elhamarkodott kijelentés volt, ehhez bőven elég az iskola is.

Rengeteg óránk van, így sokszor csak későn érek haza. Ürülésig leszívott aggyal.
Rengeteg fontos/nehéz óránk van, amikre bizony sokat kéne tanulni. De kérdem én, mikor?! Egyszerűen nincsen annyi időm.
És nem azért nincsen, mert elszórakozom, vagy eltöltöm mással. Egyszerűen nincs. Egy nap 24 órás. Pont. Ezen nem lehet változtatni.