fiú-lány barátság

“ És mikor randevúzunk, kedves Panka?”

Önkéntelenül is elmosolyodtam.

Ádám szerintem az egyetlen olyan fiú az életemben, akivel tényleg sohasem volt köztünk több barátságnál.

Mert nem azt mondom, hogy nem létezik fiú-lány barátság, de azért ha úgy igazán őszintén magunkba nézünk, mindannnyian belátjuk: ezeket a kapcsolatokat általában nem a hihetetlenül egybevágó érdeklődési körök és beszédtémák tartják össze. 

Nem. Hanem az a bizonyos valami.

Az, ami folyamatosan sugárzik a másikból valahányszor együtt vagytok. Az, amitől mindig vonzónak érzed magad, nem számít hányadik alkalomról van szó. Az, amiről mindketten tudtok, mégis, egyfajta nyílt titokként lebeg közöttetek. Az az érzés, amit hiába kapsz meg a párodtól, közel sem ugyanaz. 

Sőt. 

Elcsépelt, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb, de maximálisan helytálló. Egyszerűen megédesíti a tudat, hogy valami olyant teszünk, amit nem szabadna.

És ez nem baj.

A lelkünk egy aprócska részének szüksége van ezekre a játékokra.

Onnantól válik problémává, ha már nem tudjuk a helyén kezelni.

Bár mit is jelent tulajdonképpen "megfelelően kezelni"?

Azt, hogy nem képzelünk mögé komolyabb dolgokat, mint amekkorát valójában jelent? Hogy mindkét fél megelégszik a szerepe adta korlátokkal? Vagy az egész közel sem annyira bonyolult, mint ahogyan én gondolom, és ezt is túlbonyolítom, mint szokás szerint mindent?

Nem tudom. 

Az biztos, hogy jól kell egyensúlyozni.

Ami nekem nem megy.

Egyre többször érzem, hogy már fogalmam sincsen róla, meddig tart a valóság, és nagyon nem szeretem, hogy erre mindig csak akkor jövök rá, amikor az álmokból épített váraim éppen készülnek rámomlani.

arccal a mának

Kiléptem az irodából.

Körbenéztem. Az emberek ugyanúgy beszélgettek, mint 5 perccel azelőtt. Mintha mi sem történt volna.

Szinte nevetni tudtam volna a megkönnyebbüléstől. 

Olyan érzés volt, mintha valaki, aki egészen idáig a mellkasomon ült, most leszállt volna. Újra kaptam levegőt.

Elindultam felfelé a lépcsőn. 

Nem leszek dietetikus. Nem vagyok többé egyetemista. 

Zúgott a fejem.

Az egész eddigi életem, minden amiben sok éven keresztül hittem, aztán elvesztettem: nincsen többé. 

Lehullt a kényszer. 

Kiléptem a körfolyósóra. Odaálltam a korláthoz, és felnéztem az aula díszes mennyezetére.

A délelőtt innen nézve szinte már valótlannak tűnt. A csirkeszárny hideg, sikamlós tapintása. Az érdes bőrön csúszkáló életlen kés. A tenyeremben széttörő csont zaja.

Valóság volt. 

Az a valóság, ahol akkor bennem is eltört valami.

Eszembe jutott, amit apa mondott az év elején. Hogy azon gondolkozott mennyi idő után fogom azt mondani, hogy elég. 
Nevettem, nem hittem el. És tessék. Megtörtént.

Jó döntés volt? 

Egy mozdulattal megszabadulni mindentől, amit már elértem, és ami biztos, az ismeretlenért?

Nem tudhatom. De leírhatatlanul megkönnyebbültem.
És őszintén remélem, hogy ezúttal már a nekem szánt irányba tudom terelni az életem.

PS. A képen látható csokis cukkinis süti kiindulópontja ezen recept volt.

a meg nem valósult léböjtkúra

Már többször elhatároztam, hogy végigcsinálom.
Hogy szépen megtervezem, betartom, és minden szép és jó lesz, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.
Nem jött össze. Sohasem.
Mindig pontosan elképzeltem, kitaláltam az apró részleteket, táblázatot készítettem, a kezdést megelőző éjszaka pedig izgatottan feküdtem az ágyamban. Aztán az első napon az ötödik haskorgásnál feladtam. Mert egy puding vagyok.

Nálam ez nem az éhezésről szól.
Nem csak arról.

A helyzet az, hogy a viszonyom az ételekkel... nos, fogalmazzunk úgy tisztázatlan. Egyfelől ez jelenti az életem legnagyobb (és tulajdonképpen legboldogabb) részét, másrészről viszont a legtöbb problémámat is.
Ez a diplomatikus verzió.
A valós pedig az, hogy 13 éves korom óta evészavarral küzdök. Olyan, mint egy törött csont: egyszer zavar keletkezett a rendszerben, és azóta nem tud megjavulni. Ebben élek.

Ez az életem.

Erről szól a nap minden perce, minden egyes étkezés.
Számomra az evés nem kapcsolódik össze az éhséggel. Az esetek nagy többségében nem azért eszem, mert éhes vagyok, hanem mert szükségem van az evéssel kapcsolatos ingerekre. Az elkészítés folyamatára, a tapintásra, az illatokra. És legfőképpen: a rágásra.

Ennek a jelentősége akkor csúcsosodik ki igazán, amikor ideges vagyok: eszméletlen mennyiségeket képes vagyok eltüntetni, anélkül, hogy egy nüansznyival is teltebbnek érezném magam. Orális frusztrációkezelés, gondolom senkinek sem ismeretlen a fogalom.
Egyik süteményt tüntetem el a másik után, anélkül, hogy érezném az ízét. Már a hasamnál is érzek egy enyhe szorítást, de mintha nem jutna el az agyamig az üzenet. Elindul, de egy magasabb rendszer felülírja.
Megoldásként használom. Egy szánalmas felületi kezelésről, hogy a gyomromban lévő fájó szorítást kikapcsoljam.

Szeretnék meggyógyulni.
Kellett hozzá idő (méghozzá nem is kevés), hogy eljussak eddig a pontig, de sikerült. Már Én is szeretném. Lassan másfél éve próbálkozom intenzíven, hol több, hol kevesebb sikerrel, és még nem látom tisztán az alagút végét, de tudom, hogy meglesz.
És azt is tudom, illetve a tapasztalatok alapján látom, hogy kérhetek segítséget - de a feladat megoldása rám vár. Rám, nem másra.


A süteményes tányér felett találkoztam szembe Colette kiírásával. Megakadt a szemem a "tiszta fej" kifejezésen.
Elgondolkoztam.
Tiszta fej. Pontosan erre lenne szükségem. Végiggondolni - tisztázni az ételekkel való viszonyomat - ezt pedig lehetne bármikor jobban, mint a függőségtől való megvonásos állapotban?


Nos, nem tudom.
Miután egész délelőtt a fotel és a kanapé között ingáztam, és hiába ittam egyik gyümölcsturmixot a másik után, az éhségem nem szűnt meg (ellenben tej nélkül mindegyik túlságosan vacaknak és édesnek tűnt), nyomasztott, hogy hogyan leszek képes ilyen állapotban 45 km-t biciklizni, ráadásul a kávé hiányától a fejem is elviselhetetlenül hasogatott, úgy döntöttem feladom.

Ez van.

Még mindig puding vagyok.

Ismerlek?

"Nem találkoztunk már valahol?

Kérdőn felvontam a szemöldököm.

Olyan ismerős vagy."

Amikor megérkeztem Peruba, az ottani anyuka a második reggelinél már azt mondta, hogy teljesen a legidősebb lányára emlékeztetem. (Ő Amerikában él.) A vonásaim, a mozgásaim, a mosolyom.

Mosolyogtam. Mit lehet erre mondani?

Aztán a továbblépés kapcsán felvettem a kapcsolatot egy chilei párral. A skype-os interjú után még aznap éjjel kaptam tőlük egy emailt, hogy ugyan hezitáltak egy orosz lány és közöttem, de engem választottak, mert pont olyan vagyok, mint az egyik legjobb barátjuk. 

Itt már elgondolkoztam. 

Nincsen egy túl különleges arcom, de azért ennyire nem lehetek átlagos. 

Aznap este nem tudtam elaludni. Túl izgatott voltam, a felkínált lehetőségtől, és a hasonmásos gondolat sem hagyott nyugodni. 

Itt nem a külsőségekről van szó. Nem lehet, hogy arról szóljon. 

Kitakaróztam. Aztán felültem. Már hányingerem volt. 

Mi történik velem?

Kellett egy hét, de megtaláltam a választ. Ott volt az orrom előtt. Bennem. 

Én voltam az.

A személyiségem.

A néha már szinte ijesztően nyílt, közvetlenségem. Hogy olyan természetességgel tudok tulajdonképpen vadidegen emberekkel beszélgetni, mintha évek óta ismernénk egymást. A mosolyom. Az a mosoly, ami hatalmas, bármikor felvillantható, de mégsem hat fogpasztareklámszerűnek. 

Erre ismernek rá az emberek. 

Arra a jó érzésre, amit azoktól kapunk, akiket szeretünk. Akik közel állnak a szívünkhöz. Akikben megbízunk.
Ez az, amihez tudunk kapcsolódni.

Semmi köze a külsőmhöz. 

Erről többek között magam is meggyőződhettem, amikor értetlenül álltam a nappali faláról komolyan lenéző fiatal amerikai lány fényképe előtt.

Semmi. Az égvilágon semmi.

áprilisi bolondság

Biztosan a tavasz teszi, de mostanában elég furcsa az időjárás. 
A furcsa időjárás, pedig engem is furcsává tesz.

Az előző héten 4 napon keresztül a saját árnyékomként lézengtem a világban. Mint egy mosogatórongy. Használhatatlan voltam.

A maradékban pedig éppen a másik véglet: egy időzített bombaként a saját felrobbanásomat próbáltam megakadályozni. Vagy legalábbis csillapítani.

Pedig nem könnyű.

Zavar, hogy elém állnak a villamoson. 

Hogy megállítanak az utcán és rámtukmálják a szóróanyagaikat.

Hogy keresztülgyalogolnak rajtam a boltban.

Sétálok hazafelé, és alig várom, hogy hazaérjek. Hogy becsukhassam magam mögött az ajtót, és végre egyedül legyek.

Aztán hazaérek, és a feszültség nem csökken, hanem fokozódik.

Olyan dolgokra kapom fel a vizet, amiket máskor elengedek a fülem mellett. Apa meg az ilyeneket nem viseli jól.

Elmentem lefeküdni. 

De nem ment. Nem tudtam aludni.

Csak feküdtem az ágyban, és ismét azt kérdeztem, mi van velem? 

Hogy viselkedhetek így? Hogy lehet, hogy ennyire utálom az embereket? Hogy képtelen vagyok együtt élni másokkal?!

Legszívesebben sírtam volna. 

Pontosan tudtam, hogy nem másokra vagyok mérges. Hogy nem apával van a probléma.

Hanem velem. Bennem. 

Úgyhogy elkezdtem kérdezgetni. Saját magamat. 

Hogy miért vagyok feszült.

Furcsa játék. Kívülről szemlélve könnyűnek tűnhet, de valójában nem az. Nagyon nem. 

Összefüggéseket keresni, mint kérdező, mindeközben pedig válaszadóként visszabontani is a szálakat, kihívás. De szeretem a kihívásokat.

Viszont hiába próbálkoztam, sokkal közelebb nem kerültem a megoldáshoz. Vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire szerettem volna. Nyilván segített volna, ha tovább boncolgatom a témát, de erre hajnali fél1-kor már képtelen voltam. Az is haladásnak tűnt, hogy a mellkasomban lévő szorítás már nem fojtogatott annyira.

Visszafeküdtem.

Valaki sóhajtott a mellettem lévő ágyon.

Apa. 

Magamban bocsánatot kértem, mindenért, de nem tudtam becsukni a szemem. Újra eszembe jutottak anya szavai: "sohasem tudhatod, hogy melyik lesz az utolsó csók”. Ezt Pali halála után mondta. 

Felültem. 

Átmásztam az ágy túlsó végébe, hogy adjak neki egy puszit. Abban a pillanatban, ahogy a kezem a karjához ért, idegesen felkapta a fejét, hogy igazán lenyugodhatnék végre, mert úgy gondolja, hogy bőségesen visszaadtam már, ha ez volt a cél.

Szó szerint ledermedtem. Azt hittem rosszul hallok.

Lenyugodhatnék? Kettőnk közül nem én voltam az, aki 20 percig hangosan pakolt, miközben a másik aludni próbált.

Amennyire halkan csak tudtam, kiosontam a nappaliba. 

Kilégzés, belégzés. nyugalom. Minden rendben van.

Hogy beszélhetünk el ennyire egymás mellett?

Szerinte én ilyen lennék? Bosszúálló?

Talán ez az egyetlen tulajdonság, ami teljes mértékben hiányzik belőlem.

Leültem a szőnyegre. 

Mélyen beszívtam a levegőt, és kibámultam a sötét udvarra. 

Miért ilyen nehéz?

Becsuktam a szemem, és azt kívántam, bárcsak más lennék.

Hogy bárcsak tudnék kevesebb problémát csinálni a lehető legtermészetesebb dologból. Az életből.

így meg úgy. most éppen így.

Van, amikor minden összejön. 
De úgy tényleg minden. Sok pici apróság, amik önmagukban nem jelentenének feltétlenül problémát, együtt azonban már kiverik a biztosítékot.

Néhány nappal ezelőtt pont így volt.

A szívrohamközeli ébredés, a délelőtti kilátástalan (és már mindennapos) állásböngészés, az elmaradt spanyolóra, a legkedvencebb kávéfőzőm eltörése, és úgy általában: az alaphangulatom sem +100-ról indult. Ennek a történetnek a betetőzése volt az esti sportfoglalkozás. 

Nagyjából egész nap iszonyúan fájt a fejem. Nem éles hasogató fájdalmat, hanem azt a tompa, egyenletes nyomást éreztem, aminek általában jót szokott tenni a figyelemeltereléses "kimozgatás”.

Általában.

Na, ez most szerencsére pont egy kivétel volt. Az óraválasztással egyetemben.

Sokszor megyek teljesen ismeretlen foglalkozásokra, de még sohasem csalódtam.

Ezidáig. A dance aerobic kifejezés nem teljesen azt takarta, amire számítottam. Ráadásul a minden órán új koreográfia se stimmelt teljesen, mert a 6 főből 3 tökéletesen tudta.

Számomra a jobb és bal oldal megkülönböztetése problémát okoz. Alapjáraton. Ebből kifolyólag pedig bármilyen bonyolultabb mozdulatsor elsajátításához időre van szükségem. Lassításra. Hiába csináljuk meg 50-szer gyorsan, nem fogom jobban tudni.

A mozdulataim egyre lassabbak lettek, a lépések összemosódtak. A testemben bujkáló feszültség lassan, de biztosan kezdett elviselhetetlenné fokozódni.

Éreztem a pillanatot, amikor feladtam. A testem még ott volt, de lélekben már egészen máshol jártam. 

Az ügyetlenségem eszembe juttatta az összes sikertelenségem. Az életem.

Hogy gyakorlatilag semmi sincsen amit fel tudnék mutatni. Hogy hiába próbálok állást találni, nem sikerül. Hogy egyszer nyílok meg valakinek őszintén, otthagy. Hogy azokról a dolgokról, amiket a magaménak gondoltam, amiben a jövőmet szerettem volna látni, kiderül, hogy hamisak. Hogy nem az én történetem szereplői.

Még soha életemben nem mentem ki foglalkozásról. Az az alapelvem, hogy ha már fizettem érte, akkor végigcsinálom, legfeljebb nem megyek többet.

Most nem ment. 

A sírás fojtogatott. Tudtam, hogy ha nem szeretnék kíváncsiskodó kérdéseket, mielőbb el kell hagynom a termet. Az öltözőig bírtam.

A szekrényem kipakolása közben már folytak a könnyeim. Összeharaptam a számat, és az égre emeltem a tekintetem. Annyira szürreális volt az egész, hogy legszívesebben felnevettem volna.
Miért is sírok tulajdonképpen? 

Fogalmam sem volt. De tényleg. Egyetlen normális, de még nem normális indokot sem tudtam volna felsorolni. Egyszerűen csak kellett. 

Fogtam a cuccaim, és anélkül, hogy átöltöztem volna, elrohantam. CSak egy dolog volt a fejemben: menni, menni, menni. Nem számított hova: térre volt szükségem.
És mozgásra.
Fizikai terhelést akartam. Azt érezni, hogy már nem tudok elég levegőt venni. Hogy az izmaim egy egységként feszülnek meg.
A futással kettős viszonyom van. Amilyen meglepően jól tud esni néha, annál többször élem meg a legdurvább kínzásként. Talán pont ezért akartam - a mazochizmus sohasem állt távol tőlem.

Nekiindultam. Egy szál sporttopban, bele a sötét estébe.
Az elején még éreztem a hideget, de a fejemben lévő forróság erősebbnek bizonyult. Nem foglalkoztam a szembejövők furcsálló tekintetével. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem számít semmi.
Úgy futottam, mintha nem lenne holnap.

Nagyjából fél óra kellett. 
Fél óra, és helyreállt a világ rendje. A jól ismert utálat felülkerekedett a feszültségen. 

Kettőn áll a vásár

Néha azt érzem, hogy csak akarni kell. 

Hogy a világ a lehetőségek korlátlan tárháza, és a korlátokat egyedül önmagunkanak szabjuk. A kishitűségünkkel, a félemeinkkel.

De vannak helyzetek, amikor azt tapasztalom, hogy a dolgok menetére semmi befolyásunk nincsen. 

Vegyük csak a párkapcsolatotokat. 

Nem irányíthatunk egy másik embert. Nem befolyásolhatjuk az érzelmeit. Vagy szeret minket, vagy nem. Vagy akar minket, vagy nem. 

Én mindent irányítani szeretnék. Megszoktam, hogy a dolgok általában úgy történnek, ahogyan én azt elképzelem, és ezért a legtöbb esetben mindent meg is teszek. 

Itt megakadtam. 

Szembesülnöm kellett azzal, hogy nem tudom a másikat irányítani. Hogy érzései vannak. Önálló gondolatai.

Minden kapcsolathoz 2 ember kell. És ha az egyik nem partner benne, a másik semmit sem tehet. Csak azt, hogy elfogadja.

Talán ezért nem értek a párkapcsolatokhoz. 

Mert nem tudom elfogadni, hogy a dolgok nem csak rajtam múlnak. Hogy van, amire nem tudok nyomást  gyakorolni. Hogy igenis, ki kell engednem a kezemből az irányítást. Legalább félig. 

Hiába hisszük azt, hogy valami tökéletes lesz, ha ez a kép csak a mi fejünkben él.

Hiba lenne az, hogy valaki vágyik egy társra?

Valakire, akivel megoszthatja az életét?

Mostanában már a csapból is az önmegvalósítás folyik. Hogy keressük meg önmagunkat, kövessük az álmainkat, tanuljunk megállni a saját lábunkon.

Szép gondolat, kétségkívül. De sajnos azt látom, hogy a hatalmas énkeresés közepette hajlamosak vagyunk elfelejtkezni a tényről, hogy ez nem az egyedüllétről szól. Mert aki igazán autonóm, az egy másik ember mellett is meg tudja őrizni a függetlenségét. Mert nem bűn az, ha kötődni szeretnénk. Emberek vagyunk. A valahova tartozás genetikusan belénk van kódolva. 

Ez a mostani egyedüllét már nem ugyanolyan, mint a régi. Akkor jó volt. Élveztem, mert ezt akartam. Erre vágytam.
Most viszont már nem szeretem. Eljutottam arra a pontra, hogy szükségem van valakire. Nem azért, mert önmagam kevés lennék, hanem azért, hogy mással több is legyek. Nehéz elmagyarázni, de így van. Ezt érzem. Elhatároztam, hogy figyelek a testem üzeneteire, és most nagyon azt érzem, hogy jelez. A hiányt. Annyira, hogy már önmagam számára is meg tudom fogalmazni. Súlyos.

Egyik este álltam a fürdőszobában, és miután kibontottam a hajam, még visszafordultam, egy kevés kézkrémért. Rápillantottam a tükörre, és egy pillanatra megálltam. Egy kicsit kócos, fáradt, pizsamás lány nézett vissza az üvegből, de szépnek láttam. Őszintén szépnek. És ez nagyon jó érzés volt. Furcsa, de jó. Nem szoktam ilyeneket gondolni.

Nem tudom hol rontom el.

Talán tényleg túl nagyok az elvárásaim? 

Pedig nem az "igazit" keresem. Mármint nem azt az igazit, akivel le akarom élni az életem, hanem valakit, akivel jól érzem magam. Most.

Hogy később mi lesz, az nem számít. Most nem.

búcsú

Ismeritek a mondást, miszerint egy pillangó szárnycsapása a Föld túloldalán képes egy tornádót elindítani?

Nos, velem valami hasonló történt. Egy gondolathurrikán. Csak nem egy pillangó, hanem egy ismeretlen kommentje indította el.

Olyan port kavart a lelkemben, hogy még magam is meglepődtem. Pedig nem akart bántani. Nem írt semmi támadót vagy provokatívat, az agyam mégis azonnal átkapcsolt védekező üzemmódba. Zakatolva elméleteket gyártott, amivel a saját igazamat védte. Azt az igazat, amit soha senki sem kérdőjelezett meg.

Rajtam kívül. 

Mert a feltételezések, amiket abban a pár mondatban láttam, egyedül a fejemben léteztek. Magamban kételkedtem.

“Ezért nehéz szembesülni a való élettel."

Ez nem a való élet.

Legalábbis nem az Én valós életem.

Az én életem nem az, hogy torkaszakadtukból ordító hároméveseket kergetek a házban minden egyes pelenkacserénél/ házelhagyásnál.

Az én életem nem az, hogy jó személyzetként mások után rendet rakok.

Az én életem nem az, hogy kiskamaszokkal veszekszem, hogy kapcsolják le a számítógépüket.

Az én életem nem az, hogy mások életéhez asszisztálok.

Igen, tudhattam volna előre. Hiszen mások mondták. Mondták, hogy ez nem könnyű, és monták azt is, hogy nem nekem való.

Nem hittem el. Mert rám százszázalékosan igaz, hogy csak a saját hibámból tanulok. A saját bőrömön kell megtapasztalnom, hogy elhiggyem. Vagy megcáfoljam. Mert erre is volt már példa.

Itt most nem ez lett. 

De nem bánom.

Se azt, hogy eljöttem, se azt, hogy kipróbáltam. Mert embertpróbáló 2 hónap volt ez, de rengeteget tanultam. Tapasztaltam.

Kellett. 

Sok mindenre rávilágított, mind a jelen életemben, mind a múltamban.

És igen, amikor a kedves ismerősök előállnak a “de a gyerekek annyira cukik” kezdetű mondatokkal szánakozva mosolygok a naivitásukon szálanként kezdem el kitépni az éppen csak vastagodó hajkoronám, mert igen, a gyerekek valóban nagyon cukik, ha az évente 4x megrendezett családi összejöveteleken találkozol velük, és ha fél/1 óra után meguntad őket, nyugodtan átmehetsz a szomszéd szobába legurítani egy pohár bort, vagy megenni egy sütit feszültségoldásként. Egyéb esetben minden szó helytálló a sátánitól az ijesztőig. Kis túlzással persze.

Jónéhány történet van a tarsolyomban, amivel bármilyen gyerekvállaláson gondolkodó nőt egy életre el tudnék riasztani, de egyrészt nem akarnék ilyet tenni, másrlszt pedig nem érezném tisztességesnek kiteregetni a családom magánéletét.

Igen, a családomét.

Mert olyanok. 

Mint az igazi. 

Szeretjük őket, de néha legszívesebben a lehető legmesszebbre teleportálnánk mindenkit. Komolyra fordítva a szót, még most is, minden egyes nap elcsodálkozom hogy lehetnek ennyire rendesek. Hogy hogyan tudnak velem ekkora szeretettel viselkedni. Mert ezt teszik.
Számomra ez egy csoda.

És ez jó. Örülök neki. Mert ez plusz egy dolog, amiért minden nap hálát adhatok. Még ha ez amúgy “normális” is, és csak azért érzem annyira furcsának, mert Limában nem így volt. Nem mondom, hogy nem szerettek, de mindig csak vendégnek éreztem magam. Egy kívülállónak. 

Itt családtag vagyok. 

Egy fizetett családtag, de ezt sohasem éreztetik velem. 

És emiatt én sem úgy kezelem magam. Ami abból a szempontból rossz, hogy amikor dühöngök, hogy már megint kiborították a gyerekek a teljes szekrénytartalmukat, és ezért nekem ismét rendet kell raknom, bizony emlékeztetnem kell magam, hogy ezért vagyok itt. Ezért kapom a fizetésemet. Ez a munkám.

Abból a szempontból viszont jó, hogy rugalmasan kezelem a feladataimat. Nem vezetek listát az elvégzendő és elvégzett tételekről, azt teszem, amit látom, hogy tennem kell. Nekem nem számít, hogy szombat van, ugyanúgy kipakolom a mosogatógépet, ha elsőnek tévedek a konyhába. Vagy felsöpröm a reggeli utáni morzsahegyeket. Vagy leolvasztom a fagyasztójukat. Vagy rendet rakok az ezer éve porosodó konyhaszekrényben. 
Mert nem kerül semmibe, és én is ugyanabban a házban élek. És mert kell a jó érzésemhez.

Ezek nekem nem munkák, a mindennapjaim alapvető része. Talán ezért is érzem úgy, hogy tulajdonképpen sohasem csinálok semmit, hiszen otthon ezeket akkor is megcsinálom, ha utána dolgozni megyek.

Rendbe akartam tenni a kertjüket.

Mikor ezt elmeséltem az előttem itt dolgozó lánynak, hatalmasra nyitotta a szemét.

 “Jézusom, ne csináld már, tegyél valamit magadért!

 De mégis mit?

 Nem tudom. Menj el futni, főzz, ülj ki a kertbe jógázni, de ne ezt.”

Ha tudta volna.

Ennek semmi köze nem volt hozzájuk. Csak rólam szólt. Mint mindig.

Arról, hogy muszáj volt valamit csinálnom, hogy ne őrüljek meg. 

Értitek?

Nem tudok megváltozni. Ugyanúgy magamat helyezem előtérbe, mint régen. Az, hogy ebben a helyzetben ez legtöbbször szerencsés kombinációkat adott ki, csupán a véletlen műve. Persze nem mondom, jó érzés, hogy mindenki el volt ájulva, hogy milyen gyönyörű lett, ráadásul még a szétesett kerítést is visszadrótoztam, ez nem számít. Vagy nem sokat.

Mert Peruban, ahol szintén nem volt a feladataim között, de kitakarítottam az egész lakást, és még annyit sem mondtak, hogy fapapucs, 2 nap múlva ugyanúgy megcsináltam. Mert kellett a lelkemnek.

Ez a teljes igazság.

Nem gondolnám, hogy félek a valós élettől… de a sajátomra van szükségem, hogy helyt tudjak benne állni.

A másik mondat, amin sokat gondolkoztam, az a következő.

“…a szüleid tényleg hatalmas szabadságot adtak neked és mellé óvó, támogató környezetet is (anyagilag is)."

Mindenki azt ad, amit tud. És igen, az én szüleim megadták nekem. 

A szabadságot, és az óvó környezetet. Meg az anyagiakat is. 

Mert meg tudták. 

Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz. Talán nincs is ilyen. Úgy nőttem fel ahogy, ezek tények. Nem tudok rajta változtatni. 

De nem is akarok. Mert nem lettem rossz ember. 

Soha nem éltem vissza a “körülményekkel”, és amennyire csak lehet, igyekszem a saját lábamon állni. 

Halkan hozzátenném azt is, hogy például ezt az utazást maximálisan saját zsebből finanszíroztam. És jobb így. Sokkal jobb. 

Egészen más érzés, ha a saját pénzét bukja el az ember.

Hálás vagyok. Őszintén hálás, hogy így nőhettem fel. 

Mert a felsoroltakon kívül még egy dolgot kaptam. Az egyik legfontosabbat.

Hitet.

Hogy merjek hinni az álmaimban. Merjek hinni magamban, merjek élni a lehetőségekkel. És sikerülni fog. 

Ez az, amit soha senki nem vehet el tőlem. Meg persze az emlékeket.




Azt hiszem ezzel a gondolattal búcsúzok. Hollandiától, Perutól, az átélt örömöktől és nehéz pillanatoktól, az elmúlt 2 hónaptól. A családomtól. Köszönöm, hogy itt lehettem. Hogy megismerhettelek titeket. Hogy a részese lehettem.

És várom az újat. A régi újat. 
Tiszta szívvel.

miértek, hogyanok és konklúziók

"Az au pair egy fiatal, 18 és 30 év közötti személy, aki nem házas és nincsen gyereke. Külföldre szeretne menni, hogy ott a fogadó családdal éljen egy meghatározott ideig, a kulturális különbségeket megtapasztalva. Az au pairnek lehetősége van fejleszteni a nyelvi készségeit azáltal, hogy a családdal él, megismerni egy új kultúrát és értékes tapasztalatokat szerezni. Cserébe az au pair segít a családnak a gyereknevelésben és könnyű házimunkában."

Ez lennék én. Egy au pair.

Ez voltam Peruban is, és ez vagyok itt Hollandiában is.

Egy au pair.

Gyerekekre vigyázok. 

Segítek a háztartásban. 

Afféle beépített házi rabszolgaként segítőként funkcionálok. 

De nem vagyok egy Mary Poppins.

Képtelen vagyok nem realistán gondolkodni. Nem ésszerűségekben. Észérvekkel. Nekem újdonság volt, hogy valaki akkor sem csinálja meg amit szeretnék, ha teljesen világos és érthető érveket hozok fel neki. Hogy egy 3 éves másképpen gondolkodik. 

Hogy az, ami leírva/elolvasva teljesíthetőnek tűnt, a valóságban már közel sem az.

Nekem nincs türelmem a gyerekekhez. Persze, szépíthető ez a mondat, hogy bizonyos életkor felett már igen, de... felesleges. 

Nincsen.

És ezt akkor is tudtam, amikor jelentkeztem. Amikor odaírtam, hogy szeretek gyerekekkel foglalkozni. Pontosan tudtam, hogy nem így van.

Csak a vágyak. Az akarás. Hogy majd én megcsinálom.

Azt hittem félre tudom tenni…önmagamat? Hiszen ez sem több, mint egy munka. Csak egy feladat, amit meg kell oldani. 

Nem sikerült. 

Egyik alkalommal sem. 

Nem tudok túllépni önmagamon. És ugyan munka ez... de mégsem olyan munka. Itt nem lehet különválasztani az életedet. Mintha a munkahelyeden élnéd a saját életedet is. Ami nem feltétlenül rossz, csak… nekem nem megy.

Mások életét akartam élni.

Csak éppen arra nem számítottam, hogy ehhez fel kell adnom a sajátomat. 

Mit is képzeltem? Hogy folytatom azt, amit eddig, az üres időmet meg kitöltöm egy kis gyerekvigyázással? 

Őszintén nem tudom, de bármi is volt a fejemben, rendkívül naív voltam.

Keltem a gyerekeket. 

Kortól függően elkészítem a reggelijüket-ebédjüket, illetve nyüstölöm őket, hogy készítsék el és egyék meg. 

A kicsit (ha aznap megy), elviszem iskolába. Szerencsére a nagyok már egyedül mennek, mert nemigen tudnék háromfelé szakadni.

Hazaérve rendberakom a lakást: leszedem az asztalt, bepakolok a mosogatógépbe, felsöprök. Elpakolom a reggeli során szétszórt játékokat a nappaliban. (Meglepő módon sok mindenre elég az a 40 perc, amit ott töltenek.) A gyerekek szobájában összegyűjtöm a földre dobált szennyest, bepakolom a mosógépbe, majd a szárítóba. Utána szétválogatom, és visszahajtogatom a szekrényekbe. (Egy nagyjából megegyező méretű fiú és fiús öltözködésű lány esetében ez nem túl könnyű.) Péntekenként mindehhez társul még az összes ágynemű.

Délben elkezdem összeszedni a gyerekeket, majd elviszem őket a sportfoglalkozásra, ha aznap éppen van.

Fél5 körül nekiállok főzni. 

5.45-kor el kell kezdenünk vacsorázni.

6 óra környékén hazaérnek a szülők, és onnantól say goodbye!

Így néz ki egy napom.

Elsőre nem tűnik soknak, de ennek ellenére az au pairség egy teljes embert kíván. 

Nem azért, mert megerőltető (javarészt nem csinálsz semmit), hanem mert mindig jelen kell lenned. És ugyan konkrétan nem csinálsz semmit, ott vagy. Azzal töltöd az idődet, hogy jelen vagy. 
És számomra ez a legnehezebb.

Feladni a szabadságom. Azt, ami az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) érték az életemben.
Elfogadni, hogy mások rendelkeznek az időmmel. Az életemmel.
Alkalmazkodni. Az Ő életüket élni, úgy, ahogyan ők akarják.

És én erre képtelen vagyok.
Képtelen vagyok feladni a véleményemet, az érzéseimet, alárendelni a saját akaratom másokénak. Megpróbáltam. És nem ment. 
Nagyon nem. Egészen konkrétan az összes problémám, ami miatt eljöttem, mintegy varázsütésre megjelent az életemben. Ez pedig túl sok. 
Kivételesen nem egy kártyavár gyorsaságával, de összeomlottam. Szép fokozatosan, napról napra.

És eljutottam odáig, hogy nem bírom tovább. 
Hogy annyira nem érzem magam jól, hogy ezzel már a saját egészségemet is komolyan veszélyeztetem. És ezalatt nem csak a megtett, vagy éppen meg nem tett dolgokat értem. Ijesztő, hogy a lelki állapotom milyen erősen befolyásolja a fizikai állapotomat.

Belenéztem a tükörbe, és elkezdtem sírni. Ez már nem én vagyok. 
Én nem ilyen vagyok. Én nem ordítok egész nap. Nem kapom fel a vizet a legapróbb dolgokon. Nem beszélek így a környezetemmel.
Én nem vagyok egy hárpia. 


Így most már biztosan mondhatom: hazamegyek.
Haza kell mennem. 
Én... egyszerűen még nem állok készen erre. Se a gyerekekre, se az önállósulásra. 
Mert bármennyire is próbálok nagynak látszódni, rá kell jönnöm, hogy csak egy gyerek vagyok. Ugyanaz a kislány, mint tíz évvel ezelőtt. A szüleim kislánya.
Vacak érzés, amikor neked kell menedzselned az életed, pedig képtelen vagy rá.

Naív voltam. 
Azt hittem, hogy eljövök, és mintegy varázsütésre megoldom a problémáimat. Hogy fél év múlva egy teljesen új emberként visszatérek. Mint a mesében.
Éppen csak arról a tényről akartam megfeledkezni feledkeztem meg, hogy nem a környezet az, ami a zavart okozza. Az a valami bennem van. És velem utazott.

Most is itt van. 
És akkor is ott lesz, ha hazamegyek. Pontosan ugyanúgy.


Nem várok csodát. Már nem tudok hinni bennük.
De magamban még bízhatok. 
És ezt is teszem. Nincs más választásom.



Egyébként ötödikén repülök vissza.

magvas valentin nap

Éppen egy cikket olvastam, amikor a képernyőm oldalsávjában felvillant az új üzenetet jelző kis négyzet: “Kedves P. “

Megdobbant a szívem. 

Nem kellett elolvasnom a “feladót”.

Összeszorult torokkal kattintottam rá. Elolvastam.

Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Szeretem.

Nem szerelmes vagyok. 

Nem lebegek rózsaszín ködfelhőbe burkolózva álomvárakat kergetve.

A realitásokkal szembenézve, a hibák és problémák tudatában gondolok így erre az emberre.

Azt mondja nem ír jól. 

Eltekintve a rengeteg helyesírási hibától, nos, nem tudom. 

Nekem tökéletes. 

Talán mert pontosan ismerem amikről beszél. Mert én is pontosan ugyanúgy gondolom. Mert a le nem írt dolgokat magamban kiegészítem. Mert azzal töltötte a fél éjszakáját, hogy nekem válaszoljon.

“Pedig szívesen megfogtam volna a kezed”.

Nem tudhatta, hogy mit éreztem, amikor megkért, hogy tűrjem fel az ingét. Hogy bennem is ott tudatosodott: akkor érek hozzá először.

Nem értette miért nem lelkesedek a “megpendített utazások” hallatán. Azt hitte talán nem jut el…? Eljutott. Nagyon is. Utáltam még hallgatni is. Mert mindegyik róla szólt. Csak róla. Hogy így fog menni. Meg úgy. Ide. Meg oda.

Nem értettem. 

Vajon egy elméletileg alakuló kapcsolatban mit jelent, ha az egyik fél folyton arról beszél, hogy záros határidőn belül elköltözik a világ túlsó felére? Vagy szó sincs kibontakozó románcról, és 2 barát egyszerűen csak megosztja egymással a terveit?

Ezek szerint egyik sem.

Hirtelen minden olyan könnyűnek tűnt. Érdektelennek. 

"Szerintem mindketten keresünk valamit amit talán megtaláltunk egymásban.”

Nem számított, hogy hogy hány földrész van közöttünk. Tudtam, hogy ha megkérem (és éppen otthon lesz) ott fog várni a reptéren, amikor hazamegyek.

Ezeket a sorokat Peruban írtam. Közvetlenül azután, hogy megkaptam a levelét.

Aztán eltelt egy kis idő. 

Beszéltünk. Egyszer, kétszer.

És azt éreztem, hogyha ez egy kézzel írt szöveg lenne, az egészet egy határozott mozdulattal át tudnám húzni. Aztán mégegyszer. 

A toll hegyével átszakítva a papírt.

A beszélgetéseink felérnek egy tortúrával. Számomra. 

Legszívesebben a falba verném a fejem. Miért beszélgetünk az időjárásról?  

Stockholmba akar menni.

Összeszorult a gyomrom. Meddig?

Csak ez az egy szó jutott eszembe.

Helyette azonban azt írtam: "Hű, ez nagyon izgalmasan hangzik. Biztosan jó lesz."

A biztonság kedvéért még egy kacsintós arcocskával is megtoldom.

Játszmák. 

Feldobja a labdát… én pedig eldönthetem. Hogy leütöm-e vagy sem. 

Tudatosan csinálja? Direkt próbálgat? Vagy ezt az egészet csak én képzelem be, miközben a valóságban semmi sincsen mögötte?

Ülök a gép előtt, nézem a neve mellett lévő apró zöld karikát.

Szeretnék vele beszélni.

Leütök néhány billentyűt.

Aztán kitörlöm.

10 perc után végül megkérdezem, hogy ledöntötte-e a lábáról az influenza.

A valóságban azonban a fejem egészen más kérdésekkel van tele.

Bizonytalansággal. 

De nem tudok őszinte lenni. A büszkeségem nem engedi. 

Nem ismerem. Nem ismerem eléggé, hogy tudjam nem fog bántani. Hogy nem él vissza a bizalmammal.

Ő, én, mi. 

Most akkor van mi, vagy nincs? A látszólagos érdektelenséggel a függetlenségét védi, vagy tényleg nincsen mögötte semmi? Vagy a saját büszkeségemmel állok szemben?

Elvek.

Mindig arra vágytam, hogy én legyek az, aki kevésbé kötődik. Hogy fájdalommentesen tudjak távozni, ha arra kerülne a sor. Hogy nálam maradjon a másik egy darabkája, és ne fordítva. 

Azt hittem, hogy mindig én leszek az erősebb. A függetlenebb.

És tessék. 

Mostanra jutottam el odáig, hogy azt tudom mondani: semmi másra nem vágyom, csak biztonságra. Érzelmi biztonságra. Hogy ne kelljen játszmákat játszanom. 

Hogy egyszerűen csak őszinte lehessek. 

Hogy legyen valaki, akit megölelhetek, ha rossz napom volt. Aki mellé este odabújhatok. 

Akivel több lehetek, de nélküle sem kevesebb.

Ez a mostani valentin napom. Illetve úgy általában az életem.
De volt már más is. Volt, hogy muffint cupcake-et sütöttem, volt, hogy elmélkedtem, és olyan is volt, amikor engem leptek meg. Bizonyám.

Láthatóan nem nagyon értékeltem.


Sokmagvas keksz
  az eredeti recept á la carte blogján

70 g barnarizsliszt

70 g kölesliszt

50 g zabpehely (nagyon apró szemű/ vagy késes aprítóban picit átfuttatva)

55 g lenmag

80 g szezámmag (fele fehér, fele fekete)

50 g hideg vaj

1 csapott tk só

kb. 100 ml víz

A liszteket, zabpelyhet, lenmagot, szezámmagot és sót keverjük össze. Morzsoljuk el benne a vajat, majd a víz segítségével gyúrjunk belőle formázható masszát. Aszerint, hogy milyen alakú kekszeket szeretnénk, alakítsuk hengerré/négyszögletes rúddá, és tegyük hűtőbe, nagyjából 1 órára. Ezalatt a vaj kellőképpen megszilárdul, hogy szépen tudjuk szeletelni. (Ha nincs lehetőségünk ennyit várni (márpedig van, amikor nincsen), az összegyúrt masszából csípjünk le diónyi darabokat, majd lapítsuk kör alakúra.)

Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.

A szilárd formából vágjunk vékony szeleteket (kb. fél centiseket), egyengessük el a széleket egy kicsit, és tegyük sütőpapíros tepsire. Süssük nagyjából 15 percig, majd lehetőleg mozgatás nélkül hagyjuk kihűlni. :)


A képek karácsony előtt készültek. 
Sült zöldségek, némi megmentett humusz, és fűszeres sült camambert társaságában ettük meg a kekszeket.