A következő címkéjű bejegyzések mutatása: napraforgómag. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: napraforgómag. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. július 21.

történet egy létező mesevilágról

Elindultam hazafelé a vasútállomásról. 
Nézegettem a házakat, az embereket, furcsán éreztem magam. Minden… olyan idegennek tűnt. Valótlannak. 
A házak, az utak, az emberek.
Mintha a realitásból hirtelen belecsöppentem volna egy igazából nem is létező világba.

Sétáltam tovább. Hazafelé tartottam, de mégis... olyan volt, mintha távolodnék.
Hol vannak a fák? A természet? Ezekkel a zsebkendőnyi kis füves beállókkal szúrják ki a szemüket az emberek? A saját szemüket?!


Nevetnem kellett. 
Eszembe jutott a végeláthatatlan napraforgómező. A az egymás felett ágaskodó mezei virágok. A domb tetején elterülő rét, ahonnan be lehet látni az egész környéket. A színes miniszilvákat rejtő bozót. A ház mögött álló hatalmas faeperfák. A közösen eltöltött reggelik. A csendes, világmegváltó beszélgetések a varrógép egyenletes surrogása mellett. 

Az időtlen idő.

Ha meg akarnám próbálni leírni a leírhatatlant, azt hiszem így jellemzném Kisnyalkát.
Egy kis szelet a szabadságból. Az életből. Abból, amilyennek az életnek valójában kéne lennie.


Colette ezt úgy fogalmazta meg: "akit Nyalka egyszer megérint, az soha többé nem szabadul”.


Igaza volt. Ebben is.
Tudhat valamit. Elvégre mi mással lehetne magyarázni, hogy bármibe rántott bele eddig, mindenhol ottragadtam?!
Ottjártunkkor ugyan a miniszilvák még csak érőben voltak, a terebélyes faeperfákról már rengetegt érett feketéslila kukacot lehetett szüretelni. Nagyon szeretem ezt a gyümölcsöt (annak ellenére, hogy az édességen kívül különösebb íze nincsen neki), de az biztos, hogy  leszedés után gyorsan fel kell dolgozni, mert könyen romlik!
Ebből készült a következő, rendkívül egyszerű, és finom granola is. Természetesen a "recept" egyik eleme sem kőbe vésett szabály, bátran változtatható a magok aránya, hogy milyen gyümölcsöt használunk, illetve az is, hogy mivel rétegezzük az ételt: el tudom képzelni akár karakteresebb ízű joghurttal (esetleg kecske?), vagy valamilyen magkrémmel is (például itt van ez a diós banános).



Faepres nyers granolás joghurtparfé

Hozzávalók 3-4 személynek:
1/2 csésze vegyes mag (nálam napraforgó, mandula, kesudió és tökmag)
1/4 csésze nagyszemű, húsos mazsola
víz az áztatáshoz
2 csipetnyi só, fahéj, gyömbér
a rétegezéshez: joghurt, friss faeper

Este a magokat és a mazsolát áztassuk be annyi vízbe, hogy ellepje, majd hagyjuk állni éjszakára. Reggel öntsük le róla a maradékot, és késes robotgépben aprítsuk durvára a fűszerekkel. Hűtőben, egy lezárt üvegben több napig eltartható.
a parfé elkészítéséhez rétegezzük a faeperrel és a joghurttal, de szerintem ezt érdemes csak közvetlenül a fogyasztás előtt összeálltani.


Az ötlet a the first mess blogról.

2014. február 14.

magvas valentin nap


Éppen egy cikket olvastam, amikor a képernyőm oldalsávjában felvillant az új üzenetet jelző kis négyzet: “Kedves P. “


Megdobbant a szívem. 
Nem kellett elolvasnom a “feladót”.
Összeszorult torokkal kattintottam rá. Elolvastam.
Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Szeretem.

Nem szerelmes vagyok. 
Nem lebegek rózsaszín ködfelhőbe burkolózva álomvárakat kergetve.
A realitásokkal szembenézve, a hibák és problémák tudatában gondolok így erre az emberre.

Azt mondja nem ír jól. 
Eltekintve a rengeteg helyesírási hibától, nos, nem tudom. 
Nekem tökéletes. 
Talán mert pontosan ismerem amikről beszél. Mert én is pontosan ugyanúgy gondolom. Mert a le nem írt dolgokat magamban kiegészítem. Mert azzal töltötte a fél éjszakáját, hogy nekem válaszoljon.


“Pedig szívesen megfogtam volna a kezed”.
Nem tudhatta, hogy mit éreztem, amikor megkért, hogy tűrjem fel az ingét. Hogy bennem is ott tudatosodott: akkor érek hozzá először.

Nem értette miért nem lelkesedek a “megpendített utazások” hallatán. Azt hitte talán nem jut el…? Eljutott. Nagyon is. Utáltam még hallgatni is. Mert mindegyik róla szólt. Csak róla. Hogy így fog menni. Meg úgy. Ide. Meg oda.
Nem értettem. 
Vajon egy elméletileg alakuló kapcsolatban mit jelent, ha az egyik fél folyton arról beszél, hogy záros határidőn belül elköltözik a világ túlsó felére? Vagy szó sincs kibontakozó románcról, és 2 barát egyszerűen csak megosztja egymással a terveit?

Ezek szerint egyik sem.


Hirtelen minden olyan könnyűnek tűnt. Érdektelennek. 
"Szerintem mindketten keresünk valamit amit talán megtaláltunk egymásban.”
Nem számított, hogy hogy hány földrész van közöttünk. Tudtam, hogy ha megkérem (és éppen otthon lesz) ott fog várni a reptéren, amikor hazamegyek.


Ezeket a sorokat Peruban írtam. Közvetlenül azután, hogy megkaptam a levelét.
Aztán eltelt egy kis idő. 
Beszéltünk. Egyszer, kétszer.
És azt éreztem, hogyha ez egy kézzel írt szöveg lenne, az egészet egy határozott mozdulattal át tudnám húzni. Aztán mégegyszer. 
A toll hegyével átszakítva a papírt.

A beszélgetéseink felérnek egy tortúrával. Számomra. 
Legszívesebben a falba verném a fejem. Miért beszélgetünk az időjárásról?  


Stockholmba akar menni.
Összeszorult a gyomrom. Meddig?
Csak ez az egy szó jutott eszembe.

Helyette azonban azt írtam: "Hű, ez nagyon izgalmasan hangzik. Biztosan jó lesz."
A biztonság kedvéért még egy kacsintós arcocskával is megtoldom.

Játszmák. 
Feldobja a labdát… én pedig eldönthetem. Hogy leütöm-e vagy sem. 
Tudatosan csinálja? Direkt próbálgat? Vagy ezt az egészet csak én képzelem be, miközben a valóságban semmi sincsen mögötte?


Ülök a gép előtt, nézem a neve mellett lévő apró zöld karikát.
Szeretnék vele beszélni.
Leütök néhány billentyűt.
Aztán kitörlöm.
10 perc után végül megkérdezem, hogy ledöntötte-e a lábáról az influenza.

A valóságban azonban a fejem egészen más kérdésekkel van tele.
Bizonytalansággal. 
De nem tudok őszinte lenni. A büszkeségem nem engedi. 
Nem ismerem. Nem ismerem eléggé, hogy tudjam nem fog bántani. Hogy nem él vissza a bizalmammal.

Ő, én, mi. 
Most akkor van mi, vagy nincs? A látszólagos érdektelenséggel a függetlenségét védi, vagy tényleg nincsen mögötte semmi? Vagy a saját büszkeségemmel állok szemben?

Elvek.
Mindig arra vágytam, hogy én legyek az, aki kevésbé kötődik. Hogy fájdalommentesen tudjak távozni, ha arra kerülne a sor. Hogy nálam maradjon a másik egy darabkája, és ne fordítva. 
Azt hittem, hogy mindig én leszek az erősebb. A függetlenebb.

És tessék. 
Mostanra jutottam el odáig, hogy azt tudom mondani: semmi másra nem vágyom, csak biztonságra. Érzelmi biztonságra. Hogy ne kelljen játszmákat játszanom. 
Hogy egyszerűen csak őszinte lehessek. 
Hogy legyen valaki, akit megölelhetek, ha rossz napom volt. Aki mellé este odabújhatok. 


Akivel több lehetek, de nélküle sem kevesebb.


Ez a mostani valentin napom. Illetve úgy általában az életem.
De volt már más is. Volt, hogy muffint cupcake-et sütöttem, volt, hogy elmélkedtem, és olyan is volt, amikor engem leptek meg. Bizonyám.

Láthatóan nem nagyon értékeltem.


Sokmagvas keksz
  az eredeti recept á la carte blogján

70 g barnarizsliszt
70 g kölesliszt
50 g zabpehely (nagyon apró szemű/ vagy késes aprítóban picit átfuttatva)
55 g lenmag
80 g szezámmag (fele fehér, fele fekete)
50 g hideg vaj
1 csapott tk só
kb. 100 ml víz

A liszteket, zabpelyhet, lenmagot, szezámmagot és sót keverjük össze. Morzsoljuk el benne a vajat, majd a víz segítségével gyúrjunk belőle formázható masszát. Aszerint, hogy milyen alakú kekszeket szeretnénk, alakítsuk hengerré/négyszögletes rúddá, és tegyük hűtőbe, nagyjából 1 órára. Ezalatt a vaj kellőképpen megszilárdul, hogy szépen tudjuk szeletelni. (Ha nincs lehetőségünk ennyit várni (márpedig van, amikor nincsen), az összegyúrt masszából csípjünk le diónyi darabokat, majd lapítsuk kör alakúra.)
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
A szilárd formából vágjunk vékony szeleteket (kb. fél centiseket), egyengessük el a széleket egy kicsit, és tegyük sütőpapíros tepsire. Süssük nagyjából 15 percig, majd lehetőleg mozgatás nélkül hagyjuk kihűlni. :)


A képek karácsony előtt készültek. 
Sült zöldségek, némi megmentett humusz, és fűszeres sült camambert társaságában ettük meg a kekszeket.


2013. február 5.

Tökmagos-szotyis scone


Nem gondoltam, hogy 19 éves koromra jutok el odáig, hogy azt mondjam, nehezen tudom kezelni az "elvált szülők gyerekének lenni" problematikáját.
Pedig így van. Azt hiszem nem megy, annak ellenére, hogy nagyon igyekszem. De még nem vagyok tisztában a szabályokkal. Persze lehet kérdezni, hogy 3,5 év hivatalos válás illetve majdnem 6 évnyi különélés után mi az ami most ilyen hirtelen ért. Nem tudom. Talán megváltoztak a körülmények.

Szerencsés vagyok, sohasem kellett választanom apa és anya között. Mindig is jó volt a viszonyuk, sohasem "uszítottak" minket egymás ellen. Sőt. Mikor azt hiszed, hogy az egyikkel majd jól kitárgyalhatod a másikkal kapcsolatos sérelmeidet, nagyot kell nézned, mert nem hogy nem hallgatnak végig, hanem még meg is védik egymást.
Aztán bejöttek a képbe az új kapcsolatok. Először apának, naná, a fiúknak ez gyorsabban megy. (Legalábbis minden általam "ismert" volt házasság esetében.) Természetesen ismertük a barátnőjét, találkoztunk is vele, de nem volt túl szoros a kapcsolatunk. Aztán tavaly bejött a képbe Pali. A történet úgy teljes, ha azt is hozzáteszem, hogy eleinte nem voltam felhőtlenül lelkes. Nem tudtam hogyan fog ezután anya "működni", mi marad nekünk belőle. Az idő előrehaladtával azonban megnyugodtam. Megismertem, megtanultam, megszoktam. És megszerettem. Mind a helyzetet, mind Palit. (Elsőre is nagyon szimpatikus volt, de azért mindannyian tudjuk, hogy a két fogalom közel sem azonos.)
Most már teljesen a család, az életünk része. Az életemé. 
Az egyiké. Már ha lehet valakit így "osztogatni". Hiszen mindkettő én vagyok. A kis részekből áll össze az egész. Amik ugyan eleinte elkülöníthetőnek tűnnek, de út közben folyamatosan derül ki, hogy nem, nem azok. Mert ott vagyok, mint összekötő kapocs.

Azt szeretném, ha apa megértené, hogy őt sohasem fogja helyettesíteni semmi. És senki. A viszonyom Palival nem jobb, vagy rosszabb, egész egyszerűen más. Összehasonlíthatatlan.
Ő nem az apukám.
Nem is volt az, nem is lesz az soha.
Inkább olyan, mint egy barát. Egy nagyon jó barát. Gondoskodik rólunk, törődik velünk, szeret minket. És mi is őt. Mert egy fantasztikus ember. De mint ahogyan mi sem helyettesítjük az ő gyerekeit, ez fordítva is pont ugyanígy igaz.

Amióta ideköltöztem apuhoz, nem egyszerű az életünk.
Tulajdonképpen folyamatos hullámvölgy az egész: vagy iszonyúan harmonikus és irigylésreméltó, vagy döbbenetesen feszült. Átmenet nem nagyon van. Vagy ha igen, azt apa úgy értékeli, hogy "egymás mellett élünk, de nem együtt".
Néha belegondolok, hogy jó-e ez így. Vagy hogy miért van. Miért is nem tudunk mi békésen eléldegélni egymás mellett?
Valószínűleg helyes válasz, az, hogy hasonlítunk. Nagyon. Rengeteg tulajdonságomat fedezem fel benne.
De bármilyen egyszerűen hangzik, az is jó csapásiránynak tűnik, hogy szeretjük egymást. Pont. Ezen nincs mit ragozni. Mert attól, aki fontos számunkra, nagyon sok mindent eltűrünk. Persze legbelül ezek a dolgok egyre csak rakódnak egymásra, míg végül betelik a pohár, és kirobban. Minden keserűség és csalódottság, sokszorosan felfokozva. Nem feltétlenül ott és úgy, ahogyan kéne, de már nem fér el bennt. Majd beüt a crach, mint 2 sértődött kisgyerek, napokig egymáshoz sem szólunk. Már meglepően magas szintre fejlesztettük a "hogyan tartózkodj úgy egy légtérben a másikkal, mintha ott sem lenne" technikáját.
De kibékülésben is jók vagyunk.
Szerencsére egyre jobbak.  

Az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyenekre pazaroljuk.


Tökmagos-szotyis scone

   - Kenyeret sütni nem szeretek. Ellenben enni, na azt már sokkal inkább. Persze csak megfelelő minőségű beltartalomal (és mennyiségben). A scone válasz mindkettőre. Jól adagolható, és az összetevői igen bátran csereberélhetőek. Ezt a nagyim által direkt nekem sütött keksz ihlette. Kicsit ugyan sós lett (mikor a telefonban bejelentette, hogy a csak(!!!!) 6 evőkanál sót tett bele, láttam ahogy a vérnyomásom az egekbe ugrik. Később kiderült, hogy ez a 2 adagnyi mennyiség, de azért az egész tálnyi ételekbe tett csipetnyi mennyiségekhez szokott ízlelőbimbóimnak kissé sok volt. Ennek ellenére megettem (csak kellett mellé rendesen inni) mert nagyon finom volt. Amúgy meg nem én vagyok a legszerencsésebb, hogy ilyen tündér nagyim van? Akinek mindig én jutok az eszébe, ha valami "reformos" receptet hall, és azt azonnal el is készíti nekem? Ilyenkor meg kit érdekel, hogy egész más az egészséges címszó alatti felfogásunk?! Néha az az érzésem, hogy ezzel tudom boldoggá tenni. Egyes-egyedül. 
Nem az a legkevesebb, hogy megteszem?  -



1 csésze tk. rozsliszt
1/2 csésze tökmagliszt
1/2 csésze zabpehely
3 evőkanál napraforgómag 
1,5 teáskanál szódabikarbóna
2 csipet só
1 tojás
1/2 csésze joghurt
fél csokornyi kapor
1 evőkanál zabpehely a szóráshoz

Keverjük össze a száraz, egy külön tálban pedig a nedves hozzávalókat. A kaprot még tartogassuk.Apránként dolgozzuk bele a nedves anyagokat a lisztkeverékbe, legvégül vagdossuk bele a kaprot is.
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Egy kisebb tepsibe terítsünk sütőpapírt. Erre kanalazzuk át a masszát (nem szabad, hogy folyjon, de azért ragacsos lesz), majd vizes kézzel simogassuk egy 20-21 cm átmérőjű körré. Vizes késsel vágjuk 8 egyforma szeletre, szórjuk meg a tetejét zabpehellyel, majd süssük míg kissé meg nem emelkedik, és a külseje is szép szilárd lesz.


Savoury scone with pumkpinseed flour and sunseed

1 cup whole grain rye flour
1/2 cup pumpkinseed flour
1/2 cup oatmeal
3 tbsp sunseed
1,5 tsp baking soda
2 pinch of salt
1 egg
1/2 cup natural yoghurt
small bunch of dill
1 tbsp oatmeal for topping

Mix the dry and the wet ingredients in different bowls (without the dill).
Slowly stir the wet part into the flour-mix, then work well with the cutted dill.
Preheat the oven to 180 C.
Lay baking paper into a tray. Make a 20 cm diameter circle from the dough with wet hand.
Cut 8 same parts (with a wet knife) tha sprinkle the top with oatmeal.
Bake aprox. 20 minutes.
Enjoy toasted with a delicious vegetable-cream.

2013. január 28.

Reggeli kényeztetés: Bircher müzli


Tanulom az életet.
Hogy hogyan kell élni, hogyan kell boldognak lenni.
Hogy ugyan vannak általános érvényű "szabályok", de az emberek ezektől sokszor teljesen eltérőek. És ez nem rossz, vagy jó. Ez egy tény. Amit el kell tudni fogadni. Illetve legelőször is felismerni. Talán ez a legnehezebb. Aztán ha ez megtörtént, akkor jön a megértős rész. Megérteni, hogy nem vagyunk egyformák, és ami a másiknak jó, az közel sem bizos, hogy nekem is.
És ezt megtanulni elfogadni.
Mert csak így lehetünk boldogok. Vagy minimum kiegyensúlyozottak.
Ha olyasmit kell csinálnom, amihez semmi kedvem/utálom, borzasztóan tudok viselkedni. Teljesen megölöm magam körül a hangulatot, amivel magamra haragítom az embereket, a folyamatos őrlődéssel pedig felemésztem magam.


Do what you love and love what you do.
Így szeretnék élni.


Most tanulom hogyan kell.


A Nők Lapja Café indított egy versenyt, ahol az ország legjobb női bloggerét keresik.
Neveztem.
Nem a nyerésért, neem, irreális célokat nem tűzök ki, iszonyú sok népszerű és jó blogger van.
Neveztem, mert ez a blog az életem. Sajnos vagy nem sajnos, de így van. Vagyok annyira őszinte, hogy kimondjam: szánalmas, de ezen a felületen kívül kevés más dolog van az életemben, ami fontos. Amit szeretek.
És ez rossz. Nagyon rossz. Ezt is most tanulom.

De a lényegen nem változtat. Ami itt látható, az mind én vagyok.
Feketén, fehéren.
Az összes gondolatom, örömöm, bánatom.
Az életem.

Számomra a blog egyfajta kommunikációs csatorna. Hogy megmutassam  a világnak kis is vagyok, illetve ő is megmutassa nekem, hogyan is működik.

Szeretem csinálni.
És nagyon örülnék, ha ezt a zsűri is láthatná.
Ehhez viszont be kell kerülni az első ötvenbe.
Ha szeretitek amit csinálok, örülnék ha szavaznátok. Itt tudtok.


Persze akkor sem történik semmi, ha nem sikerül.
Én továbbra is itt leszek, és írok.
Azt, ami a szívemből jön.


Bircher müzli diós banánkrémmel
     recept a Veggie num num-ról

- Az utóbbi időben ez lett az egyik kedvenc reggelim. Amolyan szerelem első látásra kóstolásra. Rendkívül egyszerű, szinte minden mozzanata előre elkészíthető (én a diókrémből egyszerre 4 adagnyit szoktam legyártani, majd pici, műanyag dobozban a hűtőben tárolom),és végeredményként olyan kis pikpakk reggelit kapunk, mintha egy jobb szállodában lennénk. Egy ilyen kezdést pedig csakis egy nagyszerű nap követhet. :) -

3 dkg zabpehely
1 evőkanál napraforgómag
1 evőkanál kókusz
1 evőkanál aszalt vörösáfonya
1 dl víz
1 dl rizstej

1 maréknyi dió (beáztatva egy éjszakára)
1 aszalt füge (szintén beáztatva)
fél nagyon érett banán

Este a zabpelyhet, kókuszt, szotyit és áfonyát összekeverjük, leforrázzuk a víz-tej keverékkel, lefedjük és állni hagyjuk reggelig. (Én ezt mindig egy kisebb befőttesüvegben csinálom, mert így a legegyszerűbb.)
A diókrémhez turmixoljuk teljesen simára a dió-banán-füge kombót. Ez 2 adagnyi mennyiség.

Reggel készítsünk egy gyümölcssalátát, kanalazzuk mellé a zabpelyhet, és a diókrém felét.


Bircher musli with walnut-banana cream

3 dkg oatmeal
1 tbsp sunseed 
1 tbsp dried coconut
1 tbsp dried cranberries
1 dl water
1 dl ricemilk

1 handful of walnut (watered for a night)
1 dried fig (watered for a night)
1/2 very ripe banana

Stir the oatmeal, coconut, sunseed and cranberries then pour with the hot water-milk mixture. Let stand for a night.
For the walnut-cream put the walnut-fig and banana into a blender and work until smooth.

In the morning, make a fruit salad, put next to the oatmeal the half of the walnut cream and enjoy!

2012. október 21.

Knekkebrød és bazsalikomos humusz


" Te figyu, nem akarsz szolizni?"

Tágra nyílt szemekkel fordultam hátra nyelvem hegyén egy határozott nemmel, amikor (szerencsére még időben) észrevettem, hogy a kérdés nem felém irányult: a mögöttem álló lányt kérdezte a barátnője.

"Áááá, neem. Már így is 14 volt. Meg tudod, akarok egy olyant, ami az Ildinek van. Annyira szuper az a kék-sárga, de nekem a rózsaszín-zöld is tetszik. Szerinted melyik legyen? Meg az a flitterese is állatira bejön, de hát az is van vagy 20 (feltételezem ezer), és különben is hogy nézne már ki, ha mindenből tökugyanolyanom lenne. Vagy megvetessem anyámmal? -kérdezte, majd olyan aggodalommal bámult ki a koszos buszablakon, mintha legalábbis az Amerikai Egyesült Államok pénzügyi helyzetét kéne csípőből megoldania. A másik lány vállat vont, majd elkezdett a már emlegetett Ildinek a különböző piercingjeiről magyázni. Emberünket ez nem nyugtatta meg, látszott, hogy továbbra is nagyon töri a fejét. Hogy mégis megtörje a csendet, feltette az alábbi elmés kérdést: "Te, mi az az antikvárium?"
Ha eddig még nem voltak, itt kezdtek fizikai fájdalmaim lenni, és áldottam az eget, hogy már csak egy fél megállót kell kibírnom a társaságukban. A választ sajnos még hallottam ("Nem tudom, de iszonyú büdös."), de nem győzött meg arról, hogy a külsejük alapján állított értékítéletemet félre kéne dobnom.



Ekkor szoktam elgondolkozni, hogy tulajdonképpen miért is vagyok elégedetlen magammal?
Mostanában sajnos többször eljutottam odáig, hogy belenéztem a tükörbe, és gyűlöltem az arcképem. Csalódtam magamban.
Van ennél borzalmasabb? Szerintem nincsen. Hiszen saját magadnak te kell, hogy legyél a minden. Akiben hiszel. Akire büszke vagy. Mert minden más megváltozhat, megszűnhet körülötted, magadtól sohasem fogsz tudni megszabadulni.
Ennek a gondolatnak a fejében beszigorítottam. Írtam egy szabálylistát, aminek az egyik pontjában még pénzbüntetés is van. Na nem mintha az nálam olyan sokat számítana, csak úgy éreztem, hogy ezzel fokozom a helyzet komolyságát. Az elhatározás már (jó)párszor megszületett, de talán most... most más.
Jelenleg várom a sikert.


Az időpontok, elintéznivalók megjegyzésében sajnos még mindig borzalmas vagyok, bár amióta vettem magamnak egy elég komplett határidőnapló "rendszert", jelentősen javult a helyzet. Nekem ez a memóriám. Ide írok fel mindent: vásárlólistát (mert a kis cetliket is szeretem itt-ottfelejtgetni), kitalált recepteket, teendőket, határidőket. Most a ZH hét mellett szerepelt egy hirtelen lefirkantott halvány ceruzás szó is. Blogkóstoló -->  Trollanyu. 
Még szerencse, hogy észrevettem. Ismét magamban csalódás lett volna, ha Hankkának (a forduló háziasszonya) kell utánam rohangásznia.
És nem is ettem le semmivel. Mármint a feliratot. Amilyen halványra sikeredett, takarítás közben tuti eltűnt volna.


Hozzávalók 2 főétkezésnyi ropogtatnivalóhoz:
6 dkg pirított, darált dió
0,7 dl napraforgómag
0,5 dl lenmag
0,5 dl szezámmag
1 dl zabpehely
csurrantásnyi méz
3 csipet só
180 ml forró víz

A hozzávalókat egy nagy tálba tesszük (méz kivételével), összekeverjük, majd  leforrázzuk, és 10 percig állni hagyjuk. Előveszünk egy tepsit, kibéleljük sütőpapírral, és 5-6 mm vastagon egyenletesen elsimítjuk rajta a masszát.
Előmelegítjük a sütőt 160 fokra, és légkeveréses funkcióval nagyjából 40 perc alatt ropogósra sütjük.

És a vélemény? Nem gondoltam volna, de valami elképesztően finom!!!! Nálam tuti befutó. Aki szereti a különböző magokat, olvadozni fog ezekért a kis falatokért!




Forrás: Trollanyu

     ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


A bazsalikomos humusz Zizitől van, elkészítése igen egyszerű :

Turmixoljunk össze 6 dkg főtt csicseriborsót (szárazon 6 dkg), 2 evőkanál tahinivel, citromlével, pici sóval, borssal, 1,5 teáskanál olívaolajjal és egy jó nagy maréknyi friss bazsalikomlevéllel! Ha túl sűrűnek tűnne, higítsuk a főzőlével.