csokis mogyorós répaital

“Emlékszel arra, amikor a Sparban egy szegény hajléktalan vett előttem egy sportszeletet? Most a mekiben volt ugyanez. Egy sajtburgerrel. Olyan furcsa volt látni. A szemét. Azt a könnyes örömöt.”

Nem szóltam semmit. Csendben pakoltam tovább a ruhákat.

Eszembe jutott az a fiatal pár, akiktől a minek örülnének kérdésre azt a választ kaptam, hogy egy fehércsokis csigának.

Én is meglepődtem. De tulajdonképpen min is? 

Hogy nem 4 zsemlét mondott? Hogy ők is vágynak olyan dolgokra, amik nem feltétlenül az életbenmaradáshoz szükségesek? Hogy időnként megkívánnak egy kis édességet, vagy egy hamburgert? Az lenne a furcsa, ha nem így lenne. Attól, hogy valaki hajléktalan lett, még nem felejtette el mindent. Viszont egészen biztos, hogy sokkal, de sokkal ritkábban jutnak hozzá, az ilyen "luxuscikkekhez" mint az átlagemberek.

Nincs igazság. 

Hogy lehet, hogy az egyiknek mindene megvan, a másiknak pedig semmije?

Hogy az egyik hazamehet a meleg lakásába, a másiknak pedig az utcán kell aludnia?

Hogy az egyik belenyúlhat a teli hűtőjébe, ha enni szeretne, míg a másiknak a kukában kell kotorásznia mások szemetében, ha bárminemű élelemhez szeretne jutni?

Hogy lehet, hogy nekünk mindenünk megvan, míg egyes embereknek a kezükben lévő szakadt zacskó tartalma az összes ingósága?

Ilyeneken szoktam gondolkozni, amikor fél kézzel a laptopom jelszavát pötyögöm be, a másikkal pedig a táblagépet nyomkodom. Amikor a piacról jőve teli táskával elmegyek a házak sarkában kuporgó éhes vagyok feliratú táblát szorongató emberek mellett. Amikor jógáról nagy elégedetten hazafelé sétálva szembejönnek velem felemás cipőben a megrakott rozsdás biciklijüket toló szakállas öregek.

Dühöt érzek.

Mérhetetlen dühöt, lelkiismeretfurdalást és tehetetlenséget.

Dühös vagyok, mert embereknek így kell élni. 

Lelkiismeretfurdalásom van, mert én nem így élek.

És tehetetlen, mert nem tudom megoldani a problémát.

Mert nincsen jó megoldás a kezemben. Olyan, ami előrevisz.

Mert persze, lehet adakozni, kéregetnek. Pénzt, ételt, használati tárgyakat.

Szoktam is adni, és ugyan rendkívül gálánsnak érzem magam a szendvicsek illetve 50-60 forintok megválásától, de a pillanatnyi sikerélmény után mindig arra kell, hogy rádöbbenjek, hogy tulajdonképpen nem tettem semmit. Mert ettől nem lett jobb neki. Nem változott az élete. Ugyanúgy az utcán él, nincs mit ennie és munkanélküli.

Számomra ez lenne a segítés. Hogy valami olyant adok neki, amivel megváltoztatom az életét. Amivel ő tudja megváltoztatni a sajátját. 

Munkát. Lakhatást. Lehetőséget a beilleszkedésre.

Minden egyéb csak tűzoltás.

Számomra. 

Anya szerint például ez nem így van. Hogy nem lehet mindig a végső megoldásra várni. Hogy vannak helyzetek, amikor be kell érnünk a köztes lépésekkel. Jelen esetben azzal, hogy az adott pillanataikat megkönnyítjük. 

Nehéz ügy. Nagyon nehéz.

És a legszomorúbb az, hogy nemhogy nem javul a helyzet, egyre inkább csak romlik. Egyre több a nincstelen, kéregető ember. Az utcán, a hidakon, a kirakatok alacsony párkányán, az aluljárókban.

És mind ugyanazt várja.

Segítséget.

Ha az otthon lévő konyhai gépeket kéne osztályoznom, két csoportba tudnám őket sorolni.

Vannak azok, amiket nap mint nap előveszek, felhasználási területüket tekintve pedig multifunkciósak. És van a másik csoport, amik az eredeti célterületüken kívül másra nem használhatóak, és csak akkor akadnak a kezembe, ha félévente egyszer rendet rakok a szekrényben.

Az egyetlen dolog, ami ezeknél az eszközöknél vigasztal, hogy gyakorlatilag a, tulajdonképpen nem adtam érte pénzt, b, anyával forgó rendszerben használjuk.

A gyümölcscentrifuga pontosan ez a kategória. 

Az enyém igazi veterán darab, tizensokévnyi pihenő után került újra használatba, anya állítólag ezzel gyártotta a kisbabakori leveimet. És bár mindig klassz dolgok sülnek ki belőle, ha előveszem, mégsem sikerül rászoktatni magam a rendszeres alkalmazására. 

Sebaj, próbálkozni azért lehet.

Hozzávalók 1 pohárnyi italhoz:
3 nagy répa (vagy 1 csésze répalé)
1/3 csésze kókusztej
1 teáskanál karob vagy kakaópor
1 nagy teáskanál mogyoróvaj

A répát hámozzuk meg, majd gyümölcscentrifugával préseljük ki a levét.
A többi hozzávalóval együtt tegyük turmixba, dolgozzuk simára, és igyuk meg minél hamarabb!


Recept a myvega.com-ról

vasárnap

csokis málnás tejshake

choco-raspberry milkshake

Az élet apró örömeinek egyike, amikor mélyhűtőtakarítás közben megtalálom a nyáron lefagyasztott málna maradékát. És valljuk be, november közepén ilyen gazdag csokis finomságot szívogatni sem utolsó.
Elég egyszerűre vettem a figurát: sűrű kókuszos rizstejet összemelegítettem jó sok kakaóporral, majd összeturmixoltam finomra őrölt lenmaggal és a fagyasztott málnával. Pont. A kevesebb néha több.

One of the small joy's of life when I'm finding some frozen raspberries in the freezer while I'm cleaning it. But friends, sipping this rich delicacy in the middle of november... a pinch of luxury.
I didn't make big fuss: heated a cup of creamy coconut-rice milk with lots of cacao, then mixed it with finely grounded linseeds and frozen raspberries. 'Cause sometimes the less is more.

diós mazsolás müzliszelet

Bizonyos időközönként rámjön, hogy el kell hagynom a várost. Úgy nagyjából minden héten.
Besokallok.
A mindennap végigjárt útvonalaktól. A szinte már az égből is rámomló betontengertől. A sohasem változó tájtól.

Ki kell szabadulnom.

Úgyhogy hazamegyek. "Vidékre".

Abba a kisvárosba, ahol az egész életemet leéltem.
Ahol az utcák minden egyes macskakövét ismerem, mégsem tudom a pontos nevüket máig sem. Ahol ha el szeretném vinni a kutyámat sétálni, bármerre elindulhatok, előbb-utóbb valamilyen parkba vagy mezőre lyukadok ki. Ahol a belvárosban ugyanazok az üzletek működnek, amik gyerekkoromban is. Ahol olyan emberek köszönnek rám, akiket már évek óta nem láttam, mégis megismernek.

Igen, lehet mondani, hogy unalmas.
Hogy nincsenek újhullámos kávézók, street food-ot népszerűsítő dizájnos kifőzdék. Hogy nem lehet lépten nyomon paleo élelmiszereket árusító üzletekbe botlani. Hogy nincsenek (normális) szórakozóhelyek. A város lakosságát megmozgató fesztiválok.

De jó. 
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, jó ott lenni.



Ilyenkor titokban meg is sajnálom a pestieket, hogy nekik nincs hova elmenniük.

Aztán azért is jó hazamenni, mert akkor biztos, hogy nem kell az iskolában lennem. Semmi bajom az egyetemmel, csak az általa megkövetelt időbeosztás nem igazán kompatibilis az én életmódommal. Sokszor van, hogy már reggel nyolctól egészen 4-5-ig ott kell lennem. Ha pedig ott vagyok, akkor ott is eszem. Ha pedig eszem, az sohasem egyszerű, legalábbis az én esetemben. ;)

Alapesetben sem erősségem az előretervezés, itt pedig az átlagnál is fokozottabban lenne rá szükségem... szóval még tanulom. Lassan megy, de muszáj, ha túl szeretném élni a következő évet. :) A túlélés szellemében kerültek előtérbe a jól szállítható, kis helyet foglaló, tápláló rágcsálnivalók. Müzliszelet fronton idáig ez a legsikeresebb próbálkozásom, de a jövőben szerintem még találkozhattok néhánnyal!


Hozzávalók nagyjából 16 szelethez:
1 csésze zabpehely
2 csésze puffasztott tönkölybúza
1/2 csésze durvára vágott dió
2 evőkanál lenmag
2 evőkanál szezámmag
1/3 csésze mazsola
nagy csipetnyi só
3 nagy evőkanál mogyoróvaj
3 nagy banán villával szétnyomkodva
7,5 dkg jó minőségű étcsokoládé
kb. 7-8 evőkanál tej
kókuszchips a díszítéshez

Első lépésként keverjük össze egy nagy tálban a száraz hozzávalókat a zabpehelytől a sóig.
Egy kisebb tálkában melegítsük fel (mikróban) a földimogyoróvajat, majd ha már folyós egyesével adjuk hozzá, és nyomkodjuk szét villával a puha banánokat.
Egy spatula segítségével forgassuk bele a banános keveréket a pelyhes tálba, hogy a massza jól bevonja mindenhol a szemeket.

Béleljünk ki sütőpapírral egy hosszúkás sütőtálat. Nyomkodjuk bele a tésztát (ehhez egy pohár segítségét is érdemes igénybe venni), hogy minél tömörebb legyen, majd hagyjuk állni néhány óráig, vagy akár egy egész éjszakán át is a hűtőben.

Másnap, vagy amikor sütni szeretnénk, melegítsük elő a sütőt 165 fokra. (Ha a hűtőből vettük elő, akkor hideg sütőben kezdjük a sütést.) Fedjük le a tepsi tetejét alufóliával, mert a hosszú sütési idő miatt könnyen meg tud égni, és süssük nagyjából 40-50 percig. 
Hagyjuk kihűlni.

Olvasszuk fel a csokoládét, keverjük hozzá a tejet, majd egyenletesen borítsuk be vele a müzli tetejét.  Opcionálisan szórjuk meg pirított kókuszchipssel, és tegyük hideg helyre, hogy a máz megszilárduljon, majd szeleteljük fel, és fogyasztásig tároljuk hűtőben. (Javaslom, hogy semmiképpen sem lezárt tetejű dobozban, mert a keletkező vízpára rácsapódik a csokira.)

nyers cukkinis csokikrémes brownie

“...és akkor most lélegezzétek ki az összes feszültséget, érezzétek, ahogyan távozik az ujjaitokon keresztül…”

Még jobban megfeszítettem a combomat. Felnéztem az ujjaimra, és megpróbáltam odaképzelni, ahogyan a negatív gondolataim, mint valami fehér füstfelhő, gomolyognak kifelé az ujjbegyeimen keresztül.

A szemem előtt elkezdtek pörögni a képek.

Ahogyan feladom a biokémia megértését, és a padra borul a fejem.

Ahogyan a metrón kapaszkodva kifejezéstelen arccal bámulok a levegőbe.

Ahogyan evés közben véletlenül megakad a tekintetem az ásványvíz oldalán lévő ionok képletein és undorodva elfordítom a palackot.

Ahogyan sokadszorra sétálok végig a lakáson mielőtt leülnék tanulni. Mert nem tudom hogyan kell.

Igen. Elfelejtettem tanulni. Banálisan hangzik, de tényleg nem tudtam, hogyan álljak neki. Hogy régen hogyan csináltam. Elolvastam a szavakat, aztán ismételgettem, amíg meg nem ragadtak a fejemben? 

Nehéz. 

Nehéz újra egyetemistának lenni. Az utóbbi napokban többször eszembe jutott a “régi életem”. Ahol magam szabtam az időbeosztásomat, a teendőimet, a mozgásteremet. 

Mindez végtelenül távolinak tűnt. Mintha valójában soha nem is létezett volna.

Az első nap. 

Amikor a már hűvösödő szeptemberi reggelen kilépve az ajtón úgy éreztem magam, mint egy hatéves, aki életében először indul iskolába.

Ideges voltam. Azt a várakozó izgalommal vegyített idegességet éreztem, amit csak az idő tud orvosolni. A hasamban lévő gombóc akkora volt, mintha magát a farkast is lenyeltem volna Piroska és a nagymama mellé.

Aztán persze jó lett. Annak ellenére, hogy reggel nyolctól este nyolcig ott voltam, meglepően feldobódva értem haza. Bár másnap reggel azért megkérdeztem apát, hogy ha már a második napnál járunk, szerinte még hányszor kell mennem. ;)

Kilégzés, belégzés. Még kettő. Összeszorítottam a számat.

De sikerült. 

Az óra végére szinte újjászületve keltem fel a matracról.

Amikor először csináltam a következő receptet, lelki szemeim előtt már láttam bizonyos emberek felcsillanó arcát. Személy szerint én nem vagyok oda a nyers édességekért. Többnyire túlságosan töménynek tartom őket a rengeteg aszalványtól, magtól, és az irdatlan mennyiségű kókuszolajtól, amit tartalmaznak. És különben is. Rengeteg mindent fogyasztok nyersen, tele sérülésmentes állapotban lévő vitaminokkal, az édességeimet már nem vagyok hajlandó feláldozni.

Ez viszont más. 

Tartalmaz zabpelyhet, ami szintén nem a legkönnyebb alapanyag, de számomra sokkal “emészthetőbb”, mint az olajos magvak, illetve az összedolgozhatóságát az ilyen helyzetekben nemszeretem kókuszolaj helyett a cukkini adja. 

Zseniális. 

PS. Ha valaki szigorúan ragaszkodik a nyers étrendhez, nyilván feltűnt neki a kávé, igen, az ilyen szempontból nem teljesen illik a képbe, de NEM szabad kihagyni, mert valami elképesztően izgalmas ízélményt ad. (Első alkalommal a datolya áztatólevét használtam helyette, de ha nem muszáj, inkább ne tegyük, mérföldekkel vagányabb az előbbivel.)

Hozzávalók 9 kisebb sütihez:
1 csésze napraforgómag
1 csésze zabpehely
9-10 db datolya
1 mokkáskanál só
3 evőkanál jó minőségű kakaó
1/2 csésze finomra reszelt cukkini
2-3 evőkanál frissen főzött espresso

1 kisebb avokádó
2 evőkanál kakaó
1 evőkanál méz (aki édesszájú, annak több)
1 óriás csipetnyi só


Első lépésként áztassuk be a datolyát annyi vízbe, hogy ellepje, és hagyjuk állni néhány óráig (de a legjobb egy egész éjszakára).
Másnap késes robotgépben (=aprító) aprítsuk össze (de nem lisztfinomságúra) a napraforgómagot és zabpelyhet, keverjük hozzá a kakaót, sót, illetve a megpuhult datolyát, száraz datolyát. Ha már egy nagyjából összeálló, ragacsos masszát kaptunk, egy kanál segítségével dolgozzuk össze a kinyomkodott cukkinival, és kávéval.
Béleljünk ki sütőpapírral egy kicsi brownie tepsit (az enyém 20x20-as), és nyomkodjuk bele egyenletesen a masszát.

A krém hozzávalóit tegyük egy turmixba és dolgozzuk teljesen simára. Kenjük a a "tészta" tetejére, majd tegyük hűtőbe néhány órára, hogy megszilárduljon.


A recept a Det Gröna Skafferiet blogról.

smoothie 3-szor

Mostanában már néha felbukkan a nyár.
Az az igazi nyár, amikor a hőmérő már koradélelőtt felkúszik 30 fok fölé, és a nap szinte már fájóan égeti a hátam, amikor a reggeli piacozás után sétálok haza. Ez az az időszak, amikor nem nagyon tudok enni, viszont folyamatosan éhes vagyok.
Nem is igazán ételeket kívánok, sokkal inkább folyadékot. Hiába figyelek a megfelelő vízbevitelre, a szervezetem hiányolja.

Úgyhogy iszom.
Turmixot. Vagy smoothie-t. Ki hogy nevezi.
Nekem az utóbbi jobban tetszik.

Azóta kaptam rá az "ízükre", hogy hosszas keresgélés után megvettem az első saját turmixgépemet. Nem mondom, eszembe jutott, hogy lehet, hogy pénzkidobás volt, miután kipróbálás nélkül 2 hétig állt a konyhapulton. Kezdeti nehézség.

Azóta ki sem lehet venni a kezemből.

Az alábbi receptek a jelenleg nálam futó kedvencek. 
Természetesen a gyümölcsök bátran variálhatóak, illetve növényi tej (és szójajoghurt) használatával bármelyik recept vegánná alakítható, ha arra lenne szükség.


Csokis-faepres-zöld smoothie
3/4 csésze faeper (fagyasztott)
1 marék semleges ízű zöld levél (spenót, mángold, pok choy...)
1/2 csésze víz
1/4 csésze nagyon-nagyon sűrű görög joghurt (simánál 1/2 csésze)
1 teáskanál chia mag
1 evőkanál jó minőségű kakaópor


Barackos-mogyorós smoothie
1 nagy érett őszibarack
1/2 banán (fagyott)
1 csésze tej (a fele lehet kókusztej is, de az nekem már túl nehéz)
1 nagy tk földimogyoróvaj 
1 evőkanál őrölt lenmaghús
fahéj


Dinnyés-ribizlis

1 kisebb szelet dinnye
1,5 marék ribizli

Finomhangolás

Hosszú héten voltam túl.

Sok izgalommal, folytonos pörgéssel és kevés alvással. Nagyon kevéssel.

Indulás előtt apa a vonatablakon keresztül még odaintett egy bátorítót, a szájával pedig azt formázta: jól fogod magad érezni. 

Jól. 

Erre próbáltam gondolni akkor is, amikor az első kalauz nekiállt vitatkozni velem, mert a pénztárosnő rossz jegyet adott. Meg akkor is, amikor a második megbüntetett.

Pozitívan.

A vendégek érkezése közben, odasétált hozzám egy ismeretlen hölgy, és azt mondta, hogy ugyan alig ismer valakit, mégis úgy érzi, mintha barátok között lenne. “Nem furcsa?"

Mosolyogtam.

Tudtam miről beszél.

Az első pillanattól kezdve, hogy átléptem Colették küszöbét, ez az érzés vesz körül. A férje, a gyerekei… mintha hazamennék. A tündéribbnél tündéribb barátai, akik azonnal befogadtak.

Egyszerű, őszinte, tiszta szeretet. 

Ez jellemző az odatévedőkre, és ezzel készülnek az ételek is.

A mostani rendezvény az édesszájúaknak kedvezett: egy egész (többé kevésbé) napsütéses délutánon tobzódhattunk a finomabbnál-finomabb, és egészséges desszertekben, miközben varázslatos hárfamuzsikát repített közöttünk a szél. Személyes tapasztalatból beszélek: mindent végigkóstoltam. (Nem is ettem aznap édességen kívül mást.) Kipróbáltam Nia isteni nyers bonbonjait (veretlen kedvenc a zserbós, bár a pisztáciás-áfonyás sem piskóta), és Colette desszertkölteményeit (az a feketeerdős kosárka…ahh) és turmixait.

Jómagam sült fánkokkal készültem. Egy levendulással a "romantikus" lelkületű felnőtteknek, és egy nagyon csokissal a kisebbeknek. Az elnevezés egy kicsit csalóka volt, sokan kérdezték meg, hogy ez ugye nem "az" a fánk-e. 

Nem. 
Nem a bő olajban sütött, sok esetben az itatás ellenére is zsírtól tocsogó változat.
Nem is a vastag cukormázzal leöntött, fehérlisztes sütemény.


Olyat én nem tudok. 
Illetve nem, tudni biztosan tudok. Meg tudnám sütni. De megenni nem. Nem jó szívvel. Egy hatalmas adag lelkiismeretfurdalással, utána pedig 2 napig fájó pocakkal. Azzal igen.

Szóval nem.
Ez nem nagymamánk sütötte, lekvárral töltött, porcukorral bőkezűen megszórt szalagos fánk.
Ha valamihez hasonlítani kéne, akkor inkább hoznám rokonságba az amerikai filmekből jól ismert színes tetejű édességekhez.

Na, olyan ez. Csak egy sokkal jobb összeállítású lisztkeverékkel, cukor és felesleges zsiradékok nélkül.

triplacsokis málnás fánk (vegán)

Hozzávalók 8 normál méretű, duci fánkhoz:
3/4 csésze teljes kiőrlésű tönkölyliszt
1/4 csésze zabkorpa
1/4 csésze rizsliszt
1/4 csésze kölesliszt
1/4 csésze kakaópor
2 nagy csipet só
3/4 tk szódabikarbóna
1/2 csésze méz (vagy valamilyen növényi szirup)
1 normál, de inkább kisebb felé hajló puha avokádó húsa
2 ek kókuszolaj + egy kevés a formához
kb. 1/3 csésze növényi tej (+/- néhány ek)
kb. 1,5 maréknyi friss málna

Egy nagyobb tálban keverjük össze a különböző liszteket, a kakaóport, a sót és a szódabikarbónát.
Vágjuk ketté az avokádót, kanalazzuk ki a húsát, majd egy villával nyomkodjuk krémesre. Adjuk hozzá a mézet, tejet és kókuszolajat, majd részletekben dolgozzuk a száraz hozzávalókhoz. 

Kenjük ki olajjal egy teflon fánksütőforma mélyedéseit, majd töltsük meg tésztával. Minden körbe nyomjunk bele 4-5 szem kisebb málnát, és előmelegített sütőben süssük nagyjából 18-20 percig. Akkor jó, ha még kissé puha, és nem sütöttük túl.



Ha nem tartunk szigorúan vegán étrendet feltétlenül tegyünk rá csokimázat is: ehhez olvasszunk fel nagyjából 5 dkg magas kakaótartalmú étcsokoládét, 1,5 evőkanál kókuszolaj és 2-3 evőkanál növényi tej keverékével. Mártsuk bele a kihűlt fánkokat, majd díszítésként szórjunk étcsokicseppeket a tetejére.

csokis ribizlis zabszelet

Beszélgettünk.

Az a fajta beszélgetés volt, amikor az idő múlását csak az ürülő borospoharak kenyérkosár és a másik a sötétségben egyre nehezebben kivehető arca jelenti. Amikor eltűnnek a fizikai korlátok, és tényleg csak a másikra figyelsz.

Beszélgettünk. 

Hallgattam, ahogyan A. beszélt, és szinte eggyé váltam a gondolataival. Olyan érzés volt, mintha a száját elhagyó szavak az én testemben váltak volna egységgé.

Nézem a repülőn mellettem ülő lányt, ahogyan a szendvicsét próbálja kinyitni. Azt, akit alig néhány órája ismerek, és aki éppen most nyitja meg nekem a szívét. Olyan őszintén beszél az életéről, és a problémáiról, hogy az már szinte zavarbaejtő. 

Csendben figyelem. Néha közbeszúrok egy-egy rövid kérdést, de szinte át sem gondolom mit mondok. Mintha a szám magától mozogna: egyszerűen csak kimondom, ami eszembe jut. 

És működik. 

Miközben hallgatom, rájövök, azokra az egyszerű kérdésekre válaszolva előrébb tud lépni. 

Megijeszt. 

Ilyen egyszerű lenne?
Csak meg kell találnunk azt, a valakit, aki rámutat a problémáinkban megbújó megoldásra?

Talán. De az is lehet, hogy nem.

 MIndenesetre amikor megkértek minket, hogy kapcsoljuk be a  biztonsági öveinket, mert hamarosan kezdőik a leszállás, Zs. megszorította a kezem. “Jó pszichológus lesz belőled."

Ezek szerint ő is tudta.

A zabpelyhet, bújjon bármilyen ruhába is, imádom. Lehet magokkal és aszalt gyümölcsökkel dúsított kása, lehet ropogós granola, felvehet szabályos téglalap alakot müzliszeletként. Nem számít, jöhet.
A müzliszelet analógiájára született meg ez a zabszelet is. Energiát ad, táplál, és még egészséges is. Az édességét a mézzel jól lehet szabályozni, de ha a savanyú ribizli helyett más gyümölcsöt, mondjuk mazsolát használunk, szintén az édes irányba tudjuk eltolni az arányokat.
Én akkor szoktam magammal vinni, ha nem vagyok túl éhes reggel, vagy sportolni megyek, de egy forró nyári napon akár ebéddé is kinőheti magát, egy finom gyümölcsturmixxal.



Hozzávalók egy 20x20-as tepsihez:
1 csésze zabpehely
1/4 csészényi őrölt napraforgómag
1/3 csésze teljeskiőrlésű liszt
2 ek lenmaghús
1/2 tk szódabikarbóna
2 csipetnyi só
3 nagy ek kakaó
2 ek olívaolaj
1/3 csésze avokádópüré
1/2 banán
3-4 ek méz (ki mennyire szereti édesen)
1/3 csésze erős, frissen főzött kávé
1 csésze ribizli

A száraz hozzávalókat keverjük össze, majd tegyük félre.
Az avokádót és a banánt pürésítsük össze, majd adjuk hozzá az olajat, mézet, és a kávét. 
Forgassuk össze a száraz tál tartalmával a folyékony masszát, a leszemezett ribizlit, majd simítsuk egy olajjal kikent, liszttel megszórt tepsibe. 
Előmelegített 175 fokos sütőben addig süssük, míg a teteje meg nem szilárdul, de a beleszúrt fogpiszkáló még kissé ragacsosan jön ki.


Ötlet a fitcakery blogról.

56 / 365

meggyes joghurt, édesburgonyás-diós brownie, almaszeletek, mentatea
Tanulság1: 7 szem cseresznye nem csinál cseresznyésjoghurtot. De legalább rózsaszínűt igen. Tanulság2: a brownie nagyon finom. És gluténmentes. Tanulság3: a lakás fényviszonyai még mindig pont olyan rosszak ugyanolyanok, mint amikor elmentem.


Édesburgonyás-diós brownie
2 csésze finomra reszelt édesburgonya
2 tojás
1/3 csésze olívaolaj
1/3 csésze + 1 nagy evőkanál méz
2/3 csésze kókuszreszelék
2 evőkanál rizsliszt
1/2 csésze durvára vágott, pirított dió
1 evőkanál őrölt lenmag
1/3 csésze kakaópor
1 csapott teáskanál szódabikarbóna
3 csipet fahéj
1 csipet só

Keverjük össze az édesburgonyát, tojást, olívaolajat és mézet. Egy másik tálban a száraz alapanyagokat: a kókuszreszeléket, rizslisztet, lenmagot, kakaóport, szódabikarbónát, fahéjat és a csipet sót. Vajazzunk-lisztezzünk (rizsliszttel!) ki egy kisméretű tepsit (az enyém 17x17 cm volt, ennek hiányában szerintem egy 18 cm-es tortaformával érdemes próbálkozni), és melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Keverjük a tésztába a durvára vágott diót, majd öntsük a formába.
Süssük nagyjából 20 percig, illetve addig, míg meg nem szilárdul a teteje, de még elég "benyomható" marad a tészta, ellenben a beleszúrt tű nyomán már nem vizes a tészta.


tipp: Ha van otthon, bátran keverjünk bele egy jó nagy maréknyi étcsokicseppet is!

receptötlet a Chantelle Grady blogról

csokis feketeszezámos muffin

Néztem a tévében a földön zokogó Julia Robertset, és görcsbe rándult a gyomrom.
Tudtam mit érez. Pontosan tudtam.
Szinte magamat láttam.
Én is ültem már így az ágyam mellett. Ugyanígy. Nyáron.
Ott térdeltem a felrepedezett deszkadarabokon, az arcom a kezembe temettem. A könnyeim átáztatták a pólóm.
Össze voltam törve.
Az összes keserűség ami bennem volt felszínre került. a saját gyengeségem iránt érzett gyűlölet, aztán a tény, hogy egyedül maradtam. A lemondás apa hangjában. Ki nem mondott cserbenhagyás.
Megrémített.
Most már nem segít más. nem oldják meg a problémámat. és egyáltalán, ötletük sincsen, hogy nekem hogyan kéne.
Az egész testem rázkódott a sírástól.
Sirattam magamat, az egész eddigi elpazarolt életem.
Felnéztem az égre, a holdfény megvilágította a lecsorduló könnyeimet. Van ott fennt valaki? Abban a nagy ürességben, lakik valaki? És ha lakik, miért nem mondja meg, hogy mit kéne tennem? Miért nem segít?
"Isten, kérlek segíts, hogy rendbe tudjam hozni az életem."
Kimondtam. Eleinte furcsa volt, hogy a semmihez beszélek, de nem volt vesztenivalóm. Elmondtam egy imát. elég sajátosra sikeredett, de a szívemből jött.
Hogy hittem-e? Elhittem, hogy segít? Nem tudom. Talán. De az is lehet, hogy nem. Azonban ott és akkor mindez nem számított. A lelkemnek szüksége volt kapaszkodóra.

A probléma azóta is fennáll. Külalakra ugyan változott, de az alapok megmaradtak. Nem találtam meg a megoldást. Abból a gödörből kimásztam,... át egy másikba.
Látom az eget.
A tiszta, kék eget.
Felém nyújtja a karját, de nem tudom elkapni. Nem érem el.

Elvesztettem a kapcsolatot önmagammal.
Az egész betegség talán ennyivé koncentrálódott. Buta megszokások és egy tudattalan test. Egy test, amelynek nincsen kapcsolata azzal, ami irányítja. Bábként rángatják. Hiába ad visszajelzést, az sohasem ér célba.

Meg kell találnom önmagam.
Az elvesztett kapcsot.
Vissza kell jutnom.

Mindez nem megy egyik napról a másikra. ez egy hosszú folyamat. Egy olyan út, aminek az összes lépését végig kell járni. Nincsenek kerülők.
Már elindultam az úton. Talán ott és akkor, azon a nyári éjszakán. Az imával.
Azóta is megyek. Lassan, apró léptekkel. kívülről nézve tűnhet úgy, mintha csak állnék, de belül tudom, minden nappal egyre közelebb vagyok a célomhoz. A film egyrészről megerősített, másrészről pedig elbizonytalanított. A saját jövőmet látnám azokban a képkockákban?

Nem tudom, hogy ki vagyok. Sejtem, de nem tudom biztosan. Most eldöntöttem: megkeresem.
Megtanulok újra élni. Élni, és nem csak írni róla.
Abbahagyni az evést, és elkezdeni őszintén élvezni az ízeket. Az életet.
Nem csak fényképeken keresztül, másoknak mutogatva. Megélve.
Minden pillanatát.

Ehhez kell a változás.
Itt is. Mert a blog a belőlem táplálkozik. A részem. Az a részem, aki keresgél.
Továbbra is lesznek fényképek, mert szeretek a gépemmel bohóckodni.
Lesznek reggelik, mert imádok reggelizni.
És írni is fogok, mert szükségem van rá.
De mégis.

Más lesz.


hozzávalók 6 darabhoz:

1/2 csésze kölesliszt
1/4 csésze törökmogyoróliszt
1/6 csésze őrölt fekete szezámmag
1/6 csésze kukoricaliszt
3 evőkanál hajdinapehely
1,5 nagy evőkanál kakaópor
3 teáskanál sütőpor
1 csipet só
1 tojás
1 nagy érett banán
3 evőkanál méz
1/4 csésze kókuszolaj
1/3 csésze író
4 evőkanál étcsokicsepp
2 evőkanál feketeszezámmag a szóráshoz

Keverjük össze egy tálban a száraz hozzávalókat, egy másikban a nedveseket, majd a 2 tál tartalmát. 
Melegítsük elő a sütőt 175 fokra. 
Osszuk el a tésztát 6 mélyedésben, szórjuk meg a tetejüket szezámmaggal, és süssük nagyjából 20 percig.

A második X

"... mellesleg nem iratkozott be, ezért a felvett tantárgyait töröltem. Az átvétele a szülésznő szakirányra érvénytelen. Sajnálom."

Meg kellett kapaszkodnom.
Ilyen nincs. Egyszerűen nincs.
Forgott velem a föld.
Még az öltözőig is eljutottam sírás nélkül.

"Benne volt a határozatban."
A határozatban, amit nem olvastam végig. Elkezdtem, csak... ahogy odaértem az átvették című részhez, annyira megörültem, hogy elkezdtem telefonálni. Nekem odáig tartott a levél. Ezek szerint a lényeg lemaradt.
Basszus.
Már nem először adódik problémám ezekkel a hivatalos iratokkal (illetve a végig nem olvasásukkal), de okulni a történetből a jelek szerint még nem sikerült.
Felületes vagyok.
Vagy csak rám is hat a felgyorsult társadalom. Már feltűnt egy ideje, hogy hosszabb szövegeket egyszerűen képtelen vagyok végigolvasni. Írni az más. Könnyebb. Ott magadra figyelsz. Magadon könnyítesz azzal, hogy kiírod a lelked. Az olvasáshoz türelem kell.

Aztán eszembe jutott az is, hogy a Sors egyszerűen nem akarja, hogy én szülésznő legyek. Hogy otthagyjam a dietetikát.
Áll előttem fürkésző szemekkel, és azt kérdezi: biztosan jól meggondoltad? Ezt akarod?
Nem.
Nem tudom mit szeretnék.
De ezt nem. Ebben az egyben biztos vagyok.


 A boldogságom, a nyáron szőtt terveim, összedőltek. Ismét.
És nyilván idővel felépítek majd egy másikat. Ismét.



Azért nem ilyen 20. születésnapot képzeltem el.

Csokis gabonagolyó

Nem vagyok egy nagy gabonapelyhes.
Kisebb korunkban ugyan gyakran ettünk (de akkor is a fahéjas kis négyzeteket), de ahogyan nőttem, és elkezdtem figyelni arra, hogy mit is eszem, a bolti verzió kikopott a kínálatból. Maradt a natúr hengerelt zabpehely - alias rolled oats - mert a zabkását sokakkal ellentétben én nagyon kedvelem.
Viszont olyan hívogatóan néztek a szederszemek Marta fényképén, hogy megkívántam.
Ahogyan sejtettem: ezek a golyócskák nem hasonlíthatóak a Nestlé felfújt, roppanós termékéhez (nyilvánvalóan) de ha elvárások nélkül kóstoljuk, szerethető a végeredmény. Ráadásul müzli mellé a tejbe tenni a gyümölcsöt... hatalmas ötlet!




Csokis gabonagolyó       (4 adag) 
       az eredeti recept a whatshouldieatforbreakfast blogon

3/4 csésze liszt
1/2 csésze nagyon finomra darált dió
1/4 csésze kakaópor
2 evőkanál méz
4 evőkanál görög joghurt (vagy több, ha nem áll össze a massza)
mokkáskanálnyi vaníliapor

Keverjük össze a száraz hozzávalókat, majd a méz illetve a joghurt segítségével gyúrjunk belőle tésztát. Tegyük hűtőbe minimum 2-3 órára.
Formázzunk belőle golyócskákat (szerintem a másfél-2 borsónyi a megfelelő méret), majd előmelegített 175 fokos sütőben kb. 15 perc alatt süssük készre.

Tálaljuk hideg tejjel és szederrel :)

2013.08.23.

A Green Kitchen Stories könyv szedres csokis tejshake-je a legmerészebb álmaimat is felülmúlta: olyan érzés volt enni (én kanalaztam), mintha a világ legfinomabb olvadt csokifagyiját nyalogatnám. (Ami ráadásul teljesen cukormentes, egészséges és vegán.)

2013.07.28.

Kering a hazai gasztroblogok között egy játék," Fő az egészség" címmel. Kicsit utánanéztem, és meglepődve olvastam Tortafüggő Marisznál, hogy már több, mint 2 éve indította útjára Selectfood Alíz. A cím nem árul zsákbamacskát. Egészséges ételek, amik törlik az egészséges = unalmas íz sztereotípiát.

Én Pétertől kaptam a felkérést, amit természetesen elfogadtam (ha őszinte akarok lenni, vártam is, hogy esetleg valaki rám gondoljon ;) , mert ugyan nem kihívás, de egy olyan dolog amiben hiszek, és amiben mellesleg élek is. Ez a recept igazából csak egy a sok közül, illetve inkább plusz egy, a sokhoz, mert a blogon szereplő ételek legnagyobb része ebbe a kategóriába tartozik. 

kókuszos csokis zabpuding    (a receptért kattints a további bejegyzések-re)

Álláshirdetés, meg ami mögötte van {sült epres zabpehely csokival és banánkarikákkal}

Már régen elhatároztam, hogy nyárra szerzek valami munkát.
Valami állandót.
Valami "igazit". Vagyis nem diákszövetkezeten keresztül.

Egy kedves barátomtól jó tippeket kaptam arra, hogy hol érdemes keresgélni, neki is álltam nagy lelkesen. Minden alkalommal találtam újakat, érdekeseket, az önéletrajzaim csak úgy repkedtek szanaszét.
Az egyik hely, ahova elküldtem egy masszázsszalon volt.

Ragacsos csokis céklás vegán muffin céklás mascarponekrémmel

Kétlakiságban bőven van tapasztalatom.
Régen magam választottam, most már járulékos veszteség. Nem szeretem.
Persze, jópofa, hogy mindenhol van hova hazamenned. Mindig is sajnáltam azokat a barátaimat, akiknek az esti találkozások alkalmával vagy folyton az órájuk kellett lesni, hogy vajon elérik-e az utolsó buszt, vagy előrelátóan bekéredzkedtek valakihez éjszakára. Két, illetve többlakin ilyennel sohasem kell szembesülni. Vagy ha kell is, még mindig van lehetőség válogatni, hogy hova egyszerűbb eljutni.
Meg nyilván az sem elhanyagolható, hogy így sokkal színesebb az életed. Lássuk be: 2 otthon=2 élet, akárhogy is szorozzuk. Más környezet, más emberek, más programok. Ha megunod az egyiket, elég csak egyszerűen hazamenned. Másik haza.
Belekeveredtetek?