Egy doboznyi füge

Egyszer már írtam a testvériségről, itt. Arról, hogy milyen jó, és milyen fontos testvérnek lenni.
Ez természetesen azóta sem változott, de azt hiszem beléptünk egy másik szakaszba.
Marci gimis lett.
Új suli, új osztálytársak, új hatások. Ismeretlen terep.
Szeretne megfelelni. Beilleszkedni. Küzd a mindennapokkal. Azokat a problémákat éli át, amiken én is keresztülmentem.
5 év nem sok, de arra tökéletesen elég, hogy kívülről lássam azt, amiről pontos emlékeim vannak. Mert vannak. Nagyképűen hangozhat a "tudom mi érez" kezdetű mondat, de így van. Tudom.
Emlékszem.

Persze azt is tudom, mások vagyunk. Én nagyszájú, nyitott gyerek voltam, alapvetően humán beállítottsággal. És tegyük hozzá: lány. Mert nem szabad általánosítani, de a fiúk akkor is később érnek. Ennyi idős koromban engem már régen más dolgok foglalkoztattak. Tisztában voltam a "szerepekkel". Azzal, hogy lányként miben különbözöm a fiúktól. Azzal, hogy ezek fontos különbségek. És azzal is, hogy ezeket hogyan tudom az előnyömre felhasználni.
Ő még nem nagyon érzi.
Ha néha otthon vagyok meg szoktam figyelni, hogy miket csinálnak a barátaival: de ez általában kimerül a videójátékokban és gördeszkázásban. Nyilván nem tudhatom, hogy maguk között mikről beszélnek, de ha szóba is kerülnek néha a lányok, az az elméletből nem lép át a gyakorlatba. Ha átlép, arról tudni fogok. Ebben egészen biztos vagyok.
Mert Marci megbízik bennem. Nem jobban, mint anyáékban, csak másként.
Talán mert kisebb a korkülönbség? Vagy mivel én a testvére vagyok, tőlem nem szégyell tanácsot kérni?
Sokszor elgondolkozom ezen, mikor felhív egy-egy személyes problémával. Meglepő. A tizedik alkalommal még mindig ugyanúgy, mint a legelsőnél.
Hálát adhatok az égnek, hogy megosztja velem.
Az életét. A gondolatait.
Hogy kapok lehetőséget arra, hogy jó nővér lehessek.
Hogy kárpótolhassam a nehéz évekért, amiket okoztam neki.
Hogy tudja: rám mindig számíthat.
Akkor is, ha rossz napom van.
Akkor is, ha éppen a saját életemmel sem bírok.

Mint most.
Hiába kommunikálom kifelé, hogy elégedett vagyok a mostani helyzettel, ez nem igaz.
Szeretnék az lenni, de... nem megy. Nem tudom elfogadni.
Pedig nem küzdök ellene. Tervezgetek, álmokat szövök, élem a mindennapokat, ahogyan kell.
Tudom, hogy nem rossz az, amit csinálok. A jelenlegi helyzet. Hogy van célja. Hogy várnom kell, dolgoznom rajta, de a végén jól fogok kijönni az egészből. Tudom. Bízom benne.
És mégis.
Mindennap újra és újra végigjárom a hullámvölgyeimet. Hogy nem itt kéne lennem. Nem így kéne lennem. Az iskolapadban a helyem. Tanulni, haladni az úton.
A jobb pillanatokban el tudom engedni. Ezt a látásmódot, a negatív gondolatokat, a reményvesztettséget. Kitisztul a fejem.
Most is az utamat járom.
Tapasztalok.
Megismerek.
Keresem a helyem. Az irányt amerre elindulhatok.

Anna mondta azt, hogy most érzi úgy, a helyén van. Ott, ahol lennie kell. A megfelelő ösvényen.
Én sem lehetek messze. Egyszerűen nem.
1 év.
Egyetlen egy év.
Ennyivel végzek majd később.
20 éves vagyok. Előttem áll még minden.
Azt is tudom, hogy nem lemaradok. Tartok egy kis szünetet, és folytatom ott, ahol abbahagytam. Pontosan ugyanott.
Miért érzem mégis sokszor olyan tragikusnak?

Miközben beszélgettünk, szóba került az is, hogy ki milyen ahhoz képest, amit a blogján közvetít. Kifelé.

Akkor a magam részéről átsiklottam a téma felett, de otthon, a tükörbe nézve újra eszembe jutott. Elsimítottam egy tincset az arcomból.
És én?
Vajon én mit mutatok? A valóságot? Önmagam idealizált mását? Egy vadidegent?
Megmostam az arcom. A hideg víz szinte égette a bőröm.
Nem.
Én önmagam vagyok. Itt is, és élőben is. Még akkor is, ha sokszor különbözik a kettő. A valóság ugyanis valahol a kettő között van. Illetve a kettő keveréke.

A gasztronómia felé kanyarodva pedig egyértelműsíthető, hogy a hét főszereplője a füge volt - Papiéknak hála, egy jókora dobozzal szüretelhettem. Ettem nyersen, sütve, főzve, édesen, sósan. Az alábbi ötletek egyértelműen befutók.

Fügés diós spagetti a Green Kitchen Stories-tól
Ehhez 1 gerezd fokhagymát megpirítottam, majd félúton hozzáadtam egy jó maréknyi nagyra tépkedett spenótlevelet, belemorzsoltam 1,5 diónyi kéksajtot, felöntöttem fél csészényi fehérborral, kevergetve főztem egy ideig, azután még melegen összekevertem a tésztával, 1 evőkanál krémsajt társaságában. A diót pirítva, nagy darabokban, a fügét negyedelve, a legvégén dobáltam bele.


Fügés pestós kuszkusz pisztáciával a Happyolks oldalról
1/4 csészényi kuszkuszt leöntünk forró vízzel/zöldséglével, majd lefedve hagyjuk, hogy megduzzadjon.
Hozzákeverünk 1 evőkanál pestót (az én receptem lejjebb található), aranyra karamellizált hagymacsíkokat, fügedarabokat (szezonon kívül szerintem aszalttal is finom lehet), sózzuk, borsozzuk, megszórjuk durvára vágott pisztáciával illetve aprított mentalevéllel.




Petrezselymes diós pesto (ötlet a Jamie magazinból)

jókora csokor petrezselyem
pár ágnyi borsikafű
50 g pirított dió
30 g finomra reszelt parmezán
5 evőkanál olívaolaj

A hozzávalókat turmixgépbe tesszük, és teljesen krémesre dolgozzuk. 
Hűtőben, néhány hétig könnyedén tárolható.


Természetesen az édes vonal is képviseltette magát: csináltam citromos vajas fügével töltött túrógombócot, de a már ismertetett vegán kesudiós fügés fagyim is kitűnő alternatíva.
Persze nekem sem sikerül minden: a csokitorta, amire annyira rákészültem, sajnos közel sem a várt eredményt hozta :(, így jelenleg is annak az átalakító-eltüntető felhasználásán dolgozom.

Újragondolva

Az egypercesek után megint egy sorozat.
Mert bár a skatulyázást igyekszem kerülni, a rendszereket kifejezetten szeretem. Meg különben is.
Most egy kicsit nagyon más lett az életem. Abba ez illik bele.
Íme a hetem, képekben.

Visszajelzés.
Szeretem, mert miután meghallgattam, szabadon dönthetek arról, hogy érdekes-e számomra, vagy sem. Hogy tulajdonítok-e neki jelentőséget.
Apa tegnap végigpörgette a KÉP{letesen}-t, majd odafordult hozzám, és csak annyit mondott, hogy ez neki annyira nem tetszik, illetve, hogy emiatt nem látogatna vissza.
Ennyi.
Egy lazán elejtett mondat.
Akár legyinthetnék is, hogy kit érdekel. Hogy ez az ő véleménye. Az enyém az, hogy jó.
Nem legyintettem. A szavai beköltöztek a fejembe, és nem hagytak nyugodni. Nem jó. Nem jó. Kevés. Hiányzik a történet.
Már a kritikája előtt sem éreztem tökéletesnek, utána viszont sokkal inkább egy tévedésnek.
Igen, van aki ilyen hatással van rám. Mert szeretem, és mert felnézek arra, amit (legtöbbször) csinál.

Tehát a szöveg.
Mert nem csak képekből állok. Az írás az, ami én vagyok. Ami engem jellemez. Ami azzá tesz, aki vagyok. Amiről a blog is "híres".
Úgyhogy ezután írok. Képekkel. Recepttel. Néha akár többel is. Nem szétválasztva, hanem egy bejegyzésben. Láthattátok, a nyáron próbálkoztam új irányokkal, másféle stílussal, de... valószínűleg mégis ez az én utam. Úgyhogy ezután hasonló lesz minden. Mint a régi szép időkben.

P. 2 hónap elteltével mondta azt az egyik beszélgetésünk után, hogy ő teljesen a blogon keresztül ismert meg.
Ismer meg.
Mert persze sokat beszélgetünk, de... az írásaimat olvasva jön rá, hogy én is egy érző ember vagyok. Mert az étteremben is őszinte vagyok, naná, de kemény. Mintha nem lehetne fogást találni rajtam. Itt azonban úgy írok, mintha egy barátnőmnek mesélnék. Megnyílok.
Elgondolkoztam. Ilyen lennék?
Igen, szeretem azt hinni, hogy sebezhetetlen vagyok. Vagy ha ez a valóságban nincs is így, legalább másoknak érezzék azt. És igen, a problémáimról tulajdonképpen csak anyuéknak szoktam beszélni. Csak nekik. Vagy senkinek sem. Magamban tartom. Próbálom megoldani.

Szóval igen. Tényleg ilyen vagyok.

Bár mostanában elkezdtem kísérletezni azzal, hogy kimondom a problémáimat.
Hogy amikor rosszul érzem magam és megkérdezik, hogy hogy vagyok, nem reflexből mindenrendben-nel válaszolok.
Furcsa.
Nem is megy még igazán, és nem is azt az élményt hozza, amit vártam. A lelkem mélyén talán azt hittem, hogy ha egyszer eljutok odáig, hogy kimondom, az egyenlő azzal, hogy meg is oldódik. Ott és akkor. Hogy megoldja az, akinek kimondom. A válasz azonban legtöbször csak egy-egy  hümmögés, netán sajnálkozó pillantás. Arra pedig nincsen szükségem.
 
Ugyan már elhatároztam, hogy lejjebb adok a hatalmas egómból, és elfogadom, hogy nem lehet mindig minden tökéletes (vagyis ÉN sem), nem szeretem ha gyengének látnak. Vagy ha nem is gyengének, de nem tökéletesnek.
Mintha nekem nem lehetne rossz napom. (A saját értékrendemet nézve: valóban nem lehet.)
Van olyan nap, amikor legszívesebben a fejemre húznám a takarót, olyan vacakul nézek ki. Mert látszik, hogy előző nap rosszul sikerült a hajszárítás. Hogy nőtt egy pattanás a homlokomra. Hogy az arcbőröm a szokásosnál is vacakabb. Hogy valamiért minden ruhám hülyén áll.
És igen, ezeket meg kell tanulni elfogadni. Túllépni rajta. Ezeken a napokon is ki kell menni az utcára.

Mert nem ez az ami számít.

És hogy a "gasztrorészem " is megnyilvánulhasson, hoztam 2 receptet is.
Az egyik egy isteni fagyi, mert i.m.á.d.o.m. a pisztáciát. Ebben a desszertben igen jól sikerült előcsalnom, bár aki a bolti pisztáciaízen szocializálódott, az természetesen nem fogja érteni miről beszélek.
A másik pedig egy egyszerű, morzsaréteg alatt sült gyümölcsös kis semmiség, ami a felhasznált gyümölcsök függvényében tökéletesen igazítható az adott évszakhoz.


Pisztáciafagylalt
  ötlet a beautifulmess blogról

450 g tejföl lecsepegtetve ( a végsúly nekem 350 g lett)
1/2 csésze tej
1/2 csésze durvára vágott pisztácia
1/4 csésze finomra őrölt pisztácia
3,5 dkg méz
1 jó nagy teáskanál vaníliapor

A tejfölt és tejet keverjük simára a finomra őrölt pisztáciával. Ízesítsük a mézzel, sóval és vaníliaporral. A fagyigép utasításai szerint fagyaaszuk ki a masszát, majd nagyjából 10 perccel a vége előtt keverjük hozzá a durva pisztáciadarabokat is.


Sült körtés-szilvás magos morzsa
  recept a minimalistbaker blogról

2 csésze falatnyi darabokra vágott gyümölcs vegyesen
vaj a sütőedény kikenéséhez
1/2 csésze zabpehely
1/4 csésze pörköl dió
1/4 csésze kesudió
2 evőkanál méz
1 evőkanál vaj
csipetnyi só

A diókat tegyük késes aprítóba, majd néhány rövid nyomással aprítsuk nagy darabokra, a zabpehely hozzáadásával pedig egy kicsit kisebbre. (Ne "feküdjünk rá" a bekapcsológombra, mert nem lisztet szeretnénk csinálni.)
Morzsoljuk össze a sóval, vajjalés mézzel.
Kenjünk ki vajjal egy tűzálló tálat, majd rendezzük el benne a gyümölcsöket.
Osszuk el a tetején a morzsát, majd süssük nagyjából 15 percig, míg a teteje aranybarna színt nem kap, illetve a gyümölcsök is puhára sülnek.

Még forrón, fagyival tálaljuk, mert a hideg-meleg páros valami elképesztően jó kontrasztot ad. ;)