Amikor (a végére) minden sikerül: új blogdizájn és a spenótos-ordás sült-tészta

Ötös matek.

Megvan az új suliboxunk. Még ki is tudom nyitni.
Ötös angol.

Réka elhozta Luca régen várt rajzát - vagyis a blog új fejlécét.

Van, hogy úgy minden jó. Semmi extra, csak szimplán jó. Tudjátok, pl. az első iskolanap a szünet után. Pláne 3 hét után. Kicsit már életszagú a dolog, de semmi szükség túllihegni, elvégre úgy sem történik semmi komoly. (Az eddigi statisztikákat Ms Tapu ugyan kissé meghazudtolta, de mivel jó jegyet kaptam befogom a szám.) Minden újdonságnak hat, és valahogan sokkal kedvesebbnek: az ember egészen elfelejtkezik róla, hogy máskor ugyanitt szokott vért izzadni.
Hazafelé sétálva nekiálltam levelet gyűjteni (illetve megtaláltam az utolsó még nem rohadt gesztenyét), bájos, nem? Mint egy 5 éves. (Jó fényképezéshez kellett, de akkor is.) De meglepően kellemes volt. Vidám. Mintha újra kisgyerek lennék, és éppen akkor hoztak volna el az óvodából.
Itthon aztán a technika ördöge szembesített vele, hogy minden nem lehet tökéletesen zökkenőmentes. Nagy boldogan elkészítettem a fotókat a festményről, meg is szerkesztettem, azonban mikor tölteném fel, a rendszer kiírja, hogy "túllépte a fényképfeltöltési kvótáját". MIVAN???? Azt hittem felrobbanok. Mikor nagyon rákészülsz valamire, és az nem sikerül. Elkeserítő.
A Blogger mindig képes meglepni. Próbálkoztam az általa ajánlott segítséggel, miszerint nézzem meg a GYIK-ban, de természetesen ez a probléma még nem érintett túl mélyen elég embert, hogy ide felkerüljön. Fogtam magam, bepöttyintettem Gógliba, hátha találok sorstársakat. Ez idáig rendben is volt, de valahogyan a kesergésen túl, a probléma megoldásának közzétételéig egyik delikvens sem jutott. Itt már fogtam a fejem.
Végül eljutottam ahhoz a gondolathoz, ahonnan indultam. Apa. Ide az ő szakértelme kell. (Mára már leszoktam arról, hogy azonnal segítségért fussak, inkább megpróbálom magam megoldani. Van annál klasszabb, mint amikor sikerül valamit önerőből áthidalni?) Felhívtam, majd másfél óra múlva kész volt a fejlécem. Ez az én apukám.
(Először ő is végigfutotta az én eredménytelen köreimet, majd kiókumlálta, hogy valószínűleg a Picasa webalbumom* telt meg, és elkezdett onnan törölgetni. Ami nagyjából úgy hangzott, hogy meglátta, és "Jé, milyen sok süteménykép van itt! -Igen apa, általában ilyenekről írok. Nem baj, csak furcsa. Kávé habbal, törlöm. Valami szivecske, ez egész aranyos, hagyom. Jé, ez a te sütid! Hmm, nagyon elmosódott, törlöm. Áfonya, törlés. Véres ocsmányásg, brr, kuka." Ezzel a módszerrel kb. 60 kép törlésével sikerült 1 % szabad helyet csinálni, minek következtében engedte feltölteni az új fejlécet. És elkezdtük szerkeszteni. Mert ugye ehhez a képhez már nem illett a régi háttér, ráadásul apa kitalálta, hogy milyen jópofa lenne, ha maga a kép is körbe lenne vágva felhő alakban. Én Fehérvárról, ő Pestről volt bejelentkezve a blogba, és egyszerre munkálkodtunk a tervezőben. 2 percenként valamelyikünk beleszólt a telefonba, hogy "na oké, most frissíts, mit szólsz hozzá"? Igazság szerint nem gondoltam volna, hogy hajlandó lesz nekem képet vágni, tekintve hogy nem is kértem (vagy éppen pont emiatt, bebizonyítandó, hogy milyen jó is az ötlete), de belelendült, és vagy 25 különböző összeállítást legyártott röpke fél óra alatt. Csak lestem.

Így készült el az új külső. Nektek hogy tetszik?

A képért hálás köszönet Fülöp Lucának, pontosan ilyenre gondoltam! (Valami hihetetlen ez a család, Luca és Réka is annyira ügyesek és kreatívak, hogy csak lesek, és nagyon irigykedem, hogy nekem efféle dolgokhoz se tehetségem, se türelmem nincsen. Halál egyedi mindkét csaj, olyan stílusérzékkel, hogy hű, amiket még pluszban fel is dobnak az ezerféle extra maguk által gyártott kiegészítőkkel. Imádom mindkettőt :)

A sok segítségért és türelemért pedig apát illeti a hálám, mert nélküle sem sikerült volna. Látod apa? Ebben a dizájnban már te is benne vagy. :)

* Picasa Webalbum automatikusan tartozik minden bloghoz. Ide felkerül az összes!!!! általad bármilyen módon feltöltött kép (bejegyzés, oldaldíszítőelem), még akkor is, ha teszem azt, te nem töltöd fel a kész postban, de valamikor az írás során feltöltötted, és utána kitörölted. Ez az Albumban nem történik meg. (Én így szívtam meg, mert rendszeresen itt válogattam a képeimet - volt, hogy egy témáról 20-at is feltöltöttem, amiből aztán természetesen csak egy, a legjobb került napvilágra, de a többi, az én törlésemmel csak látszólagosan törlődött ki, ott gyűlt ebben a képtárolóban.)

Szóval ilyen esetben megoldás lehet a törlés (vigyázzunk, a Picasaról kitörölt kép, a blogból is törlődik, lényegtelen, hogy használva van-e vagy sem), illetve a tárhely bővítése, ami évi x dollárba kerül 20 gigáig.

Magamban csak utolsó vacsorának (ebédnek) hívom, ez volt ugyanis az utolsó  itthon elköltött ebédem Nepál előtt. Na meg az ordatéglám utolsó morzsái is ebbe kerültek. Itt jegyezném meg, hogy azon szerencséseket kivéve, akik Romániában élnek, és gyerekjáték ehhez a termékhez hozzájutniuk, a többiek használjanak ricottát. Nem teljesen ugyanaz az ízvilág, de pl. az eredeti receptben is ez szerepel. (Legközelebb én is azzal fogom, tekintve, hogy én sem a "szerencsés" kategóriába tartozom, csak apukék ott töltöttek egy hétvégét, és kifejezetten ezt kértem. Mármint ordát. Még az osztálykirándulás alkalmával estem vele szerelembe, és ahh, ez egy tiszta, megronthatatlan kapcsolat. Imádom.

Apa meg valószínűleg engem, mert mivel az ő falujukban nem lehetett kapni, így az egyik napot kifejezetten "ordakeresésre" fordították. Azt hiszem Tordán, az egyik nagyáruházban találtak legvégül, de ami biztos, hogy hazaállított egy 2,5 kg-os csomaggal! Majd megvesztem a boldogságtól. Ezt ettem reggelire, ebédre és vacsorára. Újra, és újra bele kellett mártanom a kanalam az enyhén édeskés, finoman szemcsés anyagba. Minden falatja maga volt a mennyország.

A probléma ott kezdődött, hogy már az első "ordanap" után elkezdtem érezni, azt a furcsa szorítást a gyomromban. Nem fájdalom, de nem is kellemes. Persze eszembe sem jutott, hogy mondjuk ez okozhatja, folytattam ugyanúgy mindent. A 2. napra azonban olyan szintű görcseim lettek, hogy szóltam anyának. Elkezdtem figyelni, és ijesztő módon, minden alkalommal tejtermék fogyasztása után jelentkezett a dolog. Laktózérzékeny lennék? Csak nevettem. Én, akinek a fő táplálékcsoportja a zöldségek mellett ez? Megbeszéltük, hogy csökkentem. De a gond nem szűnt meg, sőt, odáig fajult, hogy bárminemű étel gyomromba kerülése után fél óráig az ágyamban fetrengtem. Állati rossz volt.

Azzal nyugtattam magam, hogy majd Nepálban meggyógyulok, hiszen ott úgy sem lesz még csak lehetőségem sem kapcsolatba kerülni laktózzal. Így is lett.

HOgy mi okozta, máig sem tudjuk. Valószínűleg a rengeteg orda.

Szóval egyrészről komoly szívfájdalom, hogy nincs lehetőségem hozzájutni, másrészről meg lehet, hogy ezzel az életem mentette meg a sors, mert ellenkező esetben nagy valószínűséggel ordamérgezésben halnék meg.)

Hozzávalók 1 személyre:

    7 dkg teljes kiőrlésű fekete durumtészta

    20 dkg mélyhűtött spenótpüré kiengedve

    10 dkg ordasajt /ricotta

    1 fej vöröshagyma

    só, fehérbors

    2 evőkanál natúr joghurt

    5 dkg feta

Egy lábosban vizet foralunk egy mokkáskanál sóval. Amikor már forr, beletesszük a tésztát, letakarjuk egy fedővel, és állni hagyjuk 10 percig. (Nálunk anya mindig így főzi  tésztát.)

A spenótpürét összekeverjük a joghurttal és ordával, majd az apróra kockázott hagymát is hozzádolgozzuk. Ízesítsük sóval, borssal, de hagyjuk, hogy érvényesüljön a paraj íze.

A főtt tésztát csepegtessük le, majd keverjük össze a spenótos "szósszal".

Vajazzunk ki egy tűzálló tálat, halmozzuk bele a tésztát. A tetejére morzsoljunk fetát, majd 200 fokos sütőben süssük kb. 10-15 percig.