társkeresés alapfokon - az első évad vége

Néztem ahogyan egymásra mosolyogtak. 

Aztán összeborultak. Röpke 1 percen belül már harmadszorra.

Az ablak felé fordítottam a fejem és eszembe jutott, amit Zs mondott. Tényleg megkeseredett lennék?

Visszanéztem a párra. Réveteg pillantással simogatták egymás kezét, majd egy halk cuppanással összeérintették az ajkukat.

Enyhe hányingert éreztem.

Nem vágyom erre.

Nem vágyok folyamatos érintésekre. 

Nem vágyok arra, hogy valaki állandóan a magánszférámban turkáljon.

Nem arra van szükségem, hogy valakivel az unalmas óráimat eltöltsem.

Nem valakire, akivel elmászkálok péntek esténként, mondván, hogy milyen ciki otthon ülni.

Nem valakire, akivel jókat szexelünk.

Hanem egy olyan valakire, akivel megoszthatom az életemet. A mindennapjaimat.

Mondogatom, hogy nyitott vagyok, hogy elfogadó, de... nem. Nem vagyok az. 

Én nem valakit várok.

Én keresek. Méghozzá egy konkrét valakit, aki megfelel a fejemben felállított kilóméteres listának.

Lehet, hogy ez nem jó hozzáállás. 

Sőt. Biztosan nem az.

De másképpen nem lehetek boldog.

Tudom. 

Mert ismerem magam.

A társkeresős játékom is egy vicc volt. 

Vagyis az, amit ezen címszó alatt műveltem.

Mert az ég világon nem akartam találni senkit. 

Egyrészt tudtam, hogy 1-2 hónap múlva mindenféleképpen eltűnök a képből, másrészt pedig sohasem hittem az efféle "katalógusos" kiválasztásban.

Szórakozás volt. 

Egy játék, amiről azt gondoltam, hogy kiváló lesz üres óráim elütésére, és nem mellesleg a blog életébe is tudok általa egy kis színt vinni.

Így lett. Játszottam.

Magammal, velük, a gondolataimmal. Most azt mondanám: csúnya játék volt.

Bejegyzésként 6 találkozást foglaltam össze. 

A jéghegy csúcsa. 

Még legalább ennyi emberrel volt alkalmam élőben is összeismerkedni, és még szintén, legalább egyszer ennyivel vettük fel komolyabban, bár személyes találkozó nélkül, a kapcsolatot.

Második találkozó senkivel sem volt.

Vártam, hogy elutazzak, és mikor megtörtént, el is felejtettem az egészet. De úgy komolyan.

Aztán hazajöttem Hollandiából, és mintha megérezte volna a rendszer, elkezdtek záporozni a levelek. Viccesnek találtam, reméltem, hogy segít a továbblépésben.

Aztán nagyjából másfél hét után töröltem magam. 

Azt éreztem, hogy betelt a pohár. Amennyire viccesnek találtam az elején, elérkezett a pont, amikor az egész átcsúszott az elkeserítő kategóriába. Amikor minden egyes üzenettel egyre mélyebbre süllyedt az önmagamról kialakított kép. Felért egy arconcsapással. Ahelyett, hogy építette volna az egómat, baltaként verte szét.

Az járt a fejemben, hogy csak ezeknek kellenék? Ennek a lecsúszott, kultúrálatlan, kiöregedett rétegnek?

És rájöttem, hogy nincs erre szükségem.

Nincs rá szükségem, hogy az amúgy teljesen rendben lévő önbizalmamat tönkretegyem.

Felesleges.

Zárásképpen azonban engedjétek meg, hogy megosszam veletek, az egyik - szerintem az összes közül a legviccesebb - történetet. Egy fiúról, akihez nagy reményeket fűztem (éljenek a jól sikerült fényképek), és hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, amikor érdeklődést mutatott. Álljon itt egy skype beszélgetés, amely ékes példája annak, hogy a jó "anyagok", nem mindig igényelnek nagy energiabefektetést.

(A fiút Bálintnak hívták, én pedig - értelemszerűen - az A vagyok.)

B  szia

A  szia :)

Azért a smileyt remélem figyelitek. Itt még nagyon örültem. Kis naív.

B  hogy vagy

     milyen napod volt

A  jó, köszönöm :)

B  tudsz angolul

Itt egy pillanatra meglepődtem. Még nem volt olyan srác, akit előbb érdekelt a nyelvtudásom, mint mondjuk a testsúlyom, de valahol ezt is el kell kezdeni.

A  persze

    de miért?

B  mert

    én most tanulok

    nem tudsz ajánlani nekem könyvet

    ,vagy nincs anyagod

Jézusom. Mit hisz, mi vagyok, könyvtár?

A  nem nagyon

    még anno suliban tanultam

    de azok nem voltak túl jó könyvek

B  értem

    na mesélj magadról

Tessék? Mi ez a stílus? Hol vannak a mondatvégi írásjelek? És a jómodor?!

A  mire vagy kíváncsi?

B  mindenre

Ez a halálom. Mi az, hogy mindenre? A lábméretemmel, vagy a menstruációs ciklusommal kezdjem?

A  na mégis

B  mióta vagy egyedül

Köszönöm. Máris konkrétabb.

A  hát...

    igazán sohasem voltam együtt senkivel

B  ja

A  mármint volt egy hosszabb

B  és

És? Mi ÉS? Ne szórakozzon velem.

A  vége lett

    ennyi

B  én már 2 éve

    keresem az igazit

A  értem

Most erre mit lehet mondani? Sok sikert, mert szükséged lesz rá? Bár… azt mondta, az igazit keresi. Ez akár romantikusként is felfogható.

B  ha minden

    összejönne

   összeköltöznél velem

Na, ez volt az a pont, amikor majdnem leestem a székről. Őszintén szólva, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Hogy a “vonal” túlsó végén ülő valaki ezt tényleg komolyan gondolja, vagy csak szórakozik velem? Igazából nem is tudom melyik variációnak örültem volna jobban. 

A  az alapján, hogy még sohasem találkoztunk, erre nem tudok válaszolni

Igyekeztem diplomatikus választ adni, bár már kezdett derengeni, hogy valószínűleg mégsem húztam ki a joly joker-t.

B természetesen

    ha már láttál

    meg

    talizgatunk

    randizunk

    utánna

Hát hogyne. Nem is tudom melyikre bukok jobban: a talizgatásra, vagy a pocsék helyesírásra.

A  hát

B  csodálatosan szép hölgy vagy

Az egócirógatás ezek szerint bevált trükk.

A  köszönöm

    tudom ;)

Csak nem nálam.

B  meddig leszel

A  passz

De ha ez a tendencia folytatódik, akkor nem sokáig.

B  mosolyod

    Mosolyod, mely szívből fakad,

    Aranyozza be arcodat!

    Mosolyod nem kerül pénzbe,

    Mégis sokat ér testvéred szemében.

    Gazdagítja azt, aki kapja,

    S nem lesz szegényebb az sem, aki adja.

    Pillanatig tart csupán,

    De örök nyomot hagy maga után.

    Senki sem oly gazdag,

    Hogy nélkülözni tudná,

    És senki sem oly szegény,

    Hogy meg nem érdemelné.

    Az igaz barátság látható jele,

    Hintsd be a világot egészen vele.

    Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,

    Bátorság a csüggedőnek,

    Vigasztalás a szomorkodónak.

    Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,

    De semmiért meg nem vásárolható.

   Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,

   Mert csak abban a percben van értéke,

   Amelyben arcodon megjelen'.

   És, ha ezután olyannal találkozol,

   Aki nem sugározza a várt mosolyt,

   Légy nagylelkű, s a magadét add,

   Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra,

   Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.

Atyaég. Végig sem tudtam olvasni. Azért biztassuk meg. Ha már ráfordított 2 kattintást, hogy bemásolja...

A  ez aranyos

    :)

B  neked küldtem

No komment. No komment.

Viszont ez volt az a pont, ami után már nem bírtam magammal: egyszerűen azt éreztem, hogy MUSZÁJ megnéznem egy ilyen embert élőben. Ha írásban ilyeneket produkál, mire képes szóban? Egy aranybánya.

A  ;)

    tudod, jobban szeretek élőben beszélgetni

B  igen tudom

    az is meglesz

    hamar

Hmm. Ennél nagyobb lelkesedésre számítottam.

A  hát jó

B  van jeletkező

    a kezedre

3-szor kellett elolvasnom, hogy biztos legyek benne, hogy nem néztem félre. És nem. A jókedvem az estére biztosítva volt.

A  amennyire tudom, nincsen

    de mivel 20 éves vagyok

    különösebben nem frusztrál

Diszkrét emlékeztetés, ha netán elfelejtette volna hány éves vagyok.

B  most elbúcsuznék

     mert vacsit főzők

A   hajrá :)

B   tudok ám főzni

     és szeretek is

A   az jó!

     bírom, ha egy pasi főz ;)

És még igazat is mondtam.

B  főzők ám

     neked is

A   nagyszerű

B   na akkor én most megyek

A   szia!

B   puszillak édesem

Hmm.

Meglepődhetnék, de azután, hogy majdnem megkérte a kezem, tulajdonképpen ez a minimum.

társkeresés alapfokon 5.

A. volt a legfiatalabb azok közül, akikkel találkoztam. 23 éves. Ugyan számszerűen csak 1 évvel fiatalabb például önjelölt pszichológus és irodalmár P. barátunknál, ez jelen esetben egy kerek évtizednek tűnt. Félreértés ne essék, nem hasonlítgatok össze senkit sem, csak hazafelé sétálva azért megállapítottam, hogy igen, nem véletlenül nem találkozok korombeliekkel.

A. teljesen okés volt. Nem késett, nem hivogatott, hogy hol vagyok, nyugiban álldogállt ott, ahol megbeszéltük. Sőt, még csokit is hozott. ;) Aranyos volt: azonnal a kezembe nyomta a tábla Milkát, bár kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert nekem ilyesmi eszembe sem jutott. Nem tudtam pontosan, hogy mit fogunk csinálni, de mivel még az előzetes skype-beszélgetéseink során sütizést emlegett, nem arra számítottam, hogy megmásszuk a Gellért-hegyet. Normál esetben semmi bajom az efféle programokkal, imádok mászkálni, csak a fagyponthoz közelítve erősen lecsökken a hidegtűrőképességem. Az a másfél óra... utólag még inkább felértékelődött a tény, hogy nem szoknyában mentem. Meg az is, amikor visszafelé véve az irányt azt javasolta, hogy üljünk be valahova. 

Forrócsokit rendelt. 

Néztem ahogyan feltépi, és kóstolás nélkül beleszórja a sűrű keverékbe a pohár mellé tett 2 zacskó cukrot. Sohasem értettem az ilyen embereket.

Néztem az arcát. A sebet a homlokán, az ártatlan, de egy kicsit mégis pimasz mosolyát, az elülső fogából hiányzó darabot. Mit keres egy ilyen srác egy társkereső oldalon?

Ezzel a kérdéssel ültem otthon a számítógép előtt.

Fiatal. Helyes. Sportoló. Szeret bulizni. Hol a hiba?

Nos. Ahogyan sejtettem (és az írásaiból tippeltem), nem egy IQ bajnok. Egy nagy "maci". Kedves, jóindulatú, udvarias, a maga módján még figyelmes is, de kicsit egyszerű. Egy kicsit nagyon. Az a tipikus üresfejű sportoló. Ami nem baj, nem lesz ettől valaki kevésbé értékes, csak... nekem ennél többre van szükségem.

Valakire, akinek van jövőképe. Aki kellő mennyiségű intelligenciával rendelkezik. Aki nem csak fizikailag tud a társam lenni.

És tegyük hozzá, az sem hátrány, ha valakivel lehet beszélgetni, és nem merül ki abban a kommunikációja, hogy majdhogynemcsak tőmondatokban válaszol a feltett kérdésekre. Tudom, tudom, eddig folyton azon keseregtem, hogy meg sem szólalhatok, de azért az sem olyan nagy buli, amikor 3 órán keresztül azon kell görcsölnöm, hogy milyen témát dobjak be következőnek. :)

társkeresés alapfokon 4.

Az, hogy P. nem egy szokványos srác, már az első pillanatban kiderült.

Csak hogy hű legyek magamhoz: az írása. Szervusz, becses virtuális társaság, néked, szio, csevej. Mint egy századát tévesztett középkori lovag. Nem bántásból, de ki használ ma már ilyen szavakat? Illetve melyik 24 éves?

Igen. Valami ilyesmire is számítottam.

A Nyugatinál találkoztunk. Ő is a pontosság híve, mert összvissz 2 percet késtem, de már hívott. Ollé. Ott támaszkodott az óránál. Hosszú fekete bőrkabát, bőrkesztyű. Aktatáska. A fején nem túl sok vöröses haj. Még szerencse, hogy farmert viselt, legalább volt ami némileg ellensúlyozta a halál angyala külsőt.
Kicsit szabadkoztam, hogy így a villamosok, meg úgy a közlekedés, mire halálos nyugalommal leintett. Hangsúly a haláloson. A fiú mintha karót nyelt volna.
Bementünk egy könyvesboltba (már előre jelezte, hogy valamilyen ismerősének kell vásárolnia valamit). Figyeltem, miközben az eladóval beszélt: sehol egy mosoly, egy laza gesztus. Az összes megnyilvánulása már szinte ijesztően higgadtnak hatott. Pont, mint egy sorozatgyilkos.
Elkövettem azt a hibát, hogy kedvesen megérdeklődtem, miket szeret olvasni. Erre nagy vehemenciával odafordult az egyik polchoz, és egyesével a kezembe nyomta a könyveket. Platón, Cicero, Laoce, Hamvas Béla. Egy-egy véres kard.
Aztán jött a kérdés, hogy hova menjünk. Választhattam: tea vagy bor. Teázó, borozó. Mivel különösképpen egyiket sem szeretem, így arra gondoltam, újítsunk!
Jó döntés volt.
Ugyan nem stílusom dohos pincékben üldögélni, és kellett egy kis idő mire kellőképpen elfagytak a végtagjaim és már nem fáztam, megérte. Az alkohol megoldotta a nyelvét. A 3. pohár után már olyan volt, mintha a saját pszichológusomat hallgatnám. Egy jó adag irodalmi vénával fűszerezve. A magasztos kvintesszencia mint a lélek definíciója? Pátoszokban beszélt.
Először furcsa volt.
Hallgattam, ahogyan egy vadidegen beszél a problémáimról. A megoldásukról. Úgy beszél, mintha a világ legegyszerűbb dolga volna. Anélkül, hogy ismerné az életemet. Hogy tudna rólam bármit is. Vagy talán pont ezért?
Egy pillanatra szánalmat éreztem. Egyfelől iránta, Ő, aki azt hiszi mindent tud, másrészről magam felé, aki képtelen rendbetenni az életét. Pedig biztosan nem bonyolult.
De nem szóltam. Nem szakítok félbe senkit. Ez az ő idejük.
És milyen jól is tettem.
Mert nem beszélt butaságokat. Vagy legalábbis nem éreztem annak. Eljutott a lelkemig.
Azt éreztem, hogy legszívesebben zokogva odaborulnék a lábához, hogy mondja meg. Mondja meg mi a megoldás. Hogy mit tegyek, hogy rendbejöjjenek a dolgok.
Nem tettem. Nyilván. És ő sem. Mint egy jó pszichológus, nyitva hagyta a mondatok végét.
Mintha tudná. Mintha tudta volna.

Azért amikor már a vegetáriánusság nem isteni elrendeltetéséről próbált meggyőzni már elkezdtem fészkelődni a széken. Rossz irány. Nagyon rossz. Ez az, amit hosszútávon (3 mondatnál tovább) nehezen viselek. Szerencsére nem tudtam sokáig élvezni az okfejtést, mert indulnom kellett tovább. Tudjátok, a második randira. Egészen véletlenül pont úgy jött ki, hogy mindkettejükkel ugyanott beszéltük meg a találkozót, így utaznom sem kellett.
Először megörültem a ténynek. Viszont amikor P-t minden igyekezetem ellenére sem sikerült meggyőznöm arról, hogy egyedül is visszatalálok, és ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, "hiszen úgy is arra jön", már szívesebben utaztam volna a város másik végébe. Ezen lehetőség hiányában viszont csak azon imádkoztam, hogy késsen a másik fiú. Jó sokat, és akkor talán el tudjuk kerülni a kínos találkozót. Sajnos nagyon fúrta a kíváncsiság, hogy kivel is futok össze, így gyorsan kerítettem egy sztorit valami régen látott távoli ismerősről. Hangsúly a távolin, hiszen akkor nem ciki, ha nehezen ismerjük meg egymást. Magamban már gyorsan el is próbáltam néhány diplomatikus választ egy esetleges bemutató esetére. Biztos ami biztos. Éljen a rögtönzés.
Szerencsére azonban eszébe jutott rágyújtani (amire amúgy direkt rákérdeztem, mert nem bírom a dohányosokat), így az aluljáróba már nem jött be. Ott, ahonnan tökéletesen lehetett látni a nyugatis Órát. Mert erről is pontosan kikérdezett.
De nem érdekelt.
Már nem. Leskelődjön ha attól jobban érzi magát, nem érdekel. Csak jelenetet ne rendezzen.

Fél 7. Halál pontosan érkeztem.
Körbesandítottam. Rajtam kívül legalább 15 ember várakozott. Próbáltam nem túl feltűnően beazonosítani kit keresek, de nem találtam senkit, akit hasonlított volna a fényképen lévő archoz. Jobb híján mentem néhány kört. Lehet, hogy kevésbé népszerű helyre kellett volna időzítenünk?
A körözés azonban jó taktikának bizonyult, a 3. fordulónál kiszúrtam.
Hát.
Nem teljesen ilyenre számítottam. Ő úgy fogalmazott: "játszott egy kicsit a képszerkesztőprogrammal".  Nos, sikerült egy Paul Walker szintű rosszfiút maszkíroznia magából.
Jó tudom, kissé elrugaszkodott volt azt hinni, hogy egy ilyen pasi az interneten keres társat, de azért reménykedtem, valami legalább távolról emlékeztetőre.
Nem azt mondom, semmi probléma nem volt vele, teljesen kedves arca volt. Sőt, olyan szintű érdeklődést mutatott az életem iránt, hogy nem is tudtam hova tenni. Nem ehhez vagyok szokva. ;)
Összegezve azt mondanám jól telt az este. Majdhogynem először: jól éreztem magam.
És rájöttem: bukok az intelligenciára. Igen, szükségem van arra, hogy olyan emberrel legyek, aki beszél nyelveket. Aki járt már a világban. Aki mer álmodni.

Amikor elköszöntünk arra gondoltam: ha felhív, nem mondok nemet.
Ez volt majd másfél hete.

Azóta sem keresett.  :)

társkeresés alapfokon 3.

2. találkozó.
Voltatok már az Ikeában első randi címszó alatt? Na, én majdnem.
G. ugyanis közölte már mindjárt a legelején, hogy ő nem szereti ezeket a "beülős-beszélgetős dolgokat, amikor elmondjuk egymásnak az életünket", ő mászkálni szeret, menjünk inkább az Ikeába. Menjünk. Persze. Nekem ugyan életemben eszembe sem jutott voltna ilyesmi, illetve a közös nézelődést is inkább összebútorozás előtt álló párokhoz tudnám társítani, de egyszer mindent ki kell próbálni. És igen, tulajdonképpen célnak megfelel: ott aztán lehet sétálni. Apa nevetett is, mikor elindultam, hogy éjfél lesz, mire végigjárjuk.
Békésen nézelődtem a villamoson, amikor G. felhívott. Hogy hol vagyok. Automatikusan visszakérdeztem, már fél három van? "Hát, még nem, de én már itt vagyok." Ja bocs.

Tulajdonképpen nevezhetném sikeresnek is a történetet, mert a srác sokkal jobban festett élőben, mint a képeken, illetve az inteligenciaszintjét is igencsak alábecsültem (igen-igen, nem mindig jön be az írás alapú megítélés). Viszont azt mondta, hogy mivel ilyen szépen süt a nap, inkább sétáljunk, az áruházat meg tartogassuk egy borúsabb napra. Ó, pedig már úgy rákészültem. ;)
Sétáltunk a part mellett, ami az első 10 percben jó volt, utána viszont elkezdtem fázni. Javasolta, hogy menjünk el a Margit szigetre, de hál istennek a Parlament építési munkálatai miatt nem lehetett egyenes úton lemenni, a belső utcákon pedig már nem tudott annyira jól tájékozódni.
Mikor már a nap is elbújt, felvette a teázó ötletét. Akármikor beszéltünk mindig ezt mondta. Teázó. Nem kávézó, nem beülős hely, teázó. Nem igazán tudtam hovatenni. Aztán kiderült: tejérzékeny. Kicsit megijedtem, mikor elkezdte részletezni, hogy ez milyen tünetekkel jár, de a kényesebb témákra szerencsére nem tért ki részletesen. Ő iszogatta a kis gyümölcsteáját, én a kávémat.
Mesélt. Jól csinálta, mert sokszor nyitva hagyta a mondatok végét, és ettől nagyon interaktívnak hatott a társalgásunk. Megtudtam, hogy igen rossz a nyelvérzéke, ezért nincsen diplomája sem. Így most seftelget. Miután erről a lehető legnagyobb természetességgel beszélt, nem értettem, miért szólja le a hasonló bizonytalanban mozgó ismerőseit. "Hogy így hogyan akar családot, meg ez mennyire bizonytalan."
Megtudtam, hogy előszeretettel perel be cégeket (pl. IKEA) mondvacsinált dolgokkal, minekután 40% kedvezménnyel jut hozzá a bútorokhoz. Vagy hogy évek óta vetésforgóban használja a Converse tornacipőit: vesz egyet, hordja egy évig, aztán vesz egy teljesen ugyanolyant, és pár hónap múlva visszaviszi a régit az új számlájával. Mert a hatodik hónapig a gyártónak kell bebizonyítania, hogy a használattól ment tönkre. Aztán ott van a munkanélküli BKV bérlet, hiszen azzal gyakorlatilag ingyen lehet utazni.
Betalált.
Nekem nem hajlandóak megcsinálni a vacakul elkészített cipőm, mikor csillagászati összeget fizettem érte, ráadásul alig hordtam? Ja tényleg, elfelejtettem 6 hónapon belül tönkretenni.
A bérlettéma pedig a büntetés óta kissé érzékenyen érint, nem nagy csoda. Ő dolgozó kereső emberként harmadannyiért utazik, mint én, passzívos diák, akinek meg kell vásárolnia a felnőtt bérletet?

Aztán állandóan a pénzről beszélt. nem tudom hogyan csinálta, de valamilyen formában mindenhez hozzákapcsolta. Ráadásul az ezres helyett mindig k-t mondott.
Aztán a teóriája. Hogy egy nő ne legyen ambíciózus. Illetve túl ambíciózus. Ne keressen többet, mint ő. Hogy ne legyen gyereke. És hasonlók.

A világ többi részéről alkotott gondolatmenete azért érdekes volt. Kifejezetten jó. Még le is kötött volna, ha nem éppen meghalni készültem volna a kávézó elviselhetetlen melegétől. És a kávé. Ó, a Costa-s kávé szintén megér egy misét, még a Cserpest is veri tejízben. Mennyei.

Bár akkor azért elgondolkodtam, amikor tegnap felhívott, hogy látja, hogy engem ezzel a kávé témával nagyon le lehet venni a lábamról, úgyhogy menjünk el egy helyre, ahol a barista egy régi osztálytársa.
Ó a fenébe. Figyelmes. Nagyon figyelmes.
De nem értem. Nem, nem és nem. Mit élvezett a társaságomban? Hiszen... gyakorlatilag alig beszéltem. Itt is.
Vagy ennyire szegényesek lennénk, hogy képesek vagyunk eladni a lelkünket, csak hogy valaki meghallgasson minket?

társkeresés alapfokon 2.

Tegnap megvolt az első randi.
Ő volt az a srác, (az opcionálisak közül tulajdonképpen az egyetlen) aki egyáltalán nem ragadott meg a képei alapján, de annyira normális levelet írt, hogy beválasztottam. Jó döntés volt.
Iszonyúan vizuális típus vagyok. Az, hogy valaki hogyan ír, nálam egészen könnyedén lehet sorsdöntő. És itt még véletlenül se gondolok semmi komolyra: nem elveszett költőlelkeket keresek. Csak hiszem (és tapasztalom), hogy a személyiséget maximálisan tükrözi a szöveg külleme. Utálom, ha valaki nem használ ékezeteket. Tudom, hogy bizonyos billentyűzettel nehéz, de... akkor is utálom. Plusz ínyencség, amikor mindehhez még a mondatvégi írásjelek elhagyása is társul. Netán súlyos helyesírási hibák. Olyan szintű igénytelenség, amit már nem lehet kimagyarázni. Persze, értem én, hogy a "hogy vagy" kérdőjel nélkül is hogy vagy, de akkor is. Ne rohanjunk már ennyire.
De visszatérve a történethez, a srác, nevezzük P-nek, ezt gyönyörűen hozta is. Ékezet, pont, kérdőjel, még esküszöm, néha humorosnak is hatott amiket írt.
A városban találkoztunk. Egy szavam sem lehet: élőben is pont ugyanolyan volt. Olyan, mint a fényképeken, és olyan, mint az írása: rendezett.
Együtt él az édesanyjával. (Ezt hallás alapján nem éreztem problémának, hiába figyelmeztetett anya. Viszont amikor a rendelt banánturmixra ránézve azt mondta, hogy ezzel meg is van a napi bevitele, voltam olyan okos, hogy rákérdezzek, nem eszik gyümölcsöt? Nem, hangzott a válasz, nem szereti, hogy meg kell pucolni. A banán az egyetlen, mert annak egyben le lehet húzni a héját. Meg a konzerv ananász. Vagy barack. De ezeket is úgy, ha az anyja fogja, összevágja, és a kezébe nyomja egy villával. Amikor azt magyarázta, hogy milyen bonyolult a szőlő evészete - le kell csipkedni szemenként - már komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne boruljak sírva az asztalra.)
Valami együttesben basszusgitáros, de éppen válságidőszak van, úgyhogy ez tabutéma volt.
Imádja a régi amerikai autókat, nem túl régen vett egyet.
Építkezik, menhelyi kutyája van, imádja a régi épületeket, régen horgászni járt az apjával: bátran kijelenthetem, hogy mindent tudok róla.
És ugyanígy azt is, hogy ezzel szemben ő rólam semmit sem.
Az első másfél órában nem jött ki a számon 4 szónál hosszabb mondat. Meg a "hmm", "tényleg?", "ne mondd!" és "ez nagyszerű". Nem zavarta, hogy már rongyosra beszélte a száját, hogy néha megpróbáltam közbeszólni, hogy az ő italából egy korty sem fogyott, míg én már rég megittam az enyémet. Nem. Csak beszélt, beszélt megállás nélkül. Aztán nem tudom minek a hatására, de beugrott neki, hogy még egy szót sem szóltam.
"Mesélj magadról! De mégis miről? Bármiről. Hobbi, dilik."
Egy mondatot mondtam. Egyetlen egyet.
Rápillantottam, a tekintete éppen a terem túlsó felében kalandozott, majd megrázta a fejét, és csak ennyit hallottam: "Ez olyan, mint amikor én...". És kezdődött az egész elölről.
Feladtam. Addig még próbáltam koncentrálni: mikor azon kaptam magam, hogy teljesen máshol jár az agyam, azonnal visszahoztam magam a "földre". Ezután minek?
Az este végén felajánlotta, hogy hazavisz. Már az odaútra is volt egy meghívásom, de azt azonnal visszautasítottam: nem ülök be vadidegenek autójába. A 2 órás monológ alatt azonban egyértelműen kiderült, hogy ez a fiú még egy légynek sem tudna ártana - így a hazautat elfogadtam.
Fogalmazzunk úgy, hogy nem szabadultam könnyen. Fontosnak tartotta közölni, hogy még feltétlenül szeretne találkozni, és azonnal el is kezdte sorolni az opciókat. Hogy Ő mit szeretne csinálni.
A végső kegyelemdöfést azért az adta meg, amikor beszúrta, hogy az lenne a legjobb, ha elmennénk egy fürdőbe, ő beleereszkedne a forró vízbe, én pedig megmasszíroznám a vállát.


Az önzőség írásbeli tükrőződéseinek a felismerése ezek szerint még nem megy.



PS. Azért amikor ma kaptam tőle egy sms-t (a tegnap fantasztikusságáról lelkendezve, illetve a hétvégi szünetről sajnálkozva), egy pillanatra éreztem némi lelkiismeretfurdalásféleséget.

társkeresés alapfokon 1.

Regisztráltam egy társkereső oldalra. De olyannyira, hogy még prémium tag is vagyok (hála az sms-ben is lehetséges előfizetésnek).
Hogy milyen indíttatásból, azt ne kérdezzétek, csak sétáltam hazafelé, és beugrott az ötlet. Hogy nekem ezt KELL csinálnom. A megvalósítás nem is váratott sokat magára, még aznap este összedobtam a profilomat.
Elég egyszerű.
Feltöltesz magadról egy képet (esetleg többet, attól függően mennyire akarod eladni magad), megadod a paramétereidet, írsz egy pár soros bemutatkozást/válaszolsz néhány bugyuta kérdésre (milyen az érzelmi intelligenciád, hány gombóc fagyit eszel, mit csinálsz ha kiöntöd a teádat, szereted-e a Gangnam Style-t, és hasonló gyönyörűségek), majd indulhat a keresgélés!
Különböző keresési feltételeket lehet beállítani, mint életkor, dohányzás, ivás, végzettség, lakhely, csak, hogy a legfontosabbakat említsem. Az dohányzók alapból kiestek, ebben nem ismerek könyörületet. Alkohol témában terén nem mertem ilyen szigorú lenni, meg tulajdonképpen nincs is bajom azzal, ha valaki kultúráltan csinálja. Iskolának az érettségi minimum, de jobb egy egyetem. Elvégre intelligens embereket keresünk.

A beérkező levelek száma alapján azt hiszem mondhatom, hogy népszerű vagyok.
Meglepődtem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez annak tudható be, hogy ennyire jó nő lennék (nem tudom milyen a felhozatal, mivel a rendszer úgy van kitalálva, hogy az azonos neműeket ne lehessen megnézni), vagy az általam megadott igen tág korhatárnak. Nem apróztam el, 44 lett a teteje. De miért ne? Semmi bajom a 30+os emberekkel. Sőt, egy csomót közülük kifejezetten vonzónak találok. Máshogyan gondolkodik, céltudatosabb, rendelkezik egzisztenciával... nekem ez fontos. Persze semmi sem általános érvényű, az érettség nem jár a korral párhuzamosan.

3 csoportba osztottam az embereket.
Az egyiknek írtam egy (tényleg) nagyon udvarias elutasítólevelet, elvégre nem célom, hogy bárkit is megbántsak, vagy kedvét szegjem. És különben is, ha ő szánt rám időt, az a minimum, hogy én is megtisztelem ennyivel. A néhány esetben erre érkező "de miért nem?"-et egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Az ilyenekkel nem tudok mit kezdeni.
A másikat meghagytam afféle talomnak, ha más nem, legalább egy jó írás születhessen belőlük.
És végül az utolsó, de egyben legfontosabb: az érdemlegesek. Jelenleg 4 emberrel tartom a kapcsolatot, napi szinten, a héten ebből kettővel már találkozok is.
Hogy mit várok az egésztől?
Nem tudom.
Leginkább semmit.
Ha őszinte akarok lenni, érzelmi motivációim nincsenek. Mármint... nekem bele kell szeretnem valakibe. A személyiségébe, a lényébe, ez pedig egy fénykép, meg egy maga kreálta bemutatkozó alapján nem megy. Szóval leginkább szórakozok. "Színt viszek a Decemberbe." És mivel részletes beszámolókat is tervezek, remélem a tiétekbe is ;)