társkeresés alapfokon 2.

Tegnap megvolt az első randi.
Ő volt az a srác, (az opcionálisak közül tulajdonképpen az egyetlen) aki egyáltalán nem ragadott meg a képei alapján, de annyira normális levelet írt, hogy beválasztottam. Jó döntés volt.
Iszonyúan vizuális típus vagyok. Az, hogy valaki hogyan ír, nálam egészen könnyedén lehet sorsdöntő. És itt még véletlenül se gondolok semmi komolyra: nem elveszett költőlelkeket keresek. Csak hiszem (és tapasztalom), hogy a személyiséget maximálisan tükrözi a szöveg külleme. Utálom, ha valaki nem használ ékezeteket. Tudom, hogy bizonyos billentyűzettel nehéz, de... akkor is utálom. Plusz ínyencség, amikor mindehhez még a mondatvégi írásjelek elhagyása is társul. Netán súlyos helyesírási hibák. Olyan szintű igénytelenség, amit már nem lehet kimagyarázni. Persze, értem én, hogy a "hogy vagy" kérdőjel nélkül is hogy vagy, de akkor is. Ne rohanjunk már ennyire.
De visszatérve a történethez, a srác, nevezzük P-nek, ezt gyönyörűen hozta is. Ékezet, pont, kérdőjel, még esküszöm, néha humorosnak is hatott amiket írt.
A városban találkoztunk. Egy szavam sem lehet: élőben is pont ugyanolyan volt. Olyan, mint a fényképeken, és olyan, mint az írása: rendezett.
Együtt él az édesanyjával. (Ezt hallás alapján nem éreztem problémának, hiába figyelmeztetett anya. Viszont amikor a rendelt banánturmixra ránézve azt mondta, hogy ezzel meg is van a napi bevitele, voltam olyan okos, hogy rákérdezzek, nem eszik gyümölcsöt? Nem, hangzott a válasz, nem szereti, hogy meg kell pucolni. A banán az egyetlen, mert annak egyben le lehet húzni a héját. Meg a konzerv ananász. Vagy barack. De ezeket is úgy, ha az anyja fogja, összevágja, és a kezébe nyomja egy villával. Amikor azt magyarázta, hogy milyen bonyolult a szőlő evészete - le kell csipkedni szemenként - már komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne boruljak sírva az asztalra.)
Valami együttesben basszusgitáros, de éppen válságidőszak van, úgyhogy ez tabutéma volt.
Imádja a régi amerikai autókat, nem túl régen vett egyet.
Építkezik, menhelyi kutyája van, imádja a régi épületeket, régen horgászni járt az apjával: bátran kijelenthetem, hogy mindent tudok róla.
És ugyanígy azt is, hogy ezzel szemben ő rólam semmit sem.
Az első másfél órában nem jött ki a számon 4 szónál hosszabb mondat. Meg a "hmm", "tényleg?", "ne mondd!" és "ez nagyszerű". Nem zavarta, hogy már rongyosra beszélte a száját, hogy néha megpróbáltam közbeszólni, hogy az ő italából egy korty sem fogyott, míg én már rég megittam az enyémet. Nem. Csak beszélt, beszélt megállás nélkül. Aztán nem tudom minek a hatására, de beugrott neki, hogy még egy szót sem szóltam.
"Mesélj magadról! De mégis miről? Bármiről. Hobbi, dilik."
Egy mondatot mondtam. Egyetlen egyet.
Rápillantottam, a tekintete éppen a terem túlsó felében kalandozott, majd megrázta a fejét, és csak ennyit hallottam: "Ez olyan, mint amikor én...". És kezdődött az egész elölről.
Feladtam. Addig még próbáltam koncentrálni: mikor azon kaptam magam, hogy teljesen máshol jár az agyam, azonnal visszahoztam magam a "földre". Ezután minek?
Az este végén felajánlotta, hogy hazavisz. Már az odaútra is volt egy meghívásom, de azt azonnal visszautasítottam: nem ülök be vadidegenek autójába. A 2 órás monológ alatt azonban egyértelműen kiderült, hogy ez a fiú még egy légynek sem tudna ártana - így a hazautat elfogadtam.
Fogalmazzunk úgy, hogy nem szabadultam könnyen. Fontosnak tartotta közölni, hogy még feltétlenül szeretne találkozni, és azonnal el is kezdte sorolni az opciókat. Hogy Ő mit szeretne csinálni.
A végső kegyelemdöfést azért az adta meg, amikor beszúrta, hogy az lenne a legjobb, ha elmennénk egy fürdőbe, ő beleereszkedne a forró vízbe, én pedig megmasszíroznám a vállát.


Az önzőség írásbeli tükrőződéseinek a felismerése ezek szerint még nem megy.



PS. Azért amikor ma kaptam tőle egy sms-t (a tegnap fantasztikusságáról lelkendezve, illetve a hétvégi szünetről sajnálkozva), egy pillanatra éreztem némi lelkiismeretfurdalásféleséget.