Körbenéztem. Az emberek ugyanúgy beszélgettek, mint 5 perccel azelőtt. Mintha mi sem történt volna.
Szinte nevetni tudtam volna a megkönnyebbüléstől.
Olyan érzés volt, mintha valaki, aki egészen idáig a mellkasomon ült, most leszállt volna. Újra kaptam levegőt.
Elindultam felfelé a lépcsőn.
Nem leszek dietetikus. Nem vagyok többé egyetemista.
Zúgott a fejem.
Az egész eddigi életem, minden amiben sok éven keresztül hittem, aztán elvesztettem: nincsen többé.
Lehullt a kényszer.
Kiléptem a körfolyósóra. Odaálltam a korláthoz, és felnéztem az aula díszes mennyezetére.
A délelőtt innen nézve szinte már valótlannak tűnt. A csirkeszárny hideg, sikamlós tapintása. Az érdes bőrön csúszkáló életlen kés. A tenyeremben széttörő csont zaja.
Valóság volt.
Az a valóság, ahol akkor bennem is eltört valami.
Eszembe jutott, amit apa mondott az év elején. Hogy azon gondolkozott mennyi idő után fogom azt mondani, hogy elég.
Nevettem, nem hittem el. És tessék. Megtörtént.
Nevettem, nem hittem el. És tessék. Megtörtént.
Jó döntés volt?
Egy mozdulattal megszabadulni mindentől, amit már elértem, és ami biztos, az ismeretlenért?
Nem tudhatom. De leírhatatlanul megkönnyebbültem.
És őszintén remélem, hogy ezúttal már a nekem szánt irányba tudom terelni az életem.
És őszintén remélem, hogy ezúttal már a nekem szánt irányba tudom terelni az életem.
PS. A képen látható csokis cukkinis süti kiindulópontja ezen recept volt.









