a meg nem valósult léböjtkúra

Már többször elhatároztam, hogy végigcsinálom.
Hogy szépen megtervezem, betartom, és minden szép és jó lesz, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.
Nem jött össze. Sohasem.
Mindig pontosan elképzeltem, kitaláltam az apró részleteket, táblázatot készítettem, a kezdést megelőző éjszaka pedig izgatottan feküdtem az ágyamban. Aztán az első napon az ötödik haskorgásnál feladtam. Mert egy puding vagyok.

Nálam ez nem az éhezésről szól.
Nem csak arról.

A helyzet az, hogy a viszonyom az ételekkel... nos, fogalmazzunk úgy tisztázatlan. Egyfelől ez jelenti az életem legnagyobb (és tulajdonképpen legboldogabb) részét, másrészről viszont a legtöbb problémámat is.
Ez a diplomatikus verzió.
A valós pedig az, hogy 13 éves korom óta evészavarral küzdök. Olyan, mint egy törött csont: egyszer zavar keletkezett a rendszerben, és azóta nem tud megjavulni. Ebben élek.

Ez az életem.

Erről szól a nap minden perce, minden egyes étkezés.
Számomra az evés nem kapcsolódik össze az éhséggel. Az esetek nagy többségében nem azért eszem, mert éhes vagyok, hanem mert szükségem van az evéssel kapcsolatos ingerekre. Az elkészítés folyamatára, a tapintásra, az illatokra. És legfőképpen: a rágásra.

Ennek a jelentősége akkor csúcsosodik ki igazán, amikor ideges vagyok: eszméletlen mennyiségeket képes vagyok eltüntetni, anélkül, hogy egy nüansznyival is teltebbnek érezném magam. Orális frusztrációkezelés, gondolom senkinek sem ismeretlen a fogalom.
Egyik süteményt tüntetem el a másik után, anélkül, hogy érezném az ízét. Már a hasamnál is érzek egy enyhe szorítást, de mintha nem jutna el az agyamig az üzenet. Elindul, de egy magasabb rendszer felülírja.
Megoldásként használom. Egy szánalmas felületi kezelésről, hogy a gyomromban lévő fájó szorítást kikapcsoljam.

Szeretnék meggyógyulni.
Kellett hozzá idő (méghozzá nem is kevés), hogy eljussak eddig a pontig, de sikerült. Már Én is szeretném. Lassan másfél éve próbálkozom intenzíven, hol több, hol kevesebb sikerrel, és még nem látom tisztán az alagút végét, de tudom, hogy meglesz.
És azt is tudom, illetve a tapasztalatok alapján látom, hogy kérhetek segítséget - de a feladat megoldása rám vár. Rám, nem másra.


A süteményes tányér felett találkoztam szembe Colette kiírásával. Megakadt a szemem a "tiszta fej" kifejezésen.
Elgondolkoztam.
Tiszta fej. Pontosan erre lenne szükségem. Végiggondolni - tisztázni az ételekkel való viszonyomat - ezt pedig lehetne bármikor jobban, mint a függőségtől való megvonásos állapotban?


Nos, nem tudom.
Miután egész délelőtt a fotel és a kanapé között ingáztam, és hiába ittam egyik gyümölcsturmixot a másik után, az éhségem nem szűnt meg (ellenben tej nélkül mindegyik túlságosan vacaknak és édesnek tűnt), nyomasztott, hogy hogyan leszek képes ilyen állapotban 45 km-t biciklizni, ráadásul a kávé hiányától a fejem is elviselhetetlenül hasogatott, úgy döntöttem feladom.

Ez van.

Még mindig puding vagyok.

csokis feketeszezámos muffin

Néztem a tévében a földön zokogó Julia Robertset, és görcsbe rándult a gyomrom.
Tudtam mit érez. Pontosan tudtam.
Szinte magamat láttam.
Én is ültem már így az ágyam mellett. Ugyanígy. Nyáron.
Ott térdeltem a felrepedezett deszkadarabokon, az arcom a kezembe temettem. A könnyeim átáztatták a pólóm.
Össze voltam törve.
Az összes keserűség ami bennem volt felszínre került. a saját gyengeségem iránt érzett gyűlölet, aztán a tény, hogy egyedül maradtam. A lemondás apa hangjában. Ki nem mondott cserbenhagyás.
Megrémített.
Most már nem segít más. nem oldják meg a problémámat. és egyáltalán, ötletük sincsen, hogy nekem hogyan kéne.
Az egész testem rázkódott a sírástól.
Sirattam magamat, az egész eddigi elpazarolt életem.
Felnéztem az égre, a holdfény megvilágította a lecsorduló könnyeimet. Van ott fennt valaki? Abban a nagy ürességben, lakik valaki? És ha lakik, miért nem mondja meg, hogy mit kéne tennem? Miért nem segít?
"Isten, kérlek segíts, hogy rendbe tudjam hozni az életem."
Kimondtam. Eleinte furcsa volt, hogy a semmihez beszélek, de nem volt vesztenivalóm. Elmondtam egy imát. elég sajátosra sikeredett, de a szívemből jött.
Hogy hittem-e? Elhittem, hogy segít? Nem tudom. Talán. De az is lehet, hogy nem. Azonban ott és akkor mindez nem számított. A lelkemnek szüksége volt kapaszkodóra.

A probléma azóta is fennáll. Külalakra ugyan változott, de az alapok megmaradtak. Nem találtam meg a megoldást. Abból a gödörből kimásztam,... át egy másikba.
Látom az eget.
A tiszta, kék eget.
Felém nyújtja a karját, de nem tudom elkapni. Nem érem el.

Elvesztettem a kapcsolatot önmagammal.
Az egész betegség talán ennyivé koncentrálódott. Buta megszokások és egy tudattalan test. Egy test, amelynek nincsen kapcsolata azzal, ami irányítja. Bábként rángatják. Hiába ad visszajelzést, az sohasem ér célba.

Meg kell találnom önmagam.
Az elvesztett kapcsot.
Vissza kell jutnom.

Mindez nem megy egyik napról a másikra. ez egy hosszú folyamat. Egy olyan út, aminek az összes lépését végig kell járni. Nincsenek kerülők.
Már elindultam az úton. Talán ott és akkor, azon a nyári éjszakán. Az imával.
Azóta is megyek. Lassan, apró léptekkel. kívülről nézve tűnhet úgy, mintha csak állnék, de belül tudom, minden nappal egyre közelebb vagyok a célomhoz. A film egyrészről megerősített, másrészről pedig elbizonytalanított. A saját jövőmet látnám azokban a képkockákban?

Nem tudom, hogy ki vagyok. Sejtem, de nem tudom biztosan. Most eldöntöttem: megkeresem.
Megtanulok újra élni. Élni, és nem csak írni róla.
Abbahagyni az evést, és elkezdeni őszintén élvezni az ízeket. Az életet.
Nem csak fényképeken keresztül, másoknak mutogatva. Megélve.
Minden pillanatát.

Ehhez kell a változás.
Itt is. Mert a blog a belőlem táplálkozik. A részem. Az a részem, aki keresgél.
Továbbra is lesznek fényképek, mert szeretek a gépemmel bohóckodni.
Lesznek reggelik, mert imádok reggelizni.
És írni is fogok, mert szükségem van rá.
De mégis.

Más lesz.


hozzávalók 6 darabhoz:

1/2 csésze kölesliszt
1/4 csésze törökmogyoróliszt
1/6 csésze őrölt fekete szezámmag
1/6 csésze kukoricaliszt
3 evőkanál hajdinapehely
1,5 nagy evőkanál kakaópor
3 teáskanál sütőpor
1 csipet só
1 tojás
1 nagy érett banán
3 evőkanál méz
1/4 csésze kókuszolaj
1/3 csésze író
4 evőkanál étcsokicsepp
2 evőkanál feketeszezámmag a szóráshoz

Keverjük össze egy tálban a száraz hozzávalókat, egy másikban a nedveseket, majd a 2 tál tartalmát. 
Melegítsük elő a sütőt 175 fokra. 
Osszuk el a tésztát 6 mélyedésben, szórjuk meg a tetejüket szezámmaggal, és süssük nagyjából 20 percig.

Mert így kerek

Mostanában kaptam néhány visszajelzést tőletek (többek között Selectfood Alíz is írt nekem a messzi Portugáliából - ezúton is köszönöm, nagyon-nagyon jól esett :)), amikből arra kellet, hogy rájöjjek, nem teljesen értitek a helyzetemet. Sok csodálkoznivaló ezen tulajdonképpen nincsen: egy kiragadott részlet valóban nem a leginformatívabb forrás.

A legtisztább az, ha elmondom a teljes történetet.
Az elejétől.
Elvégre nincs benne semmi szégyellnivaló, ellenben igen tanulságos.


Lányként, természetesen a hajhullás tűnt fel. Hiszen melyik lány ne kezdene el aggódni, ha az minden egyes érintésre csomókban távozna a fejéről?! Szerintem ilyen nincsen. Persze fejben aggódni könnyű, tenni már kevésbé. Illetve ahhoz több kell. Nekem az volt a végső pont, amikor egyik este az ágyban fekve véletlenül végigsimítottam a fejemen, és a koponyámon kívül már gyakorlatilag semmit sem éreztem. Mármint hajat. Volt sírás-rívás, olyan igazi, őszinte, szívfacsaró. Tiszta szívemből sirattam a hajhagymáimat. Aztán jött az elhatározás. Hogy holnap reggel szépen leülök a számítógép elé, és addig nem állok fel, míg nem találok valami megoldást.
Végignéztem a hajhullás összes lehetséges okát, elolvastam az összes növekedés-serkentő csodaszer ajánlását, de azért sejtettem, ennél árnyaltabb a dolog. Háziorvos, vérvétel, sok csillag.

Endokrinológia.
Mert hogy a változatosság kedvéért igen magas a tesztoszteron szintem is, női hormonok hiányában pedig nem ritka az efféle probléma. Amikor néhány telefon után megtudtam, hogy leghamarabb 3 hónap múlva van szabad időpont, komolyan eltűnődtem a pályamódosításon. És akkor még nem is beszéltem a magánrendelések tarifájáról.
Vártam. Eltelt a 3 hónap, és bejutottam. Hogy rögtön 2 helyre, az csak a saját pofátlanságomnak köszönhető. De meg vagyok győződve: 2 szem többet lát.
És milyen jó, hogy így gondolkodtam.

Az egyik szakember, egy hölgy, szinte azonnal ráírta a papíromra: PCO. A kezelés? Fogamzásgátló. Egyszerű, fájdalommentes, és minden problémám megoldódik tőle. Helyreáll a hormonháztartásom, újra lesz csilivili hajkoronám, a bőröm pedig teljesen megtisztul. Jól hangzik, nem? Mint a mesében.
Mindössze egy probléma volt. Én.
Meg az elveim. Hogy én aztán nem viszek be kívülről ilyen anyagokat. Na meg a legeslegnagyobb félelmem, hogy esetleg párnácskákat növesztek tőle.
Amikor ezen elméletemet neki is felvázoltam, és félénken hozzátettem, hogy mi lenne, ha más kezelésben gondolkoznánk, közölte, hogy akkor így maradok. Mert ez az egyetlen gyógymód.
Függőben hagytuk.

A Szent Imre Kórházban egy középkorú férfi vett a szárnyai alá. Ő is a cisztákra gyanakodott, de mérföldekkel szimpatikusabb volt, hogy egy csomó "alternatív" megoldást felsorolt. Mint az E vagy D vitamin. Meg hasonlók. Ezenkívül további vérvételeket írt ki.
Összesen hatszor jártam a rendelőben.
Ebből ötször negatív lelettel távoztam.
A hatodiknál már kissé ideges mosollyal ültem be a székbe. Hogy most akkor mi is van pontosan?! Elgondolkozva nézte a papírokat, majd a kezembe nyomta a paksamétát, és közölte, hogy az égvilágon semmi bajom sincsen. Fel kéne szednem néhány kilót, és minden problémám megoldódna. Úgyhogy keressek fel egy pszichiátert. Meg kezdjek el fogamzásgátlót szedni, mert a csontritkulás nem olyan jó dolog.

Döbbenten mentem haza. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy "sírjak". A józan eszem természetesen az előbbit diktálta, viszont ez egyben azt is jelentette, hogy újabb kiskaput zárok be. Mert tudtam.
Pontosan tudtam, hogy magasabb súlyon nincsenek problémáim. Egészséges vagyok. Mert ha minden testi funkcióm működik, újra túlsúlyba kerülnek a női hormonok, abbamarad a hajhullás, és a ciszták száma sem nő tovább, tekintve, hogy ki tudnak jönni.

Kellett pár nap, de döntöttem.
Elkezdtem telefonálgatni, de valahogy úgy tűnt az egész világ összeesküdött ellenem: minden, az adott témával foglalkozó szakember feladata a praktizálást. Több hónap után jutottam el a mostani doktornőmig. Közben rájöttem, hogy nem szabad elvárásokat felállítanom. Még egy Fekete-doktornőt úgy sem fogok találni. Örülnöm kell annak, ha bárki hajlandó segíteni. Mert egyedül nem megy. Ez egyértelmű.
Itt tartok most. 8 kezelés után látványos eredményt ugyan nem tudok felmutatni, mert a súlyom szerintem egy dekát sem nőtt, de azt elmondhatom, hogy nagyon szeretek hozzá járni. Nem beszélgetünk semmi húdenagyonextraéskülönleges dologról, inkább csak a hétköznapokról. Illetve elmondom neki az itt már leírt - tehát átgondolt, megélt, feldolgozott és leszűrt - konklúzióimat, amik nagyon tetszenek neki, de sokat nem tud hozzátenni, ami teljesen érthető, mert ezek a gondolatok már készen vannak. Hosszú évek kemény, önismerettel eltöltött óráiból és a tucatnyi lelkemre ható kezelésből építkeznek. Szóval nem nagyképűsködésből mondom, de szinte tökéletesek.
Amit viszont nagyon szeretek, és alapvetően a kezelések lényegének érzek: azok az elejtett mondatai, amik napokkal később az eszembe jutnak, gondolkodtatnak, azok az apró tanácsai, amik abban a helyzetben primitívnek, és butaságnak tűnek, a későbbiekben viszont az adott szituációban eszembe jutnak, és mikor megpróbálom alkalmazni őket, azt látom, hogy működik. Jó. Hasznos. És a sikeren felbuzdulva beépítem őket a mindennapjaimba.
Szóval fejlődök. Nem mindig azonnal, sokszor hasraesem, de haladok. Előre.

Segítséggel, de mégis: önerőből.
Végigélem a változásokat. És ez lesz az, ami miatt ki fogok jutni az alagútból, és ami miatt nem tévedek oda vissza többet.

Stresszkezelés haladóknak

"Igen, én is várom, biztosan nagyon jó lesz. Meg tökre szeretlek titeket... illetve nem mindenkit, de titeket igen."
Majd cinkosan rákacsintok: "De tudod, ha nem szeretnélek, akkor is ezt mondanám."
Póki megrázza a fejét. "Nem. Te nem olyan vagy."

Már nyílik válaszra a szám, de visszacsukom. Tényleg nem olyan vagyok.
Ha valakit nem szeretek, nem utálkozom hangosan, egyszerűen kerülöm a társaságát.
Mert jogunk van másokat nem szeretni. Nem kedvelni. Sőt. Állítom, hogy akkor voltál valaki az életben, ha volt legalább 1 ember, akivel nem egyezett a véleményed. Mert az azt jelenti, hogy már volt.
Ahhoz azonban nincsen jogunk, hogy a saját nemtetszésünkkel tönkretegyük bárkinek is az életét.

Jómagam megosztó személy vagyok.
Aki szeret, az általában nagyon, aki nem, az kifejezetten nem. Köztes változatról még nemigen hallottam.
Nem mondanám, hogy azt tűztem ki életcélomul, hogy kilógjak a sorból. De nem szeretnék egy lenni a sok közül. Az eddigi tapasztalatok alapján szerencsére nem is így vagyok programozva. Persze az is lehet, hogy tudat alatt alakítottam, alakítom így az életem. Igen, ez a valószínűbb. De én ezzel elégedett vagyok.

Veszekedni viszont nem szeretek.
Pláne felnőttekkel. Olyan megalázó.
Kisebbként mindig abban reménykedtem, hogy igen, majd ha megnövök, már nem kerülök ilyen helyzetekbe. Aztán tessék, megnőttem, és pont ugyanolyan. Mert a felnőttek is veszekednek. Pont ugyanúgy, mint a gyerekek. Csak mivel ők már felnőttek, ez még sokkal rosszabb.

"Beszéljük meg."
Nem, köszönöm.
Semmi kedvem hozzá.
Nem látom értelmét, és nagy valószínűséggel csak még rosszabbul érezném magam. Vagy elkezdenék sírni, a torkomban lévő gombócból tippelve.
És azt sem tartom a beszélgetés mintapéldányának, ha csak az egyik fél beszél, ráadásul kizárólag arról, hogy a másiknak min kéne változtatnia. Nem feltételes módban. Arról, hogy min változtasson. De sürgősen. Mert ez őt idegesíti.
Ha valaki egy mondatot sem tud végigmondani, mert ahogy levegőt vesz, a másik közbevág. Vádaskodik. Tudom-tudom, ez is egy módszer. De vezet ez bármiféle megoldás felé is?

Amúgy sem magyarázatra vágyom. Elegem van az üres szavakból. Ennél a pontnál megkapom, hogy akkor ő most szerintem hazudik.
Istenem. Hát nem csak a fiúkkal nehéz?
Magyarázzam el egy nálam majdnem 2-szer idősebb embernek, hogy ne legyen már ilyen fafejű? Nem teszem.

Mindössze annyira vágyom, hogy érezzem a változást. Hogy ne kelljen magam rosszul érezni. Ne kelljen feszültségben élnem.

Mert azt sajnos, nem tudom kezelni. Feldolgozni. Képtelen vagyok rá. Gyűlik, gyűlik a lelkem egy eldugott bugyrában, aztán egyszer csak megtelik. És akkor borul a rendszer. Durván.




Utána persze mindig megbánom. Van egy gyönyörű, egészséges, testem, én pedig tönkreteszem. Normális vagyok? Hogy pusztíthatom magam ilyen módon?!
Kérdések, amikre nem tudok válaszolni. Csak azt tudom, hogy csinálom. Már 7 éve. Szeretném abbahagyni. Leállni, abbahagyni, elfelejteni. Azt sem tudom egyáltalán idáig hogy bírtam.

De egyedül nem megy. Segítség kell. Ha kell, többféle.
És ez nem szégyen. Vagy gyengeség. De ennek a felismeréséig is el kell jutni.

ATE #4 - Bad Kleinkirchheim

február 9.
00.13 - 6 órányi autózás után megérkezni a mínusz 10 fokba, majd az ágyamra hanyagul rádobott sínadrágból szembesülni a ténnyel, hogy otthonhagytam az enyémet. Felbecsülhetetlen.
A ház egyébként valami elképesztően gyönyörű (feltételezem a környék is, bár tekintve, hogy koromsötét volt, amikor megérkeztünk, még nem sok mindent láttam), rengeteg vintage és dizájncuccal telepakolva. Tökéletes.

09.25 - Reggeli közben apa megkérdezte a tulajt, hogy hol tudunk a környéken sínadrágot venni. A Pasi készségesen elmagyarázta merre találjuk a legközelebbi Hervist, majd 10 perc múlva visszajött, és a kezembe nyomott kettőt, hogy válasszak melyik tetszik.
Az idő is javult: már -6 fokot mutat a hőmérő.

21.49 - Szétmegy a fejem. Már belemasszíroztam egy jókora adag arckrémet (a kozmetikusom elájult volna) de még mindig nagyon forró. Pedig semmi oka rá, ilyen gyenge napot szerintem még soha életemben nem zártam. Alig mentünk valamit. Jó, nem rajtam múlt, rengeteg teljesen kezdő volt velünk, de akkor is. Kifejezetten elégedetlen vagyok magammal. Főleg, hogy vacsi után vagy 6 energiakekszet eltüntettem. De volt az 7 is. (Csekély vigasz, hogy legalább én sütöttem.)
Ráadásul a térdem is fáj. Nem lila, már megvizsgáltam, de hát tudjuk: ami késik, az nem múlik.


február 10.  
18.50  - Fürdés után testápoló helyett izomlazítóval kenegetni magad. Fiinom. Apával fasírtban lenni már kevésbé. 
U.t.á.l.o.m. Miért történik meg mindig?! Olyan szinten rosszkedvű leszek tőle, hogy szinte már el is felejtettem a gyönyörű napsütést. Pedig volt. Szinte egész nap. Olyan igazi hétágú.
23.09 - Hajni berakott egy adag felkockázott csirkehúst a mikróba. Hogy majd az meggrillezi. Grillfunkcióval. Mert a dietetikus azt mondta, hogy grillezett legyen. 20 percnyi zúgás és kifagyasztás (ki kellett nyitni az ablakot, mert nagyon büdös volt) után a férje kivette, hogy megnézze elkészült-e végre, de amikor odahajolt hozzám megerősítést várván a nyers állapotról, egy véletlen mozdulattal a földre borította az egészet. Gyorsmenetben összekapkodtuk, majd jött az a brilliáns ötletem, hogy mivel még úgy is elég nyers (ennyit a mikrós grillről), mossuk meg, fűszerezzük újra, és süssük ki serpenyőben. 
Így húst sütöttem. 
Néha magam is komolyan csodálkozom miket meg nem csinálok a közösségért.


február 11.
20.19 - Eddig ismeretlen, még az anatómia tankönyv által sem említett izomcsoportokra bukkantam a fenekem környékén.
Aztán az utolsó kettő "használjukkiazutolsóperceketis" csúszásnál sikerült összezúzni magam. Jelenleg csak fél fenéken vagyok képes ülni. A térdemről meg ne is beszéljünk.

 A ház árában benne van a kontinentális reggeli, de biztos ami biztos alapon, azért gondoltam magamra: énsütötte pumpernickel kenyér (sajnos nem működött teljesen az élesztő), sült répás diós krém, és egy tálkányi cékla, retek, répa saláta.
Meg kávé. 2x. De csak mert kicsi  bögre.

 Az ebédem is nevezhető "szokásosnak", eddig minden nap ezt ettem. 
Tea, egy alma, narancs, és 4 db "energiakeksz". (Szintén otthoni ügyeskedés - már kifejezetten sajnálom, hogy nem írtam le miket tettem bele. Na majd legközelebb. Amúgy iszonyú finom, egészséges, naná, és szerintem bőven elég édes is, a 17 dkg aszalmány megteszi a hatását.)

Amúgy úgy jöttem el otthonról, hogy na majd valamelyik nap mindenképpen eszek egy jó kis igazi osztrák germknödelt, de tartok tőle,hogy ez el fog maradni, mert vagy nem volt a hüttében, vagy úgy éreztem, hogy ha ilyesféle komolyabbat eszem napközben, bepunnyadok, vagy annyira nem lesz erőm mozogni, hogy úgy kell majd legurítani a hegyről. :)

Mivel a vacsora önellátós, egy heti menütervvel és a hozzá szükséges alapanyagokkal/eszközökkel jöttem el otthonról. (Áldom az eget, hogy eggyel többet írtam össze,mint kellett volna, mivel a curryhez valahogyan a fél cuccot elfelejtettem.)
Fűszeres paradicsomszósz juhtúrós mentás kuszkuszgolyókkal, hmm, egész jó volt! És praktikus is, mert előző este megcsináltam, ma pedig fürdés után csak be kellett dobni a mikróba egy 4 percre, és már ehettem is!

 Vacsi után (és előtte is) egy alma, meg kávé. Egy. DE hatalmas bögrében. Feltételezem a napközbeni nagyobb mértékű mozgás hatása, de hiába eszem meg a máskor teljesen elegendő ételt, éhes vagyok. Vagy csak unatkozom? Nem tudom. Hogy maradjon holnapra is kekszem, direkt mogyorót ettem (sajnos majdnem kétszer annyit, mint a képen látható), de édeset is kívántam, így végülis a kekszem is elfogyott (6 db!!), meg a maradék pumpernickelem is betermeltem. Nagyjából akkora mennyiséget, mint amit az előző 3 napban összesen ettem. (Jó, az nem volt olyan sok.)  
Hihetetlen. Mint valami kívánós terhes.
De az a legbosszantóbb, hogy tudom, hogy nem vagyok igazán éhes (illetve nem lehetek), tudatosítom magammal/magamban, és mégis eszem:
a, bánatomban
b, unalmamban
c, internetezés közben (észre sem veszem mennyit fogyasztok --> sokkal többet, mint amennyivel már jóllaknék! Felismervén ezt, már egy jó ideje ki is iktattam, az ilyen nemotthoni helyzetek azonban felülírják a szabályokat.)
d, hamar ráunok dolgokra, ha sokszor eszem egymás után. Így ez akár felírható az egyhangú reggelik, és változatlan édesség számlájára. Én szegény. Jódolgomban már azt sem tudom min sírjak...

Hmm, erősen gyanakszom az utolsó kettőre.

Hétfői Hangulatok: orvos és körömlakk

Na, ezt a napot egyáltalán nem így terveztem. Azt megreggelizem, intézek magamnak egy kis receptfelírást, majd szép nyugiban nekiállok főzőcskézni, és elmegyek a kutyával piknikezni a "közeli" tóhoz.
A kinti ebéd már felkeléskor egyértelműen törlődött, hála a brutális szélnek. Ez kicsit visszavett a lelkesedésemből, de azért igyekeztem.
Orvoshoz mostanában elég sokat járok, ugyanis iszonyúan hullik a hajam. Brutálisan. És az a legborzasztóbb, hogy most már látszik. Nagyon. Vagy 4x ennyi volt.
Szóval most kivizsgálás alatt állok. Az előző vérképemből kiderült, hogy egy kis vaspótlás nem ártana - szedem is szorgalmasan, egy szem folsav és C-vitamin társaságában. A várva várt hatás azonban elmaradt. Jó, nagyon tetszik, hogy a körmöm 2x olyan gyorsan nő meg nem töredezik, de mondjuk a hajam semmit sem változott. Sőt. Szerintem egyre rosszabb.

Így ha már úgyis arra jártam vasat feliratni (tudjátok milyen hamar megeszek egy dobozzal?!), gondoltam kampányolok egy kicsit a másfajta megközelítésért. Sikerült: 4 féle beutalóval távoztam. Sajnos a nőgyógyászat úgy elhúzódott (üldögéltem vagy 2 órát), hogy a vérvételisek negyed órával előttem lehúzták a rolót. Így az holnapra csúszott.
Hurrá, kelhetek hatkor.

Aminek tulajdonképpen semmi értelme.Mert áltatgathatom magam, hogy biztos valami rajtam kívülálló ok miatt van az egész, de a lelkem legmélyén tudom, hogy nem. Tökegyszerű a válasz.
Összefügg a súlyommal. Ugyanis egy bizonyos pont alatt szépen elmaradoznak a női működések, ezáltal hormonálisan borul a rendszer, és itt a baj. Jelenleg a hajhullás.
Akár azt is mondhatnánk, hogy ismerős a helyzet. Hogy visszaestem, és "ebből megint kórház lesz". De nem. Mert ez most már egészen más.
Nem "nélkülözök". Nem koplalok. Sokszor, sokfélét eszem. Minden "tápanyagcsoprtból. Csak ésszel.
Mozgok. Mert kell. Szükségem van rá.
Igyekszem a gondolkodásmódomon változtatni, ami kihat az étkezésemre is. Pozitívan.
Jól érzem magam. A külalakbeli elfogadással még mindig vannak problémák, de... minden nem lehet tökéletes. És félek, hogy ez nem is lesz az soha. Mert nem tudok elszakadni ezektől a fusztrációimtól.
De most egészen jó. Sőt.
Azt is mondhatom, hogy kiegyensúlyozott vagyok. Annyira, mint még talán soha. Vagy iszonyú régen.


Hol itt a baj? - lehetne kérdezni. Nekem sehol. Csak a jelek szerint ez mégsem olyan szuper.
És hiáb tudom a megoldást, várok. Várom, hogy valaki kimondja. Mert magamtól nem megy. De úgy sem fog.
Úgyhogy inkább azt várom, hogy valaki adjon valamit. Valamit, amit beveszek, és hiphopp minden helyrejön. (Leendő orvostanhallgatóként csak gratulálni tudok magamnak, mert ugye a kívülről bevitt hormonok leállítják a saját termelést, így ha abbahagyja a szedést az illető, jó ideig, vagy rosszabb esetben egyáltalán nem indul újra a saját gyártás. Éljen az emeltbioszérettségi.)
Na jó, nem. Nem vagyok az a gyógyszeres típus. Sőt. Kifejezetten ellenzem. Hiszek abban, hogy az étel az maga az élet. Az vagy, amit megeszel. Tehát táplálkozz helyesen. És én azt teszem, Vagyis nagyon igyekszem. Akkor meg miért...?

Ezek után az ebédfőzés is elmaradt, csak egy zöldborsós kencét volt erőm összeturmixolni. Hogy én mennyire szeretem a borsót! Valami isteni! Jó sok kaporral... (valamikor tervezek egy sokpástétomos posztot, majd ezt is odabiggyesztem)

Dinnyéztünk is, de sajnos igaz a hír: már nem finomak a dinnyék. Édesnek édes, de... valahogyan nem az igazi. (Pedig nem akartam elhinni amikor a zöldséges mondta - náluk elfogyott, így mentünk máshova - azt hittem csak ránk akarja tukmálni az áruját.)
:D Azért még párat biztosan elpuszítok, nagyobb függő vagyok én ennél. Hiszen így is majdnem egy teljes évet kell várni, hogy újra legyen!!!


És az olvasás sem maradhatott el. (Pedig a várakozás alatt is végig ezzel igyekeztem elfoglalni magam.)Számomra volt a legfurcsább konstatálni, hogy mennyire rákaptam.
Pedig nem köt le. De azért néha jó. Mostanában. Túl sok a szabadidőm, na.
És a Schaffer Erzsébet könyvek pedig igen jók. Anyának hála megvan az összes.