Torta eperrel, rebarbarával és tojáshabbal

Vannak utak az ember életében, amiket bármikor végig tudna járni. Csukott szemmel. Amikor annyiszor megtetted már, hogy a lábaid maguktól tudják a helyes irányt, vagy éppen a megállást a lámpánál.
Pont egy ilyen úton tekertem hazafelé, amikor az ábrándozásból felpillantva egy igen érdekes kép tárult a szemem elé. Sötétebb bőrű nő, egyik kezében cigi, másikban gyerek, blúz kigombolva, mellbimbók meg az arcomba meredve. Mert a kölyök éppen szünetett tartott a reggeliben.
Azt hittem rosszul látok. De nem. Ugyan vissza nem fordultam, meg biciklivel voltam (így viszonylag gyorsan történtek az események), nem káprázott a szemem.
A roszullét kerülgetett. Undorítónak tartom az ilyen igénytelen embereket.
Félreértés ne essék, nem a cigányokkal van bajom. Nem. Azokkal a cigányokkal (meg fehérekkel is, persze) van bajom, akik egésznap az utcán lófrálnak, mert luxus dolgozni, akik bejönnek a házunkba és rajtakapom, ahogyan a kabátomban matat, akik miatt át kell mennem az uttest túloldalára, mert nem tudom, hogy melyik pillanatban esnek nekem csapatostul, hátha találnak nálam valami eladhatót.

Ezért tart itt ez a világ, ahol. Miért van az, hogy egyre több helyen látok velem egyidős, vagy alig néhány évvel idősebb lányokat hatalmas hassal vagy már gyerekkel? Miért szül valaki, ha nem tudja felnevelni? Csak azért, hogy több legyen? Minek?????? Ezekből a kölykökből nyilvánvalóan nem lesz SEMMI, csak ők is mennek az utcára, illetve később a hivatalba segélyért.
És kapnak. Naná, a hátrányos helyzetűeket támogatni kell.
De a legnagyobb szégyen az, hogy ezalatt mások hasonló összegekért napi 10-12 órákat dolgoznak.
Valakinek nincs igénye élni? Munkálkodni? Fejlődni? Miért nem lett az ilyen virág?!

Nem tudom hova tenni ezeket a dolgokat.
Mint ahogyan a hajléktalankérdést sem.
Én tényleg nagyon sajnálom őket. És szívesen segítek is nekik: 2 télen keresztül jártam egy szervezettel vacsorát osztani (csak sajnos megromlott a viszony), meg néhanapján 1-1 Fedél Nélkül magazint is vásárolokl. (Bár nálunk ez anya "tisztje".) Az szerdai ételosztások tanulságos élménynek bizonyultak. Sokukat megismertem, és nagyon meg is szerettem őket. Meg ők is engem. Értékes emberek. Nyilván nem a részeges, beszélnisemképes személyekről beszélek, hanem a többiekről. Sokan közülük dolgozóemberek (volt aki a vállalkozását építgette), csak éppen otthonra nem futja. Meg sokszor ételre. Na őket sajnálom.
Aztán van a másik véglet, aki a különböző élelmiszerüzletek előtt áll, és elkéri a kocsidat. Hogy hadd tolja vissza. Ez az, amit nem szeretek. Egyszer beszélgettünk anyával, hogy gyakorlatilag egy fél perces "munkával", 100 forintot keres. Mikor kap ennyit egy dolgozó ember?
Szóval ezeket az embereket én el szoktam küldeni. Illetve nem jutok el odáig, mert alapból nem szoktam kocsit használni. Anya nem. Megbeszéljük, hogy nem fogja odaadni, aztán megsajnálja őket. Hogy nézzek rá, hogy néz ki.
Valóban. Szánalomraméltó. Kék-barna pizsama, bokáján fásli, meg egy elöl már teljesen szétszakadt szandál. Régen talán még lehetett cipőnek nevezni.
Most erre mit mondjak? A szívem megszakad. De ez az élet? Hogy mindenkit lehúzok 100 forinttal? Azért ha kiszámoljuk, hogy 1 nap hány kocsit tol vissza, nem olyan rossz összeg jön ki. Nyilván, túl sok mindenre nem elég (sőt, igazából semmire), de akkor is.
Dolgozni? Hmm? Valamit?
Apa mindig azt mondja, hogy aki akar, az talál munkát.

Az a szomorú, hogy a mostani magyar/világbeli viszonyok mellett, én ezt ennyire kategorikusan nem merném kijelenteni.

Elkalandoztam, bocsánat. Méghozzá jócskán.
Pedig egészen másról akartam írni.
Például arról, hogy milyen hihetetlen, hogy már a legelején tudtam, hogy részt szeretnék venni Ízek és Utazások blogszülinapi "buliján", erre a határidő utolsó napján "csúszok be a célvonalon"? Ejj, régen nem vol jellemző rám ez a hanyagság. Hiszen azonnal tudtam mit szeretnék. Sósat, finomat.
Végül lett ez. Ez is isteni, csak éppen édes. És semmi köze az első elképzeléshez.
Akinek még nincs elege az unalomig ismételt eper-rebarbara párosból mindenképpen próbálja ki, mert valami elképesztően finom kombinációt ad, ahogyan a pici tésztán krémesre sülnek a gyümölcsök.
A tojáshab meg...tojáshab. Laktovegetáriánusok hagyják ki. Mert amúgy tökéletes a süti, a tésztájában alapból nincsen.

És akkor ezúton is nagyon boldog "blogszülinapot" Évi! :)



 Hozzávalók egy 18 cm-es tortához tortácskához:

10 dkg liszt

1 teáskanál szódabikarbóna

3 evőkanál tejföl (20%)

3 evőkanál napraforgóolaj

2 evőkanál cukor

A lisztet, szódabikarbónát, sót és cukrot összeszitáljuk, majd az olaj és tejföl segítségével egy igen lágy, de kézre már nem ragadós tésztát "gyúrunk". Kivajazunk egy 18 cm-es kapcsos tortaformát (a szélét is), és belenyomkodjuk a tésztát, közben ügyelünk rá, hogy a szélére is húzkodjunk egy kisebb peremet.

20 dkg piros rebarbara (tisztítva)

15 dkg eper

2 teáskanál vaníliáscukor

1 csapott evőkanál kristálycukor

2 tojásfehérje

1 evőkanál porcukor

Vizet forralunk egy edényben. 

A rebarbarát 5 centis darabokra vágjuk, majd  a már lobogva forró vízbe 15 másodpercre beleszórjuk, és szűrőkanállal kiszedjük. Jól csepegtessük le. (Érdemes megtörölni óvatosan.)

Keverjük össze a félbe/negyedbe vágott eprekkel, óvatosan forgassuk össze a cukorral, majd töltsük a tortánk közepébe. (Az eredeti recept szerint meg kellett volna szórni piskótamorzsával a gyümölcs alatti tésztát, de én elfelejtettem, és így sem ázott át.)

Előmelegített 175 fokos sütőben 20-25 percig süssük a tésztát.

Ezalatt a fehérjékből verjünk kemény habot (ebből csak egyet írt a könyv, meg nekem is pont 1 megmaradtam volt, de az egy kevés, kettővel szebben lehet dolgozni), a legvégén dolgozzuk bele a porcukrot is.

Az első sütési idő után vegyük ki a tortánkat, kenjük el a tetején a habot (lehet vele játszani, hogy hogyan lesz csapzott), majd még 4-5 percre tegyük vissza, hogy a fehér szín egy aranybarna árnyalatot kapjon.

Forrás: Kis torták és minisütemények

A mai bioszverseny valamelyest visszaadta a biológiába vetett hitemet.
Végre.
Újra látok fényt az alagút végén.

Ismét zöldségkrém, ismét egy nagy kedvenc. Mert a cékla annyira finom.
DE tényleg. Van egy igen sajátos édeskés-földes íze, ami hihetetlenül jól passzol a dióhoz. És a fokhagymához. Meg valószínűleg bármihez.
És bevallom, eleinte ódzkodtam a gondolattól, hogy nyersen turmixoljam össze, de azért kipróbáltam. Bingó. Telitalálat.
Próbáljátok ki ti is.

Frissen a piacról: zsenge borsós-gombás árpa tofuval és kaporral

Moody, moody, moody.      May I be the moodiest person?

Gondoltam kitalálok valami ütős kis bemutatkozást az angolérettségire, úgyhogy elkezdtem olyan szavakat keresgélni, amiket a legjellemzőbbnek vélek. Elsőnek rögtön ezt szúrtam ki. Szomorú, de ez a valóság. Kegyetlenül változékony vagyok. Mint ez a mostani időjárás. 10 percen belül kétszer meg lehet ázni, én ennyi idő alatt akár 4-szer is eljutok a felrobbanásig. Van stressz meg nyomás bőven, na. Kikapcsolódás meg kevés. (Szoktam nevetni, amikor látom a kiírásokat, hogy "már csak 3 hét és vége". Minek???? Drágáim, ezt én mondhatnám, ti 3 hónap múlva ugyanott folytatjátok tovább. De nem mondom. Meg tulajdonképpen én is folytatom, csak máshol.  Remélem.)

De a piacozás egy jó alternatíva. "Szülői vezetéssel" szinte sohasem jártunk, ez is saját felfedezmény. Mármint, hogy milyen jó.
Mert az. Sokkal szuperebb itt venni még egy fej salátát is, mint bemenni a Tescoba, és ott megtenni ugyanezt.
Emberibb.
(Még akkor is ha egy kész tortúra abban a tömegben létezni, és minden öreg banya keresztülrángatja a lábamon a húzós kocsiját, mert ő nem fér el.)

Így született meg a szombati ebédem. Teljesen spontán, mert egyáltalán nem terveztem borsót venni, csak mikor minden második árusnál láttam kirakva, akkor ütött szöget a fejemben. Kis naivan úgy képzeltem, hogy majd egészben ezsem meg, csak levágom a kemény végeiket. Mikor ezt az elképzelésemet felvázoltam az eladónak, csak csóválta a fejét, hogy ő még ilyent nem hallott, hogy valaki megeszi a borsó héját.
Itthon aztán konstatáltam, hogy ez nem nagyon fog összejönni, mert ez már nem az általam elképzelt zsenge cukorborsó, hanem kemény, jó szálas  külsejű kifejtős borsó. Így kifejtettem.
Aztán egy picit megpirítottam. Gombával, tofuval. És ennyi.
De nagyon-nagyon finom. Az egyszerűsége, és frissessége miatt.

A kapor amúgy szintén váratlan vendég volt. Nem tudom, hogy most van a szezonja, vagy mi, de annyi volt belőle, hogy teljesen belengte az illata a teret. Beköltözött az orromba is. Naná, hogy vennem kellett!


Hozzávalók 1 személynek:

olívaolaj

1 nagy maréknyi aprószemű barna csiperke

10 dkg friss zsenge borsó

7 dkg tofu

3 dkg árpa

3 nagy szál kapor

só, őrölt mustármag

Az árpát előző este beáztatjuk, majd másnap puhára főzzük.

Egy serpenyőben egy pici olívaolajat hevítünk. A meghámozott gombát egészben rátesszük, és 3 perc után hozzáadjuk a borsót, majd pár perccel később a tofukockákat is. Addig pirítjuk, míg egy icipicit meg nem sül a külseje (a borsónak). Ekkor hozzáadjuk a főtt árpát, és addig "főzzük", míg teljesen száraz nem lesz. Ekkor levesszük a tűzről, ízesítjük a mustárporral, és belevagdossuk a kaprot is.

Azonnal tálaljuk.

Csokis-diós biscotti

Összetört álmok.

Leginkább így tudnám magunkat jellemezni.

Illetve sok ismerősömet, magamat (még) nem. Lemondtak a vágyaikról, keresik a b és c terveket.

Szerintem ez helytelen. A vágyak...azokért élünk, nem?

Bár a mai körülmények között egyáltalán van még realitása az álmodozásnak?

Ez a kis órmótlan pedig a legelső sütim a Marától ballagásra kapott könyvből.
És a legelső biscottim. Vagy cantuccinim. Ki hogy hívja.
De nem az utolsó. Az tuti. Hiszen roppant egyszerű, nagyon csokis, és igazi dobozsüti: sokáig eltartható/rájárható. Inkább az utóbbi.
Jómagam is rákaptam, hogy ebéd után elrágcsáljak egyet-egyet (vagy éppen kettőt-hármat), pedig mikor megcsináltam azzal a mondattal nyomtam anya kezébe, hogy "akkor ez mind a tiéd, meg Palié, mert annyira szerettek borozni". (Nem mondtam még? Ez egy olasz édesség, amit előszeretettel mátogatnak édes desszertborba. Nem is árt neki, nélküle kissé fogkitörős a dolog...)
De mit csináljak, ha egyszer annyira hívogat... és még az én ízlésemnek is teljesen megfelel, mert nem az a nagyonédes valami, hanem az étcsoki kesernyés íze és a pirított dió aromája dominál.
Viszont a lelki béke kedvéért már gondolkozom egy vegán, mentes verzión.


És egy kis közérdekű: Tegnap rászántam magam, és sikeresen elkészítettem a blog fb-os oldalát. Nagyon kis ügyes vagyok. 
Gyertek, csatlakozzatok hozzám ott is, hogy az apróbb agymenéseimet is megismerjétek :)  
Ide kattinva tudjátok megnézni :)

Hozzávalók 18 nagy db-hoz:

20 dkg liszt

18 dkg cukor (aki édesen szereti, tegyen bele többet)

10 dkg pirított, majd lehéjazott dió

4 dkg kakaópor

7 dkg étcsokoládé (min 70 %)

2 nagy tojás

2 teáskanál kávépor

1,5 teáskanál szódabikarbóna

1 csipet só

A lisztet, sót, szódabikarbónát és kakaóport összekeverjük egy tálban.

A tojásokat és a cukrot szép fényesre keverjük. Hozzáadjuk a kávéport, durvára vágott étcsokit és pucér(!) diót, majd a száraz hozzávalókkal együtt tésztát "gyúrunk" (inkább bicepszre gyúrva keverünk) belőle.

Előmelegítjük a sütőt 180 fokra.

A tésztából egy alkar vastagságú (igen, mindenki nézze csak szépen a sajátját) hengert formálunk, amit sütőpapíros tepsire fektetünk. 25 percig sütjük, majd kivesszük, és 10-15 perc alatt kihűtjük.

A sütő hőmérsékletét vegyük vissza 165 fokra.

A már kissé szétterült rudunkat felvágjuk 2 cm vastag szeletekre, és az egyik vágott felükkel lefelé visszarakosgatjuk a sütőpapírra.

Ezután még kb. 10 percig sütjük, míg a belseje is kissé mattá nem válik.

Jól záródó, eldugott dobozban tároljuk, és mártogassuk. Tejbe, kávéba, borba.

Forrás: Édességek aranykönyve

Rózsa(szín) világ :)

Nagyim holnap lesz 72 éves. (72. Úristen. Annyira nem látszik rajta, de mégis... van, hogy eszembe jut, mi lesz majd velünk. Nélküle... Egyenlőre elképzelni sem tudom. És nem is akarom.)
Mivel ajándékkitalálásban nem vagyok túl jó, szeretem a szülinapokat tortával köszönteni. Ahhoz mégiscsak jobban értek.
Ezt a helyzetet egyedül talán az érettségi írta/írja felül, mert nem voltam benne biztos, hogy lesz időm/kedvem csinálni valamit. Illetve nem, valamit készíteni mindig van időm. DE most nem valamit akartam, hanem olyant, amit ha meglát, büszke lesz rám. Mert nekem ez fontos. Ő az a személy, akinek mesélni szoktam arról, hogy miket csinálok, ő az aki felkutatja az ismerősei által javasolt "egy cukrászpalántának nélkülözhetetlen irodalmat", és nem utolsó sorban ő a "főszponzorom" is. (Az a heti 2 doboz tojás nem semmi, főleg, hogy alig eszünk. Leginkább sütni szoktam belőle, de mostanában nem volt túl sok időm, így  többször megesett, hogy egyszerre 70 tojás sorakozott az egyik polcon.)

Külsőben mindenképpen valami elegánsat álmodtam meg, mert 72 év, azért mégicsak 72 év. Nem egy sugarshopos tinidízájn. Csak azok a rózsák... Virággyártásban nem vagyok egy nagy spíler. Sajnos. Pedig látom, hogy mások milyen gyönyörű élethű dolgokat készítenek: nekem nem sikerül. (Ugyanígy vagyok a figurákkal is.)
DE tekintve, hogy a másik verzióhoz barna színt kellett volna kevernem (amiben szintén kegyetlen rossz vagyok), legyen a kisebbik rossz alapon a rózsákat választottam. Milyen helyesen.
Mert sokkal jobbra sikerültek, mint számítottam. (Meg amilyen az első volt.)
Közel sem tökéletes, de ezek szerint fejlődőképes vagyok. Csak gyakorolni kell :)  (Ha ezen múlik, hamarosan belefulladunk a marcipánrózsákba. :D )


A másik gyenge pontom az íz. Mármint konkrétumok nélkül kitalálni valamit. Annyira nehéz! Hál istennek nem az ötlethiány, sokkal inkább a tumultus miatt. Egy-egy ilyen alkalommal képzeletben 5-6 különböző komplett tortát összerakok. És akkor még a kis hibridekről nem is beszéltem.
Most anyához fordultam tanácsért (elvégre ő élt vele tizenx évig egy háztartásban), de nem volt túl nagy segítség. Nagyjából annyira, mint az Ázsia Bolt eladója, akit a bambuszpárolóról kérdezgettem.

Végül döntöttem. Diós lesz, naggyon diós. (Mert dióval is tele van a hűtőnk, annak ellenére, hogy rendszeresen pusztítom a zöldségkrémeimhez.)

És valóban. Diós lett. Naggggyon diós.
(Bár csak a krémet kóstoltam, az nagyon bejövős volt a cuki kis mazsoladarabkákkal, nem is maradt egy csepp sem a maradékból :P. Egyszerű, de zseniális. )


Hozzávalók egy 18 cm-es tortalaphoz:  (forrás: Híres emberek híres receptjei)

7 dkg vaj

3 nagy tojás

1 tk. vaníliakivonat

8 dkg cukor

7 dkg darált dió

7,5 dkg liszt

csipet só

A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjéből habot verünk.

A sárgákat a puha vajjal, vaníliával és cukorral teljesen simára keverjük, majd felváltva beleforgatjuk a diós-lisztet és fehérjehabot.

Előmelegítjük a sütőt 175 fokra. Kivajazunk egy 18 cm-es tortaformát, majd belesimítjuk a masszát (a tetejét is igyekezzünk egyenletesre maszatolni), és megsütjük!

Diós-mazsolás krém (forrás: Mária Hajková-Édeskönyv)

5 dl zsíros tej

8 dkg cukor

4 dkg keményítő

8 dkg pirított!!!!!, durvára vágott dióbél

5 dkg mazsola

1 tojássárgája

17 dkg vaj

Fontos, hogy tényleg pirított legyen a diónk, egyrészt, mert így a barna héját is le tudjuk varázsolni, másrészt pedig eszméletlen aromát ad az amúgy nem túl karakteres krémnek.

3 dl tejet a cukorral, dióval és a mazsolákkal felteszünk melegedni.

A maradékban elkeverjük a keményítőt és a tojássárgát , majd mikor már elég forró a melegített tej, belekeverjük, és folyamatos keverés mellett besűrítjük.

Hagyjuk kihűlni.

A vajat keverjük simára a diós főzött krémmel, majd felhasználásig tegyük hűtőbe.

Összeállítás: A tésztánkat vágjuk 4 részre, töltsük meg a krémmel, de mindenképpen hagyjunk a bevonásra is egy keveset.
(Kívül unideccel burkoltam, az oldalán rózsaszín selyemszalag, a rózsákat pedig szintén unidecből formáztam.)