Advent 1. vasárnapja és az ostoros kalács

28 nap, és karácsony. El tudjátok hinni?

Én nem. Egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom. (Sőt. Tulajdonképpen semmilyen hangulatban nem vagyok. Bár azt hiszem, kicsit kezd elegem lenni abból, hogy Á.val minden egyes találkozásunkkor összeveszünk. Ma ráadásul odáig fajult a dolog, hogy még anya véleményét is kikértük. Mindezt az ő javaslatára, tenném hozzá, ami azért nem egy stabil állapotra utal.)

De tudom, hogy hamarosan engem is el fog kapni a lendület. Mikor majd nekiállok listát írni a meglepetésekről (aztán megtalálni őket), amikor elkezdjük gyártani az aprósütiket.

A karácsony apró momentumai. Imádom. DE mindemellett maximálisan hiszek abban, hogy nem az ajándékozásról vagy ajándékkapásról szól. A részévé váltak, de nem kéne, hogy teljesen átvegyék a főszerepet. (Nem, azt már  sajnos nem tudnám megmondani, hogy akkor mi lenne az, ami igazán lényeges. Talán a szeretet. Az egymás iránti törődés. Mert abban meg teljesen biztos vagyok, hogy a keresztelőn emlegetett Jézus-születés nem az. Számomra legalábbis biztosan.)

Ez az a süti, amit egy időben rendszeresen sütött a nagymamám, és mi (főleg én) ezt nagyon értékeltem Egyszerűen imádtam. Hogy csokis, hogy puha, és egyébként is.
A hétvégén pedig több éves csend után ismét kaptunk tőle egy dobozzal. Hogy honnan jutott eszébe újra csinálni azt nem tudom, de egészen nosztalgiázós hangulatba hozott.
(Azért boldogan konstatáltam, hogy már nem vagyok olyan függő mint régen)


Hozzávalók 2 nagy kalácshoz:

    60 dkg liszt

    3 tojássárga

    csipet só

    3 evőkanál olaj

    6 dkg cukor

    2 dl langyos tej

    1,5 dl tejföl

    5 dkg élesztő

  

    25 dkg vaj

    20 dkg porcukor

    3 nagy cukrozatlan evőkanál kakaópor

A lisztet a cukorral, tojássárgával, olajjal és a tejben felfuttatott élesztővel összedolgozzuk. Meleg helyen a duplájára kelesztjük.

Ezalatt a puha vajat keverjük ki a porcukorral és a kakaóporral.

A megkelt tésztát osszuk 6 cipóra. Mindegyiket nyújtsuk tepsi nagyságúra, majd kenjük meg a kakaós krémmel. Csavarjuk fel, mint a bejglit.

Fonjunk össze 3-3 db-ot.

Béleljünk ki sütőpapírral egy akkora tepsit, amibe épphogy beleférnek, tegyük is bele, majd kelesszük 15 percig letakarva.

Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Kenjük meg a tetejét a tejföllel összekevert fehérjével, majd süssük aranybarnára. (Tűpróba nem árt!)

Szülinap és afterparty egy napon? Megoldjuk!

Méghozzá úgy, hogy öcsikém kis koraszüléssel jött újra világra. Azért nem bánkódott. Főleg az ajándékait tudván.
Az én reszortom természetesen a torta volt. Eredetileg egy sokkal, de sokkal speciálisabb volt tervben, de olyan zsúfolt lett a hetem, hogy egyszerűen képtelenség lett volna kivitelezni. Nem tudtam beszorítani. Olyan szintű tervezést, és előkészületeket igényelt, amire az egyetlen szerdai lyukas délutánom (vagyis 4 órám) finoman fogalmazva nulla.
Így lett ez. Vajas piskóta, kiwikrém és a jól bevált csokikrém (20 dkg mascarpone, 15 dkg 70 %-os étcsoki, 1 dl habtejszín+ 1 evőkanál porcukor). A kiwisért kár volt, mert valószínűleg nem illik bele Marcika gejlcsokis koncepciójába. Hát, én meg (szokásomhoz híven, ha már kitaláltam valamit) erőszakosan ragaszkodtam, hogy de az jó lesz úgy. Meg kéne tanulnom engedni.

                                                    A buli részleteivel pedig holnap érkezem...

Babakeksz

Ha régen mondtam valamit, akkor az úgy is volt. A megérzéseim igaznak bizonyultak. "Írtam egy ötös matekdolgozatot". Ötös lett.

És ma? "Óó, egészen biztosan jó lett. Tuti ötös." Erre hazamegyek mondjuk egy kettessel.

Nem tudom mi változott. Illetve...de. Én. Legfőképpen. DE az az igazság, hogy minden. Abnormálisan halad előre a társadalom.

Lassan meg is tanulok vele együtt élni. Kezelni. Ami klassz, tekintve, hogy valószínűleg egy jó  darabig még nézni fogjuk egymás képét.

 

Valamilyen újságban láttam, egyéves kortól ajánlották. Persze a tetején csoki nélkül, de... szeretem a csokit, na. És a kisbabáknak szánt dolgokat. Hiszen azok még olyan ártatlanok. És édesek. Mint ezek a kekszek. Finom, de kedves. A pihepuha rugdalózók. Kis cipők. Vagy a krokodilos összecsukható kanalam. Az maga a cukiság a köbön. :)  (Kár hogy eltörtem. Túl kemény volt az a hülye sajtos gomba, és szegény kiskanál nem bírta elvágni. Azért még őrizgetem, meg apa meg is szerelte. Így már csak szimplán használhatatlan.)

Hozzávalók:

    18 dkg vaj

    1 csipet só

    2 evőkanál mézzel

    1 teáskanál vaníliapor

    1 biocitrom reszelt héja és 2 teáskanál leve

    kb. 30 dkg liszt

A vajat morzsoljuk el a liszttel, sóval,  majd adjuk hozzá a mézet, a vaníliaport és a citromtartozékokat. A cél, hogy egy jól gyúrható tésztát kapjunk. Fél órára tegyük hűtőbe, majd nyújtsuk nagyjából 1 cm vastagra, vágjunk ki belőle akár köröket vagy valamilyen mintát, majd előmlegített 170 fokos sütőben éppen csak világosbarnára süssük.

UI. Ha nem szigorúan babának készül, akkor könnyedén elbír a tetején egy kis csokit. Vagy akár sokat is.

Mi kell a férfiaknak?

Vagy inkább fiúknak.
Erről volt szó ugyanis filózófián. (Hogy ez miképp kapcsolódik a taóhoz, arról máig fogalmam sincs, de igazából nem is lényeges, mert anélkül is bőven tanulságos volt.)

Először kezdték az általánosságokkal. Mint legyen kedves, figyelmes, megértő, satöbbi-satöbbi. Sablon. (Annyira hülye egy szó, ez a kedves, én nagyon utálom, mert semmi konkrét jelentése nincs, és mindig azokra használjuk, akiket nem ismerünk, de különösebb bajunk nincs vele. Kedves. Brr.) Külső tulajdonság tekintetében egy srác említette a nagy melleket, többen a vékonyságot. Nyilván. Illetve, hogy fontos a szépség. Ezt is gondoltuk. Meg azt is, hogy ez szerencsére szubjektív. Ott azonban még én is felkaptam a fejem a matekházimból, mikor elhangzott, hogy: "legyen buta". Buta? Ki akarna egy buta emberrel lenni? (Én biztosan nem.) Mert ha arról beszélünk, hogy kit könnyebb becsalni a málnásba, akkor érthető a dolog, de így... Hál istennek ezután azért többen is mondták az intelligenst (nem okost!), illetve nekem volt a legnagyobb meglepetés: a házisast. Házias? Egy 18 éves fiúnak? (Aztán persze ment a helyesbítés, hogy nyilván nem kell egy Stahl Juditnak lennie, de azért tudjon összeütni egy rántottát.) Ráadásul az is feljött, hogy legyen otthon a ház körüli munkákban. (Mi a franc?! Anyukát akar vagy barátnőt?)

Nekem kissé megdöbbentő volt. DE ezek szerint: ez az igény. 2011-ben.
Milyen szerencse, hogy ebből kettőnek megfelelek. Na jó, 3, ha a házkörüli munkát is beleszámoljuk.

...mindennapi (gesztenyekrémes tortánkat) add meg nékünk ma!

Ráadásul pálinkával bolondítva.
Ugye nem csak az én dilim, hogy ha valami nem az igazi, akkor egy kis alkohol mindig tud segíteni? Mert most ez a helyzet állt elő. Ott álltam egy hatalmas adag gesztenyekrémmel, és nem éreztem, hogy igen, ez az. Hiányzott az a kis valami. Szívem szerint rummal locsoltam volna meg (vagy akár a piskótalapokat), de apa bárszekrényében sajnos ez hiánycikk. Minden egyéb megtalálható. (Gyakorlatilag helyes az az állítás, hogy a számomra sütéshez használhatatlan italok kategória maximálisan ki volt merítve. Whisky, brandy, konyak, jéger, vodka, olyan agglegénylakásosan.) Végül egy bontatlan Fütyülős Mézes Szilvára esett a választásom, azon emlékből kiindulva, hogy egy másik mézes termék már egyszer igazán jól teljesített Zsuzsi ominózus szülinapi kuglófjában. (Emlékszel? :)
Leapplikáltam a védőfóliát, és már az első beleszippantásnál tudtam, hogy igen. Ez az ami nekem kell. (Nagyon óvatosan indítottam, szigorúan 1 kanállal, de miután meg sem érződött, folytattam az adagolást. 5-nél álltam meg, de csak erkölcsi okok miatt álltam meg: elvégre még is csak egy keresztelőre készül, mert én még ekkor sem éreztem annyira. Sőt. De valami pici pluszt adott. Bár ki tudja, lehet, hogy csak a puszta tudat.)
A torta alapja egy 6 tojásos piskóta, benne egy pudingos-vajas gesztenyekrém, kívül fondant borítás, arra pedig cukormázzal rajzolgattam. POnt ugyanazzal, amivel a mézeskalácsot díszítjük. Már hangolok a karácsonyra :D

Azt viszont eldöntöttem, hogy vaníliapudingot soha többet nem veszek. (Itthon már jó ideje keményítőt használok sűrítésre, de apunál feleslegesnek gondoltam beszerezni. Minek? HOgy azt hallgassam, hogy bekukacosodik, mert nem használom el? Még a rizseimet is lefagyasztotta XD. Ezek után azonban nem lesz kegyelem.) Elképesztő, hogy milyen szart dolgokat adnak el az embereknek ezen címszó alatt. Vanília? Még aromát sem látott soha, ráadásul ha ráöntöm a tejet, a por átmegy csini narancssárga színbe, ami aztán eloszolva majd a világossárga színt eredményezi. És akkor az ízéről még egy szót sem szóltam. Nem is lehet. Leírhatatlanul mű.

Ülünk a templomban

Csend. Csak a pap mormogása hallatszik. 

Beszél. 

Életről, halálról, hitről. Figyelem az embereket, átszellemült arccal hallgatják, erőt merítenek.

Idegennek érzem magam, mert nem hiszek neki. Nem tudok. Talán nem is akarok.

Hiszen mi is valójában a hit? Nem tudom hányan láttátok a Premonition (Megérzés) című filmet, én abban hallottam egy fantasztikus megfogalmazását, és azóta sem találtam jobbat. 

"A hit nem más, mint valami, ami túlnő rajtad."


És én nem akarom, hogy bármi is túlnőjön rajtam.
Ha lehetséges maradnék önmagam.