Sütőtökös kéksajtos empanadas

“Hát, akkor legyél jó, és sok sikert a továbbiakban, a vizsgáidhoz, meg persze a franciaországi tervekhez. 

Köszi, neked meg a spanyol tanfolyamhoz és a főzőcskézéshez.” 

Mosolyogtam. Feleslegesnek éreztem megemlíteni, hogy már rég nem járok. 

Mosolyogtam. A helyzet annyira szánalmas, hogy már szinte kezd nem is annak tűnni.

Mosolyogtam. Nemet kellett volna mondanom. Állítólag magamat szeretem a legjobban, ez mégis az a helyzet, amikor a saját kezemmel lököm be a lelkem a szakadékba. Abba a szakadékba, amiből egyébként képtelen vagyok kimászni, és hol a peremben kapaszkodva, hol azon egyensúlyozva próbálok nem visszazuhanni.

Mosolyogtam. Ugyan most is helyesnek találtam, sőt, mondhatni sármosnak (mit nem tesz az arcszőrzet!), és nyugodt lelkiismerettel meg is csókoltam volna (már csak megszokásból), nem éreztem a szokásos veszett szívkalapálást. A görcsbe rándult, pillangókkal teli gyomrot. Amikor először megláttam az előtte elfogyasztott alma a torkomig ugrott, de nagyjából 3 mondat után már újra a helyén volt. És ott is maradt.

Mosolyogtam. Gyakorlatilag pontosan ugyanaz történt, mint egy évvel ezelőtt. Azzal az apró (ám igen lényeges) különbséggel, hogy most nem éreztem azt, hogy kizárólagosan órarendi beszámolót kapok. Ezek szerint így a harmadik félév végére sikerült túllépnie az egyetem bűvkörén. 

Mosolyogtam. Ugyanazt csináltuk, mint mindig. Céltalanul kóboroltunk a feldíszített városban, miközben beszélgettünk. A szereposztás sem változott. Maradtam az örök cinikus, az élcelődő, a megtestesült erő. 

Utáltam. Utáltam magam, amiért így viselkedek. 

Én nem vagyok ilyen. Illetve de, ilyen IS vagyok. De van más oldalam is. Ő miért csak ezt hozza belőlem elő?

Félek. 

Félek attól, hogy bántani fog. Hogy megsérülök.

De azt is tudom, hogy csak azt lehet bántani, aki gyenge. Aki közel engedi magához a másikat. Aki megnyílik.

Tudatosan vagyok megközelíthetetlen. Megtanultam egy látszólag hatalmas önbizalom mögé elrejteni az összes bizonytalanságom. Tökéletesnek látszani.

De kinek kell egy tökéletes valaki? 

Mosolyogtam. Sok sikert a főzőcskézéshez?! Ez most komoly? Ennyire nem tud hozzámfűzni… semmit? Igen. Mert ennyire nem tud rólam semmit. 

Főzés. Miért jut rólam mindenkinek eszébe a főzés??? 

Illetve helyesbítek, miért csak a főzés? Ennyi lennék? Egy csaj, aki folyton a konyhában lóg? Ennyit látnak belőlem mások? Ez járt a fejemben, miközben mentem felfelé a lépcsőn. 

Mindig azt hittem, hogy sokrétű vagyok. Hogy ezer mindent csinálok, és színes az életem. 

Lépcsőforduló. Megálltam az ablaknál és kibámultam a sötét udvarra.

Lehet, hogy tévedtem? Hogy tényleg ennyiből állna az életem? Hogy minden amit csinálok, valójában nem több, mint önámítás? Ennyire ijesztően üres volnék?

Odaértem az ajtónk elé. Nagy levegőt vettem, és megráztam a fejem.

Mosolyogtam. Mint akinek odafestették az arcára.

Hosszú volt ez az év. Nagyon hosszú.

Más szemszögből nézve viszont gyorsan eltelt. Szinte röpült. Mire észbekaptam, már december volt. 

Nem akarnék nagy dolgokat írni, mély következtetéseket levonni vagy konkrétumokat kiemelni, így inkább csak gondolatokat sorolnék, a teljesség igénye nélkül.

Sok jó élményben volt részem. 

Nagyszerű embereket ismertem meg, miközben egy örökre kilépett az életemből. Mindenkiéből.

Megtapasztaltam, hogy óriási különbség van egyedüllét és egyedüllét között.
Átdolgoztam egy teljes nyarat, hogy közben azt éreztem: nyaralok.

Rájöttem, hogy a tanulmányaim nem a jó irányba haladnak. És hogy fogalmam sincsen merre kéne folytatnom.

Kemény év volt.

Tele hullámvölgyekkel: a legfelhőtlenebb boldogságoktól a legmélyebb poklokig.

Talán több pokollal, mint kellett volna,... vagy csak ez maradt meg jobban. 

Nem számít. 

De örülök, hogy vége.

Ezzel a gondolattal kívánnék mindannyiótoknak Boldog 2014-et. 

Köszönöm, hogy olvastok. Leírhatatlan érzés, hogy (akár) ismeretlen embereket érdekelnek a gondolataim.

Hogy írtok nekem. Talán nem is hinnétek, de rengeteget tanulok a véleményetekből. A világlátásotokból.

És végül, de nem utolsósorban: köszönöm a szereteteket. Hatalmas ereje van.

Sütőtökös kéksajtos empanadas
  recept a Sprouted Kitchen blogról

 - Ezek a helyes kis félkörök nálam a karácsonyi asztalon szerepeltek. Nagy előnyük, hogy előre elkészíthetőek (én letakarva kiraktam az erkélyre) így a "nagy hajrára" már csak a sütés marad, amit meg a sütő végez el helyettünk. A készítésbe akár egészen kicsik is jól bevonhatóak, ezeket például teljes egészében az öcsém készítette el, én csak az instrukciókat adtam (illetve minőségellenőrzést végeztem ;). Természetesen frissen a legjobb, de a formája miatt szuper "take away" reggeli is! - 


Hozzávalók 15 db-hoz:
30 dkg teljes kiőrlésű omlós tészta

1 csésze sütőtökpüré
1 jó evőkanál olívaolaj
1/2 teáskanál só
kiskanál fahéj
csapott teáskanál pirospaprika
1 szűk teáskanál egész színesbors megőrölve
maréknyi friss fűszernövény (nálam vegyesen petrezselyem, kakukkfű, rozmaring és curry)

6-7 dkg kéksajt
1 tojás a kenéshez
3 evőkanál egész mák a szóráshoz


A töltelék hozzávalóit turmixoljuk simára. A fűszereket ízlés szerint változtassuk, a só mennyisége például lehet több, nekem így elég rendesen az édes íz dominált.
Lisztezett deszkán nyújtsuk 3-4 mm vastagra a tésztát. Nagy(nagyon nagy!) méretű pogácsaszaggatóval, pohárral szúrjunk ki köröket. 
Tegyünk a közepére a sütőtökös töltelékből (méretfüggően, nálam 10 centis átmérőhöz kb. 2 bő teáskanál jutott), morzsoljunk rá bőven kéksajtot, majd óvatosan hajtsuk félbe, és kézzel, vagy egy villával jól nyomkodjuk össze szélét.
Attól függően, hogy azonnal vagy később sütjük, félretesszük, vagy előmelegítjük a sütőt 185 fokra.
Egy villa segítségével felverünk egy tojást, és megkenjük vele a tészták felületét. Ezután megszórjuk a tetejüket mákkal (vagy valami apró szemű dologgal).
Süssük nagyjából 20 percig, míg a tésztaburok szép, egyenletesn barna színt nem kap.