Veszekedtünk.
úgy, mint még soha.
úgy, ahogyan sohasem hittem volna, hogy valaha is fogunk.
Döbbenetes volt nézni hogyan szakadnak fel évek sérelmei Zs-ből. Rámzúdította. Az összes velem kapcsolatos fájdalom, keserűség és sértettség felszínre került. Furcsa érzés volt. Tulajdonképpen tisztában vagyunk azzal, hogy miket okozunk másoknak? Hogy milyen nyomokat hagyunk a tetteinkkel? Ráadásul úgy, hogy mindezt észre sem vesszük?!
Előjöttek régi történetek. Kimondott és eltitkolt érzések, megélt pillanatok.
Nem tudtam. Éreztem, hogy igyekszik óvni, hogy nem terhel feleslegesen, de hogy benne ez ekkora feszültséget okoz, arról fogalmam sem volt.
Hímestojás.
Még ezt a szót sem használta rám senki.
Pedig találó.
Mert rám tényleg nagyon sokan vigyáznak. Kimondva, kimondatlanul egy burokban élek, ahová csak a saját magam által generált, illetve a közvetlenül engem érintő problémák juthatnak be. A többi mind kívül marad.
Azt gondolják nem bírnám el?
Hogy a magam által termelt mennyiség is bőven elegendő?
Nem tudom.
De a burok, az él. Fenntartjuk. Ők is, és én is. Mert szükségem van rá. A steril világomra, ahová el tudok menekülni a világ problémái elől. Ami a másik oldalról mellesleg a saját mindennapjaimon keresztül nyomorba dönt.
Megbeszéltük.
Nem megoldottuk, de tisztáztuk. A félreértéseket, a szavak valódi jelentését, üzeneteket.
Ezenkívül számomra most nyert értelmet az anya szájából annyiszor elhangzott mondat is, miszerint egy anyát a gyerekén keresztül lehet a legjobban bántani. Anyát a gyerekén, szerelmest a szerelmén.
A tehetetlenség Zs szemében, amit nem tudok átérezni.
Nem tudom megérteni, mert sohasem voltam szerelmes.
Nem állítom, hogy nem lennék rá képes, de jelenleg nem vagyok azon az érzelmi szinten. A pszichológus hölgy, akihez szoktam járni beszélgetni, érdeklődött a nyaram felől. Miközben nagyvonalakban vázoltam a helyzetet, a társas kapcsolatokról szóló résznél finoman közbeszólt, hogy és a másféle kapcsolatok?
Széttártam a kezem. Valóban, fiúkból nem sok volt a nyáron. Illetve volt, csak nem olyan fiúkból.
Pedig nem zárkózom el. Sőt, szerintem még életemben nem voltam olyan nyitott, mint most. Bármire. A legőrültebb ötletre, a legfurcsább emberre. Nem mondok nemet. Nem, mert sohasem lehet tudni. Ennyit meg kell, hogy tegyek magamért. Legalább ennyit. Hogy ne gondolkozhassak azon, mi lett volna ha. Minden amivel találkozunk: a lehetőségek, emberek, amiket elénk sodor az élet: utak. Új irányok. Alakítanak minket, csak hagyni kell.
"Capa tulajdonképpen nem csinált semmi különöset.
Most azért tartjuk olyan nagyszerűnek, mert a képein egy olyan világ tárul a szemünk elé, ami a ma emberének elképzelhetetlen. Pedig nem volt több, egy egyszerű embernél, aki éles képeket tudott csinálni arról, amiben élt. "
Tényleg.
Csak lefényképezte amiben élt.
A háborút. A meghurcoltatásokat. Az életét. Több millió ember mindennapjait.
Ezek előtt állunk mi most szájtátva.
Úgy kezeljük, mint egy ismeretlen, távoli dolgot, pedig nem az. Ki se kell tennünk a lakásból a lábunkat, a média házhozszállítja nekünk. A hírekből ömlenek a borzalmasnál borzalmasabb képek, és amikor azt hisszük már nem lehet rosszabb, mindig bebizonyosodik: lehet.
Nem jó úton haladunk.
A rossz érzéseimet a Wordpress kiállítás csak megerősítette. A rengeteg halott, robbantások, a feleségét bosszúból savval leöntő férj, szeméthegyek, nyomorgó emberek. Minden egyes paravánnal nehezebb lett a lelkem. A földbe döngöltek azok a fotók.
Az egyik pillanatban úgy éreztem megfulladok a sok szörnyűségtől, a nyugodtabb pillanatokban viszont elfogott az érzés, hogy lehetne izgalmasabb is. Ütősebb.
Ütősebb.
Valahol iszonyúan szánalmas, hogy azt érzem ütősnek, amiben máshol emberek halnak meg. Életek törnek ketté. Milliók éheznek. Háborúk pusztítanak, családok vesztik el az otthonaikat. Egymást.
Mindeközben az én legnagyobb problémám az, hogy hol dolgozzam le a bevitt kalóriákat. Ultramenő saját képernyős futópadon kocogok, Jamie kotyvasztását bámulom a TV Paprikán, és azon jár az agyam, hogy mit készítsek a hétvégéről megmaradt gorgonzolából. Lekászálódva az elliptikus trénerről a gyomrom is jelezni kezd: magamban kiegyezek egy répával. Hiszen mégiscsak kilenc lesz mire hazaérek. Nem jön be: a zöldség után beköszön egy nagy szelet eperlekváros ementális kenyér is, pótolva az (gépek szerint) elégetett párszáz kalóriát.
Volt értelme elmenni.
Valószínűleg nem ez a gondolatmenetem fogja megkapni a legkönnyebben emészthető írás díjat, de kijött. Ezekről a dolgokról is beszélni kell. Nem mindig, és csak mértékkel, de nem dughatjuk homokba a fejünket.
Tudom, hogy nincs ráhatásom.
Hogy nem tudom megmenteni a világot.
Olyan ez, mint a vegetarianizmus. Hit.
Hit abban, hogy jó, amit csinálsz. Hit abban, hogy egyszer talán látszata is lesz. És nem számít, hogyha azt a pillanatot te már nem láthatod.
Levezetésként pedig fogadjátok ezt a receptet.
Semmi extra, csak egy egyszerű granola. Finom, ropogós, és természetesen sokkal egészségesebb, mint a kész, bolti változat. De ne feledjétek: a magokat, csokit és aszalványokat kispórolni nem ér!
Magvas mazsolás granola
1 csésze zabpehely
1 púpos csésze puffasztott tönkölybúza
1/4 csésze lenmag és napraforgómag
1/4 csésze törökmogyoró
1/4 csésze mazsola
1 nagy evőkanál csokicsepp
2 púpos evőkanál mogyoróvaj
3 evőkanál olaj
csipetnyi só
1-2 evőkanál méz
1/8 csésze tej
narancshéjpor ízlés szerint
Melegítsük elő a sütőt 175 fokra.
Vegyítsük össze a száraz hozzávalókat a csokicsepp kivételével.
A mogyoróvajat melegítsük meg a tejjel, majd a mézzel, olajjal, sóval és fűszerekkel keverjük simára.
Öntsük a száraz anyagokhoz, és forgassuk össze, hogy minden szemet bevonjon a massza.
Terítsük sütőpapíros tepsire, majd süssük nagyjából 20 percig, közben többször átforgatva, hogy egyenletesre süljön, ne égjen meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése