fiú-lány barátság

“ És mikor randevúzunk, kedves Panka?”

Önkéntelenül is elmosolyodtam.

Ádám szerintem az egyetlen olyan fiú az életemben, akivel tényleg sohasem volt köztünk több barátságnál.

Mert nem azt mondom, hogy nem létezik fiú-lány barátság, de azért ha úgy igazán őszintén magunkba nézünk, mindannnyian belátjuk: ezeket a kapcsolatokat általában nem a hihetetlenül egybevágó érdeklődési körök és beszédtémák tartják össze. 

Nem. Hanem az a bizonyos valami.

Az, ami folyamatosan sugárzik a másikból valahányszor együtt vagytok. Az, amitől mindig vonzónak érzed magad, nem számít hányadik alkalomról van szó. Az, amiről mindketten tudtok, mégis, egyfajta nyílt titokként lebeg közöttetek. Az az érzés, amit hiába kapsz meg a párodtól, közel sem ugyanaz. 

Sőt. 

Elcsépelt, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb, de maximálisan helytálló. Egyszerűen megédesíti a tudat, hogy valami olyant teszünk, amit nem szabadna.

És ez nem baj.

A lelkünk egy aprócska részének szüksége van ezekre a játékokra.

Onnantól válik problémává, ha már nem tudjuk a helyén kezelni.

Bár mit is jelent tulajdonképpen "megfelelően kezelni"?

Azt, hogy nem képzelünk mögé komolyabb dolgokat, mint amekkorát valójában jelent? Hogy mindkét fél megelégszik a szerepe adta korlátokkal? Vagy az egész közel sem annyira bonyolult, mint ahogyan én gondolom, és ezt is túlbonyolítom, mint szokás szerint mindent?

Nem tudom. 

Az biztos, hogy jól kell egyensúlyozni.

Ami nekem nem megy.

Egyre többször érzem, hogy már fogalmam sincsen róla, meddig tart a valóság, és nagyon nem szeretem, hogy erre mindig csak akkor jövök rá, amikor az álmokból épített váraim éppen készülnek rámomlani.

nőnek lenni

Nőnek lenni nem könnyű.

Sosem volt az. 

De minden korban más. 

Más feladatok elé vannak állítva, mások a velük szemben támasztott elvárások. Gyakran egymásnak tökéletesen ellentmondóak.

És akkor nem is arról beszélnék, hogy aki kitalálta, hogy egy teljes állásban dolgozó nő képes egyszerre mintaédesanya lenni, a lakást makulátlan tisztaságban tartani, illetve minden este meleg vacsorát főzni, még valószínűleg sohasem próbálta, hanem arról, hogy milyen Nőnek lenni.

Nem feleségnek, szeretőnek, vagy barátnőnek: Nőnek.

Arról, hogy milyen nehéz megtalálni azt a vékony egyensúlyt, amivel egy férfi számára még esendőnek tűnünk, de már képesek vagyunk fennmaradni az élet farkastörvényei mellett. Arról, hogy hogyan védjünk úgy, hogy közben minket is védhessenek. Hogy hogyan tudjuk megtartani az önállóságunkat, miközben hagyjuk, hogy mások gondoskodjanak rólunk. Hogy hogyan legyünk végtelenül erősek úgy, hogy ezt a megfelelő pillanatban gondolkodás nélkül képesek legyünk félretenni.

Attól függően, hogy melyiket nevelték belénk, a másikat kell megtanulnunk.

Nem könnyű.

Sem a saját lábunkra állni, ha eddig mindig másokén támaszkodtunk, sem elhinni, nem feltétlenül kell mindent önerőből megoldanunk.

Hogy lehet segítséget elfogadni. Még akkor is, ha nem vagyunk rászorulva.

Jómagam ebbe a csoportba tartozom.

Nem sikerül mindig. Pedig igyekszem figyelni.

Legtöbbször azonban csak utólag visszagondolva jövök rá, hogyan is kellett volna. Hogy nem azért kellett volna hagyni, hogy a másik felsegítsen a földről, mert egyedül képtelen lettem volna rá. 

Elvárjuk, hogy az erősebb nem “igazi férfi módjára” viselkedjen, de közben mi magunk vesszük el tőlük a lehetőséget. Azt a szerepet, ami az evolúció szerint őket illetné meg. Azokat a feladatokat, amiken kívül számukra már nincsen semmi.

Látom magam körül a sok erős, független nőt.
Egytől egyig fantasztikusak mind... de azt is tudom, hogy nem feltétlenül boldogok. Igen, eljutottunk a feminizmusnak arra a pontjára, amikor már nem boldogít a lehetőségek végtelen tárháza. Amikor mindent meg lehet, és meg is tudunk oldani egyedül. 


Kár, hogy közben elfelejtjük: a világnak nem minden pontján kell egyedül megállnunk a helyünket.



Hiszen olyan jó egyszerűen csak tartozni valakihez.

kérdezz-felelek

"Miért annyira fontos, hogy mindent megoldj? Engedd el egy kicsit... és megtalál a megoldás." 
Felnevettem. A felvetés annyira abszurd volt, hogy kínomban már nem voltam képes másra.
Anya csalódottan rám nézett: Miért nevetsz? Nem hiszed el, hogy megtörténhet?
Idegesen beletúrtam a hajamba. Most komolyan kérdezi...?
Végtelenül fáradtnak áreztem magam. A megoldandó feladatok megmászhatatlan hegyekként tornyosultak előttem, amiket minden igyekezetem ellenére sem sikerül lejjebb tornásznom. Nyilván segítene, ha még félre is hajítanám az egészet.


Nem tudtam nem mosolyogni, amikor másnap megtaláltam a nagymamám polcán az egyik legnehezebben beszerezhető tankönyvünket.
A Sors fricskája.

Az alább következő válaszokkal pedig szintén adós voltam már egy ideje. Egy mozgó "díj" keretében 2 nagyon kedves blogger, Muskátlibüfé, illetve Hekvanc is intézett hozzám néhány kérdést: fogadjátok szeretettel a válaszaimat! Jobb későn, mint soha, nem igaz? :)


1. Van olyan étel, melyet felnőtt fejjel szerettél meg?
A kérdés azonnal felvet egy másikat: a 21 évemmel már felnőttnek számítok? Szubjektív. Viszont a válasz egyértelműen nem. Nem tudnék olyan zöldséget/gabonafélét mondani, amit visszautasítanék, sőt, inkább csak olyanokat, amiket régen megettem, de ma már nem tudok, egyszerűen nem bírja a gyomrom.
2. Emberöltőkön átívelő családi receptek vannak a tarsolyodban?
Imádom nézegetni otthon, illetve a nagyi polcain álló megsárgult receptesfüzeteket, de itt nagyjából meg is áll a tudomány. Nem szoktam ilyen dolgokat főzni, inkább meghagyom nekik. ;)
3. Melyik - gasztronómiában - használt szótól, kifejezéstől borsódzik a hátad?
Őszintén? Butaságnak hangozhat, de ha meghallom: nálam a vega szó minden alkalommal kiüti a biztosítékot. Tudom, hogy a vegetáriánus rövidítése, meg hogy a két szó elméletileg egymás szinonímája, de... nekem valahogy mégis degradáló. Mintha a vega lenne az, aki rántott sajton és margarita pizzán él, míg a vegetáriánus figyel a táplálkozására, új dolgokat próbál ki, és nem a hús helyettesítésén ügyködik.  Ez a másik halálom.
4. Milyen, ingyenkonyhán kiadható, menüt állítanál össze egy napra a rászorultaknak? 
Bevallom, a nagy létszámú főzés/tervezés nem az én asztalom (méghozzá olyannyira nem, hogy már 2 főnél is komoly problémáim vannak), de milyen szerencse, hogy itt van a Food Not Bombs csapata, akik pontosan erre a területre koncentrálódtak, ráadásul teljesen vegán ételekkel! Még több ilyen szuper kezdeményezést!!! :)





I had some small "debt" from the past. I got an award from 2 really nice blogger which has an additive I had to answer all their questions. Here are my super honest answers! Better late than never, doesn't it?

1. Are there any food you've got to like as an adult?
It immediately raise another question: should I be adult with my 21 years? Optional. By the way answer is definitely not. I can't tell any kind of vegetable or cereal I could reject, what's more: there are just vegetables I've eaten when I was smaller but now I couldn't do - they make me serious belly-ache.
2. Do you make any recipe from your great-parents time?
I adore flipping through the pages of my grannies old cookbooks, but nothing else. I never cook foods like that rather leave it to them.
3. Do you hate any expressions we usually use in gastronomy?
Honestly? It might sounds weird but if I hear shorter form of the word vegetarian I always feel angry. In spite of I know they're the same I feel degrading. As veggie would be a person who always eat deep-fried cheese and vegetable pizza whilst vegetarian people pay attention their balanced nutrition and calorie intake.
4. Which meal would you offer for poor people for a day?
I have to admit cooking/planning for great numbers is not my business. (I already have problems around 2. ;)  But how lucky there are fantastic organisations to solve this problem: like my favourite the group of Food Not Bombs who makes vegan food from wasted vegetables for homeless people.

1) Az élesztőnek szaga van, vagy illata?

Hmm, szaga, de nem rossz értelemben, én kedvelem. Volt egy időszak, hogy rengeteget ettem magában, de nem volt túl kellemes, mert mindig felpuffadtam, ahogyan működésbe lépett a pocakomban. (Pedig az első néhány kellemetlen élmény után már kifejezetten figyeltem rá, hogy még véletlenül se igyak semmilyen meleget.) Sőt, még arcpakolásként is próbáltam, de attól meg a bőröm pirosodott be rendkívüli módon...

2) A túrós tészta (csusza): cukorral vagy pörccel? (X - Mindkettővel, de sokkal! :D)
Ha már választani kell, akkor én az édesre szavazok, de inkább valamilyen "kíméletesebb" édesítővel, mondjuk mézzel.

3) Mi jut eszedbe erről: háztartási keksz?
A cukorstop-os változat, meg hogy imádom rágcsálni, és az, hogy mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy attól még, hogy kevertek bele némi korpát, nem ez az egészségesség csúcsa.

4) Tejfölös uborkasaláta is van az asztalon, húst, köretet már szedtél. Kérsz tányért a salátának, vagy a tányérodra szeded? (X - Nem szereted a tejfölös uborkasalátát.)
Nem igazán szeretem, mint úgy általában bármit, ami meg van locsolva öntettel, de a salátát mindig a tányéromra teszem!

5) Melyik az a süti/étel, amit imádsz, de sosem sütsz/főzöl, mindig csak másnál/máshol eszel?
Nagyjából minden. ;)  Viccen kívül: minden, amit nem csinálok meg magamnak, mert khmm... élettanilag nem tartom a legjobb összetételűnek (micsoda diplomatikus megfogalmazás), viszont ha már előttem van, akkor képtelen vagyok neki ellenállni. Sajnos. 
6) Iszol, vagy vezetsz? És, ha nem vezetsz, mit iszol? :D

Nem iszom, és jogosítvány híján nem is vezetek. Tudom-tudom, pedig milyen ideális sofőr lehetnék...

1. Yeast has nice or unpleasant smell?

I look on it nice. There was a period when I ate tons of them although it wasn't pleasant cause I've always puffed up when it was started working in my belly. What's more I've tried as natural mask but unfortunately it irritated my skin...

2. If pasta with cottage cheese: you'll eat with sugar or bacon?

If I have to choose something I vote for the sweet one but I would use honey instead of sugar!

3. What's you first thought about shortbread?

The sugar free variation and the fact I really like nibbling them. I always have to remind myself not to eat too much.
4. There are some cucumber salad with sour cream-sugar dressing on the table. You've already had meat and garnish on your plate. Will you ask separate bowl for the salad?
I really don't like salads with dressing.
5. Which sweet or meal is you adore but never make at home?
Mostly everything. No joke: everything I don't cook for myself  because... I don't look on so healthy. However if they are in front of me I can't resist them. Unfortunately.
6. Drink or drive?
I don't drink alcohol and without driving licence don't drive as well. Yeah I know, I could be the best driver...

egyszer mindenki megérik

"Hát hogy tehettél ilyen őrültséget Cecily?! A te állapotodban lóra ülni…!

Csak szabad akartam lenni néhány percre…”

 Váratlan Utazás

Amikor a fogamat összeszorítva, minden erőmet beleadva tekerem a biciklipedált. Amikor a fejemben lévő gondolatok őrjöngve kergetik egymást. Amikor az arcom annyira forró, hogy a bőrömnek csapódó maróan hideg levegő szinte megváltásnak számít. Amikor néhány percig semmi sem számít.

Ez lenne a szabadság?

Az. 

Ez is az.

Azt tapasztalom, hogy manapság mintha annyira nagy jelentőséget nyilvánítanánk ennek a szónak, hogy éppen emiatt, elkezdte elveszteni a valódi tartalmát.

“ Nem az a szabadság, amikor bármit megtehetünk, hanem az, ha nem kell olyant tennünk, amit nem szeretnénk.”

Néhány évvel ezelőtt olvastam valahol ezt a rövid kis mondatot, és véleményem szerint a lehető legtökéletesebb meghatározása a fogalomnak. Mert szabadnak lenni nem egyenlő azzal, hogy korlátlan megtehetünk bármit. Hogy keretek nélkül élhetünk, és  áthághatjuk a szabályokat. Hogy mindig azt csináljuk, amihez éppen kedvünk van.

A szabadság hatalom. Egy olyan ajándék, amibe mivel a legtöbben beleszülettünk, többnyire fel sem fogjuk. Pedig ott van. Behálózza a mindennapjainkat, lehetőségeket biztosít és... mégsem tudunk vele élni. 

Én sem.

Arra kellett ráébrednem miközben az utóbbi hetekben gondolkodtam, hogy összemosom a szellemi szabadságot a fizikai függetlenséggel.

Nem az az én szabadságom, ha elmegyek.


Mi ezzel a célod? - apa csak ennyit kérdezett.

És ez volt az. 

Az a pont, ami ráébresztett, hogy már megint menekülök. A felnőttéválástól. Attól, hogy döntenem kelljen a jövömről.

Hiszen mit is szeretnék tulajdonképpen?

Elmenni. Bárhol máshol lenni, lehetőleg minél távolabb innen. 

Mert nem jó. Nem jó ahogyan élek, ahogyan élünk azon a helyen, amit ugyan otthonnak nevezünk, de valójában a legkevésbé sem az. 

Meg kell oldanom. 

Mindent. Minden rendezetlen pontot az életemben.

Csak igy lehetek szabad.

Úgyhogy visszamegyek az egyetemre.

Most ez az, amit tennem kell. Bebizonyítani magamnak, hogy képes vagyok a pillanatnyi rossz érzéseimen felülkerekedni, hogy le tudok valamit tenni az asztalra.

A többi majd utána következik.

“How did you do such a mad thing Cecily? Taking a horse in your state…!

I’ve just wanted to be free for some moments…”

     Road to Avonley

                                                                                                 

When cletching my teeth and wheeling my bike full blast. When my thought are in a crazy whirl. When the cold wind hurtle into my hot skin seems like a release. When for an instant nothing matters. Nothing.

This would be freedom?

Yep. 

It can be.


Nowadays as we’ve started making too much importance to this word it has started losing its real meaning.

“ Freedom is not a status when we can do anything but we don’t have to do nothing we don’t want.”

I’ve read somewhere this short phrase years ago and I absolutely love it. As my opinion it’s the best expressed thought of concept. Being free doesn’t mean we can make anything without restraint. Or living without definitive bounds and invade rules. We can’t only do things are fitting in our mood.

Freedom is benediction. 
A gift we keep count of as a basic by reason of we’ve never lost it. It is not that although.

Not for me as well.
In the last few weeks I’ve noticed edges of mentality freedom are run into physical self-dependence.

Not that is my freedom if I go away.

What are you aiming at?  - daddy asked nothing else.
It was that.
The question which came home to trying to escape. Again. From being adult. From arriving at a decision which can determinate my future.

But what would be I like in effect?
Just go away. Being anywhere preferably as far from here as it possible.

Cause it’s not so nice. The way as I live, as we living in a place we call home while it’s in no way that.

I have to resolve.

The all. Every disordered little pieces of my life.

I can’t be free anyway.

At this way I’ll go back to the university.

Actually this is what I have to do. Have to prove I’m able to having my mastery over bad feelings and have to overcome myself.

The rest is just coming after it.

több szálon függ

Egy picit elhallgattam mostanság, de... nem tudok írni.
Rengeteg minden kavarog bennem, és nem állnak össze mondatokká. Mintha az engem érő hatások képtelenek lennének távozni a testemből. Bennem maradnak, és nem találják a helyüket.
Pusztítanak.

Érzem a nyár végét. Visszavonhatatlanul.
Ahogyan az eddig látszólag olajozottan működő életem szép lassan atomjaira hullik. Hogy a gondtalanság helyét elfoglalja a bizonytalanság.

A bizonytalanság, hogy hogyan is van tovább.

Úgy jöttem vissza márciusban, hogy folytatom az egyetemet. Szépen visszamegyek, és minden halad tovább a megszokott kerékvágásban. Onnan, ahol abbahagytam.

Úgy éreztem, hogy újra tudom majd csinálni.
Mint régen.
Hogy majd szépen tanulok, és néhány év múlva kézbe vehetem a diplomámat.
Mint mindenki.

Mint minden normális ember, aki szeretne valamit kezdeni az életével.

Ebben a boldog tudatban teltek a napjaim, mígnem eljött az augusztus. A fejemben felépített ideális kép ijesztő gyorsasággal kezdett el torzulni.
A magabiztosságom elszállt.
Látom az évfolyamtársaim konyhai gyakorlatokon készült fényképeit, ahol hófehér ruhákban feszítenek, a hajukat hálóval eltakarva…
Sírhatnékom támad.

Ide tartok?

Nem látom magamat, mint dietetikust. Mint táplálkozással foglalkozó szakembert.
Nem is leszek az. Sohasem.
Az életem, 14 éves korom óta ekörül forog. Hogy mit, mikor, hogyan, eszek, ettem, vagy fogok enni. A nap 24 órájában.

Siralmas.
Igen, most már én is belátom.
Szeretnék minél messzebb kerülni.
Távol az egészségteleneatej, vajategyünkvagymargarint, milyentünetetokozagluténfogyasztás, ősellenségünkacukor értekezésektől. A folyamatos lelkiismertefurdalástól, a saját gondolataimtól.
Megijeszt.
Amikor rájövök, hogy már nem ételekben gondolkodom, hanem tápanyagokban. Amikor a a pékségben állva szénhidrátot keresek. Amikor egy joghurtot kibontva az jut eszembe, hogy jézusom, már megint fehérjét eszem.

Sikítanék.

Eldobnék mindent, és körbe-körbe rohangászva, önmagamból kifordulva tépném a hajam.
Itt már nem a helyzet magaslatán maradás, hanem az ép eszem megőrzése a kérdés.

Nem mondom, hogy a boldog tudatlanságra vágyom. Bár hiába is tenném, azt már nagyon régen elvesztettem.
Egészséges egyensúly.
Odafigyelve a testünk jelzéseire, tudatosan fogyasztani, vigyázni a környezetre. Haladni a kor szellemiségével, de nem függeni tőle. Tudni elhatárolódni.

Ezt szeretném.

Viszont nem vagyok róla meggyőződve, hogy az erről való még részletesebb ismeretek elősegítenék mindezt.
Illetve nem tudom.
Teljes bizonytalanságban vagyok. A legteljesebben.
Mert itt már nem csak a diplomáról van szó. Sőt.
Kezdem azt érezni, hogy ez már sokkal inkább az örökös nyughatatlanságom. Hogy - mondjuk ki kendőzetlenül - még most nem akaródzik visszaülnöm az iskolapadba.
Izgalomra vágyom.
Amikor előadtam a gondolatmenetemet anyának, egyből megkaptam az aranyifjú jelzőt, amit én kicsit erősnek érzek, de könnyen lehet, hogy tévedek. Ez a "kis" ötlet, olyan hatással van rám, mint a legdurvább drog. Már nem vagyok biztos benne, hogy a józan eszemen nem kerekedett-e régen felül.



Szóval, fogalmam sincs mit csináljak.
Hál’ istennek még van egy hetem eldönteni.

az egyáltalán nem réteges scone

Nem szeretem a kategorizálást, de a lelkem egy részének szüksége van rá.
Látnom kell az átléphető határokat, a mozgást korlátozó kereteket. Szabályokat, amiket be lehet tartani, elveket, amikhez lehet alkamazkodni.

Ellentmondás az egész.
Frusztrál, hogy meg van kötve a kezem, de a saját ujjaimmal húzom szorosra a csomót.
Egy újabb dolog, amin dolgozhatok.


Az itteni létemmel is voltak kétségeim.
Kezdve azzal, hogy egyáltalán milyen kategóriájú blogot is írok, milyen arányban "szabad" tartani a kép-recept-személyes írás arányát, illetve az utóbbit: hogy egyáltalán megtartsam-e.
Be kell vallanom, visszaolvastam, és megijesztett. Ugyan én magam írtam, megdöbbentett ez a mennyiségű kételkedés, és... ne szépítsük na: negativitás. Nekem, akit részletekben ér, és közben megélem a jó dolgokat is, fel sem tűnt. Az életem része, pont.
De nem ez az életem. Nem csak ez.
Rengeteg szuper és inspiráló pillanat van a világomban. Rengeteg.
Nem írok róla, mert... nem. Nem jön a késztetés. Átélem, elraktározom, de nem hagy maga után kikívánkozó nyomot.

A nehéz pillanatok - na azok hagynak. Talán másuk nincs is.
Acélfogaikkal belemarnak a lelkembe, és ledöntik a fejemben felépített álomvár egy tornyát. Azét  várét, ami abban segít, hogy ne őröljön fel a világnak az ehhez hasonló része. 

Ehhez kell a blog.

Mintha arra a rövid időszakra kívül kerülnék a testemből, és az ujjaim maguktól mozognának. Mintha a leírt szavakkal a rossz érzések is elhagynák a testemet. Mintha ez megoldást jelentene.


És tudjátok mit? Jelent.
Nem fogom megváltani vele a világot, de magamat megmenthetem. Megmenthetem attól, hogy beszippantson, és olyanná váljak, mint azok, akik ezt a rendszert fenntartják.





A világ rendbehozatala majd ezután következik.

Gyönyörű, több rétegre szétomló scone-t sütni... hát, rajta van a bakancslistámon.
Egyenlőre viszont: képtelen vagyok. Sohasem lesz ugyanolyan, mint a képen. Ami nem meglepő, ha őszintén beismerem, hogy tulajdonképpen mindig változtatok valamin, ám annál inkább furcsa, ha tényleg követem a leírást.

Ezt a receptet azért osztom meg veletek mégis, mert ugyan "leveles" nem lett a tészta, annyira  fantasztikusan könnyű az állaga, hogy akarva sem csinálhattam volna jobbat.



Hozzávalók 6 nagy darabhoz:
1,5 csésze teljes kiőrlésű tönkölyliszt
1 nagy teáskanál szódabikarbóna
1 mokkáskanál só
55 g hideg vaj
1/2 csésze natúr joghurt
1/2 csésze kókusztej

Az elkészítés folyamata igen egyszerű.
Egy nagy tálban keverjük össze a lisztet, sót, szódabikarbónát, egy másik kicsiben pedig a joghurtot és a kókusztejet. A hűtőhideg vajat vágjuk kis kockákra és egy kézi habverő segítségével dolgozzuk össze a lisztes keverékkel. Ne elmorzsoljuk - maradjanak darabok, inkább hozzávetőlegesen oszlassuk szét.
Melegítsük elő a sütőt 200 fokra.
A joghurtos masszát egy spatula segítségével forgassuk össze a liszttel - de itt is a hanyagságon van a hangsúly, a legrosszabb, amit tehetünk, ha túlkeverjük. Egy szinte kanalazható masszát fogunk kapni, ne lepődjünk meg.
Liszttezzünk meg bőven egy deszkát, lapátoljuk rá a masszát, szórjuk meg a tetejét is, és óvatosan próbáljunk belőle magas téglalapot formázni. (Érdemes a kezünkre is tenni egy kevés lisztet.) Fogjunk egy nagy (lisztbe mártott) kést, és vágjuk fel 6 egyenlő részre.
Tortalapát segítségével óvatosan tegyük át egy sütőpapíros tepsibe, kenjük meg a tetejét kókusztejjel, és süssük, amíg aranybarna nem lesz, illetve a beleszúrt fogpiszkáló tisztán jön ki. (Ne tévesszen meg senkit, hogy milyen puha az állaga.)

a meg nem valósult léböjtkúra

Már többször elhatároztam, hogy végigcsinálom.
Hogy szépen megtervezem, betartom, és minden szép és jó lesz, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.
Nem jött össze. Sohasem.
Mindig pontosan elképzeltem, kitaláltam az apró részleteket, táblázatot készítettem, a kezdést megelőző éjszaka pedig izgatottan feküdtem az ágyamban. Aztán az első napon az ötödik haskorgásnál feladtam. Mert egy puding vagyok.

Nálam ez nem az éhezésről szól.
Nem csak arról.

A helyzet az, hogy a viszonyom az ételekkel... nos, fogalmazzunk úgy tisztázatlan. Egyfelől ez jelenti az életem legnagyobb (és tulajdonképpen legboldogabb) részét, másrészről viszont a legtöbb problémámat is.
Ez a diplomatikus verzió.
A valós pedig az, hogy 13 éves korom óta evészavarral küzdök. Olyan, mint egy törött csont: egyszer zavar keletkezett a rendszerben, és azóta nem tud megjavulni. Ebben élek.

Ez az életem.

Erről szól a nap minden perce, minden egyes étkezés.
Számomra az evés nem kapcsolódik össze az éhséggel. Az esetek nagy többségében nem azért eszem, mert éhes vagyok, hanem mert szükségem van az evéssel kapcsolatos ingerekre. Az elkészítés folyamatára, a tapintásra, az illatokra. És legfőképpen: a rágásra.

Ennek a jelentősége akkor csúcsosodik ki igazán, amikor ideges vagyok: eszméletlen mennyiségeket képes vagyok eltüntetni, anélkül, hogy egy nüansznyival is teltebbnek érezném magam. Orális frusztrációkezelés, gondolom senkinek sem ismeretlen a fogalom.
Egyik süteményt tüntetem el a másik után, anélkül, hogy érezném az ízét. Már a hasamnál is érzek egy enyhe szorítást, de mintha nem jutna el az agyamig az üzenet. Elindul, de egy magasabb rendszer felülírja.
Megoldásként használom. Egy szánalmas felületi kezelésről, hogy a gyomromban lévő fájó szorítást kikapcsoljam.

Szeretnék meggyógyulni.
Kellett hozzá idő (méghozzá nem is kevés), hogy eljussak eddig a pontig, de sikerült. Már Én is szeretném. Lassan másfél éve próbálkozom intenzíven, hol több, hol kevesebb sikerrel, és még nem látom tisztán az alagút végét, de tudom, hogy meglesz.
És azt is tudom, illetve a tapasztalatok alapján látom, hogy kérhetek segítséget - de a feladat megoldása rám vár. Rám, nem másra.


A süteményes tányér felett találkoztam szembe Colette kiírásával. Megakadt a szemem a "tiszta fej" kifejezésen.
Elgondolkoztam.
Tiszta fej. Pontosan erre lenne szükségem. Végiggondolni - tisztázni az ételekkel való viszonyomat - ezt pedig lehetne bármikor jobban, mint a függőségtől való megvonásos állapotban?


Nos, nem tudom.
Miután egész délelőtt a fotel és a kanapé között ingáztam, és hiába ittam egyik gyümölcsturmixot a másik után, az éhségem nem szűnt meg (ellenben tej nélkül mindegyik túlságosan vacaknak és édesnek tűnt), nyomasztott, hogy hogyan leszek képes ilyen állapotban 45 km-t biciklizni, ráadásul a kávé hiányától a fejem is elviselhetetlenül hasogatott, úgy döntöttem feladom.

Ez van.

Még mindig puding vagyok.

Ismerlek?

"Nem találkoztunk már valahol?

Kérdőn felvontam a szemöldököm.

Olyan ismerős vagy."

Amikor megérkeztem Peruba, az ottani anyuka a második reggelinél már azt mondta, hogy teljesen a legidősebb lányára emlékeztetem. (Ő Amerikában él.) A vonásaim, a mozgásaim, a mosolyom.

Mosolyogtam. Mit lehet erre mondani?

Aztán a továbblépés kapcsán felvettem a kapcsolatot egy chilei párral. A skype-os interjú után még aznap éjjel kaptam tőlük egy emailt, hogy ugyan hezitáltak egy orosz lány és közöttem, de engem választottak, mert pont olyan vagyok, mint az egyik legjobb barátjuk. 

Itt már elgondolkoztam. 

Nincsen egy túl különleges arcom, de azért ennyire nem lehetek átlagos. 

Aznap este nem tudtam elaludni. Túl izgatott voltam, a felkínált lehetőségtől, és a hasonmásos gondolat sem hagyott nyugodni. 

Itt nem a külsőségekről van szó. Nem lehet, hogy arról szóljon. 

Kitakaróztam. Aztán felültem. Már hányingerem volt. 

Mi történik velem?

Kellett egy hét, de megtaláltam a választ. Ott volt az orrom előtt. Bennem. 

Én voltam az.

A személyiségem.

A néha már szinte ijesztően nyílt, közvetlenségem. Hogy olyan természetességgel tudok tulajdonképpen vadidegen emberekkel beszélgetni, mintha évek óta ismernénk egymást. A mosolyom. Az a mosoly, ami hatalmas, bármikor felvillantható, de mégsem hat fogpasztareklámszerűnek. 

Erre ismernek rá az emberek. 

Arra a jó érzésre, amit azoktól kapunk, akiket szeretünk. Akik közel állnak a szívünkhöz. Akikben megbízunk.
Ez az, amihez tudunk kapcsolódni.

Semmi köze a külsőmhöz. 

Erről többek között magam is meggyőződhettem, amikor értetlenül álltam a nappali faláról komolyan lenéző fiatal amerikai lány fényképe előtt.

Semmi. Az égvilágon semmi.