ha az élet a kezét nyújtja, ne félj elfogadni

Meg kell változtatnom az életem.

Éreztétek már úgy, hogy valami nincsen rendben?

Hogy valami hiányzik? 

Esténként fekszem az ágyamban, és ezen gondolkozok. 

Az életemen.

Amit annak nevezek. Egy kívülről tökéletes, szervezett, fegyelmezett folyamatot. Ami nem több, mint a felszín. Amit ha kicsit megkaparunk, azt látjuk, hogy nincs alatta semmi. Üres. 

Üresnek érzem magam. Most jutottam el odáig, hogy meg tudom fogalmazni: boldogtalan vagyok. Apa azt mondta, rosszul állok hozzá. Hogy azért van az egész, mert pesszimistán gondolkodok.

A szomorú igazság az, hogy nem. Pont, az ellenkezője: a legapróbb dolgokban is meglátom a szépet. Folyamatosan keresem a csodákat. 

A baj talán az, hogy a sok kis apró rész nem tud összeállni egy egésszé, és így eltűnik a semmiben. Elveszik, mintha soha nem is létezett volna.

Mert a valóságban nem üres az életem. Ezer dolgot csinálok.

Az érzelmek hiányoznak. 

A megélt élmények. 

Az átélés. 

Szenvedély. 

A gyilkos önkontrollom. Hogy képtelen vagyok elengedni magam. 

Sőt. Tulajdonképpen azt sem tudom ki vagyok valójában.

Néha eszembe jutnak furcsa dolgok. 

Van, hogy lefekvés után, ha előtte nem köszöntem el apától/anyától felkelek, hogy bepótoljam. Mert eszembe jut, hogy lehet, hogy többet nem lesz rá alkalmam. Mert nem tudhatjuk, melyik az utolsó puszi. És nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem búcsúztunk el.

Pali szokott eszembe jutni. 

Elment. 

Itt volt, az életünk része volt, és már nem az. 

Nem haragot érzek, inkább tehetetlen dühöt. Hogy hogy tehette? Hogy hagyhatott itt minket?

És igen, most is sírok. Mostanában mindenen. 

Meghalni. 

Nem tudom miért foglalkoztat a halál, de valamiért dolgozik bennem.

Ha meghalnék, mondhatnám azt, hogy úgy éltem, ahogyan akartam?

Nyáron ragyogtam. 

Nincs rá jobb szó, sütött rólam a boldogság. Semmi különös okom nem volt rá, egyszerűen csak jól éreztem magam a bőrömben. Életemben először azt tudtam mondani a tükörbe nézve, hogy szép vagyok. Úgy ahogy vagyok.

Aztán eljött a szeptember.

A dolgok, az életem egyenes irányban elindult lefelé a lejtőn. Az elutasított egyetemi hely, az el nem kezdett iskola, a haszontalanság érzése. Dolgozni nem mehettem vissza, már felvettek a helyemre mást. De ha őszinte akarok lenni, nem is akartam.  Nem megoldás lett volna. Menekülés. És nem menekülhetek örökké. tValahol mélyen, legbelül tudtam, nem véletlenül alakultak így a dolgok. 

Hogy itt az ideje kézbe venni a sorsom.

Nem sodródni az árral, hanem életemben egyszer végre igazán magamra figyelni. Elengedni a kényszereimet, a gátlásokat, és feltenni a kérdést, hogy mit is akarok pontosan? 

Idő kellett, mire rájöttem, hogy nem azt, aminek a jóságában eddig őszintén hittem. Nem vágyok egy halálomig felvázolt életre. Egy kész, minden apró részletében megtervezett sorsra, amin csak el kell indulni, majd követni a jelzőtáblákat.

Mert ez a legnagyobb hibám. Ez az amitől a leginkább szabadulni szeretnék.

Hogy mindent és mindenkit irányítani akarok. Megszervezni. Miért omlok össze,  a váratlan eseményektől? 

Miért nem tudok lazítani? Kikapcsolódni? Egyszer az életben lelkiismeretfurdalás nélkül nem csinálni semmit? 

Képtelen vagyok aludni. Fekszem az ágyban és nem tudom lecsendesíteni az elmém. Egymást kergetik a gondolatok. Hogy mi az amit elvégeztem, mit kell majd csinálnom holnap, mit fogok enni. Szidalmak. Már megint nem tanultam annyit, amennyit akartam. Már megint többet ettem, mint kéne.

Hol vannak a pozitív gondolatok? Hogy sétáltam egy jót. Hogy megtanultam 30 új spanyol szót. Már az idejét sem tudom mikor dícsértem meg magam utoljára.

A negatív gondolatok, mint valami sötét köpeny, ez alatt a néhány hónap alatt teljesen behálóztak. Végignéztem, ahogyan napról napra egyre kevesebbet látok a világból. Nem tudtam megállítani.

Boldognak lenni. 

Még keresem, hogy pontosan mit is értek alatta, de tudom: ez az egyetlen dolog, amire vágyok. Kitörni abból a ketrecből, amit magam köré építettem. Abból a kalitkából, aminek oly gondosan megterveztem minden apró kis részletét. Megszabadulni attól, amit az életemnek nevezek.

Milyen irónikus. 

Egész életemben mindenkitől azt hallgattam, hogy mennyire irigyelnek. Hogy ilyen céltudatos vagyok. Hogy ennyire tudom, mit szeretnék. 

Az, amire ők annyira vágytak, nos, engem pontosan ugyanaz fog a sírba tenni. 

Félek. Félek felkelni, mert tudom, hogy az a nap sem lesz más. Hogy minden nap ugyanolyan. Egy ördögi kör, amiből nem tudok kitörni.

El kellett mennem

Egyszerűen nem maradhattam tovább. 

Szabadulni akartam mindentől. Mindentől ami ismerős, ami megszokott, ami leköt.

Azt hiszem mondhatjuk, hogy elindultam az úton. 
Repülőn ülök. 

Útban Peru felé.