az élet: étel Peruban

"És mivel a chileiek látták Peru hihetetlen gazdagságát, betörtek az országba, az itteniek pedig hadsereg, illetve bármiféle közigazgatási szervezettség híján nem tudtak védekezni." - magyarázta Angel barátom, miközben egy helyi Chifa étteremben üldögéltünk a vacsoránkra várva. Bőszen bólogattam, annak ellenére, hogy az előttem fekvő étlapként funkcionáló laminált A/4-es papírdarabról, és a zsírfoltos, morzsás asztalról nem feltétlenül ez a kifejezés jutott először eszembe. Akkor kezdett világossá válni hogy, mire is gondolt, amikor egyik este a piacon vásárolt gyümölcsökről vadásztam információkat az interneten.

Az inkákat Isten is az Életre teremtette.
Elvégre mi mással lehetne magyarázni, hogy a "superfoodnak" titulált (a testre rendkívüli módon jó hatással lévő) ételek több, mint 80 %-át tőlük exportálják szerte a világban? (Pl. chia mag, maca por, quinoa...) Hogy egészségesen étkezni minimális energiaráfordítást igényel, ráadásul olcsóbb, mint a legtöbb helyen a világon? Az USA-beli állampolgárral szemben egy peruinak nem kell biotermékeket vásárolnia ahhoz, hogy fogyasztható minőségű zöldséghez jusson.

Viszont felmerül a kérdés, ha ennyire ideális a helyzetük, hogy lehet, hogy a népesség több, mint 40%-a mégis igen komoly túlsúlytól szenved?
A válaszért elég mindössze kimenni az utcára.

Úton-útfélen megtalálhatóak a jellegzetes kis fehér bódék, ahol különböző édes kekszek, sós krékerek, chips, lefóliázott sütemény, kis zacskóba tekert popcorn, granola, aszalt gyümölcsöket és magvakat rejtő kicsiny csomagok rejtőztek a dobozos üdítőitalok és aranyló banánfürtök rengetegében. A buszmegállókban rozoga biciklire szerelt, üvegfedeles vitrinekből árusítanak péksüteményeket - sokan veszik igénybe ezeket a mozgó pékségeket is, vagy egyszerűbb változatukat: a nyakukba akasztott fonott kosarakkal sétáló embereket. A majálishangulat a központibb terek, és csatlakozópontok közelében garantált: minden délelőtt kirajzanak rozoga műanyagbódéikkal a vállalkozó szelleműek, és onnan, (vagy a földről) árulják a főtt kukoricát (másfélszeres áron sajttal is kérhető), papírtálcára halmozott tört burgonyát főtt tojással és különböző szószokkal (papas a la huancaina), meghámozott ananászt, dinnyét, illetve kaktuszgyümölcsöt.
Pizzériák, kínai éttermek, grillbárok, kisebb-nagyobb közértek, szendvicsezők megtűzdelve roncsműhelyekkel, valahogy így néz ki egy átlagos utcakép.

És persze vannak a piacok.
Amik színesek, ízesek, illatosak: a sajátos vibráló hangulatukkal szinte egy külön kis világot alkotnak a 13 emeletes betonépületek rengetegében.

Mint ahogyan minden nép életében, az ételek náluk is a kultúra szerves részét képezik. A perui ember nemigen eszik levest. Vagy ha eszik, akkor az amúgy is sűrű, zöldségekkel teli raguba belefőz még egy jókora adag tésztát vagy burgonyát (netalán mindkettőt), amitől az étel végleg elveszti azokat a vonásait, amitől levesnek hívhatnánk.

Az előételek jellemzőbbek.
Ilyen az egyik nemzeti büszkeségük, a konyhájuk talán legtöbb hírnevet szerzett fogása a ceviche (ejtsd. szevicse). A nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik, és mint sok más ételüknél, itt sem a kiemelkedő konyhatechnikai eljárás, hanem a kiváló minőségű alapanyagok adják az ízletes végeredményt. Hiszen hogyan is készül ez az étel? Összekevernek 5 egyszerű hozzávalót: falatokra vágott friss, nyers halfilét egy kevés lime-lével (ez gyakorlatilag "megfőzi" a húst), majd ízesítik sóval, borssal és paprikával. Pont.

Vagy a causa limena, ami kerek formákba rétegzett krumplipüréből, zöldség, és/vagy haltöltelékből álítják össze, és tökéletes még a legmelegebb napokon is.

Az empanadas (fűszeres hússal töltött tésztabatyu) sok ember számára ismerős lehet, a mozgó pékségek alapvető kínálatába tartozik, de vannak külön erre szakosodott árusok is. Sajnos a húmentes változata nem ismert.

Főételeiknél is ez a vonal dominál: egyszerű, olcsó alapanyagokból ízletes, tápláló ételt készíteni. Semmiből sem használnak túl sokat, de egy kicsit mindig mindenből. Népszerű fogásaik:
lomo saltado - marhahúscsíkok sült zöldségekkel
pollo a la brasa - fűszeres pácolt csirkemell/comb/szárny
anticuchos - nyársra húzott fűszeres marhaszívdarabok
papa rellena - darált húsos masszával töltött krumpli
arroz con pollo/mariscos/vegetables - magyarán rizs bármivel

Valahol azt is olvastam, hogy a peruiak szeretnek nassolni. Igaz. De még mennyire, hogy az! Az édességeket viszont annyira nem kultiválják.
Persze, nekik is megvannak az elmaradhatatlan klasszikusaik, mint az alfajores (karamellkrémmel töltött omlós keksz), a chica morada (lila kukoricából készült "pudingzselé"), a picarones (sziruppal meglocsolt fánk) vagy a suspiro a la limena (karamellkrém tojáshabbal a tetején), de egy vacsora után (és közben) többen szavaznak egy pisco-ra (40%-os szőlőből készülő alkohol - hasonló szerepe van, mint nálunk a pálinkának), vagy választanak chica morada-t (erjesztett lilakukoricából készülő alkoholmentes innivaló - egy kicsit talán a spanyolok sangriájára hasonlít) vagy egy pohár Inca Cola-t.

Ha kedvet kaptatok az ottani ízekhez, készítsétek el a fenti fotón látható végtelenül egyszerű ételt, a papas a la huancaina-t. A nevét a fő ízvilágát adó salsa a la huancaina öntetről kapta. Ha szeretitek (és bírjátok) a csípőset, érdemes egy ngyobb adagot készíteni, mert rendkívül sokoldalúan felhasználható: akár spagettire locsolva, vagy sültkrumpli mártogatásához.

A receptet a 100 fok cikkei között találjátok, ide kattintva.

Peru ABC 2.

És akkor itt folytatás! Ha már mostanában úgyis annyit foglalkozom a témával.
Aki lemaradt volna, első részt itt találja.
A következő bejegyzésben egy igazán egyszerű, de náluk nagyon népszerű ebédreceptet hozok!

K

kukorica: Rengeteg különböző színű és ízű növényt termesztenek, mindegyiket más és más céllal. A gyönyörű lila színűből mazamorra morada készül, amit a peruiak között nagyon népszerű, bár nem több, mint egy színes, édes zselé. (Az első kóstolásnál vissza is hőköltem az állagától, nehezen akartam elhinni, hogy ez zselatin nélkül is működik.) Amit már gyakrabban vásároltam az a choclo. Főtt kukorica. Pont, mint nálunk, az utcán árusítják fém tégelyekből, de a mi aranysárga, aprószemű, édes csöveinknek a nyomába sem ér, itthon maximum takarmánynövénynek használnák. 

kínai: Nagyon sokan vannak. Nagyon-nagyon sokan. Ebből kifolyólag barátságosan, de igen biztosan beépültek a kultúrájukba.

L

légszennyezettség: Lima 10 milliós főváros. Kell ennél többet mondanom? Ahhoz a korommennyiséghez képest a hetes busz kipufogója egy komplett szanatórium.

M

miraflores: Lima egyik legbiztonságosabb része. Bekamerázva, rendőrökkel, kifejezetten turisták és külföldiek számára - a helyiek legnagyobb része ugyanis nem engedheti meg magának, hogy itt lakjon. Árfekvésben legalább kétszeresen veri a többi kerületet.

N

nap: Limában szinte sohasem süt a nap. Nem tudom, hogy a szmog, vagy a felhők teszik, de az idő jelentős részében egyenletes szürkés massza borítja az eget. De legalább már tudom, hogy ilyen körülmények között is gyönyörű pirosra lehet égni.

Ó

óra: Leslie-n személyesen tapasztaltam meg, hogy az időpontok még csak tájékoztató jellegűnek sem felelnek meg. Reménykedj. És légy türelmes.

óceán: Hiiiideg. De eszméletlenül gyönyörű. 

Ő

őr: MIraflores egyik meghatározó utcai eleme. Minden egyes sarkon fel van állítva egy kis fabódé, abban ücsörögnek. És őrzik a rendet, természetesen.

P

piac: Színes forgatag, ahol mindent meg lehet találni. A műanyag gumilabdától kezdve az ízléstelen, rossz minőségű ruhákon át egészen a vécépapírig. MIndent. Ahol tökéletesen megfér egymás mellett a kibelezett hal, és a felvágott gyümölcs, ahol a macska a betonra pisil, ahol a frissen facsart narancslé, és a (valószínűleg nem egészen friss) nyers hús szaga leng be mindent. Az élmény, amit az odalátogató kap, leírhatatlan. A halmokban álló hihetetlen színű, formájú és ízű gyümölcsök, a sohasemlátott zöldségek... a legeslegkedvencebb helyem.

pisco: Szőlőből készült Brandy. A wikipédia szerint. Szerintem meg szakasztott pálinka. 

park: A gazdagabb kerületekben egymást érik a hatalmas zöld területek. A szegényebbekben…nos, nem. 

peru póló: Miért csak a helyieken látni peru feliratos szuvenír pólókat? És egyáltalán, minek veszik fel?

R

rádió: Ha énidő, akkor zene. Minden este. Minden áldott este ugyanazt az adót hallgattam miközben írtam. És mindig fülig ért a szám, ha lejátszották Kesha és Pitbull közös számát. 

SZ

szénhidrát: Töménytelen mennyiségben fellelhető. Kenyér, burgonya, rizs, tészta, gabonák. Gondolom mondanom sem kell, hogy az emberek igen kedvelik, és nagy mennyiségben fogyasztják is. 

T

túlsúly: Szervesen kapcsolódva a szénhidrátokhoz, egy jó adag lustasággal megfűszerezve. Annyi úszógumit és vékony lábat együtt még soha életemben nem láttam.

templom: Természetesen vannak hatalmas, impozáns, turistalátványosságnak kiváló katedrálisok, én azonban mégsem egy ilyenben jártam először (és tulajdonképpen soha, mert nem szeretem ezt a vonalat). Megérkezésem másnapján felkeltem hajnalban korán reggel, és elmentem a nagymamával istentiszteletre. Abból a csekély tapasztalatból kiindulva, amit itthon szereztem, komolyabbra számítottam, sokkal inkább volt "baráti összejövetel” hangulata az egésznek, mintsem egy komoly szertartásnak.
Igen rövid volt, szinte végig énekekkel, a pap alig beszélt. A megjelent maroknyi hívő felét apácák tették ki, ebből a kolompot kitartóan rázó ministránsfiún kívül én voltam a legfiatalabb. Amíg csak álltunk és ültünk (illetve néha térdelni is kellett) egészen komfortosan éreztem magam, viszont amikor az istentisztelet végén a kertben felállított életnagyságú műanyagbetlehem minden egyes elemét végig kellett csókolgatni, úgy döntöttem, hogy inkább nem megyek többet.

Ú

út: Meglepően jó minőségűek, elég jól lehet haladni rajtuk. Tény: Limából ki sem tettem a lábam, úgyhogy a szerpentinekről és hasonlókról nem tudok nyilatkozni, de városon belül igen korrekt a helyzet. 

Ü

üvegasztal: Ez valami menő dolog? Elég gáz rajta fényképezni...

V

víz: Nem iható. Amikor megérkeztem még volt otthon ballonos víz, de a második cseréje után nem rendeltek újat.  Kérdeztem, hogy mi a teendő, azt mondták, ha gondolom, forralhatok vizet. Így tettem. Nagyjából egy hétig nem nagyon mutattak érdeklődést (csak annyi fogyott, amennyit én megittam), majd ők is elkezdték ezt a módszert. Hogy minek a hatására, arra máig nem sikerült rájönnöm.

vallás: Az idősebb korosztály második kérdése a származásod után a hited. Nem tanácsos azt válaszolni, hogy nem gyakorlod.

vasárnap: Limában minden vasárnap beáll a halál. Nagyjából minden bezár. Az összes szolgáltató, bolt, piac, étterem. Még autó is alig van az utakon.

vegetáriánus: Gyakorlatilag ismeretlen fogalom. Az itteni kultúra olyan szinten húsközpontú, hogy egy húst nem evőnek viszonylag komolyan meg kell erőltetnie magát, ha főtt ételhez szeretne jutni. Ellenben lehet pozitívum, hogy egy vegánnak sem nehezebb, itt a tojás/sajt mind a külön kérős kategória. Az első szabadnapom alkalmával konkrétan sehol sem tudtak kiszolgálni. Sehol. Bepróbálkoztam több, mint 6 helyen, hogy van-e bármilyen húsmentes étel, és mindenhol a fejüket rázták. Végül az utolsó helyről átirányítottak a szemközt lévő Govindába :). Szóval nem egyszerű. 

Persze azért eszek így is. Az itteni nagymama néha készítget húsmentes dolgokat, leginkább azzal indokolva a dolgot, hogy a hús nagyon drága. Többször készült már “zöld tészta”, ami nem más főtt spagetti összeforgatva valamilyen pestószerű szósszal. Ez egyébként elég népszerű itt, mert amikor a strandon voltunk, láttam más kezében is. Ezenkívül afféle ragukat szokott készíteni, amolyan mindent bele alapon. Először furcsa volt, hogy egy ételben egyszerre van jelen a krumpli és a tészta (bár belegondolva, tulajdonképpen a mi krumplistésztánk is ilyen), de hamar rájöttem, hogy nem kell mindkettőt megenni. ;)
Rákaptam az utcán árult főtt kukoricára, ez igen jó ebédalternatíva volt a kirándulós napokon. Ízében ugyan csak nagyon távoli rokona a miénknek (itthon ezt szerintem takarmánykukoricának hívják), de könnyes lett a szemem, amikor először beleharaptam. Sóval megkenve pedig egyenesen tökéletes.
Aztán találtam a piacon egyszer igen finom lencsét is, 1-2 helyen babot, de ezek viszonylag ritka alkalmak voltak.  Viszont a szívemnek nagyon kedvesek, mert egyrészt nagyon helyinek éreztem magam, másrészt pedig a tulajdonosok nagyon jófejek, és senki sem problémázott azon, ha mindenből kértem egy pici kóstolót, és így jött össze az egy tányér. Ami viszont szintén ezekkel a helyekkel kapcsolatos, és nem esett jól, az az, hogy néhányszor nem felejtették el előtérbe helyezni az üzleti érdekeiket az őszinteségnél, és vegetáriánus néven minden szemetet eladtak nekem. Nem túl szép.

W

wifi: Állítólag elképesztően túlterheltek a hálózatok. Azért a parkok jó részébe nem felejtettek el ingyen wifit tenni.

Wong: Az itteni legexkluzívabb élelmiszer-áruházlánc. Olyannyira kielégít minden igényt, hogy (gondolom extra díj ellenében) egyenruhás dolgozók hazáig cipelik az ember szatyrait. 

Z

zaj: Amióta idejöttem, gyakorlatilag ébren alszom. Képtelen vagyok aludni ekkora hangzavarban. Mindegy, hogy melyik kerületben laktam, a forgalom kegyetlenül áthallatszik mindenen.

Peru ABC 1.

Ha az ember 3 napnál több időt tölt egy helyen, és viszonylag sokat mozog helyiek között, akaratlanul is kialakul egy képe az adott országról, a helyi viszonyokról. A bejegyzéseim többsége ugyan nem ezekről szólt, sokkal inkább a bennem zajló küzdelmekről, de ennek ellenére természetesen tapasztaltam egyet s mást. Mivel nem akarnám, hogy ezek az emlékek elvesszenek (illetve még akár hasznos is lehet egy-egy arratévedőnek), úgy döntöttem rendszerezem, és jobb ötlet nem lévén, az abc betűit vettem kiindulópontnak. Mint láthatjátok, volt, amiről semmi, volt amiről több dolog is eszembe jutott. 
Van ez így.

Mielőtt bárki elkezdené olvasni, még egyszer hangsúlyoznám, hogy ez egy SZUBJEKTÍV összeállítás. Az adott hónap, véletlenül utamba akadó embereivel, viszonyaival. 

A

angol: Ez az a nyelv, amit itt nagyjából senki sem beszél. Ha valaki igen, nálunk akkor sem biztos, hogy kapna róla bizonyítványt. És nem a magyar rendszer könyörtelen szigora miatt.

alfajores: Karamellkrémmel (manjar blanco) töltött omlós keksz. Természetesen mindenhol árulják, de tekintve, hogy ez az ország egyik leghíresebb édessége, nem akartam a véletlenre bízni az első találkozást. Végül a La Casa del Alfajor-ra esett a választásom, egyrészt az ajánlások is igen pozitívak voltak, másrészt meg ha már 1987 óta sütik, csak tudhatnak valamit. ;)

Á

ár: Relatív, nagyon relatív. Sajnos a fogadócsaládom belémültette, hogy minden drága, így automatikusan alkudozok, de ha előveszem a józan eszem, akkor azért be kell látnom, hogy 400 Forintért sehogyan nézve sem drága enni. Persze mint mindenhol, itt is vannak helyek, ahol simán legombolják rólad a tányéronkénti ötezer forintot is.

árus: Minden utcasarkon, minden út mellett, a kulcsmásolótól kezdve a péksüteményt biciklin tolóig, mindenki értékesíteni próbál valamit. Az üdítőket és rágcsákat árusító helyeket például egyenesen be kéne tiltani. Kész kínzás, ha minden 20 méterenként a szádba tolják.

B

busz: Leslie-től hamar megtanultam, hogy itt a normál úton közlekedő busz/minibusz az nem busz, csak kombi. Ők a busz fogalmához a magyar távolsági buszokhoz hasonló járműveket kötik.

burgonya: Ahány helyen rákerestem, annyi különböző számot találtam, maradjunk annyiban, hogy rengeteg féle van. A szivárvány minden színében. Természetesen a különlegesebb darabokat itt is meg kell fizetni, úgyhogy a jónép javarészt a mezei barnát fogyasztja, de azt minden formában. Sütve, főzve, egészben, töltve, héjastól, hámozva, talán csak püréként nem láttam.

biztonság: Maximálisan kerületfüggő. Eddig bármilyen helyivel beszélgettem, végtelenül állították, hogy ez aztán maximálisan biztonságos, és igen, régen rossz volt, de most már! Hát, igen. Az én európai szememmel nézve azért nem egészen a normális kategória, hogy sok helyen rejtegetnem kell a fényképezőgépemet, vagy a telefonomat.

C

ceviche: Hal, amit citrommal "főznek" meg. Ergó nyers, de mégsem.

chicha: Kukoricából készülő, élénklila üdítőital.

chifa: A kínai behatás eredménye az országra: rizs bármivel. Csirkével, marhával, hallal, esetleg mindegyikkel egyszerre. Zöldséges formában nem találkoztam vele. Egyszer ettem csak, akkor annyit írt a rendeléshez a kínai srác: chifa c pollo - sin pollo (chifa csirkével - csirke nélkül)

cukor: Nagyon szomorú, hogy mindenbe beleteszik. Mindenbe. A 10 féle tejből mindössze kettőt találtam, ami mentes volt (vagyis egyszerűen csak tejet tartalmazott), a többi cukor és stabilizátor hozzáadásával készült. A natúr joghurt is eltér az otthon kaphatótól: a második összetevő azonnal a cukor, de hátrébb még zselatin is található az összetevők között. Egyedül a natúr lightban nem volt, azt szukralózzal fűszerezték meg.

cipőtisztító: Lehet komplett bódé, vagy csak egy egyszerű lábtartó szerkezet, ahova beül/odaáll a kliens, felteszi a lábát, és a földön térdelő ember szakavatott mozdulatokkal csillogóvá varászolja a lábbelijét. Nem is hinnénk, de rengetegen használják ezt a szolgáltatást.

CS

csillag: Lima felett elég felhős/szmogos az ég, úgyhogy csillagokat alig látni. Egyet-egyet elvétve. Pontosan ezért igen meglepő, hogy a kislánynak, akire vigyáztam, az volt a szokása, hogy minden este lefekvés előtt odaállt az ablakhoz, és kereste az "estrella-kat", meg a "luna-t". Nekinyomta az arcát a koszos üvegnek, és bámulta az eget. Néha hátrafordult, komolyan rámnézett, és mondott is valamit, de... sohasem értettem. 

D

dohányzás: Alig látni cigarettázó embereket. Itt valahogyan ez nem divat. De olyannyira nem, hogy aki dohányzik is, az sem dobozzal veszi, hanem egyesével. 

E

eső: Limában nem esik eső. Nyáron. Ha mégis, akkor el vannak ájulva attól, amit mi még csak csepegésnek sem nevezünk.

É

építkezés: Hatalmas tizensokemeletes házak épülnek mindenfelé, az utak szétbontva, és már kora reggel beindítják a légkalapácsot. 10. emelet ide vagy oda, nehéz így aludni.

F

forgalom: Állították, hogy kaotikus, de közel sem olyan rossz, mint amilyenre számítottam. Persze, sok mindent megengednek maguknak az autósok, és a gyalogos itt is a táplálkozási lánc legalján áll (olyan, hogy biztonságos zöld, nem létezik), de a sávokat elég jól betartják, és a néhány elit kerület például a dudahasználatot is bünteti. 

fagyi: Ha otthon meghalljuk a Family Frost-os autó zenéjét, mindenki tudja: pénztárcákat elő, megérkezett a jeges nyalánkság. A helyi árusok ugyanezt érik el a madárcsipogásra hasonlító apró sípjukkal. 

G

gázpalack: Nem tudom, hogy van-e itt villanytűzhely, de eddig bárhol jártam, mindenhol gázt használtak. Gázpalackból. Ami ugye… egyszer kifogy. Az újat házhoz is lehet hozatni, de sok embert láttam a környékünkön, akik rozoga fémbicikliken egyensúlyoztak a hatalmas palackokkal. Gondolom ez a pénztárcakímélőbb megoldás.

GY

gyümölcs: A hosszú repülőút után, azt hittem vacsorával várnak. Mert vacsoraidő volt. Az út vége felé, már nem is mertem enni, nehogy vissza kelljen utasítanom bármit, amivel megkínálnak. Nos, nem így történt. Megkérdezték, hogy éhes vagyok-e, és miután igennel válaszoltam, a kezembe nyomtak egy mangót. Soha életemben nem ettem még mangót, de ez nagyon finom volt. (Bár másnap reggelre már nagyon éhes voltam.) Akkor is ettünk mangót, de akkor már meghámoztam. Igazuk volt, tényleg sokkal jobb a kicsit kesernyés héj nélkül. Megszerettem. Alma és mangó, ez a 2 gyümölcs futott. Meg a narancs, de azt csak kifacsarták. Miután tudatosult bennem, hogy minél előbb el akarok tűnni az országból, elkezdtem kicsit következetesebben körbenézni a piacon, és szembesültem azzal, hogy hatalmas a kínálat. Halmokban állnak azok a növények, amikről a, még életemben nem hallottam, b, a külsejük alapján azt sem tudom eldönteni, hogy zöldség-e, vagy gyümölcs. És itt beindult a gépezet. Elkezdtem sportot űzni abból, hogy kiválasszam (és megkóstoljam) a minél furcsább/idegenebb nevű gyümölcsöket. A cél persze az volt, hogy végigegyem az összeset, de gondolom mondanom sem kell, hogy ez nem sikerült. Viszont igen elégedett vagyok, mert ekkora nyitottásgot már nagyon régen tapasztaltam magamnál.

gyógyszertár: Ismét egy gyakori utcaképszereplő, nagyon-nagyon sok van belőle. Könnyű felismerni: egy hatalmas farmatica/botica felirat van a tetején, és érdekes, hogy olyannyira nem zárt, hogy az utcafronton egy fala sincsen. Nagyjából 5 utca távolságból belátni az üzlethelyiség teljes tartalmát. És mint megtudtam, energiaitalt is forgalmaznak. Az orvosság fogalmát igen alternatívan értelmezik.

H

hús: Mennyiségileg nem esznek belőle sokat, sőt, de pont beleteszik mindenbe. És nem is pazarolnak. Az állat nagyjából minden részét feldolgozzák, a belsőségektől elkezdve a legapróbb külsőségekig. És persze ott van szegény kis cuy - avagy a nyársra húzott tengerimalac. Ezzel egyébként nem találkoztam, mert jellemzően a külsőbb területeken fogyasztják.

helyismeret: Ami nincs. Mindenki irtóra magabiztos, de valójában senki sem tud semmit. És sajnos nagyon ritka, hogy ezt bárki bevallaná.

higiénia: Nyilván nem az európai. Ez nem is várható el. De... attól még nagyon furcsa szembesülni azzal, hogy hogy néz ki egy amúgy teljesen tiptop csajszi fürdőszobája.

I

időjárás: Sikerült kifognom a nyarat, ott januárban kezdődik, de a visszamenő időjárás-statisztikákat böngészve ez nem sokban különbözik a téltől, mert nagyjából 10 fokos ingadozás van a 2 évszak között. Azt mondják a páratartalom meghatározó, ez felerősíti az amúgy enyhe hatásokat. Tanulság: nap nélkül is prímán le lehet égni.

Inca Kola: Helyi cukros, buborákos üdítőital, jellegzetes sárga színnel. A vicc, hogy nagyjából az utolsó napon láttam eredeti formájában, addig mindössze a strandon, összetaposott, eldobált palack formájában láttam.

Folyt. köv.!

egyszerű, mint az egyszeregy

Már napok óta fáj a hasam, de a mai a csúcspont. Nagyon rossz. 

Lehet, hogy mégis van némi igazságtartalma annak, hogy nem mindegy hol eszel? Hogy a piacon úgyahogy elöblögetett tányér, és a ki tudja milyen körülmények között megfőzött étel nem biztosíték a nyugodt éjszakára? Pedig milyen büszke voltam, hogy rácáfoltam. 

Bár az azért nem esett jól, hogy átvágtak. Nincs benne hús, tényleg, éppen csak valami hasaalja szalonna vagy belsőség a fele. Pedig mennyi pénzt otthagytam annál az árusnál!

Elegem van a peruiakból. 

Hogy hazudnak, hogy vásároljak. 

Hogy a lehető legbiztosabban állítanak dolgokat, amiről fogalmuk sincsen. Itt ciki azt mondani, hogy nem tudom?

Műveletlenek. Nem mindenki, de az emberek igen nagy része. Szörnyű, de tényleg igaz az az állítás, hogy a legtöbb perui egész életében nem jut el egyetlen múzeumba sem. Amikor egyszer megkérdeztem ennek az okát, azt válaszolták, hogy drága. Nos, igen, van ami drága. Tényleg az, aláírom. De sok olyan is van, ami nem. 1 Sol vasárnaponként? Könyörgöm, többért vásárol a gyerekének fagylaltot. 

De mindegy. Nem az én dolgom. Jómagam pártolom a kultúrát, főképp a fotókiállításokat, így miután találtam egy igazán érdekesnek ígérkezőt a Művézeti Múzeumban, egyik nap ellátogattam, hogy megnézzem közelebbről. (Mondjuk majdnem nem jutottam el, mert amikor már a hatodik embert kérdeztem meg, és vagy nem tudta miről beszélek, vagy elküldött teljesen más irányba, mint amerre az előzőek, nem tudtam, hogy sírni, vagy ordítani kezdjek el. A déli tűző napon, éhesen eléggé lecsökken a toleranciaszintem. ;)) Nem tudnám tiszta szívvel azt mondani, hogy tetszett, de erős hatással volt rám (olyan rosszullét fogott el, mint már régen), és valahol a művészetnek ez a lényege.
Egyébiránt pedig igazán büszke vagyok magamra, mert meglepően jól tudom használni a tömegközlekedést (és ezalatt nem a taxit értem), a kaotikus viszonyok, nulla menetrend és random útvonalak ellenére. Titkon élvezem is ;), szeretek efféle módon helyit játszani. Bár az eredeti tervekkel ellentétben, sohasem tudtam volna elérni, hogy ne lógjak ki az itteniek közül. És nem a bőrszínem miatt.

Aztán visszamentem a tengerpartra. 

Leültem. 

Ugyanarra a padra.

Arra, ahol valahol minden elkezdődött.

Most nem éreztem az akkori kétségbeesést. Az arcom a nap felé fordítottam, és mosolyogtam. Mosolyognom kellett.

Az utóbbi 3 hetem… álmomban sem gondoltam volna, hogy velem ilyenek történhetnek. Hogy valami nem sikerül. Hogy elképzelek valamit, és nem úgy lesz, mint ahogyan az a "Nagy Könyvben" meg van írva. Ahogyan elterveztem.

De ennek így kellett lennie. 

Minden pillanatnak. 

A rosszak, hogy erősítsenek, a jók, hogy reményt adjanak. 

A sok költözködés. Ugyan a másnapok mibenlétét kísérő idegeskedésről szívesen lemondtam volna, a lehető legjobb döntés volt, hogy nem maradtam tovább az eredeti családomnál. De valahol azt sem érzem véletlennek, hogy Angeltől is távoznom kellett. Talán a Sors úgy gondolta, hogy túlságosan belekényelmesedtem a helyzetbe? Nem tudom. De csak hálás lehetek, annak ellenére is, hogy egy kicsit furcsán történt.

Meg azért is, hogy nem csak “kiraktak”, hanem segítettek szállást találni.

Hostel. 

Soha életemben nem laktam még közösségi szálláson, és egy kicsit meg is ijedtem, amikor megkérdezték, hogy nem bánom-e, ha 5 másik lánnyal kell a szobámat megosztanom, konkrétan azt hittem, hogy valami zárdába, vagy menekült fiatalkorú anyák közé akarnak besuvasztani. A valóság az, hogy közel sem olyan rossz, mint amilyennek hangzik. Sőt.

Irtó klassz. Sok izgalmas emberrel lehet összeismerkedni, ha az ember olyan (én nem annyira), és nem mellesleg iszonyú tiszta. Állítom, hogy az ittlétem alatt ezen a helyen találkoztam a legtisztább fürdőszobával és ággyal/ágyneművel. Egy nagyon pozitív élmény volt. 

Aztán kipróbáltam a "kanapészörfölést”. 

Egy nagyon helyes lány fogadott be magához, és esküszöm, majdnem sírva fakadtam, amikor beleszagoltam az ágyneműbe. Illatos volt. 

És pillangós.

Minden este zombiként feküdtem be az ágyba, de képtelen voltam aludni. A fejemben hatalmas zűrzavar volt, a gondolatok úgy kergették egymást, mint egy csapat rakoncátlan kisiskolás.

Öregnek érzem magam. Öregesen kiégettnek. 

Eszembe jutott a férfi, aki megszólított az utcán, hogy lenne-e kedvem elmenni, kicsit megnézni a várost. 

El akarom hinni, hogy nem baj, hogy nemet mondtam. Hogy ezzel nem a régi, antiszociális énemnek adtam egy újabb pontot. Pedig tudom, hogy de. Elmehettem volna. Volt időm. És mégis, azt éreztem, hogy semmi másra nem vágyom, mint hogy leüljek a szobámban, csendben elfogyasszam hátizsákom mélyén lapuló vacsorám, majd irogassak egy keveset. Képtelen lennék megerőltetni magam annyira, hogy még órákig vadidegenekkel jópofizzak.

A régi, rendezett Pankaéletemet szeretném. Azt, ahol minden előre kiszámított, és megtervezett. 

Itt az ideje, hogy elfogadjam. Ezt is. 

Hogy ilyen vagyok. 

Hogy ne valaki olyant akarjak kreálni magamból, aki nem vagyok. 

Mert nem fog menni.

Erre akkor döbbentem rá, amikor a hostelben az egyik srác kivette a kezemből a határidőnaplóm, és egy kicsit belelapozott. Nem értette az ottaniakat, de ráakadt a jegyzetek között a költségvetéses táblázataimra. Nevetett. Hogy én aztán igazán “organized” lány vagyok.

Igen.

Valószínűleg ez a legjobb szó.

Rendezett.

Az előző hetem minden napja óráról órára ki volt dolgozva. Nem kellett odalapoznom, hogy tudjam, hiszen én írtam.

Rendezett.

Negatív egy tulajdonság ez egyáltalán? Akár lehetne hasznos. Biztos van, ahol jól jön. 

Rendezett.

Szükségem van rendszerre. Egy szisztémára, ami köré építhetem az életem. Mert ha nincsen… akkor minden felborul.

Olyan bonyolult lenne ez? Nem hangzik annak. 

Egyszerű. 

Mint ahogyan szükségem van az édes ízekre, nem vonhatom meg magamtól. Jobban szeretem, mint a sós dolgokat. Nagy ügy. Csak jó alternatívákat kell találni. Meg néha kicsit hosszabbra engedni a gyeplőt.

Egyszerűen szemet kell hunynom. Hagyni, hogy gyártsam a kis jegyzeteimet, nagyot nem ártok velük senkinek. Nem mondom, hogy egyszerűvé teszik az életet, de könnyebb a lelkem, ha van mit követnem. 

És ez az, ami számít.

Az egyetlen.

Csak tegyük fel a kérdést, mi az, ami boldoggá tesz? Azt kell csinálni.

Azt is.

De mi van, ha valami rossz? Ha nem tesz mást, csak megnehezíti az életünket? 

Otthagyni. Váltani. Nem mindig azonnal "a jóra", de jobbra.

Mert tudjátok, nem minden az, aminek látszik.

Tudom, hogy amikor valaki meghallja, hogy Peru, azonnal azt gondolja: “De jó neki, irigylem”. Nos, én pont ugyanezzel a gondolattal jöttem ide. Hatalmas hegyeket, gyönyörű érintetlen természetet, népviseletben járó asszonyokat, és mezítlábas, porban rohangáló, iskolázatlan gyerekeket képzeltem el, akik örömmel pózolnak majd fényképeimen a roskadozó viskóik előtt. Biztos van ilyen része is. De az nem Lima.

Tudtam. Tudtam, hogy hova megyek. Hányszor, de hányszor kellett meghallgatnom apától, hogy reméli, hogy tudom, hogy ez egy 10 milliós főváros.

Igen. 

Tudtam. 

Tudtam, hogy nem akarom tudni. Hogy nem akarok tudomást sem venni a tényről, hogy ez pontosan mivel is jár. Itt már elkerülhetetlen volt. A tény, hogy ez a város alkalmatlan konstans életre, minden utcasarkon az arcomba ordított.

Mint ahogyan a távozás is. Elbúcsúztam Perutól.

Remélem, hogy visszatérhetek.

Majd egyszer.

Hogy lesz rá lehetőségem.

Megnézni azt az országot, amire legbelül vágytam. 

lépten nyomon

Angel nem nő.

Nagyjából fél órának kellett eltenie, hogy ez az aprócska tény leessen: nem várunk már senki másra. Nem fog jönni semmilyen külföldiesített Angéla. Az irodában velem szemben ülő negyvenes perui férfi Angel.

Hű.

Tulajdonképpen miből is feltételeztem, hogy nő?

Ja igen, a nevéből. Fel sem merült bennem, hogy férfiak is rohangálnak ilyen névvel. Mármint magyarul tökéletesen beszélő férfiak.

Így már nem éreztem magam olyan komfortosan.

Az addig érzett hatalmas magabiztosságom egy kicsit alábbhagyott, és ismételten feltettem magamnak a kérdést: biztosan jó ötlet volt? Mióta itt vagyok Peruban, már vagy az ezredik alkalommal.

Nem tudom. 

Ezt sem tudom. 

Talán az lenne a legjobb, ha már nem gondolkodnék. Ha abbahagynám az örökös agyalást, és egyszerűen csak hagynám, hogy történjenek a dolgok. Csak sajnos ez nem olyan egyszerű, ha mellékesen neked kell gondoskodnod arról is, hogy másnap ne az utcán találd magad.

Az itt eltöltött nem egészen 3 hét olyan szinten leszívta minden energiáimat, hogy ha most valamihez hasonlítanom kéne magam, elsőnek azt hiszem egy felmosórongy jutna eszembe. ;) A testem enegiáért kiált. Szellemi energiáért. Olyanért, amiből tudja táplálni a lelkem. 

Ezen dolgoznom. Ezen kell dolgoznom. Mert magától nem megy.

Tudatosan élni. Még tudatosabban, mint eddig. 

Keresni az örömöket. 

És megjegyezni. Mostanában minden este leülök, és végiggondolom, hogy mi az ami boldoggá tett aznap. Ami akár csak egy kis mosolyt is csalt az arcomra. És rengeteg ilyen van. 

Az a kedves bácsi, aki segített útbaigazítani. A néni, akitől kaptam kóstolót, abból a finom gyümölcsből. Egy fodrász széppé varázsolta a hajam.(A sohasem fésülködéstől és szabadon szárítástól már úgy nézett ki, mint egy fészek.) A kutyus, akivel egyre jobban megy a szobatisztaság. A beszélgetés anyával. A vacsora, amit ettem. A kókuszillatú testápolóm.

És még sorolhatnám. 

Ezekből kell töltekezni. Erőt meríteni a következő napra. Mert amióta itt vagyok, ebből a szempontból is napról-napra élek. 

Esténként úgy fekszem le, hogy kipipálom a határidőnaplómban az adott naphoz rajzolt pici kis négyzetet. És megszámolom még hány van.

Vannak reggelek, amikor azt érzem, hogy egyszerűen nincsen erőm felkelni. Végigcsinálni egy újabb napot. A legegyszerűbb lenne átaludni. Csak feküdni, és nem csinálni semmit.

Elvégre úgy is eltelik. 

Hogy nem vágyom semmi másra, minthogy valaki megöleljen. Nem olyan butaság az a városi legenda, miszerint szükségünk van az érintésekre. És ebbe nem számít bele a vadidegenek buszon hozzámnyomódó különböző izzadt testrésze.

A beszélgetések. 

Egy jó szó.

Az életem. 

Amiről azt hittem, hogy nincsen. 

Eljöttem, hogy megkeressem azt, ami végig ott volt körülöttem. Csak nem vettem észre.

Mindig többre vágytam. Másra. 

Idejöttem mások életét élni. Mert azt hittem, hogy jobb lesz, mint az enyém. Hogy ebben majd megtalálom önmagam. 

Ember vagyok - hibázok. Méghozzá nem is keveset. Sokszor, sokat.

Valahol ez is az volt, legyünk őszinték.

De nem bánom. Mert csak a saját hibáinkból tanulunk. Semmi másból. Azokból a döntésekből, amiket magunk hoztunk meg, és magunk érezzük a hatását.

Anya mindig 2 dolgot mondott amikor sírtam. Az egyik az volt, hogy jusson eszembe: ez nem egy visszafordíthatatlan állapot. Hogy (kis túlzással) bármikor hazamehetek

A másik pedig az, hogy tulajdonképpen miért is sírok? Hogy hány ember van, aki az életéért küzd. Aki beteg. Akiknek igazán rossz.

Igaza volt. Igaza van. 

Csak… mégsem olyan könnyű így gondolkodnom.

Egyébként Angel akkor sem lehetne rendesebb, ha 2 cicivel a mellkasán született volna.

sohasem szabad megállni

Nem véletlen, hogy itt vagyok. Hogy ITT vagyok.

Egyszerűen nem lehet az.

Hogy elmenekülök az otthoni problémák és feszültségek elől, és itt egy válságban lévő házasság közepébe csöppenek. 

Hogy eljövök, hogy megszabaduljak a rendszertelenség számomra oly ijesztő állapotától, és itt ugyanazzal a kitöltendő idővel szembesülök?

Eljöttem ide, ahol baromira senkinek sincsen dolga. 

Ahol a szülők között folyamatosan pattanásig feszült a hangulat, ahol egész nap az ordítozástól és ajtócsapkodástól visszhangzik a ház. Ahol még a levegőnek is feszültségszaga van. Ahol mindig egy óriási gombóc van a hasamban.

Ez a Sors. Isten. Valami felsőbbrendű elrendeltetés.

A jel, hogy eljött az ideje annak, hogy megálljak, és szembenézzek a múltammal. Azokkal a problémákkal, amiket a lelkem legmélyebb részébe száműztem. 

Mert fájdalmasabbnak tűnt megoldani.

Hosszú időbe telt (relatív, nekem az volt), mire felismertem: pontosan ugyanazt érzem, mint 13 évesen. Ugyanazt a félelmet és tehetetlenséget, mint amikor arra ébredtem éjszaka, hogy anyáék kiabálnak egymással. Amikor a kutyám  párnája mellett ülve, arcom a szőrébe temetve, csukott szemmel vártam, hogy elkezdjenek nevetni, és kiderüljön, hogy az egész egy rossz tréfa. Hogy minden olyan, mint azelőtt. 

Valahol ott romlottak el a dolgok. A családi háttér, ami addig megingathatatlanul biztosnak tűnt, összeomlott. Ami akkor a mindent jelentette. 

Valami akkor összetört bennem.

És itt állok most, 20 évesen. 

A család most is az első helyen áll. 

Az, amit annak nevezek. Az amitől a biztonságot várom. A bizonyosságot.

Azt az érzést, amit sohasem kaphatok meg.

A tény, hogy 7 év távlatából is pont ugyanúgy reagálok, azt hiszem tökéletesen bizonyítja, hogy semmi sem változott. Ugyanaz a 13 éves kamaszlány vagyok, mint akkor.

Többen kérdeztétek, hogy miért pont Peru.

Nos, örülnék, ha itt valami szuperizgalmas és különleges ötlettel állhatnék elő, de a valóság ennél sokkal prózaibb.

Az egyetlen ok, amiért idejöttem, az a dac. Hogy majd én megmutatom a világnak. Hogy nekem senki se akarja megmondani mi lesz számomra a legjobb. Hogy ha én kitalálok valamit, az úgy lesz. 

Nem egy érett felnőttre valló gondolkodásmód, nem igaz?

De így lett. Eljöttem Peruba. 

Mert az a helyzet, hogy mégiscsak felnőtt vagyok. Elmúltam 18 éves, és a játékszabályokat innentől én szabom.

Vagy legalábbis van némi beleszólásom.

Szinte látom magam előtt, ahogyan a Sors cinkosan rámkacsint: "Itt vagy. Ezt akartad nem? Megkaptad. Most én jövök.”

Azért kicsit súlyosnak tartom, hogy azonnal abba a medencébe dobott, ahol nem ér le a lábam. Úgy, hogy előtte nem tanított meg úszni.

Vagy próbált? 

Az egész eddigi életem egy folytonos úszólecke lett volna, csak nem vettem észre? Hogy valójában pontosan tudom hogyan kell úszni, csak nem merem megpróbálni?

Nem tudom.

De azt igen, hogy nem most van itt az ideje, hogy megpróbáljam. 

Hogy nem készültem fel rá. Még nem.

Nem az én feladatom ennek a családnak a megmentése.

Nem vagyok elég erős hozzá. 

És sajnos a biztosításom sem fedi le az utazás utáni szellemi és lelki rehabilitációt.

“Rossz ötlet volt idejönnöm. Sajnálom.”

 És kihúztam a bőröndöm az ajtón.

mélypont 2.0

Elképesztően neki tudok keseredni. 

Nem tudom, hogy koromból adódó sajátosság-e, vagy csak a szuperérzékenységemnek köszönhetem, de amit művelek, az néha már saját magam számára is ijesztő.

Ma volt a csúcspont.

Ott, amikor láttam, hogy kifehéredik az addig zöld skype jel. 

Kiléptek.

Kiléptek úgy, hogy nem beszéltünk.

Megszédültem. Az életem…! Mint egy őrült, úgy kezdtem el gépelni, de hiába. Nem érkezett válasz.

Csengettek. 

5 percen belül negyedszer.

Odarohantam, és feltéptem az ajtót. A nagymama, mintha nem is hagytam volna már háromszor ott, továbbra is végtelen nyugalommal magyarázott, néha odamutatva az üvöltéstől/hajmosástól maratonfutó kinézetű gyerekre. Minden nemlétező önuralmam össze kellett szednem, hogy ne kezdjek el vele ordítani, hogy miért nem fogja fel, hogy nem értem mit akar. Nem értem. Nem tudok ennyire spanyolul.

Na jó, sejtettem mit akar. 

Odamentem a kislányhoz, hogy akkor legyen kedves, és jöjjön fel velem az emeletre. Visítva levetette magát a földre.

Itt szakadt el a cérna. Megragadtam és rákiabáltam, hogy most azonnal induljon el. Torkaszakadtából bőgött.

Az egész utca minket nézett. 

De már ez sem érdekelt. Egyszerűen nem számított. Ordítva húzkodtam fel a lépcsőn.

Megálltam a szoba közepén.

Körülöttem szanaszét dobált cipők, játékok, egy félig lerombolt bunker, az összetört gyertyatartó darabjai. 

Az egyik gyerek teli torokból üvöltve fetreng az előszoba padlóján, a másik a kanapén ülve osztja az észt, miközben próbál minél több vért kipréselni az ujján ejtett vágásból.

Egy percig sem bírom tovább. 

Egyszerűen nem. 

Ez már túltesz mindenen.

Összeszedem a cuccom, és elmegyek. Nem érdekel, hogy nincs hova. Letáborozok a reptéren, míg lesz egy járat, amire kapok helyet.

Zokogtam.

Mikor megjöttek a szülők még mindig. Képtelen voltam összeszedni magam. Szedett-vedett angolsággal (ezekben a helyzetekben mindig elhagy a nyelvtudásom) elmondtam, hogy mi történt, és hogy képtelen vagyok ezt csinálni. Nem megy.

A férj bejött utánam a szobámba, és mint már sokszor, ismét elmagyarázta, hogy az ilyen esetekben csukjam be a gyereket a szobájába, és közöljem vele, hogy addig nem jöhet ki, amíg normális nem lesz.

Még jobban sírtam.

Alig kaptam levegőt, annyira fájt a torkom az egész napos megerőltetéstől.

Fáradt voltam. Kimerült, és végtelenül reményvesztett.

Dühös. Dühös az ez egész világra.

Anyára, hogy alszik, ahelyett, hogy gép előtt lenne, hogy kipanaszkodjam neki magam.

Apára, hogy a barátaival mulatja az időt, ahelyett, hogy segítene.

B-re, hogy miután egyszer az életben megnyílok neki, otthagy, amikor támogatásra lenne szükségem. Utálom.

Tudtam, hogy gyerekesen viselkedek.

De nem érdekelt. 

Egyszerűen jól esett másokat hibáztatni. Másokra haragudni.

Még akkor is, ha legbelül tudtam, hogy se alapja, se értelme nincsen.

Az égvilágon semmi.

Egyedül éreztem magam. Rohadtul egyedül.

Ugyanazt a magány kísértett, ami a rosszabb napjaimon otthon is elkapott.

Hogy lehetek én mindenhol egyedül?!

Erre a kérdésre keresem a következő bejegyzésben a választ.

minden kezdet nehéz

a fejem nézzétek el... 2 és fél órát aludtam

Az első szabadnapom.

Súlyos mélypont. Már előtte is voltak rossz érzéseim, de a tény, hogy el kell töltenem egy teljes napot egyedül, egy hatalmas városban, amiről semmit sem tudok, kiverte a biztosítékot. Kaptam egy térképet, de nagyjából annyit ért, mintha nem is lett volna nálam: egyszerűen képtelen voltam megérteni az utcák csatlakozását, hogy pontosan honnan kell nézni. Elhihetitek: ez sem tett boldoggá.
Úgy indultam el, hogy oké, meglátogatom a közeli piacot, nézelődök, eszek valamit, aztán lemegyek a tengerpartra. Ebből az első azonnal ugrott: fényképezőgéppel ne menjek oda. A tengerhez azért lejutottam, bár az elméletben 50 perces és rendkívül triviális útvonalú sétát, nekem több mint 2 óra alatt, és elképesztően bonyolult útvonalon, a helyiek segítségével sikerült kiviteleznem. És tegyük hozzá azt is, hogy ekkor még csak egy szakadék tetejéről szemléltem a vizet. Szóba elegyedtem egy angolul beszélő (itt ez hatalmas ritkaság) sráccal, aki mint kiderült idevalósi, csak jelenleg Ausztriában dolgozik, és mikor kiderült, hogy honnan is jöttem, kedves ismeretlenből azonnal a haver kategóriába léptem elő. Elmondta, hogy ha 4 dologra figyeljek nagyon: sohase mászkáljak egyedül, ne legyen nálam semmi értékes, bankkártyát-útlevelet mindig hagyjam a szállodában, és még véletlenül se gyalogoljak: mindig fogjak egy taxit, és menjek Mirafloresbe (az egyik legnépszerűbb turistanegyed). Mert Peru veszélyes.

Hmm. Lássuk csak.
Teljesen egyedül vagyok.
A Canon gépem vélhetően megüti az értékes kategóriát, még akkor is, ha mélyen a táskámba is rejtettem, és csak ünnepnapokon veszem elő.
Az útlevelem ugyan nem, de a kártyám elfelejtettem kivenni, és ha őszinte akarok lenni, jobban félnék beülni egy taxiba, mint az utcán sétálgatni. És... szeretek sétálni. Meg különben is, lehet annál jobban megismerni egy kultúrát, népet, mint ha elvegyülsz közöttük? Beilleszkedni jöttem, nem turistáskodni!
Azért megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.

José, a macska és a szobám

Kerestem egy érintetlennek kinéző füves területet, és letelepedtem. Gyönyörű kilátás nyílt az óceánra.
Elővettem a spanyol könyvem, és néhány sor után azt vettem észre, hogy egyre több nedves pacni jelenik meg az előttem fekvő papíron. Zokogtam.
Ismét.
Az járt a fejemben, hogy nem szeretek itt lenni. Nem szeretnék itt lenni.
A gyomrom egy hatalmas görcs. Félek. Félek, mert még csak a harmadik napomat töltöm. A harmadikat! Hol van ez még a 180-tól?!
Aztán a nyelv.
Kezdem azt érezni, hogy nem tudok semmit. Az égvilágon semmit. Nem értem, amit az emberek mondanak, és megszólalni sem tudok. Jó párosítás, nem?
Persze valahol azt is tudom, hogy legfőképpen a maximalizmus beszél belőlem. A jó öreg tökéletességmániám, ami megkeseríti az életemet. Pedig azt hittem sikerült otthon hagyni.

Tudom, hogy természetes, hogy nem értek mindent.
Tudom, hogy természetes, hogy nem tudok mindent megfogalmazni.
De képtelen vagyok elfogadni.

erkély, kilátás, földöntúli állapotok

Pedig el kéne.
Örülnöm kéne minden egyes megértett szónak, elcsípett mondatfoszlánynak, az összes kimondott, vagy kimondatlan, de eszembe jutott spanyol szónak. Őszintén sajnálom a lelkem. Olyan, mint egy kisgyerek, akinek nem volt gyerekszobája, aki sohasem hibázhat.
Végignéztem a parkban üldögélő embereken. A vidáman futkározó kisgyerekeken, a beszélgető párokon, a kutyájukkal játszó embereken.
Újra megtelt a szemem könnyel.
A fenébe is. Ha otthon nem voltam képes barátokat szerezni, hogy képzeltem, hogy itt fogok?
A kezembe temettem az arcom.
Pedig szükségem van rá. Azokra az igazi, őszinte beszélgetésekre. A hallgatásokra. Az ölelésekre. Azoktól, akiket szeretek. Hogy érezhessem: tartozok valahová. Hogy valakinek hiányzom.

És tudjátok mi a legrosszabb?
Szembesülni azzal, hogy innen jelenleg nincs "visszaút". Hogy innen nem tudok hazamenni. Hogy először az életben olyan szituációba kerültem, ahonnan nem tudok kilépni. Hogy nem sétálhatok el, mondván, hogy oké, köszöntem szépen, mégsem tetszik.

Igen, rossz napom van. Már napok óta.
Igen, túlreagálom a dolgokat. Mint mindig.
De jelenleg nem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Vagy lehet, hogy helyesebb ha azt mondom objektívan? Ha az önsajnálat egy hatalmas szakadék, én rendesen belezuhantam.
De hogy kevésbé tűnjek önzőnek, azt is hozzáteszem, hogy anyáékat még magamnál is jobban.

az óceán Mirafloresből

utazás, ó, te csodás

Az elején minden rendben ment: elköszöntem apáéktól, beálltam a sorba. Elfogott egy furcsa érzés. Visszanéztem az integető emberekre, kerestem az arcukat. 

Most még elrohanhatok. Csak megfordulok, kisétálok az ajtón, és elfelejtjük az egészet. 

Jézusom. Hogy jut eszembe ilyesmi? Nyilván nem fogom ezt csinálni. Egyszerűen nem csinálhatom. De mégis. Képes leszek én erre? 

Az ötlet felmerülése óta, most bizonytalanodtam el először. Mielőtt elváltunk, apa jó pár percig magyarázott, mit, hogyan csináljak majd. Nem emlékszem semmire. Mi lesz, ha elrontok valamit?

Hirtelen iszonyúan egyedül éreztem magam. Hát erről beszélt mindenki. Ez az, amikor minden felelősség a tiéd. Amikor ha hibázol, nincsen, aki helyrehozza. Akitől kérdezhetsz, ha elbizonytalanodsz.

Felesleges volt aggódnom, az élet mindig tartogat meglepetéseket. Ezúttal úgy döntött, nem dob ki azonnal a mélyvízbe, kaptam egy napot "akklimatizálódni”. A gép ugyanis: nem indult el. Mindössze annyit tudtunk, hogy valami meghibásodott (a pontos részletek meghaladták a német pilótánk angoltudását), szálljunk le, vegyük fel a csomagjainkat, majd menjen mindenki "rebookolni”. 

Újrafoglalni? Mit? Hogyan? Meddig?

Követtem a tömeget. Biztos, ami biztos. Nem vagyok az a pánikolós típus, de akkor erős késztetést éreztem, hogy ordítva a földre vessem magam. Nem értettem mi történik. Kialakult egy hatalmas sor, emberek rohangáltak mindenhol. Teljes volt a káosz. 

Csak az járt a fejemben, hogy le fogom késni a csatlakozást. 4 óra. Nem fogok odaérni ennyi idő alatt. Elmegy nélkülem a gép. 

Újrafoglalás. 

Hogyan jutok el Limába? Mert oké, Amszterdamig nyilván el kell vinniük, de mi lesz utána? Elbuktam az egészet? Vennem kell egy másik jegyet? Istenem, mégis kellett volna az a biztosítás!

Álltam a sorban elgyötörten, félig a kiszáradás határán, miközben a gyomromban az éhség próbált teret nyerni az azt maximálisan kitöltő idegességgombóc mellett. 

Végül minden megoldódott. 4 és fél órás sorbanállás után (a sor középtájékán!), mivel már semmilyen járatra sem tudtak feltuszkolni, felajánlották, hogy ahogy sikerül megjavítani a gépet, elvisznek minket Amszterdamba, ott egy hotelban töltjük az éjszakát, és a másnapi déli géppel mehetek Limába.

Apropó, töltjük.

3 lány: egy 20-as, egy 30-as és egy 40-es. Különbözőek vagyunk, különböző sorsokkal, de ez mégsem számított. Nagyjából 3 órája bandáztunk, mire a tulajdonképpeni bemutatkozásra egyáltalán sor került. Nem hiszek az isteni elrendeltetésekben, de nekünk találkoznunk kellett. Ők voltak azok, akik miatt az amúgy rémálomként is megélhető történet átment kalandba. Valami olyasmibe, amire angolul azt mondjuk, hogy fun. Csupa nagybetűkkel. Kávézóban elütni a délutánt (és az ajándékvouchereket)? Szállodában aludni, ahol még az oly nagyon áhított latte-croissant kombót is megkaptam reggelire? Egy szavam nem lehet.

Nem is volt.

Amszterdam felé Zs-vel (az egyik újdonsült barátnőm) egymás mellé ültünk. Beszélgettünk. Sokat. A leszállás megkezdése előtt egy kicsivel rámnézett, és azt mondta: "Te annyira pozitív vagy."

Igen.
Én is ezt éreztem. A 2 és fél órányi alvás, és megpróbáltatások ellenére, egész nap mosolyogtam. És ez őszinte mosoly volt. Egyszerűen boldog voltam, hogy élhetek. 

A másnap már zökkenőmentes volt.
Még az olya nagyon áhított latte-croissant kombót is megkaptam reggelire.

Aztán 12 és fél óra repülés után végre megérkeztem Limába.