Feltételek, lehetőségek

Érdekes volt az Önképző. De úgy komolyan. Nagyon nagyon izgultam, érezhető volt a beszédemen. És hasznos volt meghallgatni a végén a "szakmai" ítéletet. Megfogott. Kritikaként megkaptam, hogy felolvastam a mondandóm. Na igen. Erre nem tudok mit mondani. Így volt. Kár, pedig tudok beszélni magam is a témáról, olyan szinten utánaolvastam. De úgy gondoltam nagy a tét, biztosabb olvasva, mellesleg mondom, úgy izgultam, hogy nem hiszem, hogy bármi eszembe jutott volna. És a szövegem jól felépítettnek tűnt. Inkább maradtam a biztosnál. A másik probléma, hogy nem mutattam képeket. Na erre már tudok reagálni, bár a faszi nem engedte sajnos, hogy neki is elmondjam a véleményem. Úgyhogy itt osztom meg. Nem érzem hitelesnek olyan fényképeket mutogatni, amelyek filmekből származnak. Najó, az előbb rákerestem angolul is a képekre, és tényleg lett volna néhány. Upsz. Elbasztam. Na sebaj. Elég elszomorító így is. A másik, hogy volt benne élmény, de nem elég. ? Az igazság, hogy még nem voltam prostituált. Sem rabszolga. (Csak a saját magamé, de az nem számít.) Úgyhogy ezt is bebuktam. A személyes fíling, amit ki lehetett érezni, mindössze abból eredt, hogy rengeteg cikket elolvastam, és 3 oldalas riportokat 4 mondatban összefoglaltam. Kész, téma lezárva.
De az élmény rész szöget ütött a fejemben. Mert mi az amiről bármikor-bárhogyan tudok beszélni? A kórházi élmények. Hiteles fotókkal illusztrálható? Iiigen. Nagyon is. És jön a kérdés, akkor miért nem állok neki? Nálam a de rész jön, a könyv. Annyira szeretném. Ez az álmom. Hogy a kezemben tarthassam. És attól félek, ha nyilvánosságra hozom a képeket, meg a részleteket a történetből, már senkit sem fog érdekelni. Anya szerint ez hülyeség. Mert a megmutatás nem nyilvánosságra hozás. Hát, az, vagy nem az, megint elromlott a kedvem. Utálok szomorkodni. De nem bízom magamban. Nem bízom benne, hogy meg tudom írni. És akkor a kiadatás meg egyéb nyalánkságok még szóba sem jöttek.

Kinder Bueno süti

 Az ötlet maga Mónikától, aki Karácsonyra hozott mamához. Nem ezt, egészen másképp nézett ki, de finom volt. Nos, vele szemben érzek egyfajta büszkeséget, úgyhogy ha az életem múlna rajta se kérdezném meg. (Na jó, talán akkor.) De nem csak ezt, mást sem. Mindig olyan kioktatóan beszél, úgyhogy tök hülyének érzed magad a társaságában. Legalábbis én.
A nevét még kóstolás előtt megkérdeztük, mert az ember nem eszik olyant, amiről nem tudja, hogy mi az. Úgyhogy itthon szépen beírtam a gógliba, és hosszas válogatás után Mohakonyha receptjét vettem alapul. Alig változtattam, de amit igen, az nekem kellett. A képért meg bocsi, de erősen fogyós volt. :)
Erre a süteményre igaz, ott halt meg, ahol megszületett. A tepsiben.

Hozzávalók:
    a tésztához: 3 tojásfehérje
                      3 evőkanál cukor
                      1 csipet só
                      1 evőkanál olaj
                      1 evőkanál zsemlemorzsa
                      1 evőkanál liszt
                      fél teáskanál sütőpor
                      5 dkg pirított mogyoró

        A tojásfehérjét a cukorral és sóval kemény habbá verjük. Ezután folyamatos keverés közben hozzáadjuk az olajat, zsemlemorzsát, lisztet, sütőport. Kivajazunk-lisztezünk egy pici tepsit, beleöntjük, majd megszórjuk a tetejét a durvára vágott mogyoróval. Előmelegített sütőben 170 fokon sütjük, kb. 12 percig, tűpróbáig.

                      10 evőkanál nutella
  
          Kicsit megolvasztjuk. Én a már nem teljesen forró sütőbe tettem üvegestül, mert ezalatt kihűlt  tészta is, a nutella meg kellőképpen megfolyósodott. Rákenjük a tészta tetejére, majd hűtőbe tesszük.

                      3 tojássárgája
                      2,5 dl tej
                      8 dkg cukor
                      1 vaníliáscukor
                      fél csomag vaníliáspudingpor
                      1 evőkanál liszt
                      8 dkg étcsokoládé
                      8 dkg margarin

           A tojássárgáját a tejjel, cukrokkal, pudingporral és liszttel simára keverjük. Lassú tűzön krémet főzünk belőle, majd elfelezzük. Az egyik felébe 1 evőkanál vaníliaaromát, a másikba, még forrón! beletördeljük az étcsokit, és addig keverjük, míg el nem olvad. Kihűtjük.
A szobahőmérsékletű margarint elfelezzük, és a krémekkel simára keverjük.

A nutellás tésztalapra rákenjük a vaníliakrémet, ezt kirakjuk a tejben kicsit megáztatott kocka alakú háztartási keksszel. Kissé nyomkodjuk a krémbe, mert a következő krém rákenése könnyen elmozdítja őket. Az sem baj, ha itt 20 percre hűtőbe tesszük. A kekszre a csokis krém jön, amit ízlés szerint vékony rétegben megszórhatunk kakaóporral.

Kapros-fokhagymás-kukoricakrémleves

Issteni. Imádom, pedig a kukorica amúgy nem túl kedvenc zöldség. Nekem túl édes. Meg kalóriadús. De most valahogyan megkívántam. Már megcsináltam minden zöldséget, amiket eddig itthon találtam, nyitni kell az új távlatok felé. És elég nehéz dolgom is volt, mert tudtam, hogy minden egyes rohadt konzerv összetételén szerepel a cukor. És én olyant nem veszek. Úgyhogy szépen végignéztem az Auchanos konzervrészleg teljes kínálatát, mintegy 25féle terméket, és jelentem alássan, találtam 1-1 fajtát, Borsóból és kukoricából, különböző gyártóktól. Győzelem. :)

Hozzávalók: 14 dkg konzervkukorica
                   3 dl alaplé
                   1 vöröshagyma
                   1/2-1 teáskanál só
                   1/2 teáskanál szárított kapor
                   1 csipet majoranna
                   1/2 kávéskanál fehérbors
                   1 gerezd fokhagyma
                   

     A vöröshagymát megdinszteljük az olajon. Ha már szép üveges hozzáadjuk a konzervlétől lemosott kukoricát. Egy kicsit azt is pirítjuk.
Felöntjük az alaplével ( a vegetáriánus a kakukkfüves gombalevesnél, de most kiegészült egy fehérrépával is. Sokat dob rajta.), majd ízesítjük. A fokhagymát belenyomjuk fokhagymanyomón keresztül. Főzzük még 5 percig, majd összeturmixoljuk.
Hozzáadjuk a tejszínt, és újra felforraljuk.

A világ szélén

Tegnap este féltem. Feküdtem az ágyban, és némán folytak a könnyeim. Féltem, hogy mi lesz holnap. Hogy lesz-e holnap. Szörnyű érzés. Hirtelen az egész létem értelmetlennek tűnt. Bármire gondoltam, azonnal a megsemmisülés következett. Eszembe jutott, hogy milyen hihetetlenül sok szemetet termelünk mindennap, és mi lesz azzal, amit nem lehet szelektálni? Illetve mi lesz minden szeméttel? Mert rengetegen nem gyűjtik tudatosan. Csak halmozódik egyre nagyobb kupacokban? Vagy kilőjük az űrbe, mint a Wall-e-ban? Iszonyú. Hogy minden amit megeszünk, gyakorlatilag egy szintetikus méreg? Hogy a víz amit iszunk tele van hormonnal, amit a nők pisilnek ki a fogamzásgátlóból? Iszonyú. Milyen ez a világ? Mi a garancia, hogy nem derül ki, hogy valami elváltozás van a testemben? Vagy máséban. Lesz élet még 5 év múlva? A 100-t meg sem merem kérdezni. Vagy betegségtől nyomorgva, háborúk között, egy élhetetlen világban kell eltöltenünk az utolsó éveinket? Ne kelljen. Kérlek ne. Kapjunk végre észbe.

(Hozzátenném, hogy a világvége hangulatomat az új könyv is okozta. Illetve gondolom szerepet játszott benne. Mert találtam itthon egy Paulo Coelho könyvet, A Veronika meg akar halni-t. És nekiestem. Megérintett? Végül is, mondhatjuk.)

Vágyakozik a szív, de minek?

Találtunk egy egeret. A garázs előtt. Júj, még most is beleborzongok, ha rágondolok. Annyira kis pici volt, és úgy el tudom képzelni még élve. Vígan élte a kis világát, mászkált a barátaival lyukról lyukra, szimatolt, ó, szinte látom ahogyan felemeli a kis orrát, és a bajszán megcsillan a fény. Drága kis egérke, most meg ott kuporog. Holtan. Még szerencse, hogy Bodza nem vette észre. Biztos elkezdett volna vele játszani. Mint a kis plüssegérkéjével. Marci volt a hős, elvitte a hólapáttal. Én nem bírtam odanézni, szörnyű volt, hogy ott van a kis puha szőre, a farkincája, a kész egér, és nem mozog. Ha rajtam múlik visítva elrohanok. De anya ragaszkodott, hogy elvigyük, mielőtt még itt kezd el oszlani.

És nem tudom, hogy örömmel mondjam-e, de rácuppantunk a Tv Paprikára. Tegnap este pont Marokkó volt terítéken, nem mondom, vérzett a szívem. Vágyom Sri Lankára. Az ottani ételekre, a tengerre, arra a nyugalomra ami ott velem volt. Ráadásul cseppet önkínzás is, hogy ételeket nézek látástól mikulásig, mikor amúgy üresen kong a gyomrom. Hmm. Mindig estére leszek éhes. A délelőtt után :) .

Félek. Félek a jövőtől. Apa állandóan arról kérdezget, hogy mit akarok majd csinálni. Eddig folyt az életem egy nyugodt kis mederben, most meg el akarják téríteni egy új, egy idegen mederbe. Szorul a hurok. Nem folytathatom tovább ezt az életmódot, amit eddig. Változtatnom kell.
Mint mikor pénteken jöttünk haza Lilivel. Csak mesélte-mesélte az élményeit, azt hiszem pont azokat, amiket az én szüleim is akartak volna nekem. A megismerkedéseket fiúkkal, a találkákat, lopott csókokat, és titkolózást. Nekem ez kimaradt. Én nem ilyen vagyok. Azt az időszakot, amikor ennek ki kellett volna alakulnia, én a kórházban töltöttem. És ez megváltoztatott. Megismertem egy egészen más világot, ami azóta sem enged el. Nem egy vagyok a sok közül, hanem valaki.