Babakeksz téli kiadásban

Teázóknak finom kísérő. Egy babának jó kis uzsonna. Nekem a kedvenc rágcsálnivalóm.
A finom fűszerek jól illenek az almához, a vaj pedig igazán omlósság teszi a tésztát. Nem csak babáknak. :)






Hozzávalók: 5 dkg zabpehely
                   10 dkg teljeskiőrlésű  liszt
                    8 dkg alma reszelve
                    4-5 dkg méz
                    1 teáskanál mézeskalács fűszerkeverék
                    5 dkg puha vaj
                   1 csipet só
                   1 teáskanál sütőpor
                   1 tojás

A zabpelyhet, lisztet, sót, fűszert, sütőport, mézet, reszelt almát, tojást összegyúrjuk, és 10 percig pihentetjük. A sütőt 200 fokra előmelegítjük, majd a tésztából diónyi gombócokat formálunk. Sütőpapíros tepsibe tesszük és kicsit ellapítjuk. Fontos. hogy ujjnyi vastagságú maradjon, mert a vékony nem marad finom puha. Kb. 10 percig sütjük, a lényeg, hogy a külseje megsüljön, belül puha maradjon, mivel hűlés közben is szilárdul.

Helyesbítés

Ezúton visszavonom azt a kijelentésemet, miszerint rólam kevesebb fénykép készült, mint Maráról, mert ezt az állítást apa erősen zokon vette, és megszámolta, hogy mi is a pontos igazság. Ezúton idézem: Rólad 68, Maráról 52 készült, szóval ne genyózzál itt velem, mert igenis nagyon igyekeztem figyelni, hogy ne hanyagolódj el. Amúgy meg ahol szerepeltél, ott mindenhol húztad az arcodat."   Szóval bocsánat :)

Programozóbajnokság 2010.

Visszagondolva a tavalyira...most nyugisabb. De lehet csak magam miatt érzem így. Mert én is nyugodtabb vagyok. Nem hajtanak a kényszerek, képes vagyok elüldögélni. Van csocsó, az meberek jófejek, és apócával vagyok. :) Csak mindjárt elalszooom.  De mi a franctól?? Egész korán lefeküdtem tegnap. Csak arra emlékszem, hogy anya megjött valamikor, bejött hozzám, megsimogatta az arcom, és az egész kezéből úgy áradt a cigiszag, hogy majdnem megkértem, ne koszoljon össze, már nincs erőm újra felkelni, hogy arcot mossak. Közben mondott valamit, és a vidámságából éreztem, hogy jól telt az estéjük. És most ne higgye senki, hogy anyám alkoholista vagy bagózik, mert nem. Csak nem szokott inni, max. néha egy-egy pohárt bort esténként, így a tömény kicsit meglátszik. De örülök hogy eljár szórakozni. Gyakrabban kéne. Kikapcsolódni. Kiengedni a gőzt.

Ezt az édes Butlers bonbonformát meg most találtam. Már egy ideje érlelődik a gondolat, hogy milyen jó lenne egy, mert...annyira jópofa, és csomó helyen olvastam, hogy milyen jó! És úgy tetszenek azok a kis pralinék amiket lehet benne csinálni!

Ez a másik kis tünemény, meg egy angyalszárny kiszúró. Szintén Butlers. És szintén álmaim netovábbja.

De a legédesebb ez a Butlers szívforma. És hogy miért????? Mert nem csak egy átlagos kapcsos tortaforma, hanem egy 11 CENTIS!!!!!! kapcsos tortaforma. 11 centi!!!! Az akkora mint egy muffinforma. Húúú, ez viszi a pálmát.         

Íme pedig amire már tényleg időtlen idők óta ácsingózom: egy mini, pontosan 18 cm-es Dr. Oetker tortaforma. Hogy ebben miket tudnék sütni...

IFI egy normál(isabb) kerékvágásban

Végre megérezhettem az ízét. És lehet hogy most csúnyán fog hangzani, de nekem egy kicsit hajaz a foglalkoztatós csoportterápiára. És tudok pár embert-köztük magamat is-akinek a szájából ez nem pozitív kicsengésű. Isten elég központi téma. Ami nem meglepő, tekintve, hogy egy Református Egyház Közösségi csoportjáról beszélünk. De nekem ez kicsit sok. Nem értem. Nem tudom elfogadni a félmagyarázatokat, de rendeset meg nem kapok. Igazából a Biblia nagy része belemagyarázás. Valaki leírt dolgokat, amit a mai ember beleilleszt a saját életébe, és meg van győződve, hogy ez csoda. Hogy Isten akarata. Mert Isten mindent tud. Lényeg a lényeg, elüldögéltem, de nem hiszek az ilyesmiben. Nem tértem, meg ez továbbra sem az én világom.

De megismertem egy tüneményes családot. Ami már maga ajándék. Sokat hallottam róluk,de... én nem tudom az embereket elképzelgetni mesélések alapján. Melinda néni, az igazi Nagybetűs lelkészanyuka. Engem egy kicsit a Hetedik Mennyország apukájára emlékeztet. Csak annál hangosabb.
Imola kedves, de velem tartózkodó. Vagy zárkózott. Vagy nem tudom. Amúgy biztos jófej, a saját társaságában. Én nyilván új vagyok. És őszinte leszek: nekem először nagyon furcsa volt, hogy ő ilyen. Hogy simán böfög, pukizik, beletúr az orrába, és ha olyanja van simán meg is eszi. Pedig nem ötéves. Szép, hogy
 felvállalja. Bár mellékesen hozzátenném: én örülök, hogy nem ilyen vagyok. Mint ahogyan nem tudok beizgulni egy sárga gyémántgyűrűn, ilyesmikre sincs igényem. Jó, a kakitéma más, mindenki csinálja. Még a lányok is, bizony-bizony. :) De valahogy nincs kedvem nagydobra verni. Mindegy, ő ilyen, és így szeretik. Ennél fontosabb nincs is.
A család elemzését folytatva: jöjjön Gemma. Nagyon bírom azt a csajt. Jófej, nagypofájú. Számomra ez érték. És szépre ki tudja festeni magát a mozgó vonaton. Ami szintén nem hátrány egy késősnek. Ő  a kedvenc. :)

amikor a hősnő megküzd a szerelméért

A legcsöpögősebb filmbe is beleillett volna.

Szépen elindultam körömrágva itthonról, végre odaértem, már a szívroham kerülgetett, aztán jött a csattanó: kint horgászik. Csekély vigasz, hogy legalább aranyos volt a hangja a telefonban.
Csalódottan elindultam visszafelé, magamban már lemondva a nagy találkozásról, amikor félúton a buszmegálló felé megtorpantam.
A fenébe is, kijöttem Soponyára. Azért hogy találkozzak vele.
És ha horgászni ment? Odamegyek!

A falut 10 perc leforgása alatt megtettem, ami ekkora távolságnál elég jó időnek számít.
Az első koppanás (ami, mint utólag kiderült csak egy apró kis bukkanó volt az utána következőhöz képest) egy jól ismert kis pocsolya volt, ami már a legkisebb esőzésnél is megjelenik. Sokat nem problémáztam: le a cipőt-zoknit, aztán hajrá.

Hát...nagyon hideg. Nagyon-nagyon hideg.
A fejemben még a nyári emlékképek éltek, azok, amikor az első nap még cipőben ugráltam rajta keresztül, másnap már gumicsizmában, de még abból is elég volt az a bokáig érős fajta.
Most már a térdig feltűrt nadrágom is vizes lett.

Éppen a zoknimmal próbáltam némileg letörölgetni a lábam a túlparton, amikor átjött utánam a ténykedésemet már jó ideje figyelő traktoros.
Óvatosan megkérdezte, hogy minden rendben-e. Rámosolyogtam, hát persze! :)
Érdeklődésére, hogy hova megyek, csak annyit válaszoltam: az erdő melletti kanárishoz. Kimeresztette a szemét. "De még is minek?"
"Ó, csak egy barátomhoz, aki éppen ott horgászik". Igyekeztem minél könnyedebben legyinteni.
"Elárulom neked, hogy ott jelenleg minden víz alatt van: az az én földem, nem tudsz rajta átmenni."
Miután látta, hogy nem áll szándékomban visszafordulni, néhány kérdés után leesett neki a tantusz: itt bizony pasis ügyről van szó.
"Szerencsés az a srác akiért ezt megteszik.
Sajnos muszáj: már kétszer szakítottam vele, és most rájöttem, hogy még mindig szeretem.
Maga tudja, de elárulom: értem ezt még a feleségem se csinálná meg."

Tovább sétáltam: immár zokni nélkül - otthagytam, jó lesz majd a visszaútra. Haladtam szépen a töltés mentén, úgy tűnt: minden a legnagyobb rendben van. Így is volt, míg el nem értem a mezőig.
Betájoltam, hogy nagyjából hol kéne keresztülmennem, igen elégedett voltam, hogy ebben a helyzetben még rövidítek is.
Az elején nem volt nagyobb baj. Először a térdem, aztán a combom lett vizes, majd pillanatokon belül arra eszméltem rá, hogy derékig a vízben állok. Nagyszerű. Egy kietlen mezőn kellő közepén, egy alig néhány fokos tóban.
Magamban csendesen káromkodtam, de azért még próbáltam egyet-egyet előre lépni. Viszont amikor az egyik lépésnél mellig elmerültem, visszahőköltem.
Ez azért már túlzás.
Próbáltam irányt változtatni, hátha ott egy kicsit magasabb a föld, de nem jártam sikerrel.

Az egyik pillanatban éreztem, hogy elkezd csörögni a telefonom. Dani.
"Szia. Pontosan mikor is érsz ide?
Hmm, már mindjárt. Még itt állok egy tó közepén.
Akkor Te vagy az. Látlak. 
Igen? Mondd csak, elég szerencsétlenül nézek ki?
Hát, egy kicsit."

Ennél a pontnál elegem lett.
Kibújtam a kabátomból. Egyfelől minden értékem abban volt, másrészről pedig úgy éreztem: utólag nem fogom bánni, ha valamim megmarad szárazon, és leléptem a földkupacról ahol álltam. Két csobbanás, és már csak a vállam látszott ki a vízből.

Egy élmény volt kijönni a túlparton.
Ott állt oldalra döntött fejjel, és mosolyogott.
A szívem ritmustlanul vert. A hideg már fel sem tűnt, csak a vizes ruha tapadt rám zavaróan.

Nem tudtam mit mondjak.
A zsebemhez nyúltam a kifejezetten erre a helyzetre megírt cetli után, de már a kivétellel sikerült három darabra tépnem. Hát, erről ennyit. Hagytam lehullani a földre, az iszaptól fekete lábam elé.

Aztán sikerült összeszedni magam. Felajánlotta, hogy visszakísér a buszmegállóba: egy teljesen vízmentes úton. Szótlanul sétáltunk egymás mellett az erdőben.
Jó volt ránézni. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy megöleljem... de nem tettem.

"Néha eszembe jutsz egy hangról, egy szóról."


Az sem számít, hogy ezt mondta.
Egyszerűen nincs még itt az ideje.