2 L: Lima és Leslie

Az járt a fejemben, hogy apa vajon mit szólna ehhez.

Hogy a lánya 3 vadidegennel furikázik egy ismeretlen nagyvárosban.

Hogy azt mondaná, hogy tök jó, hogy helyiekkel ismerkedek, vagy hogy nem vagyok normális. Hogy ez óriási felelőtlenség.

Nos amikor beültem az autóba, egy pillanatra magam is elgondolkodtam a kérdésen. Fogalmam sincsen.

Tulajdonképpen mi a legrosszabb ami történhet? Elvisznek valami kietlen helyre, elveszik a fényképezőgépem, meg azt a minimális készpénzt, ami nálam van, aztán otthagynak. 

Rájuk sandítottam. Okésnak tűntek.

Meg… ez még talán a bevállalható kategória. Bár a gépem nagyon sajnálnám.

Az elején még jó ötletnek tűnt. Beültünk reggelizni, felvázoltam, hogy miket szeretnék meglátogatni, ő bőszen bólogatott, magyarázgatta mi hol fekszik, milyen sorrendben kéne mennünk. Aztán valahol felvett minket egy barátja, akivel volt egy megbeszélt ebédje, és elromlottak a dolgok. Vagy csak beképzeltem?

Nem tudok spanyolul.

Nem beszélem (annyira, mint amennyire szeretném).

De nagyvonalakban, ha megerőltetem magam, meglepően sok mindent megértek. Még magam számára is meglepően. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy a szükség törvényt bont.

Nem értettem mindent, de azt igen, hogy rólam beszélnek. És valahogy… olyan rossz volt. Nem tudnám elmagyarázni, gyerekes dolog. 

De 2 választásom volt. Hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a rosszkedv, vagy előveszem a legnaívabb énemet, és elhitetem magammal, hogy csak beképzelem az egészet. Értelemszerűen a 2. tűnt értelmesebb megoldásnak.

Aztán kiszálltunk az autóból, és jobb lett. 

Sokkal jobb. 

Megcsapott a friss levegő, és kitisztult a fejem. Egy óra múlva már a hányingerem is elmúlt. Aha, ezek szerint még mindig nem bírom az autózást.

Mászkáltunk. A parton, csokimúzeumban, “normál” múzeumban, parkban. Mutogatták a várost: ez a szobor a leghíresebb dalnok, ez a másik, aki szerelmet vall a kedvesének. 

Talán a legnagyobb hatással rám mégis közlekedés volt. Merthogy megkértem Leslie-t, hogy taxi helyett utazzunk egy kicsit helyi busszal. 

Hát hűha.

Menet közben éppencsak megálló járművek, amire az emberek úgy kapaszkodnak fel, hogy már halad, egy tizenpáréves kissrác nyitogatja az ajtót, és ordítja a nagyvilágba a megállókat, műanyag, ragacsos ülések, egymásnak tapadó emberek, és kegyetlen lábszag. Mindezt 80 Ft-ért.

Impresszív, nagyon impresszív.

Végig azon gondolkoztam, hogy Leslie miért csinálja. Hogy miért tölti velem az egész napját, fizetgeti a költségeimet, mikor incsen apróm, fuvaroz ide-oda.

Nem kellett megkérdeznem, kiderült előtte. Azt mondta tudja mit érzek. Elmesélte, hogy milyen jól esett neki, amikor Belgiumban teljesen idegenként néhány ismerőse megmutatta neki a várost, és szeretné ezt valakinek ő is megadni.

Hát, köszönöm. 

Köszönöm ezt a fantasztikus napot Leslie.

És tudod, engem is megihlettél. 

Én is szeretném valakinek otthon megadni ezt az élményt.

mélypont 2.0

Elképesztően neki tudok keseredni. 

Nem tudom, hogy koromból adódó sajátosság-e, vagy csak a szuperérzékenységemnek köszönhetem, de amit művelek, az néha már saját magam számára is ijesztő.

Ma volt a csúcspont.

Ott, amikor láttam, hogy kifehéredik az addig zöld skype jel. 

Kiléptek.

Kiléptek úgy, hogy nem beszéltünk.

Megszédültem. Az életem…! Mint egy őrült, úgy kezdtem el gépelni, de hiába. Nem érkezett válasz.

Csengettek. 

5 percen belül negyedszer.

Odarohantam, és feltéptem az ajtót. A nagymama, mintha nem is hagytam volna már háromszor ott, továbbra is végtelen nyugalommal magyarázott, néha odamutatva az üvöltéstől/hajmosástól maratonfutó kinézetű gyerekre. Minden nemlétező önuralmam össze kellett szednem, hogy ne kezdjek el vele ordítani, hogy miért nem fogja fel, hogy nem értem mit akar. Nem értem. Nem tudok ennyire spanyolul.

Na jó, sejtettem mit akar. 

Odamentem a kislányhoz, hogy akkor legyen kedves, és jöjjön fel velem az emeletre. Visítva levetette magát a földre.

Itt szakadt el a cérna. Megragadtam és rákiabáltam, hogy most azonnal induljon el. Torkaszakadtából bőgött.

Az egész utca minket nézett. 

De már ez sem érdekelt. Egyszerűen nem számított. Ordítva húzkodtam fel a lépcsőn.

Megálltam a szoba közepén.

Körülöttem szanaszét dobált cipők, játékok, egy félig lerombolt bunker, az összetört gyertyatartó darabjai. 

Az egyik gyerek teli torokból üvöltve fetreng az előszoba padlóján, a másik a kanapén ülve osztja az észt, miközben próbál minél több vért kipréselni az ujján ejtett vágásból.

Egy percig sem bírom tovább. 

Egyszerűen nem. 

Ez már túltesz mindenen.

Összeszedem a cuccom, és elmegyek. Nem érdekel, hogy nincs hova. Letáborozok a reptéren, míg lesz egy járat, amire kapok helyet.

Zokogtam.

Mikor megjöttek a szülők még mindig. Képtelen voltam összeszedni magam. Szedett-vedett angolsággal (ezekben a helyzetekben mindig elhagy a nyelvtudásom) elmondtam, hogy mi történt, és hogy képtelen vagyok ezt csinálni. Nem megy.

A férj bejött utánam a szobámba, és mint már sokszor, ismét elmagyarázta, hogy az ilyen esetekben csukjam be a gyereket a szobájába, és közöljem vele, hogy addig nem jöhet ki, amíg normális nem lesz.

Még jobban sírtam.

Alig kaptam levegőt, annyira fájt a torkom az egész napos megerőltetéstől.

Fáradt voltam. Kimerült, és végtelenül reményvesztett.

Dühös. Dühös az ez egész világra.

Anyára, hogy alszik, ahelyett, hogy gép előtt lenne, hogy kipanaszkodjam neki magam.

Apára, hogy a barátaival mulatja az időt, ahelyett, hogy segítene.

B-re, hogy miután egyszer az életben megnyílok neki, otthagy, amikor támogatásra lenne szükségem. Utálom.

Tudtam, hogy gyerekesen viselkedek.

De nem érdekelt. 

Egyszerűen jól esett másokat hibáztatni. Másokra haragudni.

Még akkor is, ha legbelül tudtam, hogy se alapja, se értelme nincsen.

Az égvilágon semmi.

Egyedül éreztem magam. Rohadtul egyedül.

Ugyanazt a magány kísértett, ami a rosszabb napjaimon otthon is elkapott.

Hogy lehetek én mindenhol egyedül?!

Erre a kérdésre keresem a következő bejegyzésben a választ.

a tükör, amiben önmagadat látod

A 12 óra alatt, miközben várakoztunk a repülőnk üzembehelyezésére, volt időm szemügyre venni az útitársakat. Volt egy fiú. Ugyan végig közvetlenül mögöttem állt, csak akkor figyeltem fel rá, amikor másodszor becsekkoltunk.

Már mennünk kellett volna az ellenőrzőkapuhoz, de nem akaródzott otthagynom. És nem feltétlenül bajtársiasságból. Tágra nyílt szemekkel, a lehető legkevésbé feltűnően próbáltam meggyőzni Zs-t, hogy várjuk, akinek persze rögtön leesett a tantusz. Rámkacsintott: tetszik a srác? 

Ennyit az észrevétlenségről. 

Amennyire lazán csak lehet, megvontam a vállam. Mit lehet erre mondani?

Helyes. De hangosan nem mondtam ki. 

Mert én nem vagyok olyan lány. Tudjátok, akinek megtetszenek emberek. Vagy ha meg is történik, nem mondja ki. Mert nem akarja, hogy mások gyengének lássák. 

Még én is csak nevettem magamon. Ott legbelül. Hogy lehetek ilyen szentimentális?

Visszafutottam hozzá. Mintegy mellékesen megkérdeztem, hogy szeretné-e, hogy megvárjam, vagy boldogul egyedül (az utóbbit csak udvariasságból), és igyekeztem a lehető legtermészetesebb arcot vágni. Rámnézett, majd széles mosollyal az arcán megrázta a fejét: "No thanks, I will be okay."

Valószínűleg nem sejtette mennyit treníroztam magam erre a kérdésre.

Beálltam a sorba. 

Nekem nincsenek érzéseim.

Bámultam magam elé, és próbáltam mosolyogni. Nem ment. Kifejezetten rosszul éreztem magam.

Ezt igyekszem elhitetni az emberekkel. És magammal.

Nem szeretnék érezni. 

Ha nincsenek érzéseim, gyakorlatilag nincsenek problémáim. Nem tudnak bántani. 

Párkapcsolat.

Egy darabig azt hittem a kor. 

Hogy az számít. Hogy az évekkel párhuzamosan jön az érettség, a gyermeteg dolgok elhagyása.

Magamban el is könyveltem: nálam 30 felett kezdődik az élet. Nem direkt, vagy tudatosan, egyszerűen így alakult. Az utóbbi 2 évben minden alkalommal.

Nem zavart. Néha eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem egészen normális, hogy a barátaim kora szinte mindig 3x-szel kezdődik(míg az enyém csak eggyel), de eszembe sem jutott, hogy változtassak. Miért is tenném? Hiszen jól érzem magam velük. Nagyon jól. 

Az meg, hogy mások mit gondolnak, sohasem érdekelt. Ezek az emberek elfogadnak. Szeretnek. Nem ez a lényeg?

Persze ők is látják. Látják a korkülönbséget, hogy mennyire mások a mindennapjaink, a problémáink. De azt is látják, hogy mindezek ellenére ugyanúgy gondolkodunk. Ez a kulcs. Hogy nem a különbségekre, hanem a hasonlóságokra kell koncentrálni. 

Én így gondolkodok.

Keresek valamit. Valami olyant, ami nem látható. Nem megfogható. De létezik. Egy széttört egész apró darabkái. Csak fel kell tudni fedeznünk egymásban.

Valahol a szerelem is ilyen. Így képzelem el.

Ha tudatos az ember, az már rég rossz. Persze nem mondom, hogy vaknak kell lenni, és legyenek elvárásaink, de nem szabad, hogy a józan eszünk felülkerekedjen a gyermeki énünkön. Hogy hiúságból, becsvágyból, vagy bármilyen okból ne azt válasszuk, akibe beleszeretünk.

Igen, beleszeretünk. Ezt mondtam.

Nevezhettek naívnak (néha én is azt gondolom, hogy nincs túl sok fogalmam az életről), de hiszek benne, hogy vannak nagy Ők. Nem tökéletesek, nem feltétlenül olyanok, mint amilyennek képzeljük őket, és nincs a homlokukra sem írva, hogy én vagyok a befutó, de léteznek. Mindenkinek megvan a sajátja. Sajátjai. 

Mert ez a történet nem arról szól, hogy két ember tökéletesen passzol egymáshoz. Hogy embereket egymásnak teremt az ég.

Nem. A boldogság itt sem több, mint kőkemény megalkuvás mindkét fél részéről. De olyan alku, amelynek értelme van. Amely előrevisz. Ami nem elvesz, hanem ad, annak ellenére, hogy lemondással jár. Ami 2 emberből nem egyet csinál.

Nem hiszek továbbá abba sem, hogy ha 2 embernek találkoznia kell, akkor fognak is. Nem.

A lehetőség egészen biztosan megadatik, de hogy élünk-e vele, az csak rajtunk múlik. És persze a másikon. Hogy elmegyünk-e abba a buliba aznap este. Hogy rámosolygunk-e arra az idegenre az utcán. Hogy ha már megtaláltuk azt a valakit, meg tudjuk-e tartani.

Olyan esetleges az egész. Elszalasztottuk az egyiket, jön majd a következő. Az az igazi, aki éppen az adott életszakaszunknak és érettségünknek megfelelő igazi. Akivel ott és akkor tudunk azonosulni. 

Ott. 

És akkor. 

De lehet, hogy később már nem. 

Ezt felejtik el sokan. Hogy változunk. Hogy a változásokat meg kell tanulnunk kezelni, velük együtt változni. Vagy ha ez nem megy, kiszállni.

De hol van a határ a megpróbálás és a feladás között?

Majdhogynem egyidőben azzal, hogy elkezdtem a társkeresős projektet, megismerkedtem egy fiúval. A dolog nem igazán nevezhető spontánnak: drága L. barátnőm úgy érezte, hogy kerítőnőt kell játszania. Csak mosolyogtam mikor elmesélte.  Úristen, ennyire látványos, hogy magamtól képtelen vagyok pasit fogni?!
Annyit tudtam róla, hogy vegetáriánus, fotós/fotózik, és imád utazni. És elég komoly srác. L. ezeket olyan szintű hasonlóságnak érezte közöttünk, hogy egyszerűen muszáj volt beszélnie rólam.
Sokáig nem találkoztunk. Nem is beszéltünk. Úgy voltam vele, hogy nem fogom keresni, ha kíváncsi rám, megtalál. Elvégre én vagyok a lány. 

Így is lett. 
Beletelt vagy egy hónapba, de írt nekem. 
Nem vártam semmit. Már rájöttem, hogy sokkal jobb elvárások nélkül pozitívan csalódni, mint ingatag kártyavárakat leomlasztani.
Éppen az első "randimra" készülődtem. Alanyomnak szerencséje volt, ilyen ragyogva egyik találkozóra sem érkeztem.
B. lenyűgözött. Vagyis... nem konkrétan ő maga, hanem a tény, hogy mennyire hasonlítunk. L-nem tévedett.
Olyan érzés volt vele beszélgetni, mintha a saját fiú kiadásommal cseverésznék.

Másnap találkoztunk. Aztán mégegyszer. Majd mégegyszer.
Minden alkalommal ugyanazt a nyugalmat éreztem. Azt a nyugalmat, amit eddig csak apuékkal szoktam.
Nem kellett megjátszanom magam. Nem kellett jobb fejnek másnak mutatnom magam, mint amilyen valójában vagyok. Mert elég jó voltam így is.

Ezt éreztem legalábbis.
B. nem az az érzelmes típus. Mintha nem lehetne kibillenteni a megfontolt nyugodtságából. Valahányszor csak beszéltünk, a  lehető legtermészetesebben érdeklődött a randiprojektem mibenlétéről, miközben tulajdonképpen mi is azt csináltuk. Vagyis valami olyasmit.
Igazából nem tudom, pontosan mi volt közöttünk. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, mintha kicsit jobban kedvelne, mint egy barátot, máskor viszont még a semlegesnél is semlegesebbnek tűnt.

Szerettem vele lenni. 
Szórakoztatott amiket mesélt, hogy észrevétlenül, de azért irányított, hogy nem volt vita azon, hogy hol, vagy éppen mit együnk. Hogy nem aggódta túl a dolgokat. Hogy együtt mentünk edzeni, hogy eljött hozzánk, és együtt főztünk, hogy nevetve szedtük ki egymás kezéből a fényképezőgépet. 



December 24.-én mégis azt mondtam neki, hogy felejtsük el az egészet.
Azt gondoltam így lesz a legjobb. Ezt akartam gondolni.
B. ugyanis rendelkezett azzal a tulajdonsággal, amit egyszerűen képtelen vagyok kezelni.
Pontatlan.
Megbeszéljük kedden, hogy másnap felhív, hogy hol találkozzunk, és eltelik úgy a szerda, hogy hírét sem hallom. Aztán csütörtökön jelentkezik, mintha mi sem történt volna.
Az első alkalommal még fel sem fogtam mi zavar ennyire. A másodiknál már igen. És még jobban zavart. Mert már tudtam mire haragudni. A harmadik után elhatároztam, hogy valamin változtatni fogok. A negyediknél pedig, öhm, megtettem.

Mérges voltam.
Mérges, mert újra azokat a dolgokat csináltam, amiktől évek óta próbálok szabadulni. Miatta.
Amiatt, amit csinál. Illetve amit nem csinál.

Elmondtam apának.
Nem tudom mi vártam, hogy megdícsérjen? Vagy pont az ellenkezőjét? Hogy azt mondja azonnal hozzam rendbe amit elrontottam?
Egyiket sem tette. Csak annyit kérdezett, hogy elmondtam-e neki. Hogy ez engem zavar, hogy rosszul esik.


Nem. 

Nem mondtam.
Nem akartam. Nem akartam, hogy tovább bonyolódjanak a dolgok. Hogy rájöjjek, hogy ez egyáltalán nem olyan súlyos probléma, mint milyennek tűnik. 
Nem akartam beleszeretni.
Nem ő álmaim hercege. Nem pimasz vagy nagyszájú, nem magas és izmos. Nem egy őrült alak. 
Hanem pontosan olyan, mint én.
Ugyanazt az öreges nyugalmat látom benne, amit magamban annyira gyűlölök. Amit próbálok elrejteni.
Olyan, mint egy tükör, magamat látom benne.
Rettegve menekülök önmagam elől. Keresek valakit, aki felráz, aki őrültséget visz az életembe. Akivel nem lehetek az, aki vagyok. Akivel muszáj másnak lennem.

Butaságnak hangzik?
Az is. Mert valójában semmi másra nem vágyom, mint, hogy önmagam lehessek. Csak még nem állok készen arra, hogy elfogadjam azt, aki vagyok.



Sétáltam az utcán. Néztem az emberek színes forgatagát, a nyüzsgő tömeget, a száguldó autókat. Legszívesebben elővettem volna a fényképezőgépemet. Hogy megörökítsem, hogy az emlékezetembe véssem, hogy át tudjam adni az érzést nektek is. Az életet.
Nem tettem. Egyrészt tudtam, hogy ha nem szeretnék búcsút mondani a teljes hátizsákomnak az első mellékutcában jobb, ha nyugton maradok, másrészt pedig tudtam, hogy nem is lennék rá képes. Nem vagyok fotós. Nincsen hozzá se "szemem", se tudásom. Csak írni tudok.
Eszembe jutott B.
A gyönyörű fotók, amiket mindenhol készít a világban, amin pontosan efféle képek elevenednek meg.
Elképzeltem magunkat, ahogyan "hátizsákkal" körbejárjuk a világot, és képeskönyvszerűen lefestjük mások számára.
Kicsit  összefacsarodott a szívem.
Már nem voltam olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt.



Sajnálom B.
Emlékszel, hogy egyszer megígértem, hogy amint elkészül a szerelemről szóló írásom, átküldöm?
Hát, ez volt az.

2 / 52

 fahéjas zabkása, alma, kávé

oatmeal with cinnamon, apple, coffee
broma con canela, manzana, cafe

margarinos zsemle, alma, eper, lime

bun with margarine, apple, strawberry, lime
panecillo con margarina, manzana, frescas, lime

 banán

banana

platano

főtt tojás, paradicsom, mangó, eper, répa

boiled egg, tomato, mango, strawberry, carrot
huevo duro, tomate, mango, frescas, zanahoría

nyers almás zabkása, narancs, kávé

raw oatmeal with apple, orange, coffee
broma crudo con manzanas rallada, naranja, cafe

 margarinos avokádós zsemle, paradicsom, lime

bun with margarine and avocado, tomato, lime
panecillo con margarina y aguacate, tomate, lime

tojásos guacamole, mangó, uborka

guacamole with egg, mango, cucumber
guacamole con huevo, mango, pepino

A reggeli fogalmát mostanra átértelmeztem a nap első étkezésévé - ez általában 1-2 óra körül történik. Gyakorlatilag nincs étvágyam. A kávé pedig, bár nem szerepel a legtöbb fotón (mivel azt reggel iszom), továbbra is hű társam. Nagyjából 3-szoros mennyiségben, mint eddig.

minden kezdet nehéz

a fejem nézzétek el... 2 és fél órát aludtam

Az első szabadnapom.

Súlyos mélypont. Már előtte is voltak rossz érzéseim, de a tény, hogy el kell töltenem egy teljes napot egyedül, egy hatalmas városban, amiről semmit sem tudok, kiverte a biztosítékot. Kaptam egy térképet, de nagyjából annyit ért, mintha nem is lett volna nálam: egyszerűen képtelen voltam megérteni az utcák csatlakozását, hogy pontosan honnan kell nézni. Elhihetitek: ez sem tett boldoggá.
Úgy indultam el, hogy oké, meglátogatom a közeli piacot, nézelődök, eszek valamit, aztán lemegyek a tengerpartra. Ebből az első azonnal ugrott: fényképezőgéppel ne menjek oda. A tengerhez azért lejutottam, bár az elméletben 50 perces és rendkívül triviális útvonalú sétát, nekem több mint 2 óra alatt, és elképesztően bonyolult útvonalon, a helyiek segítségével sikerült kiviteleznem. És tegyük hozzá azt is, hogy ekkor még csak egy szakadék tetejéről szemléltem a vizet. Szóba elegyedtem egy angolul beszélő (itt ez hatalmas ritkaság) sráccal, aki mint kiderült idevalósi, csak jelenleg Ausztriában dolgozik, és mikor kiderült, hogy honnan is jöttem, kedves ismeretlenből azonnal a haver kategóriába léptem elő. Elmondta, hogy ha 4 dologra figyeljek nagyon: sohase mászkáljak egyedül, ne legyen nálam semmi értékes, bankkártyát-útlevelet mindig hagyjam a szállodában, és még véletlenül se gyalogoljak: mindig fogjak egy taxit, és menjek Mirafloresbe (az egyik legnépszerűbb turistanegyed). Mert Peru veszélyes.

Hmm. Lássuk csak.
Teljesen egyedül vagyok.
A Canon gépem vélhetően megüti az értékes kategóriát, még akkor is, ha mélyen a táskámba is rejtettem, és csak ünnepnapokon veszem elő.
Az útlevelem ugyan nem, de a kártyám elfelejtettem kivenni, és ha őszinte akarok lenni, jobban félnék beülni egy taxiba, mint az utcán sétálgatni. És... szeretek sétálni. Meg különben is, lehet annál jobban megismerni egy kultúrát, népet, mint ha elvegyülsz közöttük? Beilleszkedni jöttem, nem turistáskodni!
Azért megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.

José, a macska és a szobám

Kerestem egy érintetlennek kinéző füves területet, és letelepedtem. Gyönyörű kilátás nyílt az óceánra.
Elővettem a spanyol könyvem, és néhány sor után azt vettem észre, hogy egyre több nedves pacni jelenik meg az előttem fekvő papíron. Zokogtam.
Ismét.
Az járt a fejemben, hogy nem szeretek itt lenni. Nem szeretnék itt lenni.
A gyomrom egy hatalmas görcs. Félek. Félek, mert még csak a harmadik napomat töltöm. A harmadikat! Hol van ez még a 180-tól?!
Aztán a nyelv.
Kezdem azt érezni, hogy nem tudok semmit. Az égvilágon semmit. Nem értem, amit az emberek mondanak, és megszólalni sem tudok. Jó párosítás, nem?
Persze valahol azt is tudom, hogy legfőképpen a maximalizmus beszél belőlem. A jó öreg tökéletességmániám, ami megkeseríti az életemet. Pedig azt hittem sikerült otthon hagyni.

Tudom, hogy természetes, hogy nem értek mindent.
Tudom, hogy természetes, hogy nem tudok mindent megfogalmazni.
De képtelen vagyok elfogadni.

erkély, kilátás, földöntúli állapotok

Pedig el kéne.
Örülnöm kéne minden egyes megértett szónak, elcsípett mondatfoszlánynak, az összes kimondott, vagy kimondatlan, de eszembe jutott spanyol szónak. Őszintén sajnálom a lelkem. Olyan, mint egy kisgyerek, akinek nem volt gyerekszobája, aki sohasem hibázhat.
Végignéztem a parkban üldögélő embereken. A vidáman futkározó kisgyerekeken, a beszélgető párokon, a kutyájukkal játszó embereken.
Újra megtelt a szemem könnyel.
A fenébe is. Ha otthon nem voltam képes barátokat szerezni, hogy képzeltem, hogy itt fogok?
A kezembe temettem az arcom.
Pedig szükségem van rá. Azokra az igazi, őszinte beszélgetésekre. A hallgatásokra. Az ölelésekre. Azoktól, akiket szeretek. Hogy érezhessem: tartozok valahová. Hogy valakinek hiányzom.

És tudjátok mi a legrosszabb?
Szembesülni azzal, hogy innen jelenleg nincs "visszaút". Hogy innen nem tudok hazamenni. Hogy először az életben olyan szituációba kerültem, ahonnan nem tudok kilépni. Hogy nem sétálhatok el, mondván, hogy oké, köszöntem szépen, mégsem tetszik.

Igen, rossz napom van. Már napok óta.
Igen, túlreagálom a dolgokat. Mint mindig.
De jelenleg nem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Vagy lehet, hogy helyesebb ha azt mondom objektívan? Ha az önsajnálat egy hatalmas szakadék, én rendesen belezuhantam.
De hogy kevésbé tűnjek önzőnek, azt is hozzáteszem, hogy anyáékat még magamnál is jobban.

az óceán Mirafloresből