Csípős paradicsomos - zöldségszósz gombával

"Nem szoktál mosolyogni.

 Minek kéne örülnöm?

 Nem konkrétan most, hanem általában. Már nem is tudom mikor láttalak utoljára..."

Ezt apa állapította meg.
És valóban. Nem téved. Már én is észrevettem.
Valahogy leszoktam róla. A mosoly megnyit a többi ember felé, sebezhetővé tesz. És én a legkevésbé sem akarok az lenni.
Így inkább bezárkózom. Biztos, ami biztos.
De ha valaki jól belenéz a szemembe, az elutasítás és fölényesség alatt kapálózó kezeket talál. Amik nem találnak fogódzkodót.

Étkezésileg elmondható, hogy "vegasztrománia napokat" tartok, ugyanis pár napja szinte minden ebédem az onnan lefirkantott receptekből készül. A mostaninál még a fénykép is. Köszönöm Annának :) Szuperfinom!


Hozzávalók 2 személynek:

15 nagyobb fej gomba

1 aprócska zeller

1 vöröshagyma

2 gerezd fokhagyma

2 sárgarépa

2 dl paradicsompüré

kb. 1,2 dl fehérbor (jó minőségű!)

só, fehérbors

chili(por)

kakukkfű

5 szem olajbogyó

A hagymát, fokhagymát, sárgarépát és zellert meghámozzuk, majd lereszeljük. (Nekem gyufaszálreszelőm van, és annak ellenére, hogy lehetett nagyjából 300 Ft, meglepően jól funkcionál.)

A hagymát egy kevés olívaolajon elkezdjük megpirítani, majd félúton hozzáadjuk a többi zöldséget is. Szép aranyszínűre sütjük. Ekkor hozzáadjuk a paradicsompürét, fehérbort, és addig főzzük, míg meg nem puhulnak a reszelékek. És be nem sűrűsödik a szószunk. Ekkor ízesítjük sóval, borssal, chilivel és apróra vágott olajbogyóval.

A gombához serpenyőben pici olívaolajat hevítünk.

A megpucolt, és féldiónyira vágott gombákat beledobjuk, és hirtelen megsütjük. Nagyszemű sóval, feketeborssal és friss kakukkfűvel ízesítjük.

Kávés - mandulás torta

Ezzel a tortával éppen csak vért nem izzadtam.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, elvégre tejszínhabot felverni 35 fokban...kétesélyes. Nem számoltam továbbá azzal sem, hogy este már csípnek a szúnyogok, így be kell zárkóznom a konyhába, aminek a 2 négyzetméterén ezáltal, az amúgy sem alacsony hőmérséklet megkétszereződik.
Azért sikerült. Csak a végére folyt szét.

Persze ez az ízén nem rontott semmit, népszerű volt a családban.
A család. Hah.
Anya ismét alakított. Fél 6 körül sétálunk le a tóhoz (ez a legjobb idő: szúnyog még nincs, UV sugár meg már nincs annyira), a nap még masszívan süt - szinte égeti a hátunk, mire ő nagy sóhajjal megtöri a csendet: "Alig várom a karácsonyt! Ti nem?"

Csak nevettünk. Mások lehet, hogy meglepődnének egy ilyenen, de mi már megszoktuk.  
Minden nyáron felemlegeti.

Ez a torta egyszer már szerepelt itt a blogon recept nélkül (jó, a fotók értékelhetetlenek, de akkor még az volt a szint), bár ha az emlékezetem nem csal, egy picit másképpen csináltam...

Hozzávalók egy 18 cm-es tortához:
- mandulás tortakarika
- 1 csésze jó erős kávé (picit lehet édesíteni)
- mandulás mascarponekrém
- kávészem, after eight mentás csoki, plusz tejszínhab




Piskóta:

5 dkg pirított, darált mandula

8 dkg finomliszt

csipet só

1 teáskanál sütőpor

3 tojás

8 dkg cukor

A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjéből kemény habot verünk, mikor már majdnem jó, a cukrot is hozzáadjuk. Simára keverjük.

Ebbe egyesével beleforgatjuk a sárgákat, majd az előre összekevert szárazanyagokat is.

Előmelegített 175 fokon készre sütjük, majd hagyjuk kihűlni.


Mandulás krém:

250 g mascarpone

1,5-2 evőkanál mandulakivonat

250 ml habtejszín (plusz habfixáló)

3 nagyobbacska evőkanál porcukor


A tejszínből kemény habot verünk a fixálóval, belekeverjük a cukrot, majd a többi hozzávalót is, és felhasználásig szigorúan hűtőben tartjuk.


Összeállítás:
A piskótát 4 lapba vágjuk.
A legalsót meglocsoljuk (ne sajnáljuk, csak bátran) a kávéval, majd megkenjük 2 evőkanál krémmel. Erre jön a következő lap, kávés fürdő, krém, lap ésatöbbi. Kívülre mindenképpen hagyjunk krémet a bevonáshoz (nálam sajnos kevés volt a tejszín), illetve díszítsük egész kávészemekkel, tejszínhabrózsákkal és after eight csokilapokkal.

Forrás: Tortasztárok

Cukkinis tojáslepény olajbogyóval

A kegyetlen hőség tegnap este átváltott ítéletidőbe. Legalábbis nálunk. Brutálisan nagy volt. És vizes. Mindez saját tapasztalat: a házunktól 8 percre kapott el minket a vihar. Á-val éppen hazafelé tartottunk Velencéről, és éppen csak kijelentettem, hogy milyen tök jó, hogy pont elkerültük a vihart, megéreztem az 1. nagyobb cseppeket. Aztán elkezdett szakadni, mintha dézsából öntenék. Döbbenetes volt. (Tegyük hozzá, hogy ő már elindulni sem akart, és minden egyes vasúti megálló mellett ahol elhaladtunk, jelentőségteljesen reménykedő pillantásokat vetett. Hiába, hajthatatlan vagyok. Ő meg nem szeret egyedül tekerni.)
Nem szokásom, de javasoltam, hogy álljunk be valahová. Beálltunk.
Semmi értelme nem volt.
Csak alkalmam nyílt meghallgatni, hogy milyen, amikor sikítozik. Akkor már inkább ázzunk szét. Legalább hamar otthon leszünk.

A lépcsőházban kibújtam a cipőmből. Pontosabban letéptem magamról. Valami undorító érzés, amikor a vizes ruha mindenhol jó szorosan rádtapad. De nálam a cipő viszi a prímet. Attól sírni tudnék.
De nem sírtam. Szó nélkül borítottam ki belőle a vizet. Aranyhal nélkül.

Már lezuhanyozva, száraz ruhában gondolkoztam el, hogy milyen furcsa is az élet: délben még az volt a legnagyobb problémám, hogy hova bújjak a tűző napsugarak elől fényképezni. Nem sikerült ugyan 100 %-osan, de legalább jót ebédeltem.


Hozzávalók 1 személyre:

25 dkg cukkini

2 csapott mokkáskanál só

2 dkg parmezán (minél intenzívebb ízű)

5 db hajdinás kétszersült

1 dl sűrű joghurt

1 tojás

10 szem olajbogyó

fehérbors

pálmazsír az edény kikenéséhez

A cukkinit nagyobb lyukon lereszeljük, és amennyire lehet, kifacsarjuk. 
A kétszerültet összetörjük, a parmezánt lereszeljük, az olajbogyót apróra vágjuk.
Kizsírozunk egy 20 cm-es piteformát.
A tojást hozzáadjuk a cukkinihez, jól összekeverjük, majd szépen elkezdünk mindent belerakosgatni: a joghurtot, parmezánt, olajbogyót, sót, borsot, citromfüvet, legvégül pedig a kenyérmorzsát.
Belesimítjuk a formába, majd 185 fokon 20 percig sütjük.

Recept: Stahl magazin tavaszi száma (majdnem teljesen)

Egyszerűen bonyolult

Valószínűleg a hosszú kórházazás és az ez idő alatt ért élmények hatására, de menthetetlenül kiábrándultam a pszichológusokból. Meg úgy ámblokk a pszichológiából. De tudom-tudom, ez egy igen népszerű szakma. Egy 30 fős osztályból szerintem átlagosan 6 embernek vannak efféle irányultságai. (Az már más kérdés, hogy ebből jó ha egy bejut az egyetemre.) Nálunk is.

Pedig tulajdonképpen mit is csinál a "jó pszichológus"? Hallgat.
És kérdez.
Nem ilyen hű meg ha dolgokat, neeem, meglepően egyszerűeket.
És aki azt hiszi, hogy majd itt megmondják neki mi a problémája, az rossz nyomon jár. Itt senki sem mond meg semmit. TE magad leszel az, aki a feltett kérdések kapcsán elkezd agyalni. Kicsit ott, kicsit otthon, kicsit mindenhol. És ez lesz az, amivel akarva, akaratlanul is, de feldolgozod az adott problémát. Magadtól.

És mi volt a kulcs?
Egy beszélgetés.

Én szerencsés vagyok, jó barátaim vannak. Jókat kérdeznek.
Ők már kevésbé azok, én inkább beszélni szeretek. Aztán meg véleményt alkotni. Ami sokszor ítéletnek hangzik.

De állítom, hogy ezeken a beszélgetéseken keresztül ismertem/ismerem meg önmagam. Nyilván van a fejemben egy kép arról, hogy mi is a jó, vagy a helyes, de a meghitt barátnős csevejek után mindig jobb. Minden tisztább.
Mert nincsen olyan, ami tabu, ami ciki, csak puszta tények. Elfogadjuk a másikat. Itt bármit meg lehet kérdezni, és tőled is bármit megkérdezhetnek. Ez a legjobb. Sosem tudhatod mi következik.

Mert valljuk be, az élet bonyolult. Az enyém legalábbis. DE gondolom mindenkié.
Keresem önmagam. Hogy ki is vagyok pontosan, és mit akarok. Hogy hol a helyem a világban.
Azt hiszem jó úton haladok. Az évek során sok mindent megtanultam, az egyik kedvencem a "ne tölts időt azzal amit nem szeretsz" című kis szösszenet.
Ehhez maximálisan tartom magam. (Persze nem olyan dolgokban, mint mondjuk a takarítás bár azzal nincs is nagyon problémám, hanem a szabadidőm, kapcsolataim és egyéb individuális témakörök kapcsán.)

Hiszen ez olyan egyszerű.
Csak tedd fel magadnak a kérdést: Nem szeretem? Akkor mégis miért csinálom? 
És rá fogsz jönni, hogy tényleg csak ennyi az egész. Nem kell csinálni. Ami nem jó, felesleges erőltetni.
Számomra hatalmas felfedezés volt, mennyivel egyszerűbben és boldogabban lehet így élni.

Mert én nem szeretek bulizni. 

Nem szeretek túlzottan kizökenni a napi ritmusomból. 

Nem szeretek túl sokat emberek között lenni.

Ha olyasmit kell csinálnom, amit nem szeretek, feszült és hisztis leszek.

Egyszerűen és röviden: kissé szociopata  antiszociális vagyok.
Fárasztó alkalmazkodni.
Meg hülye felszínes kapcsolatokat fenntartani. Önkéntesen úgy döntöttem: köszönöm szépen, ezekből nem kérek. Ez volt régen. Azonban ahogy telik az idő, azt kellett észrevennem, hogy egyre inkább húzódom vissza a csigaházamba. A régi kapcsolataimból élek (illetve szelektálok), újakat ritkán "kötök". Ha nem tudom biztosan, hogy fontos nekem az az adott valaki (bármilyen okból is), nem tudok energiát fektetni a kapcsolatba. Képtelen vagyok rá.

Csak hallgatom Zsuzsiék mindenféle (pasis) kalandját, és irigykedek. Egyedüllétre vagyok kárhoztatva?
A lelkem mélyén azonban tudom, hogy nekem ez nem menne. (Nem őszintén.) Ha megfeszülök sem. Én nem vagyok olyan, mint ők. Hanem egészen más. Pankás. És én ezt büszkén vállalom. Hiszen mindig is erről álmodtam.

Spenótos - füstöltsajtos palacsinta

...csírákkal.
Imádom őket.
Ez már a második "termesztés", de még mindig képtelen vagyok eltalálni a mértéket: irtó sokat áztattam be.
De elfogy.
Eszegetem mindenhez ami nem édes (bár joghurttal is izgalmas lehet), lehet, hogy megpróbálkozom belesütni valamilyen tésztába. Ki tudja.

Ellenben szomorún kellett észrevennem, hogy a spenótszezon a végét járja: az utolsó zacskók között válogattam a piacon. Kár. Szeretem ezeket a kis zöld levélkéket, legfőképpen a semleges ízük miatt. (Hatalmas "megdöbbenés" volt, amikor egyszer sóskát vettem - mondván, hogy végül is oly' mindegy, játsszunk változatosat - és az első falat után jöttem rá, hogy hoppá, ez savanyú. Utálom. Állt is egy jó darabig érintetlenül a hűtőben, míg a /többek között/ vashiányos vérkép megérkezése után eldöntöttem: lesz ami lesz, megeszem. Szépen beosztottam: ha mindennap megeszem belőle 2 nagy maroknyit, különben nincs "normális kaja". Hatott. Villámtempóban pusztítottam el minden ebéd előtt. Á. ezt úgy fogalmazta meg, hogy egyanyuka és kisgyerek egyszerre veszett el bennem.)

Mikor Réka itt volt, maradék réteslapoba töltöttük ezt a tölteléket de, 1. régóta izgatta már a fantáziám a spenót palacsintába tekerészése, 2. isteni finom lett a füstölt túrósajtnak köszönhetően, és maradt belőle még pont egy adagnyi.

Minden adta magát, na.

Hozzávalók 1 éhes embernek:

- 6 db pici tk. palacsinta (én 20 centis serpenyőben sütöttem)

- spenóttöltelék

- 1,5 dl sűrű joghurt

- 4 evőkanál friss csíra

Töltelék:

30 dkg friss leveles spenót

1 nagy vöröshagyma

1 duci fokhagyma

olívaolaj

só, fehérbors, szerecsendió

őrölt mustármag

1 evőkanál füstölt túrósajt (CBA-ban kapható rúd formájában)

Egy serpenyőben olívaolajat hevítünk. 

Meghámozzuk, majd felkarikázzuk a hagymát, és kicsit megpirítjuk. Félúton hozzáadjuk a durvára vágott fokhagymát, és a lecsöpögtetett sepnótleveleket. Megfonnyasztjuk.

A tűzről levéve hozzákeverjük a sajtot (melegen, mert akkor szépen elolvad), majd ízesítjük.

A palacsintákba igazságosan elosztjuk a spenótot, megkenjük joghurttal, majd az egészség jegyében szórunk a tetejére egy kevés csírát is.