A kép még tavalyi ugyan, de a kókuszimádatom a régi :) És a kókuszreszeléktől állati jó lett a tésztája, érdemes kipróbálni hagyományos linzertészta helyett. Egyszerű, nagyszerű, gyurmázós.
Hozzávalók: 5 dkg kókuszreszelék
kb. 0,7 dl tej
17 dkg vaj
17 dkg porcukor
28 dkg liszt
csipet só
3 tojássárgája
A kókuszreszeléket felforralom annyi tejben, hogy éppen ellepje, majd hagyom állni, amíg magába szívja. A lisztet, sót, és cukrot összekeverem, majd elmorzsolom a vajjal. A lényege, hogy nagyjából már összeálljon. Hozzáadom a tojássárgákat és a kókuszt is belegyúrom. Szükség esetén lisztezzük, míg kézhez már nem nagyon ragadó masszát kapunk.
Fél óráig pihentessük a hűtőben.
Melegítsük elő a sütőt 200 fokra. Lisztezett munkalapon nyújtsuk 3-4 miliméteresre a tésztát, és szaggassuk ki valamilyen formával. Sütőpapíros tepsiben viszonylag rövid idő alatt, mintegy 8-10 perc leforgása alatt készre sütjük. Miután kihűlt, baracklekvárral ragasszuk össze. Hedonistább hajlamú egyének bepróbálkozhatnak valami kókuszkrémmel is, de nekem sajnos nem volt rá időm. /Műanyag dobozban tároljuk, mert ott fog szuperül megpuhulni./
Hogy ez a keksz mióta érik? Amióta először kóstoltam Sri Lankán :) Jellegzetessége, hogy iszonyúan csípős. De úgy igazán. Az elsőnél még annyira nem érződik, de a másodiknál már észreveszi a fogyasztó, hogy valami nem stimmel. A harmadik után pedig konkrétan lángol a szád. :) De azért nagyon finom. És egy kis kutakodás után apánál a szekrény legmélyén tökvéletlenül találtam egy bontott zacskót. Hogy az hogy élte túl ezidáig, nem tudom, de így megpecsételődött a sorsa. Sebaj, itt az utánpótlás. Mert elhoztam a zacskót, hogy akkor az ingredients-lista alapján lekopizom. Nézegettem, tulajdonképpen nem is lesz nehéz, gyakorlatilag semmi ismeretlen nincs benne. Ellenben semmit olyasmit nem találtam, ami a csípős ízért felelős. Gondolok itt a mondjuk chilire. Sebaj, én mindenképpen teszek bele, elvégre pont az a lényege-gondoltam magamban. Aztán a melegnek hála, gyömbér-reszelés közben beletöröltem a szemembe, és majd meghaltam úgy el kezdett csípni!!!! De egyben meg is világosodtam. Nincs itt semmiféle eltitkolt dolog, a gyömbér ennyire erős. Odáig sosem vetemedtem, hogy a kész port megvegyem, de a frisshez meg nem használunk eleget. Úgyhogy maradt az egészben szárított verzió, amit mindig én reszelgettem/tek. A frissel azonban még köszönőviszonyban sincsen, ez könnyedén érzékelhető volt. Így tanul az ember. :)
De figyelitek a dizájnt? :) Az én drága-kicsi kiszúróm, amit aputól kaptam. És amióta megkaparintottam, azóta esz a penész, hogy nagyon-nagyon fel kéne avatni. De magamnak megígértem, hogy mindenképpen "A gyömbéres keksszel" fogom kezdeni, ezért húzódott idáig. Megérte várni.
A lisztet összekeverjük a cukorral, sóval, sütőporral és fahéjjal. A vajat elmorzsoljuk vele, majd belereszeljük a gyömbért. Ne aggódjunk, a gyömbér ereszt annyi levet, hogy egy gyönyörűen gyúrható-nyújtható masszát kapunk. Tegyük egy órára hűtőbe. Lisztezett munkalapon nyújtsuk ki 2 mm vastagságúra, és szúrjunk ki belőle formákat. Előmelegített 170 fokos sütőben kb. 15 perc alatt elkészülnek. Azért mindenképpen figyeljük, mert könnyen túlsül.
Kissé zavarosak mostanában a napjaim. Itthagyott minket Hógolyó-az egyik tengerimalacunk (erről kicsit később majd részletesebben), rettenetesen meleg van, illetve Á. is most tölti a kórházi kényszerpihenőjét. És azért szerintem kellőképpen támogatom. Még saját magam számára is meglepően. Mert nem terveztem előre, hogy mennyit maradok, de a napok múlásával egyre hosszabbak lettek a látogatások. És ez tök jó. Mert látom rajta, hogy mennyire szenved. És utálom, hogy rossz neki. Szinte lelkiismeretfurdalásom van, amikor mondom, hogy pl. voltam vizitornán. Tiszta szívemből sajnálom akkor is, amikor eljövök, és otthagyom. Mert pontosan tudom mit érez.
Úgyhogy remélem jól teljesítem a barátnői kötelességeket. Mert hiányzik. Hiányzik, hogy megöleljem, hogy azt lássam örül, hogy normálisan megcsókoljon. Persze, csak nevetek, amikor azon vinnyog, hogy milyen hülyék a nővérek, milyen szar minden ( a kedvencem az, hogy "bejön a csaj , hoztam egy lázmérőt, majd kimegy. -hát ez nagyszerű, hozott egy lázmérőt, szuvenír vagy mi? eltegyem? nem képes azt mondani, hogy mérd meg a lázad?"), de ez nem az élet. Mármint nem a valóság.
De találkoztam az anyukájával. És hihetetlenül megnyugtató volt, hogy ilyen kedves velem. Mert eddig kissé az volt az érzésem, mint ha bujkáltunk volna előle. Mármint nem szó szerint persze, de pl. mikor volt a Múzeumok Éjszakája, akkor mondat, hogy menjünk egy külsőbb úton. Gondolom nem tévesen következtetek, ha az jut eszembe, hogy vagy ő szégyell engem előtte, vagy az anyuja nem igazán csíp. Meg ezen kívül ha bármikor feljött, hogy jézusom, anyukád mit szólna ha látná, tuti eltiltana tőlem, vagy bármi ilyesmi, mindig csak nagy egyetértően bólogatott. És ez kissé kezdett már rosszul esni. Mert magamban azt vártam volna, hogy erre ő megrázza a fejét, hogy á dehogy, ne legyél buta, anyának semmi baja veled. (Még csak nem is az, hogy kedvel. Olyanra nem számítottam.) Erre csak kapom a megerősítést, hogy valóban baj van velem. Meg tényleg nem oké a dolog. Szóval bennem volt a késztetés, hogy megkérdezem, de mégis miért? Mit csináltam? Vagy a külsőm miatt? Ám a mostani találkozás alapján még azt is megkockáztatnám, hogy kedvel. Persze amikor legeslegelőször összefutottunk, akkor is kedves volt, de utána meg elkezdtem magamba sulykolni ezt a buta fiúsanyukautáljaafiabarátnőjét című sztereotípiát, és Á. mint valami tökéletes partner, ebben csak megerősített. Szóval ez kamu. Aranyos, és pont.
És sajnos nem mellesleg, egész nap egy szál rövidnadrágban fekszik. Mármint Á. (És meg akar halni. Tipikus pasi. De az enyém, úgyhogy fátylat rá.) Ami azért elég dekoratív. Nem azt mondom, hogy ráindultam egy kórházi betegre, de azért vonzó, na. Ez a legmegfelelőbb szó. Az elején kicsit szégyelltem is magam, amikor ez tudatosult az agyamban. Hogy ilyeneket gondolok. Hiszen beteg. Kiszolgáltatott. De azt hiszem megszoktam a látványt, mert már képes vagyok huzamosabban levenni a tekintetem a mellizmairól. :)
Egy igazán egyszerű, és gyorsan elkészíthető süti. Tényleg. A töltelék (a váza egy Dr. Oetker receptből) egy 2 perces robotgépes művészkedés, a piskóta az meg piskóta. Csak az a hülye tekercselés... Annyira de annyira szeretném ha végre egyszer sikerülne! A múltkor túlsütöttem és azért töredezett, most összeragadt a belseje és amiatt esett szét. Hihetetlen. Valamit nagyon rosszul csinálok. Az biztos, hogy legközelebb majd kevésbé húzom ki a szélére a tésztát, és akkor majd nem találkoznak a felületek...
+ Sajnos jó képet nem tudtam csinálni, mivel kapkodni kellett, a süti és én is indultunk, csak külön utakra. Meg én nem tudok úgy fényképezni, hogy közben anya ott áll a hátam mögött, és minden kattintásnál közli, hogy istenem jó lesz már, hadd vigyem, különben is minden kép ugyanolyan.
Hozzávalók a tésztához: 3 tojás
1 csipet só
8 dkg cukor
7 dkg liszt
4,5 dkg olvasztott vaj
A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjét a sóval kemény habbá verjük. A cukrot a sárgájával fehéredésig keverjük, majd beleszitáljuk a lisztet, és az olvasztott vajat. Csak a fehérjehabbal szabad elkeverni, ez fogja egyenletesen eloszlatni az anyagokat.
Sütőpapíros tepsibe simítjuk, és 170 fokos sütőben kb. 10 perc alatt megsütjük. Még azon melegében feltekerjük (de vigyázzunk, legyen tiszta papír a piskóta belülre kerülő oldalánál), és megvárjuk, hogy kihűljön.
Karamellizált tökmag:5 dkg tökmag
1 púpos evőkanál cukor
A tökmagot világosra pirítjuk, majd rászórjuk a cukrot, és folyamatosan kevergetve megolvasztjuk, és hagyjuk, hogy mindenhol bevonja a szemeket. Ha már nincs az edény alján egyetlen kósza karamellcsepp sem, akkor egy sütőpapíros tepsire borítjuk/oszlatjuk, és ha kihűlt!!!!, akkor széttörögetjük. Forrón ne fogdossuk, mert nagyon csúnya égéseket tud okozni (a karamell).
Cseresznyés-joghurtos krém: 1 dl habtejszín
150 ml natúr joghurt
1 evőkanál púpos porcukor
3 marék meggy
2 evőkanál zselatin fix
A halálos feladat: meggyet kimagozni
habtejszínt felverni, félúton bele a porcukor, zselatin fix
a kemény tejszínbe belekeverni a joghurtot és a félmeggyeket és a karamellizált tökmagot
Összeállítás: Nagyon óvatosan kitekerjük a piskótát (próbáljuk meg lehetőleg nem eltörni), majd belebűvészkedjük a krémet. Visszatekerjük, és hűtőbe tesszük.
Szerintem nincsen olyan ember a földön aki nem ismerné ezt a mondást. Mindenki hallotta már legalább egyszer. Mert mindenki hazudik. Vagyis hazudott már életében. Csak évente, átlagosan 900 alkalommal. (A google szerint a pasik többet, úgyhogy egyszerűbbnek láttam átlagolni. ) Ami szintén aláhúznám, átlag. Vagyis van aki csak 100x, van aki meg 1500x. Persze minden ott kezdődik, hogy mit nevezünk hazugságnak. Mert azért ez egy erős szó. Mondd ki: hazugság. Kemény hangzás, hasonlóan erőteljes jelentéstartalommal. És ha azt mondom füllentés? Mindjárt más, nem? Mert a füllentésben van valami játékos könnyedség. Amitől mosolyra húzódik a szánk. Hiszen füllent a kisgyerek... És a füllentés talán kihal a kor előrehaladtával? Ha valaki idősebb, akkor az rögtön hazudik? Vagy a füllentés az akkor van, amikor az ember még nincs teljesen tudatában, hogy mi a helyes és mi nem?
Én személy szerint nem szeretem a hazugság szót. Nem is szoktam használni. Meg "művelni" sem. Úgy fogalmazok, hogy mindenki érdekében inkább nem mondtam el. Mert valóban így gondolom. Néha jobb nem tudni dolgokat, mert csak fájdalmat okoz. Ellenben a hiánya édes tudatlanságban tart.
De amiért ezt most írom: apával pár napja öhmm, fasírtban vagyunk az illegális biciklihasználat kitudódása miatt. Szóval szívás. És mivel erősen egy "vérek" vagyunk, egyikőnk sem kezdeményez, és egyikünk sem hallgatja meg a másikat. Szóval a kibékülés talán csak így lehetséges. Vagy nagyon hosszú idő után, amikor kigőzölt a feje.
Tehát apa. Maximálisan igazad van, amikor haragszol. Mert valóban a megkérdezésed nélkül használtam. És miért? Mert ha nem kérdezem meg, akkor nincs megtiltva, ergó nem hágok át semmit. Ugyanis a 2 alkalommal amikor felmerült, hogy elvihetem-e, megtiltottad, mert a, ellopják az uszoda elől, b, ne így oldjam meg a problémát, hogy lusta vagyok szervizbe vinni a sajátom. És ebben az esetben(tekben) biciklim is volt, ki sem adtam a kezemből. És tudom, hogy nem tudtad volna megindokolni. Mert nem akarod. Amire nekem jött volna a de miért kérdésem, és így tovább. Újabb veszekedés. Szerencsétlen véletlen, hogy pont azzal estem el, ez az első kb. 6 éve. Vagyis... valószínűleg pont azért estem el, mert nem voltam hozzászokva. Inkább a második verzió.
Szóval tényleg nagyon sajnálom, csak annyira más volt, mint a sajátommal, hogy nem tudtam leállni vele. Mint valami drog, egészen új dimenziókat nyitott meg a biciklizésben. És tudom, hogy ez téged nem hat meg, nem is akarod megérteni, és magadban nem vagy elégedett, de fogalmam sincs, hogy hogyan kell csinálni. Mármint a bocsánatkérést. Mert állítólag a dolgok kulcsa a megbeszélés. Na, az nekünk nem megy. Azért itt van a dolog az én oldalamról, legalább azt lásd.
