Nem gondoltam, hogy 19 éves koromra jutok el odáig, hogy azt mondjam, nehezen tudom kezelni az "elvált szülők gyerekének lenni" problematikáját.
Pedig így van. Azt hiszem nem megy, annak ellenére, hogy nagyon igyekszem. De még nem vagyok tisztában a szabályokkal. Persze lehet kérdezni, hogy 3,5 év hivatalos válás illetve majdnem 6 évnyi különélés után mi az ami most ilyen hirtelen ért. Nem tudom. Talán megváltoztak a körülmények.
Szerencsés vagyok, sohasem kellett választanom apa és anya között. Mindig is jó volt a viszonyuk, sohasem "uszítottak" minket egymás ellen. Sőt. Mikor azt hiszed, hogy az egyikkel majd jól kitárgyalhatod a másikkal kapcsolatos sérelmeidet, nagyot kell nézned, mert nem hogy nem hallgatnak végig, hanem még meg is védik egymást.
Aztán bejöttek a képbe az új kapcsolatok. Először apának, naná, a fiúknak ez gyorsabban megy. (Legalábbis minden általam "ismert" volt házasság esetében.) Természetesen ismertük a barátnőjét, találkoztunk is vele, de nem volt túl szoros a kapcsolatunk. Aztán tavaly bejött a képbe Pali. A történet úgy teljes, ha azt is hozzáteszem, hogy eleinte nem voltam felhőtlenül lelkes. Nem tudtam hogyan fog ezután anya "működni", mi marad nekünk belőle. Az idő előrehaladtával azonban megnyugodtam. Megismertem, megtanultam, megszoktam. És megszerettem. Mind a helyzetet, mind Palit. (Elsőre is nagyon szimpatikus volt, de azért mindannyian tudjuk, hogy a két fogalom közel sem azonos.)
Most már teljesen a család, az életünk része. Az életemé.
Az egyiké. Már ha lehet valakit így "osztogatni". Hiszen mindkettő én vagyok. A kis részekből áll össze az egész. Amik ugyan eleinte elkülöníthetőnek tűnnek, de út közben folyamatosan derül ki, hogy nem, nem azok. Mert ott vagyok, mint összekötő kapocs.
Azt szeretném, ha apa megértené, hogy őt sohasem fogja helyettesíteni semmi. És senki. A viszonyom Palival nem jobb, vagy rosszabb, egész egyszerűen más. Összehasonlíthatatlan.
Ő nem az apukám.
Nem is volt az, nem is lesz az soha.
Inkább olyan, mint egy barát. Egy nagyon jó barát. Gondoskodik rólunk, törődik velünk, szeret minket. És mi is őt. Mert egy fantasztikus ember. De mint ahogyan mi sem helyettesítjük az ő gyerekeit, ez fordítva is pont ugyanígy igaz.
Amióta ideköltöztem apuhoz, nem egyszerű az életünk.
Tulajdonképpen folyamatos hullámvölgy az egész: vagy iszonyúan harmonikus és irigylésreméltó, vagy döbbenetesen feszült. Átmenet nem nagyon van. Vagy ha igen, azt apa úgy értékeli, hogy "egymás mellett élünk, de nem együtt".
Néha belegondolok, hogy jó-e ez így. Vagy hogy miért van. Miért is nem tudunk mi békésen eléldegélni egymás mellett?
Valószínűleg helyes válasz, az, hogy hasonlítunk. Nagyon. Rengeteg tulajdonságomat fedezem fel benne.
De bármilyen egyszerűen hangzik, az is jó csapásiránynak tűnik, hogy szeretjük egymást. Pont. Ezen nincs mit ragozni. Mert attól, aki fontos számunkra, nagyon sok mindent eltűrünk. Persze legbelül ezek a dolgok egyre csak rakódnak egymásra, míg végül betelik a pohár, és kirobban. Minden keserűség és csalódottság, sokszorosan felfokozva. Nem feltétlenül ott és úgy, ahogyan kéne, de már nem fér el bennt. Majd beüt a crach, mint 2 sértődött kisgyerek, napokig egymáshoz sem szólunk. Már meglepően magas szintre fejlesztettük a "hogyan tartózkodj úgy egy légtérben a másikkal, mintha ott sem lenne" technikáját.
De kibékülésben is jók vagyunk.
Szerencsére egyre jobbak.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyenekre pazaroljuk.
Tökmagos-szotyis scone
- Kenyeret sütni nem szeretek. Ellenben enni, na azt már sokkal inkább. Persze csak megfelelő minőségű beltartalomal (és mennyiségben). A scone válasz mindkettőre. Jól adagolható, és az összetevői igen bátran csereberélhetőek. Ezt a nagyim által direkt nekem sütött keksz ihlette. Kicsit ugyan sós lett (mikor a telefonban bejelentette, hogy a csak(!!!!) 6 evőkanál sót tett bele, láttam ahogy a vérnyomásom az egekbe ugrik. Később kiderült, hogy ez a 2 adagnyi mennyiség, de azért az egész tálnyi ételekbe tett csipetnyi mennyiségekhez szokott ízlelőbimbóimnak kissé sok volt. Ennek ellenére megettem (csak kellett mellé rendesen inni) mert nagyon finom volt. Amúgy meg nem én vagyok a legszerencsésebb, hogy ilyen tündér nagyim van? Akinek mindig én jutok az eszébe, ha valami "reformos" receptet hall, és azt azonnal el is készíti nekem? Ilyenkor meg kit érdekel, hogy egész más az egészséges címszó alatti felfogásunk?! Néha az az érzésem, hogy ezzel tudom boldoggá tenni. Egyes-egyedül.
Nem az a legkevesebb, hogy megteszem? -
1 csésze tk. rozsliszt
1/2 csésze tökmagliszt
1/2 csésze zabpehely
3 evőkanál napraforgómag
1,5 teáskanál szódabikarbóna
2 csipet só
1 tojás
1/2 csésze joghurt
fél csokornyi kapor
1 evőkanál zabpehely a szóráshoz
Keverjük össze a száraz, egy külön tálban pedig a nedves hozzávalókat. A kaprot még tartogassuk.Apránként dolgozzuk bele a nedves anyagokat a lisztkeverékbe, legvégül vagdossuk bele a kaprot is.
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Egy kisebb tepsibe terítsünk sütőpapírt. Erre kanalazzuk át a masszát (nem szabad, hogy folyjon, de azért ragacsos lesz), majd vizes kézzel simogassuk egy 20-21 cm átmérőjű körré. Vizes késsel vágjuk 8 egyforma szeletre, szórjuk meg a tetejét zabpehellyel, majd süssük míg kissé meg nem emelkedik, és a külseje is szép szilárd lesz.
Savoury scone with pumkpinseed flour and sunseed
1/2 cup pumpkinseed flour
1/2 cup oatmeal
3 tbsp sunseed
1,5 tsp baking soda
2 pinch of salt
1 egg
1/2 cup natural yoghurt
small bunch of dill
1 tbsp oatmeal for topping
Mix the dry and the wet ingredients in different bowls (without the dill).
Slowly stir the wet part into the flour-mix, then work well with the cutted dill.
Preheat the oven to 180 C.
Lay baking paper into a tray. Make a 20 cm diameter circle from the dough with wet hand.
Cut 8 same parts (with a wet knife) tha sprinkle the top with oatmeal.
Bake aprox. 20 minutes.
Enjoy toasted with a delicious vegetable-cream.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése