kedves naplóm!

október 10.
Még intett egy utolsót, aztán megfordult, és elnyelte a tömeg. 
Hát, ennyi volt. Elutazott. Várja a napfényes Brazília. Azért amikor kiléptem a terminálból, összeszorult a torkom. Ahhoz képest, hogy befelé még apukám kislányaként sétáltam be, gondtalanul, nevetve a hatalmas bőröndre kötözött babarózsaszín szalagokon, még erősebb váltásnak tűnt egyedül kijönni, és a sötétben felszállni a buszra. 

A fejem zúgott az ürességtől. Bámultam kifelé a koszos üvegen, de csak a saját visszatükröződő arcom nézett vissza. Elfordultam. Erre van a legkevésbé szükségem. 

A villamosmegállóban nagyjából fél percig toporogtam, majd elindultam gyalog. A lábaim maguktól vittek.

Mi lesz velem? Mit fogok csinálni?

Költői kérdés.
Nagy valószínűséggel semmi sem fog történni, de ha igen, jó eséllyel az sem jelent majd problémát, tekintve, hogy apa az utolsó éjszaka felkészített minden lehetséges apokaliptikus állapot kezelésére, egészen a lakást elárasztó vizektől kezdve a szivárgó gázokig. A saját kiborulásomtól már jobban tartok. Attól, hogy besokallok, és elvesztem a kontrollt.
Talán egy kulcsa van az egésznek: a felfogás. Hogy hogyan értékelem a szituációt. Mint egy másfél hónapos egyedüllétre kárhoztatást, vagy másfél hónapot, ami alatt az önmegvalósítás eddig egy ismeretlen szakaszát próbálhatom ki.

Természetesen a második verzió mellett döntöttem.
Ahogy hazaértem, átrendeztem a lakást. Na nem komolyan, csak éppen annyira, hogy legyen némi látszata. Ez nálam egyfajta védekező mechanizmus, a változások hozzák ki. Elpakoltam minden olyan holmit, amit úgy ítéltem meg, hogy nem lesz rá szükség a következő időszakban. Éljen a minimalista stílus. Mindeközben észrevettem, hogy az apától még a szülinapomra kapott sütőtök hátulján az akkor még csak pici fekete kör mára igencsak kiterjedtté vált, így elérkezettnek láttam az időt a feldolgozására.
Apa, egy zseni vagy. Ennyire mézédes tököt szerintem tavaly sem ettem.

október 12.
Az első mosás sikeresen abszolválva.
A biztonság kedvéért az első körben kiraktam apa 2 ingét, de amikor láttam, hogy nélkülük semmilyen módon sem tudom megtölteni a gépet, enyhe gyomorgörcs kíséretében visszatömtem őket a dobba. Az elindítás nem volt könnyű, amikor apa mutogatta, valahogy sokkal könnyebbnek tűnt. A mosószer és öblítő beazonosításán konkrétan 5 percig szenvedtem, végül illat alapján öntöttem őket a helyükre. 
Hmm, legközelebb több öblítőt teszek. Apánál illatosabbak szoktak lenni.

október 13.
Arra ébredtem fel éjszaka, hogy már semmilyen pozitúrában nem tudok aludni, annyira fáj a lábam. Ráadásul a gyomrom is korgott. Forgolódtam egy darabig, de miután láttam, hogy sehogyan sem lesz jobb, inkább felkeltem, és kimentem a konyhába. Legalább egy rosszal legyen kevesebb. Így történt, hogy hajnali háromnegyed kettőkor nekiálltam sajtkrémes kenyeret enni. Aztán pedig a legnagyobb lelki nyugalommal visszafeküdtem aludni. 
Azt hiszem a gyógyulás egy új szakaszába léptem.

október 14.
A szembeszomszéddal komoly harcokat vívunk a lábtörlőért. 
A lépcsőházfestés örömére mindenkiét elvették, majd miután végeztek, levágták az összeset a lépcső mellé egy kupacban. Gondolom a "sajátját úgyis mindenki felismeri" koncepció volt a vezérelv, ami ebben az esetben úgy tűnik nem jött be, mert az általam gondosan kiválasztott darabot 2 órával később már másik ajtó előtt találtam meg. Visszatettem magunk elé. A második eset után azonban már komolyan elgondolkoztam, hogy egy harmadiknál írnom kéne apának, milyen színű lábtörlőnk is volt pontosan.