Élet a cukorfüggőségen túl

Mindenkiben lakik egy jó és egy rossz én.

A legtöbbek által ismeretes jobbik énem tiszta szívéből hisz az egészséges életmódban, óvakodik a transzzsíroktól, fehér liszttől, csak olyant eszik meg, amit ő csinált, legnagyobb ellensége a cukor és a só.
"Rossz" Panka menthetetlenül cukorfüggő. (Vagy inkább szénhidrát...?)
 Nincs mit szépíteni, ez az igazság. Általában kordában tudom tartani, de (sajnos) már volt alkalmam megfigyelni, hogy mikor tör elő visszaszoríthatatlanul. Ha fáradtan hazaesem; ha rossz kedvem van; este, ha nem keveset/rendszertelenül ettem egész nap, szóval csupa stresszes helyzetben, amiktől valljuk be, a legtöbb ember élete nem mentes. Én ezek szerint így kezelem.
Na nem úgy kell elképzelni, hogy kiskanállal nekiesek a cukrosbödönnek (viccen kívül: volt olyan barátom, aki azt mondta, hogy ha ő édességet kíván, akkor lekvárt vagy kristálycukrot eszik. Mellékesen megjegyezném, hogy az egész gyerek vaságyastul nyomott mondjuk 20 kilót, szóval hol itt az igazság?!) de egy zacskó mogyorós csokiparányt simán eltüntetek. 40 dkg, laza kétezer x kalória, a cukormennyiséget pedig azt hiszem nem akarom tudni.
És jó? Amíg eszem, addig igen. Minden egyes kis téglalap édesen-csokisan szétomlik a számban, 2-3 rágás, nyelés, és már jöhet is a következő az újabb toroksimogatásért.
Utána? Már kevésbé. Egyrészről iszonyű bűntudat fog el, hogy hogy tehettem. Tönkreteszem magam. A képzeletemben megjelennek a hatalmas, nadrágrepesztő fenekek, narancsbőrös combok, úszógumis has: mire azonnal rohanok a tükörhöz, hogy megnézzem már látszik-e (ne kérdezzétek, mi a logikám). Természetesen azonnal felfedezek ijesztő, addig nem látott kiemelkedéseket, amit ráfogok az előző ilyesfajta félrelépésemre, és még rosszabb kedvem lesz. A napom pedig (ha pont nem voltam még reggel) az uszodában végződik. (Mondjuk ez normál esetben is így történik, nem kell hozzá ilyesfajta előzmény.)

Lehet kérdezni, hogy nem lenne egyszerűbb, ha nem lenne mire elcsábulnom? Na igen, lehet, de apa jóvoltából van egy külön szekrényünk az efféle dolgoknak. És mivel ő (is) rendszeres fogyasztó, ha valamiből hiányt észlel, azonnal lelkesen újratölti. Együtt élünk. Tiszteletben tartjuk a másik dolgait, (hallod apa?) így a veszélytényezők gyökeres száműzéséig bizony várnom kell a saját háztartásomig.
Bevallom, már az is eszembe jutott, hogy kéne szerelni rá valamilyen zárat, amihez csak neki lenne kulcsa, de valljuk be, ez elég nevetséges.
Meg kell tanulnom határokat szabni magamnak. Bocs, rosszul mondtam, betartani a szabott határokat.
Az első ugyanis igen jól megy. Jó pár sikertelen kísérleten vagyok túl (főleg az utóbbi néhány hónapban, mióta komolyan rágörcsöltem a témára), de még nem adom fel. Hiszem, hogy van megoldás. Tudom.
Igazából úgy kell kezelni az egészet, mint egy addikciót. Érzelmileg függök ezektől a dolgoktól. Lehetne alkohol, drog, vagy akár cigaretta is, de nem, nekem ez jutott. (Na jó, jutásról szó sincsen, ezt csak és kizárólag magamnak köszönhetem, illetve a szuper kis étkezésizavaros előéletemnek. Máig átkozom a kezelőorvosomat, mert nem hiszem, hogy belegondolt abba, mennyire tönkreteszi az életemet a "szuper" gyógyítási teóriájával. Tudom-tudom, örüljek, hogy nem haltam meg. MInden meg nem lehet tökéletes.)

Tehát ez van, ezzel kell valamit kezdeni. Én úgy döntöttem elég. Nem akarom ezt tovább. Adjunk nagyobb teret jó Pankának.
És itt jön a lényeg: jó, de HOGYAN?


A megoldás (az eddigiek sikerében is bíztam, szóval erre a kijelentésre egyenlőre nem tenném a csuklómat) teljesen véletlenül jutott eszembe. Az egyik délutáni ajándékkutatás közben igen sok boltot végigjártam, felfedeztem (nem is gondoltam, hogy ilyen jó a suli környéke), és mint szokásos: ezer dolgot találtam, ami nekem nagyon tetszett, ellenben egyet sem annak, aki miatt elindultam. (Őszintén? Meglepődtem volna, ha nem így lesz.)
Szerencsére azonban igen tudatos ember vagyok, általában nagyon pontosan meg tudom állapítani, mi az amire szükségem van, és mi az ami csak a pillanat varázsában tűnik csábítónak. (Például, lehet, hogy gyönyörű, és egy hétig le se lehetne rólam tépni, de minek vennék magamnak ékszert, ha tudom, hogy utána elfelejteném, és sohasem hordanám?)
Ezt az alapgondolatot fejlesztettem egy kicsit tovább. Mi lenne ha a jutalom megtartó erejére bíznám magam? (Értelemszerűen csak a kezdetekben, hiszen ha egyszer már természetessé vált valami, akkor az onnantól kezdve automatikus...)
Az eddigi próbálkozásaimnál volt ugyan, hogy szankciókkal sújtottam a negatív eseményeket, de alapvetően semmi eredménye nem volt. Ez éppen az ellenkezője.

Velem tartotok?



Tehát először is kell egy cél.
Tűzzünk  ki ezenkívül egy jutalmat, amiért meg fogunk dolgozni. Az én esetemben eleve innen indult a gondolat, szóval nem kellett gondolkoznom, hogy mi legyen, de alapvető fontosságú, hogy tényleg valami extra dolog legyen. Egy olyan, amit nem azért szeretnél, mert elengedhetetlenül hasznos és szükséged van rá, hanem azért, mert boldoggá tenne. (Mivel a főzős kiegészítőket viszonylag lazán kezelem - mondhatni "munkaeszköznek" tekintem, nálam ezek szóba sem jöhettek, mivel nincs meg a jelen esetben szükséges haszontalan "jutalmazójellegük". Javaslom, ti is így gondolkozzatok.)
Na, megvan?

Szuper.
A jutalom árát osszuk fel x egyenlő részre, ez lesz napi tarifa. Próbáljunk nem az összeget nézve számolni, hanem a részek számát előtérbe helyezni. Ebben az esetben ugyanis 1 rész=1 nap, tehát a nagyon sok rész, már nagyon messzi távlatokba helyezi a várva várt meglepetést. Így célszerű elérhető távokban gondolkozni, hogy valóban érvényesülni tudjon a megtartó erő.
Az én kis "csomagom" 600 Ft.
Értitek? Nem az összeg számít. Bármikor megvehetném (hál istennek nem kellene elgondolkoznom, hogy megvehetem-e), de nem teszem, mert nem érzem hasznosnak. Nincs rá annyiradenagyon szükségem. Pont. Racionális típus vagyok. Még az ötletdobálós résznél írtam egy olyant, hogy 20 FT/nap. Csak úgy hasraütésszerűen. A konkrét megvalósítási résznél meglepődve tapasztaltam, hogy ez tényleg jó lesz, így ugyanis 30 nap alatt eljuthatok a célig. Az pedig egy teljesen belátható, baráti időtartam, nemde?


Most nyissunk egy virtuális malacperselyt.
Ebbe fogjuk "beledobálni" a pénzt, ha teljesítjük a feltételeket. Vagy nem lépjük túl a korlátokat. Szóval értitek, be kell tartani a leírtakat.
Az én listám nem hosszú. Igazából annyi  a lényeg, hogy tartózkodok bolti, és/vagy cukrot tartalmazó dolgoktól. Pont. Rövid, de igen logikus.
És mielőtt valaki (értsd. apa) elkezdene sopánkodni, hogy jaj, már mgeint kezdek valami hülye diétát, leszögezném, hogy nem, erről szó sincs. Itt nem megvonásról, hanem értelmes, szabályozott, minőségi helyettesítésről szól a fáma. Szóval kérlek ne aggódj. :)
Ja igen, az utólagos félreértések elkerülése végett hasznos, ha írunk egy listát a szabályokról, majd szignózzuk. Tapasztalatból tudom, hogy az ember nagyon könnyen megmagyaráz magának teljesen képtelen dolgokat is. Ha azonban le van írva, akkor az úgy van. Nincs mit szépíteni, magyarázni.

Ha minden jól megy, 30 nap múlva már kellő mennyiségű zseton áll a rendelkezésünkre, és meglephetjük magunkat az áhított tárggyal. Azzal a bizonyos valamivel.
És mi van ha hiba csúszik a rendszerbe? Emberből vagyok, ezzel is számolni kell...
Szoroztam, osztottam: a teljes addigi összeg visszavételét túl durvának tartottam, így kiegyeztem 2 napi visszavonással. Na jó, legyen 3, ha már játszunk, akkor nagyban tegyük.


A móka tegnap indult, ma estére már 40 Ft-tal büszkélkedhetek.
Igyekszem ezután minden bejegyzés végén egy rövid összegzést tartani az aktuális kasszaállásról, és a hibákról is. Igen-igen, hiszen abból lehet csak igazán tanulni.
Nem mondom, kissé érdekes lesz így karácsony előtt - egészen konkrétan hatalmas önuralomra lesz szükségem (jelenleg el sem tudom képzelni, hogy egyáltalán van nekem ennyi), de ha megcsinálom... Hát esküszöm, hullajtok néhány könnycseppet.