Hogy is volt pontosan?!

Azt hittem örülni fogok. Hogy megkönnyebbülök. 

Ültem a laptop előtt, figyeltem az órát.
19.58.
19.59.
20.00!!!!!
Hol vannak a pontok?! Naná, hogy sehol.
Idegőrlő percek.
Kattingatok jobbra-balra, próbálom lekötni magam.
20.04    
Még mindig semmi.
20.08
A Felvi honlapja már nem a régi. Ott vannak. Le lehet tölteni. A számokat, amik most oly sokunk életét döntik el. Hosszú időre.
Kiabálok anyának. Hallom, ahogyan felpattan, majd egy lócsordát megszégyenítő tempóban (és hangerőben) átrohan a nappalin, és bevetődik mellém a székre.
"Nyisd meg, nyisd meg!" - sürget.
Huh. Kifújom a levegőt. Elővarázsolom az oldalt. Félúton elbizonytalanodok, hogy ez lehet, hogy még nem is az, de anya esze gyorsan vág (kis Canon féle vészreakció), és rávilágít, hogy csak rá kéne kattintanom az egyetem nevére. Ja, tényleg.
Mivel kezdjem...? Legyen Pest. Hiszen tudom a választ. Inkább bizonyosodjunk meg hamar a biztos nemről.
Katt-katt: SOTE-ETK betegellátás és dietetikus szakirány  387 pont.
Várjunk csak. Nekem ennél több van. Ez azt jelenti, hogy...
Csend.
Anya felpattan, majd visítva a nyakamba ugrik: "FELVETTEK!!!!!"
Csend. Lemerevedtem.
Hogy lehet... de hát tavaly...
Nem. Ez nem lehet. Lehetetlen. Itt valami tévedés történt. Mindjárt kiderül, hogy bocsi, ez rossz lista, aztán jön az új, ahol már egyértelműen nem férek be. Pécsre fognak felvenni. Ott fogok tanulni. Nem vehettek fel Pestre, mert az azt jelentené hogy... hogy nem megyek Pécsre.
Még mindig csend, csak az agyam zakatol. De az gőzerővel. Értetlenül ülök. Én...nem ezt akartam.
Anyát majd szétveti az öröm, így talán még feltűnőbb, hogy engem nem. Közel sem. A mosolyt le sem lehetne törölni az arcáról, így hajol oda. Egy kis komolyságot azért magára erőltet. "Te nem örülsz?"
Nem. A legkevésbé sem. Nem megy. Pedig szeretném, de...nem.
"Jajj, drágám, pedig ez annyira jó, én olyan boldog vagyok! Sokkal jobban örülök, hogy nem mész Pécsre. Így sokkal többet látlak majd. Meg gondolj csak bele, bekerültél az elsőnek megjelölt helyre!"
Hát, igen. Tényleg.
"Jézusom, annyira büszke vagyok!!!"
Még vetett felém egy 100 wattos vigyort, és elvonult telefonálni. "Csak a legfontosabbaknak."  Ezek után szinte egész este égtek a vonalak.
Próbáltam mosolyogni, de legbelül a falat csapkodtam. Ököllel.
Nem. lehet. igaz.
Minden, amit eddig elképzeltem, a további életem, a terveim...összeomlott. Egy kártyavár könnyedségével.
Az első 10 perc kegyetlen rossz volt.
Anya próbált biztatni, hogy majd megszokom. Csak át kell állnia az agyamnak. Nemsokára jobb lesz.
Én azonban 2 óra múlva sem tudtam derűsebben látni a világot. Már nem akartam harcolni, csak... elfogadni. Az örülés túl nagy lépésnek tűnt.

De ez a hír egyet jelentett egy másikkal is.
Ami számomra sokkal nagyobb jelentőségű, mint maga az egyetem. Nincs albérlet Pécsen. Apánál fogok lakni.
Felhívott. Pár perccel azután, hogy kikerült a lista. Hozta a szokásos formáját, affelől érdeklődött, hogy ez akkor most mit is jelent pontosan, mit tudok én (de legfőképpen mások) a pontszámítási rendszer elvéről, illetve, hogy mikor derül ki az eredmény biztosan. Túl sok információt nem tudott kiszedni belőlem, ami nem meglepő, tekintve, hogy mint általában, most sem tudok semmit. Így függőben hagytuk a dolgot. Nem szereti a bizonytalan információkat.

De ez mind nem számít. Ahogyan Á. is mondta: Egyetemisták vagyunk. Csak ez a fontos.

Egy gondolattól azonban nem tudok szabadulni. Ami nem is gondolat, hanem egy kérdés. De tegnap este óta nem hagy nyugodni.

       Apa, te örülsz?