Van, amikor minden összejön.
De úgy tényleg minden. Sok pici apróság, amik önmagukban nem jelentenének feltétlenül problémát, együtt azonban már kiverik a biztosítékot.
De úgy tényleg minden. Sok pici apróság, amik önmagukban nem jelentenének feltétlenül problémát, együtt azonban már kiverik a biztosítékot.
Néhány nappal ezelőtt pont így volt.
A szívrohamközeli ébredés, a délelőtti kilátástalan (és már mindennapos) állásböngészés, az elmaradt spanyolóra, a legkedvencebb kávéfőzőm eltörése, és úgy általában: az alaphangulatom sem +100-ról indult. Ennek a történetnek a betetőzése volt az esti sportfoglalkozás.
Nagyjából egész nap iszonyúan fájt a fejem. Nem éles hasogató fájdalmat, hanem azt a tompa, egyenletes nyomást éreztem, aminek általában jót szokott tenni a figyelemeltereléses "kimozgatás”.
Általában.
Na, ez most szerencsére pont egy kivétel volt. Az óraválasztással egyetemben.
Sokszor megyek teljesen ismeretlen foglalkozásokra, de még sohasem csalódtam.
Ezidáig. A dance aerobic kifejezés nem teljesen azt takarta, amire számítottam. Ráadásul a minden órán új koreográfia se stimmelt teljesen, mert a 6 főből 3 tökéletesen tudta.
Számomra a jobb és bal oldal megkülönböztetése problémát okoz. Alapjáraton. Ebből kifolyólag pedig bármilyen bonyolultabb mozdulatsor elsajátításához időre van szükségem. Lassításra. Hiába csináljuk meg 50-szer gyorsan, nem fogom jobban tudni.
A mozdulataim egyre lassabbak lettek, a lépések összemosódtak. A testemben bujkáló feszültség lassan, de biztosan kezdett elviselhetetlenné fokozódni.
Éreztem a pillanatot, amikor feladtam. A testem még ott volt, de lélekben már egészen máshol jártam.
Az ügyetlenségem eszembe juttatta az összes sikertelenségem. Az életem.
Hogy gyakorlatilag semmi sincsen amit fel tudnék mutatni. Hogy hiába próbálok állást találni, nem sikerül. Hogy egyszer nyílok meg valakinek őszintén, otthagy. Hogy azokról a dolgokról, amiket a magaménak gondoltam, amiben a jövőmet szerettem volna látni, kiderül, hogy hamisak. Hogy nem az én történetem szereplői.
Még soha életemben nem mentem ki foglalkozásról. Az az alapelvem, hogy ha már fizettem érte, akkor végigcsinálom, legfeljebb nem megyek többet.
Most nem ment.
A sírás fojtogatott. Tudtam, hogy ha nem szeretnék kíváncsiskodó kérdéseket, mielőbb el kell hagynom a termet. Az öltözőig bírtam.
A szekrényem kipakolása közben már folytak a könnyeim. Összeharaptam a számat, és az égre emeltem a tekintetem. Annyira szürreális volt az egész, hogy legszívesebben felnevettem volna.
Miért is sírok tulajdonképpen?
Miért is sírok tulajdonképpen?
Fogalmam sem volt. De tényleg. Egyetlen normális, de még nem normális indokot sem tudtam volna felsorolni. Egyszerűen csak kellett.
Fogtam a cuccaim, és anélkül, hogy átöltöztem volna, elrohantam. CSak egy dolog volt a fejemben: menni, menni, menni. Nem számított hova: térre volt szükségem.
És mozgásra.
Fizikai terhelést akartam. Azt érezni, hogy már nem tudok elég levegőt venni. Hogy az izmaim egy egységként feszülnek meg.
A futással kettős viszonyom van. Amilyen meglepően jól tud esni néha, annál többször élem meg a legdurvább kínzásként. Talán pont ezért akartam - a mazochizmus sohasem állt távol tőlem.
Nekiindultam. Egy szál sporttopban, bele a sötét estébe.
Az elején még éreztem a hideget, de a fejemben lévő forróság erősebbnek bizonyult. Nem foglalkoztam a szembejövők furcsálló tekintetével. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem számít semmi.
Úgy futottam, mintha nem lenne holnap.
Nagyjából fél óra kellett.
Fél óra, és helyreállt a világ rendje. A jól ismert utálat felülkerekedett a feszültségen.
Fogtam a cuccaim, és anélkül, hogy átöltöztem volna, elrohantam. CSak egy dolog volt a fejemben: menni, menni, menni. Nem számított hova: térre volt szükségem.
És mozgásra.
Fizikai terhelést akartam. Azt érezni, hogy már nem tudok elég levegőt venni. Hogy az izmaim egy egységként feszülnek meg.
A futással kettős viszonyom van. Amilyen meglepően jól tud esni néha, annál többször élem meg a legdurvább kínzásként. Talán pont ezért akartam - a mazochizmus sohasem állt távol tőlem.
Nekiindultam. Egy szál sporttopban, bele a sötét estébe.
Az elején még éreztem a hideget, de a fejemben lévő forróság erősebbnek bizonyult. Nem foglalkoztam a szembejövők furcsálló tekintetével. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem számít semmi.
Úgy futottam, mintha nem lenne holnap.
Nagyjából fél óra kellett.
Fél óra, és helyreállt a világ rendje. A jól ismert utálat felülkerekedett a feszültségen.
