Már napok óta fáj a hasam, de a mai a csúcspont. Nagyon rossz.
Lehet, hogy mégis van némi igazságtartalma annak, hogy nem mindegy hol eszel? Hogy a piacon úgyahogy elöblögetett tányér, és a ki tudja milyen körülmények között megfőzött étel nem biztosíték a nyugodt éjszakára? Pedig milyen büszke voltam, hogy rácáfoltam.
Bár az azért nem esett jól, hogy átvágtak. Nincs benne hús, tényleg, éppen csak valami hasaalja szalonna vagy belsőség a fele. Pedig mennyi pénzt otthagytam annál az árusnál!
Elegem van a peruiakból.
Hogy hazudnak, hogy vásároljak.
Hogy a lehető legbiztosabban állítanak dolgokat, amiről fogalmuk sincsen. Itt ciki azt mondani, hogy nem tudom?
Műveletlenek. Nem mindenki, de az emberek igen nagy része. Szörnyű, de tényleg igaz az az állítás, hogy a legtöbb perui egész életében nem jut el egyetlen múzeumba sem. Amikor egyszer megkérdeztem ennek az okát, azt válaszolták, hogy drága. Nos, igen, van ami drága. Tényleg az, aláírom. De sok olyan is van, ami nem. 1 Sol vasárnaponként? Könyörgöm, többért vásárol a gyerekének fagylaltot.
De mindegy. Nem az én dolgom. Jómagam pártolom a kultúrát, főképp a fotókiállításokat, így miután találtam egy igazán érdekesnek ígérkezőt a Művézeti Múzeumban, egyik nap ellátogattam, hogy megnézzem közelebbről. (Mondjuk majdnem nem jutottam el, mert amikor már a hatodik embert kérdeztem meg, és vagy nem tudta miről beszélek, vagy elküldött teljesen más irányba, mint amerre az előzőek, nem tudtam, hogy sírni, vagy ordítani kezdjek el. A déli tűző napon, éhesen eléggé lecsökken a toleranciaszintem. ;)) Nem tudnám tiszta szívvel azt mondani, hogy tetszett, de erős hatással volt rám (olyan rosszullét fogott el, mint már régen), és valahol a művészetnek ez a lényege.
Egyébiránt pedig igazán büszke vagyok magamra, mert meglepően jól tudom használni a tömegközlekedést (és ezalatt nem a taxit értem), a kaotikus viszonyok, nulla menetrend és random útvonalak ellenére. Titkon élvezem is ;), szeretek efféle módon helyit játszani. Bár az eredeti tervekkel ellentétben, sohasem tudtam volna elérni, hogy ne lógjak ki az itteniek közül. És nem a bőrszínem miatt.
Egyébiránt pedig igazán büszke vagyok magamra, mert meglepően jól tudom használni a tömegközlekedést (és ezalatt nem a taxit értem), a kaotikus viszonyok, nulla menetrend és random útvonalak ellenére. Titkon élvezem is ;), szeretek efféle módon helyit játszani. Bár az eredeti tervekkel ellentétben, sohasem tudtam volna elérni, hogy ne lógjak ki az itteniek közül. És nem a bőrszínem miatt.
Aztán visszamentem a tengerpartra.
Leültem.
Ugyanarra a padra.
Arra, ahol valahol minden elkezdődött.
Most nem éreztem az akkori kétségbeesést. Az arcom a nap felé fordítottam, és mosolyogtam. Mosolyognom kellett.
Az utóbbi 3 hetem… álmomban sem gondoltam volna, hogy velem ilyenek történhetnek. Hogy valami nem sikerül. Hogy elképzelek valamit, és nem úgy lesz, mint ahogyan az a "Nagy Könyvben" meg van írva. Ahogyan elterveztem.
De ennek így kellett lennie.
Minden pillanatnak.
A rosszak, hogy erősítsenek, a jók, hogy reményt adjanak.
A sok költözködés. Ugyan a másnapok mibenlétét kísérő idegeskedésről szívesen lemondtam volna, a lehető legjobb döntés volt, hogy nem maradtam tovább az eredeti családomnál. De valahol azt sem érzem véletlennek, hogy Angeltől is távoznom kellett. Talán a Sors úgy gondolta, hogy túlságosan belekényelmesedtem a helyzetbe? Nem tudom. De csak hálás lehetek, annak ellenére is, hogy egy kicsit furcsán történt.
Meg azért is, hogy nem csak “kiraktak”, hanem segítettek szállást találni.
Hostel.
Soha életemben nem laktam még közösségi szálláson, és egy kicsit meg is ijedtem, amikor megkérdezték, hogy nem bánom-e, ha 5 másik lánnyal kell a szobámat megosztanom, konkrétan azt hittem, hogy valami zárdába, vagy menekült fiatalkorú anyák közé akarnak besuvasztani. A valóság az, hogy közel sem olyan rossz, mint amilyennek hangzik. Sőt.
Irtó klassz. Sok izgalmas emberrel lehet összeismerkedni, ha az ember olyan (én nem annyira), és nem mellesleg iszonyú tiszta. Állítom, hogy az ittlétem alatt ezen a helyen találkoztam a legtisztább fürdőszobával és ággyal/ágyneművel. Egy nagyon pozitív élmény volt.
Aztán kipróbáltam a "kanapészörfölést”.
Egy nagyon helyes lány fogadott be magához, és esküszöm, majdnem sírva fakadtam, amikor beleszagoltam az ágyneműbe. Illatos volt.
És pillangós.
Minden este zombiként feküdtem be az ágyba, de képtelen voltam aludni. A fejemben hatalmas zűrzavar volt, a gondolatok úgy kergették egymást, mint egy csapat rakoncátlan kisiskolás.
Öregnek érzem magam. Öregesen kiégettnek.
Eszembe jutott a férfi, aki megszólított az utcán, hogy lenne-e kedvem elmenni, kicsit megnézni a várost.
El akarom hinni, hogy nem baj, hogy nemet mondtam. Hogy ezzel nem a régi, antiszociális énemnek adtam egy újabb pontot. Pedig tudom, hogy de. Elmehettem volna. Volt időm. És mégis, azt éreztem, hogy semmi másra nem vágyom, mint hogy leüljek a szobámban, csendben elfogyasszam hátizsákom mélyén lapuló vacsorám, majd irogassak egy keveset. Képtelen lennék megerőltetni magam annyira, hogy még órákig vadidegenekkel jópofizzak.
A régi, rendezett Pankaéletemet szeretném. Azt, ahol minden előre kiszámított, és megtervezett.
Itt az ideje, hogy elfogadjam. Ezt is.
Hogy ilyen vagyok.
Hogy ne valaki olyant akarjak kreálni magamból, aki nem vagyok.
Mert nem fog menni.
Erre akkor döbbentem rá, amikor a hostelben az egyik srác kivette a kezemből a határidőnaplóm, és egy kicsit belelapozott. Nem értette az ottaniakat, de ráakadt a jegyzetek között a költségvetéses táblázataimra. Nevetett. Hogy én aztán igazán “organized” lány vagyok.
Igen.
Valószínűleg ez a legjobb szó.
Rendezett.
Az előző hetem minden napja óráról órára ki volt dolgozva. Nem kellett odalapoznom, hogy tudjam, hiszen én írtam.
Rendezett.
Negatív egy tulajdonság ez egyáltalán? Akár lehetne hasznos. Biztos van, ahol jól jön.
Rendezett.
Szükségem van rendszerre. Egy szisztémára, ami köré építhetem az életem. Mert ha nincsen… akkor minden felborul.
Olyan bonyolult lenne ez? Nem hangzik annak.
Egyszerű.
Mint ahogyan szükségem van az édes ízekre, nem vonhatom meg magamtól. Jobban szeretem, mint a sós dolgokat. Nagy ügy. Csak jó alternatívákat kell találni. Meg néha kicsit hosszabbra engedni a gyeplőt.
Egyszerűen szemet kell hunynom. Hagyni, hogy gyártsam a kis jegyzeteimet, nagyot nem ártok velük senkinek. Nem mondom, hogy egyszerűvé teszik az életet, de könnyebb a lelkem, ha van mit követnem.
És ez az, ami számít.
Az egyetlen.
Csak tegyük fel a kérdést, mi az, ami boldoggá tesz? Azt kell csinálni.
Azt is.
De mi van, ha valami rossz? Ha nem tesz mást, csak megnehezíti az életünket?
Otthagyni. Váltani. Nem mindig azonnal "a jóra", de jobbra.
Mert tudjátok, nem minden az, aminek látszik.
Tudom, hogy amikor valaki meghallja, hogy Peru, azonnal azt gondolja: “De jó neki, irigylem”. Nos, én pont ugyanezzel a gondolattal jöttem ide. Hatalmas hegyeket, gyönyörű érintetlen természetet, népviseletben járó asszonyokat, és mezítlábas, porban rohangáló, iskolázatlan gyerekeket képzeltem el, akik örömmel pózolnak majd fényképeimen a roskadozó viskóik előtt. Biztos van ilyen része is. De az nem Lima.
Tudtam. Tudtam, hogy hova megyek. Hányszor, de hányszor kellett meghallgatnom apától, hogy reméli, hogy tudom, hogy ez egy 10 milliós főváros.
Igen.
Tudtam.
Tudtam, hogy nem akarom tudni. Hogy nem akarok tudomást sem venni a tényről, hogy ez pontosan mivel is jár. Itt már elkerülhetetlen volt. A tény, hogy ez a város alkalmatlan konstans életre, minden utcasarkon az arcomba ordított.
Mint ahogyan a távozás is. Elbúcsúztam Perutól.
Remélem, hogy visszatérhetek.
Majd egyszer.
Hogy lesz rá lehetőségem.
Megnézni azt az országot, amire legbelül vágytam.
