Nyers, zöld, vegán tésztaszósz

"Nem tudok, nem merek, nem akarok konfliktust."

Általában ezeket szoktam felhozni, amikor számonkérem magamat, hogy miért nem szóltam. Mondjuk annak a nőnek, aki a legnagyobb lelki nyugalommal hagy ott a kutyája után mindent, vagy annak a vén fazonnak, aki a lábam elé, a fűre dobja az égő cigarettát, amikor 2 lépéssel előttünk már ott tátong egy szemetes.

Nem értem ezeket az embereket.
És sajnos nem bírom, ha nem értek valamit.
Ekkor jön az, hogy kényszeresen ráerőltetem másokra a véleményemet, hogy legalább ők értsenek engem.

Felhúzom magam.
Dühöngök. Hogy hogy lehet valaki ilyen.
De nem szólalok meg. A fent említettek miatt. Mert nem ismerem. Nem tudom kiszámítani. Lehet, hogy elszégyellné magát, és esetleg változtatna (akkor egyszer), de valószínűbbnek tartom, hogy még a többségnek állna feljebb. Hogy én mit képzelek. (Meg amúgy is, 19 évesen magyarázzak, mondjuk egy nyugdíjasnak?)


Aztán mindig elhatározom, hogy aha, majd legközelebb igenis megmondom. Bátor leszek.
Nos, ez a pillanat még nem jött el.
Szerintem nem is fog, soha.

Ti viszont legyetek bátrak, és feltétlenül készítsétek el ezt a szuperegészséges ételt. Hiszen van annál klasszabb, mikor azzal a gondolattal ehetek meg valamit, hogy nem csak, hogy finom, de a testem is örül minden molekulájának? 
Egész egyszerűen tartalmaz mindent, ami kell. A hozzávalók gazdagok vitaminban, színekben, és ízekben, a nyers feldolgozásnak köszönhetően pedig a tápértékükből sem veszítenek semmit. Fantasztikus.
Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy az utána maradó szemétmennyiség is közelíti a nullát.


Hozzávalók 1 személynek:

1 puha avokádó

fél citrom leve

kisebb narancs felének a leve

2 marék párolt zöldborsó

10 nagyobb mentalevél

2 csipet só

4 szem zöldbors

1 maroknyi héjas pisztácia

6 dkg teljes kiőrlésű durumspagetti

Először elkészítjük a krémet. Ehhez egy turmixba helyezzük az avokádó kikanalazott húsát, a citromlevet, narancslevet, mentát, a borsót 2 evőkanál kivételével, ízesítjük sóval és a porrá zúzott borssal, majd krémesre mixeljük.

 Tálalás előtt roppanósra főzzük a tésztát, majd lecsepegtetés után azonnal összekeverjük a szósszal. A tetejét megszórjuk a kibontott, és barna hártyájától megfosztott pisztáciamagokkal, illetve a zöldborsóval.

Forrás: Just eat love

 
Raw green noodle salad (avocado-pea-mint)
Ingredients for one:

1 avocado

2 handful of steamed peas

juice of 1/2 lemon

juice of 1/2 smaller orange

10 bigger mint leaves

2 pinch of salt

4 pieces of green pepper --->make powder

1 handful pistachio  (unpeeled)

6 dkg whole wheat pasta

First of all place all the ingredients (instead of 2 tbsp peas and the pistachio) into a mixer. Blend until smooth.

Before the eating, make the pasta. (Pay attention: al' dente is the best!)

In the end mix them together and sprinkle with peas and peeled pistachio!

Enjoy :)

Fahéjas - kekszes mazsolás smoothie

Van egy olyan óránk, hogy Hivatás és személyiség. Lényegében önismereti csoportnak hívnám, mert pont ugyanolyanokat csinálunk, mint anno a kórházban. Először kissé szkeptikusan (=negatívan) álltam a dologhoz, de a 3. után megszerettem. Tényleg hasznos, mert megismerjük egymást, és kicsit beláthatunk az álarccal felvértezett arcok mögé. (Főleg nekem, aki hajlamos előítéleteket vonni.)
A mai másfél órában kis kártyák közül kellett húznunk, és válaszolni a rajta lévő kérdésekre. A témák igen széles körben mozogtak,az egészen intimtől a milyen "zenét hallgatsz"-ig. 2 kártya nagyon elgondolkoztatott.
Az egyik az volt, hogy hova mennél, ha a pénz nem számítana. A lány aki húzta, megemlítette, hogy kipróbálná milyen repülni, valamilyen sokcsillagos szállodát, tengerparti kényeztetést, és itt jön a lényeg: mondjuk Horvátországban. Vagy Olaszországban. Mert volt ott, és nagyon tetszett neki.
Csend. Mosolyogtunk. Utólag egy fiú megjegyezte, hogy milyen szerény volt. Igen, szerény, talán ez a legjobb szó. Hiszen ha valakinek azt mondják nem számít az összeg, az átlag minimum a világ túlsó végét mondja. Én is. Afrikát. Nagyon-nagyon szeretnék oda eljutni. Megnézni, megkóstolni, átélni. (A rajongásom Corinne Hoffmann: Die weiße Massai című regénye hozta meg. Valami fantasztikus az a könyv. Talán ez az egyetlen, amit még a mai napig képes vagyok újraolvasni. Illetve egyáltalán leülni, és olvasni.)
És sokakkal ellentétben én nem a "relaxnyaralások" híve vagyok: szeretek felfedezni, tapasztalni, szóval legalább a szállodára nem kéne sokat költeni.

A másik emlékezetes kártya a "Mit tennél, ha hirtelen milliomos lenne belőled?". Sajnos ezt sem én kaptam, pedig a felolvasás után elkezdtek a beözönleni a fejembe az ötletek. Csupa hagyományos dolog. Először körbenézni a családi körben, hogy ki hogyan áll, aztán segíteni valamilyen hajléktalanalapítványnak, kutyamenhelynek, majd mielőtt befekteném, azért egy afrikai úttal azért meglepném magam. Hiszen mégis.
Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, valami hasonló választ vártam. Ehhez képest ezt hallottuk: "Hát, az biztos, hogy soha többet nem dolgoznék. Elköltöznék valahova, és csak azt csinálnám, amihez kedvem van. Mondjuk edzenék."
Hoppá. Itt azt hiszem a csoportot vezető is megakadt egy kicsit, mert visszakérdezett, hogy egész álló nap? A csajszi vigyorogva megvonta a vállát, hogy persze, napi 3-4 órát is simán eltölt a konditeremben. (Itt már nagyon erősen elhatároztam, hogy többet nem fogom őt választani párnak tesin, mert a legutóbbi alkalom után is egy hétig fájt a csuklóm, olyan nehéz súlyzókat választott. Jó, hozzá kell tenni, hogy én is lekvár voltam, mert nem szóltam, gondolván: egyszer kibírom. Na igen, csak amit ő simán felemelt válmagasságig, azt én alig bírtam 40 fokban megtartani. Igaz, olyan vállai is vannak kishíján, mint a combom.)
Szóval hű. Ez a verzió sohasem jutott volna eszembe. Ne dolgozzak? Nekem annyira kell az előre meghatározott beosztás, mint egy falat kenyér. Idézőjelesen. Nélküle el vagyok veszve. Képtelen vagyok elfoglalni magam.
Meg... kell az egómnak, hogy hasznosnak érezzem magam.

Mindezek után a délutáni szociológiaórán az egyik csoporttársam epilepsziás rohamot kapott. Iszonyú volt. Gyűlöltem az érzést, hogy nem tudok segíteni. De legfőképpen azt, hogy nem mertem. Lefagytam. Csak álltam, mint egy hülye, és nem jutott más az eszembe, mint hogy mi lesz ha meghal? Nem halhat meg. Egyszerűen...nem.

Sétáltam hazafelé, és minden olyan üresnek tűnt. Értéktelennek. A rohanó emberek, az autók, a fényes kirakatok. Hova? Minek...? Hiszen annyira nem számít.
Vettem egy csokor petrezselymet. Kinyitottam a pénztárcám, és kivettem belőle egy százast. Megforgattam, jó hűvös volt a tapintása. Hirtelen nem tudtam sírjak-e, vagy nevessek.
Kiábrándultam.
Azt mindig is tudtam, hogy semmi sem tart örökké, de... ez túl sok. Pont a napokban gondolkoztam el, hogy milyen lenne, ha tudnánk mennyi van hátra. Hogy mindenkinek ketyeg a kis órája, és nem lehet tudni hogy már az utolsó órából számol vissza, vagy még előtte áll 30 év. Nem is lehetne így élni.
És az epilepsziával? Valahányszor kimondom a szót, befurakszik az agyamba a délutáni kép, ahogyan Z. fennakadt szemekkel, kékülő arccal nyújtózkodásba fagyott kezekkel rángatózik. Iszonyú. Még szerencse, hogy ő ekkor nincs jelen.

Felnéztem az égre.
Valaki azt mondta jó lenne repülni.

De mi értelme is van az egésznek?

A foglalkozáson volt egy olyan kérdés is, hogy mik azok a dolgok amiért hálásak lehetünk.
Fordítsuk meg.


Mi az, amiért nem lehetünk hálásak?

A tél normális velejárója, hogy egyre jobban kiéleződöm a valóságra? Meg hogy állandóan édeset kívánok? És hogy mindenbe curryt teszek?
Azért nem kell aggódni, ebben a kis folyékony energiabombában nincsen. Csak fahéj. Mert azt is imádom.
Tehát egyetek ilyent.
Reggelire.
Mert ezzel tényleg elvan az ember délig. (Sokszorosan tesztelve, mert nem akartam hinni az eredménynek.)

 
Hozzávalók 1 személynek:

6 db korpás keksz (2 dkg)

2 dl tej (növényivel még krémesebb lesz)

fél mokkáskanálnyi mézeskalácsfűszer/fahéj

1 banán

(nagyon) szűk evőkanálnyi mazsola

A kekszeket apróra törjük, majd egy turmixba helyezzük a fűszerrel, mazsolával és banándarabokkal együtt. Felforralunk 2 dl tejet, ráöntjük, és simára dolgozzuk. Azon nyomban pohárba töltjük, és fogyasztjuk.

Ha állni hagyjuk, a banán színváltozása miatt az "ital" is kicsit barnulni fog, illetve összeesik, mert kiszállnak belőle a turmixolással bevitt légbuborékok.



Forrás: Love veggies and yoga

A kamera túloldalán

Még anya szülinapján fogalmazódott meg az ötlet, hogy mi lenne ha nekem is lenne. Egy fotósorozatom. Olyan igazi angyalos, vadregényes, őszi. Anya barátnői összefogtak: Gabi hobbijához/munkájához (most melyik is pontosan?!) híven sminkügyben járt el, Fofi a kamerát viselte. Meg mindent, ami azzal jár.

Így lett. Egy igazi klassz albumom.

Nagyon-nagyon köszönöm. ♥

 

Céklás waffel parmezánnal

"Ha ezt apa látná, tuti agyoncsapna" -  csak ez járt a fejemben, amikor éjjel fél kettőkor sétáltam haza az elnéptelenedett utcán. Szinte hallottam, mit mondana. "Egy fiatal lány ne mászkáljon éjszaka egyedül."
És igaza lenne. Naná. Nem mint mindig, de... mint sokszor. 
Mentségemre szóljon, hogy megpróbáltam. Azonban iszonyú hideg volt, én meg kissé alulöltöztem (jó szokás szerint), és révén, hogy ekkor már csak villamospótlók járnak, úgy számoltam: gyalog előbb hazaérek. (Hozzátenném, valóban így volt.)
Fejben már végigvettem az összes védekezési módot, amit csak ismerek, és reménykedtem, hogy a miniszoknya ellenére nem tűnök potenciális lehetőségnek. De hála a női agy csodálatos barázdáltságának, bőven volt időm közben az estét is végiggondolni.

"Egyszerűen nem etikus a kapcsolatunk. Így vagy vissza kell szorítani hivatalos keretek közé, vagy a lakásban tartani. Hiszen az olyan meghitt, nem?" 

Tényleg ezt mondta? Jézusom.
Én pedig belementem? Méginkább jézusom.

Bár... valószínűleg így volt a legjobb. Hiszen ismerem magamat. Ismerem, mint a rossz pénzt.
Ha nem mentem volna bele, folyton azon gondolkodnék, hogy mi lett volna ha. Ha mégis. És kombinálnék agyba-főbe.
Az elején úgy számoltam, hogy ez nem jelent semmit. Mármint ha igent mondok. Hiszen egyszer igen, kétszer igen, ameddig csak tetszik. És ha mégsem? Ott szállok ki, ahol akarok. Ahol csak akarok.

Az a bizonyos pont pedig itt van.
Mert szép volt, jó volt, de azt hiszem ennyi elég is, köszönöm. Tudjátok, az a bizonyos múltkor leírt összemelegedés utáni menekülés.
Itt már kifejezetten örültem, hogy így alakultak a dolgok. Meg hogy nem aludtam ott. Mennyivel jobb egyszerűen lelépni, mint könnyesen magyarázkodni, nem igaz? Meg különben is, milyen viszony az, ahol még az utcára sem lehet együtt kimenni?! Bár az azért aranyos volt, hogy 2-kor felhívott, hogy épségben hazaértem-e.


Szóval ebben a békés hitben voltam egészen vasárnap estig, amikor is csörgött a telefonom. Kissé aggódva vettem fel, amikor felismertem a telefonszámát: el sem tudtam képzelni mit akarhat. Magamban imádkoztam, hogy csak azt ne javasolja, hogy menjek át. És nem.
Felhívott, mert eszébe jutottam.

Felhívott, mert eszébe jutottam!?

Tessék?!
Hogy a jó istenbe jön ez össze a ne bonyolódjunk össze érzelmileg című történettel?

Azért a sztorizgatáson kívül hoztam receptet is.
Mert az úgy jó. A kettő együtt.
Egy klassz reggelit, mert mostanában elkezdtem kísérletezgetni különféle izgalmasabb alternatívákkal is, mint a zabkása. És nagyon jók. Nagyon-nagyon finomak.
Mint ez a waffel. Vagy gofri. Ki hogyan nevezi.
De nem is lényeges. Az már inkább, hogy aki szereti a céklát, az feltétlenül próbálja ki.* Hiszen van annál szebb, mint mikor még melegen gőzölögve felvágod, és a villa nyomában húzódik egy szép hosszú sajtcsík?

*Aki nem szereti, az ezt sem fogja. Én próbálom apát térítgetni -pl. céklás csokis süti- , de nem sok sikerrel. Mindig azt mondja, hogy utálja azt a földes ízt. Szégyen.

Hozzávalók 2 személynek:

0,5 dl rozsliszt

1 dl "zabpehelyliszt" (=zabpehely durvára őrölve)

3 csipet só

fél mokkáskanál hagymás bors

1mokkáskanál szódabikarbóna

1 evőkanál olívaolaj

1 tojás

6,5 dkg cékla

3 dkg parmezán

1 teáskanál apróra vágot rozmaring 
1 maréknyi friss csíra

1 dl tej + 0,2 dl víz

pici balzsamecet

A száraz hozzávalókat összekeverjük.

A céklát és sajtot reszeljük le a reszelő nagylyukú részén, majd keverjük össze a rozmaringgal, csírával, tojással, olajjal, tejjel, vízzel és balzsamecettel. Óvatosan dolgozzuk masszává a 2 tál tartalmát, hogy viszonylag nedves, de nem folyós masszát kapjunk.

Melegítsük fel a sütőkészüléket, majd néhány perc alatt süssük készre a waffeleket. Melegen, salátával tálaljuk!


Ötlet: Lunchboxbunch

French toast mézzel karamellizált körtével és pirított dióval

október 30.
Az emberi lélek túlbonyolít.
Egyszerűen így van kitalálva: mindent kategorizál (mint az anatómia), és csoportokba rendez. Próbálja bepasszírozni az új dolgokat a régi, ismert keretek közé, mert ettől érzi magát biztonságban.
Jómagam is ebbe a kategóriába tartozom: állandóan kombinálok.
Irigylem azokat, akik nem agyalnak folyton: hogy hogy volt, hogy lehetett volna, mi miért történt, mi lehetett az oka, hogyan lesz tovább. Állítom, hogy semmire sem jó az egész, csak feleslegesen stresszeli magát az ember. Hagyni kell történni a dolgokat. És átélni.

Az nem volt újdonság számomra, hogy párkapcsolati kérdésekben még az átlagnál is gyengébb vagyok, de most egy, még az eddigieknél is ismeretlenebb terepre tévedtem. Betévedtem?
Inkább sétáltam. Mert pontosan tudtam, hogy mit szeretnék, csak erre a másikat is rá kellett vezetni. Hogy ő is azt szeresse. Persze ehhez értelemszerűen kell egy hasonló "igény", anélkül nem megy. Most megvolt.

Persze az élet az élet, ehhez mérten nem tökéletes. Az elején indultam 5 kérdőjellel, és 2 találkozás után, most nagyjából 50-nél tartok. Már semmiben sem vagyok biztos.
Jelenleg az elsődleges problémakör "a mit akar tőlem", illetve legfőképpen az, hogy vajon csak a szexre hajt-e. Nincs problémám az efféle kapcsolattal sem, nem vagyok az a ragaszkodós típus. Szeretem a szabadságom, a magánéletem, nem tudok mindent megosztani. Azonban elveim is vannak (bőven), tehát az egyéjszakás lány szerepe sem igazán fér bele a lelkivilágomba.
És ebből mi is a lényeg? :) Az, hogy nem vagyok egyszerű eset. De állítom, hogy ebben áll a varázsom. Meg kell fejteni. Dolgozni. Folyamatosan.

Szeretem tudni, hogy mire számíthatok. Mindig.
Nem kezelem jól a meglepetéseket, a váratlan helyzeteket, hirtelen megváltozó programokat, sajnos ilyen tekintetben elég rugalmatlan vagyok. Az a véleményem, hogy mindennel meg lehet barátkozni, csak idő kell hozzá. A fennt említett felállásra ez még fokozottabban is érvényes, hiszen ha tudom mi a keret, ahhoz tartom magam. Megkaptam, hogy "zárt" vagyok. (Mindez abból lett kikövetkeztetve, hogy a könyökömtől felfelé mindig odaszorítom magamhoz a karom.) Meglehet. De nem engedhetem meg magamnak, hogy "oktalanul" beleszeressek valakibe, mert ha esetleg nem jól sülne el a dolog, én sérülök. És ekkor lelki borulásokat pedig egyszerűen nem engedhetek meg magamnak.
Nem vagyok elég stabil.

Persze kérdezhetitek, hogy honnan veszek egyáltalán a csakszexésmássemmi témát. Hála a skatulyázós tulajdonságomnak, a lezajlás után szinte azonnal ízekre szedtem a találkozónkat. Minden mozzanatát. A szavakat, cselekvéseket, pillantásokat. Megpróbáltam a múltbéli hasonló eset tapasztalataival párhuzamot vonni - sajnos van néhány gyanúsabb elem. Persze semmi sem biztos. Sőt. Én erősen a paranoiás fajtából vagyok. Vagy pesszimistából. (Hiszem, hogy az a biztos, ha mindig a legrosszabbra számítok, mert akkor már nem érhet nagy meglepetés.) De könyörgöm, ki tudja eldönteni, hogy vajon azért teszi fel ugyanazt a kérdést, mint egy hete, mert valójában nem is érdekli (illetve érdekelte akkor sem) igazán a válaszom, vagy a feledékenység egészen egyszerűen korral jár?! És vajon az, hogy 3 perc csókolózás után már az ölében csücsülök, és a melltartómmal matat, vajon a túlfűtött szexualitás vagy csak a fantasztikus farizmaim számlájára írható? (A dekoltázsom azért nem is írtam, mert az inkább a lehangoló kategóriába esik.)
 Nehéz, nagyon nehéz. Jó szokásomhoz híven (vagy jobb híján?) gógli barátunkhoz fordultam, aki (meglepő módon) most semmi értelmes válasszal nem tudott szolgálni. Roppant sajnálatos.


november 3.
Ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az az is.
Azonban a tanulságot mindenből le lehet vonni.
1. Eddig mindig másokat hibáztattam bizonyos kudarcokért. Na, most kiderült, hogy ezekben én is bennevagyok. Vastagon.
2. Tökéletesen tisztán látom a helyzeteket. Mint mindig. Szóval ez nem újdonság. Ráadásul még jók a megérzéseim is.
3. Kényszeresen menekülök. Bárminemű komolyabb megnyílás után menetrendszerűen kiábrándulok a másikból. Minden alkalommal.  

Furcsán nézett rám, amikor azt mondtam, hogy szeretek otthon lenni. Leülni, és egy kicsit csak úgy lenni. Nem értette.
Aztán amikor elvitt magához, megvilágosodtam. Azt mindig is tudtam, hogy fontos az otthonosság, meg azt is, hogy ennek sokféle formája van. Csak néhány példát hozva: Fehérváron  az összes bútor kezeletlen fenyő, anya pedig mindent telepakol mécsesekkel, kisangyalokkal. Nem lehet nem szeretni. Pesten a fekete, vörös, és ezüst dominál, amit a kényelem az elegancia ellenére is lágyít. Palinál az összes fal sárga, a falakon mintás szőnyegek. TIsztára, mint egy apró kincsesdoboz. Értitek? Kevés olyan helyen jártam eddig, ahol nem éreztem magam jól, mert tényleg mindenhol van valami különleges.
Ez most azon kevesek egyike. Iszonyúan konzervatív, és ez engem feszélyez. De legalább már értem miért jár el mindig. Itt én sem szívesen töltenék időt.


Pedig a télben szerintem pont az a klassz, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül be lehet kuporodni egy takaróval a radiátor mellé, kezünkben egy bögre forró innivalóval. Ezenkívül egy jó társ(aság), és... nem is kell több.


Hozzávalók 4 személynek:

2 száraz rozskifli

2 nagyobb körte

1 nagy maréknyi pirított, majd durvára vágott dió

2 tojás

2 + 0,5 dl tej

2 evőkanál méz

pici só

fűszerek: vanília, fahéj, szegfűszeg, kardamom, szerecsendió

fél narancs héja

2 evőkanál vaj

A kiflit ujjnyi vastag karikákra vágjuk.

A tojásokat összekeverjük 2 dl felmelegített tejjel, majd hozzáadjuk a fűszereket is, és a másfél evőkanál mézet.

Beáztatjuk a kiflikarikákat: a legjobb egy egész éjszakára.

Másnap reggel a körtekockákat fél evőkanálnyi vajon egy fél evőkanál mézzel megpároljuk.

Kivajazunk egy tűzálló tálat. Belesimítjuk a kiflikarikák felét, megszórjuk a dió felével, majd ráhalmozzuk a körtét. Beborítjuk a maradék kiflivel, és dióval. 

200 fokos sütőben kb. 20 percig sütjük. Az első 10 perc után kivesszük, és 1 evőkanál apró kockákra vágott vajat szórunk a tetejére, ezzel sütjük készre.

Melegen tálaljuk: joghurttal és friss gyümölccsel.

Forrás: Feasting at home