Meglepetésbuli, mert az már annyira jól megy

Imádok szervezkedni.
Ez valószínűleg abból az egyszerű tényből fakad, hogy lételemem, hogy fontosnak érezzem magam.
És ezt ott csillogtatom meg, ahol csak lehetséges.
Ugyan sokszor rosszkor, rossz helyen, de azért tudok "jól is dolgozni".

Specialitásaim a meglepetésbulik.
Eddig hármat főszerveztem, mind jól sikerült. Sőt. Szuper lett.
Mindegyik máshogyan, de az volt. Egyedi, és megismételhetetlen. Persze ez nem rajtam múlt. Vagyis csak kisrészben.
A dolog csodáját a vendégek és persze az ünnepelt adja.
Számomra fantasztikus látni, mennyire meg tud hatni valakit egy ilyen kis dolog.



Ő az anyukám.

Gyönyörű, nem? Ragyog, mert szerelmes. Szerelmes valakibe, akit azt hiszem teljes joggal nevezhetünk családtagnak. Aki szeret minket, és törődik velünk.

Köszönöm Pali. Mindent.

A menüt közösen raktuk össze, ezúton is hálásan köszönöm mindenkinek a segítséget. Zsuszi készített fogpiszkálóra tűzdelt szőlő-sajt-paradicsom nyársakat, Fofi szilváslepényt sütött. Csilla hatalmas hűtőtáskával érkezett: benne hatalmas adagnyi pácolt hús. Éva saslikot csinált, iszonyú aranyos volt, rám gondolva még egy vegetáriánus is lapult különcsomagolva.

Jómagam a legfelső képen látható mogyorós illetve mákos túrógolyókat gömbölygettem (nagyon jó cucc, a belsejük 1-1 szem szőlőt rejt), illetve sütöttem egy naagyon-sajtos pogácsát.


Nagyon-sajtospogácsa: 

30 dkg +3,5 evőkanál liszt

20 dkg vaj

20 dkg reszelt gouda 

7,5 dkg márványsajt

10 dkg juhtúró

1 csomag porélesztő

fél dl langyos tej

csipetnyi cukor

A langyos tejbe beleszórjuk az élesztőt, cukrot és fél evőkanál lisztet, összekeverjük, majd letakarva megvárjuk, hogy felfusson.

Ezalatt a lisztben elmorzsoljuk a vajat, majd hozzáadjuk a juhtúrót, márványsajtot és a gouda felét. FOntos, hogy csak akkor kezdjük el össegyúrni, amikor már az élesztő is benne van.
Letakarva, meleg helyen kb. 1 óráig kelesztjük.
Ha már szépen megnőtt, újra átgyurmázzuk, ujjnyi vastagra nyújtjuk, és szaggatóval kis köröket vágunk belőle. A tetejét megkenjük egy pici vízzel, megszórjuk jó bőven a maradék goudával, és 185 fokra előmelegített sütőben készre sütjük. 

           ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A helyszíni munkákat (grillezés) kisöcsém és Pali végezték - volt pillanat, amikor azt hittem kigyullad a kert -, így nekünk csajoknak csak a pletyizés maradt. Hmm, elég kényelmes...

És íme a torta. Mert volt torta is, természetesen. (Majd pont én ne csinálnék! Már a jelenlétem is egyenlő egy tortával...)
Szépen felkészültem a szokásos dobosprojektre (az első itt, a legutóbbi pedig itt), mikor 3 nappal a buli előtt anya odaállt elém, hogy úgy gondolja, most nem dobost szeretne, hanem egy nagyon tömény, kívül-belül marcipános valamit. Csokival.
Hoppá. Szeretem a kreatív dolgokat, de... azt is nagyon szeretem, ha úgy történnek a dolgok, ahogyan eltervezem. MOst sem a belső tartalommal volt a probléma. Hanem a borítással. Mert egy hófehér külső felület díszítésért kiált. Mit kiált, egyenesen üvölt.
Azonban ez rengeteg idő. Talán nem is maga az elkészítés, hanem mire kitalálom, hogy mit is szeretnék pontosan ott látni.

Végül ilyen lett. Már töbször eszembe jutott, hogy milyen vicces lenne egy olyan tortát csinálni, amire mindent ráteszek, amit az ünnepelt szeret. Vagy valamiért fontos neki. Képek, pillanatok, emlékek. Ez valami olyasmi.
És mivel a képeket csak kézzel festettem rá, olyan sokáig nem is tartott.

A tészta a jól bevált nagyonkakaós piskóta. Ezt vágtam 5 lapba, és töltöttem meg kávés-csokikrémmel, és marcipánnal. A krém minden rétegben szerepel, marcipán alatt és fölött is, persze vékonyabban, mint ahol önállóan szerepel.
Népszerű volt. 


Kávés csokikrém:

2 nagy tojás

3 evőkanál porcukor

4 evőkanál liszt

10 dkg étcsokoládé (min 60 %)

2 evőkanál kávélikőr

3 nagy evőkanál "tejszínföl"

15 dkg vaj

A tojásokat a cukorral habosra keverjük, majd a lisztet is hozzáadva gőzfürdőben folyamatosan keverve besűrítjük. Ha már elég forró, beletördeljük a csokit is, és addig maceráljuk habverővel, míg fel nem olvad. Ekkor lehúzzuk a tűzről,és hagyjuk kihűlni.

A vajat és a tejszínfölt (nincs rá jobb meghatározás, mert habtejszínt akartam felverni, de a dobozt felnyitva konstatáltam, hogy egy része vízszerű, a másik meg sűrű, kanalazható krém) krémesre keverjük, majd beledolgozzuk a kihűlt krémet. Hűtőben tároljuk.

Így töltöttük együtt a délutánt. Nem mondom, hogy jövőre (túl gyakran nem poén), de talán 3 év múlva ismét itt találkozunk.
Együtt.
Egy dobostorta* társaságában. Hacsak anya ki nem talál megint valami újat.


*Azért azt érdemes megjegyezni, hogy közfelháborodást váltott ki, mikor kiderült, hogy nem a szokásos kis karamelltetejű barátunkat fogják az asztalon látni. Némileg azért remélem kárpótolta őket ez a marcipánkupac, de ígérem, sort kerítünk egy dobostortapartyra is!

UI: Az emberes képekért hatalmas köszönet Fofinak, aki számomra innentől már csak művészkisasszony marad.

Hétfői Hangulatok: orvos és körömlakk

Na, ezt a napot egyáltalán nem így terveztem. Azt megreggelizem, intézek magamnak egy kis receptfelírást, majd szép nyugiban nekiállok főzőcskézni, és elmegyek a kutyával piknikezni a "közeli" tóhoz.
A kinti ebéd már felkeléskor egyértelműen törlődött, hála a brutális szélnek. Ez kicsit visszavett a lelkesedésemből, de azért igyekeztem.
Orvoshoz mostanában elég sokat járok, ugyanis iszonyúan hullik a hajam. Brutálisan. És az a legborzasztóbb, hogy most már látszik. Nagyon. Vagy 4x ennyi volt.
Szóval most kivizsgálás alatt állok. Az előző vérképemből kiderült, hogy egy kis vaspótlás nem ártana - szedem is szorgalmasan, egy szem folsav és C-vitamin társaságában. A várva várt hatás azonban elmaradt. Jó, nagyon tetszik, hogy a körmöm 2x olyan gyorsan nő meg nem töredezik, de mondjuk a hajam semmit sem változott. Sőt. Szerintem egyre rosszabb.

Így ha már úgyis arra jártam vasat feliratni (tudjátok milyen hamar megeszek egy dobozzal?!), gondoltam kampányolok egy kicsit a másfajta megközelítésért. Sikerült: 4 féle beutalóval távoztam. Sajnos a nőgyógyászat úgy elhúzódott (üldögéltem vagy 2 órát), hogy a vérvételisek negyed órával előttem lehúzták a rolót. Így az holnapra csúszott.
Hurrá, kelhetek hatkor.

Aminek tulajdonképpen semmi értelme.Mert áltatgathatom magam, hogy biztos valami rajtam kívülálló ok miatt van az egész, de a lelkem legmélyén tudom, hogy nem. Tökegyszerű a válasz.
Összefügg a súlyommal. Ugyanis egy bizonyos pont alatt szépen elmaradoznak a női működések, ezáltal hormonálisan borul a rendszer, és itt a baj. Jelenleg a hajhullás.
Akár azt is mondhatnánk, hogy ismerős a helyzet. Hogy visszaestem, és "ebből megint kórház lesz". De nem. Mert ez most már egészen más.
Nem "nélkülözök". Nem koplalok. Sokszor, sokfélét eszem. Minden "tápanyagcsoprtból. Csak ésszel.
Mozgok. Mert kell. Szükségem van rá.
Igyekszem a gondolkodásmódomon változtatni, ami kihat az étkezésemre is. Pozitívan.
Jól érzem magam. A külalakbeli elfogadással még mindig vannak problémák, de... minden nem lehet tökéletes. És félek, hogy ez nem is lesz az soha. Mert nem tudok elszakadni ezektől a fusztrációimtól.
De most egészen jó. Sőt.
Azt is mondhatom, hogy kiegyensúlyozott vagyok. Annyira, mint még talán soha. Vagy iszonyú régen.


Hol itt a baj? - lehetne kérdezni. Nekem sehol. Csak a jelek szerint ez mégsem olyan szuper.
És hiáb tudom a megoldást, várok. Várom, hogy valaki kimondja. Mert magamtól nem megy. De úgy sem fog.
Úgyhogy inkább azt várom, hogy valaki adjon valamit. Valamit, amit beveszek, és hiphopp minden helyrejön. (Leendő orvostanhallgatóként csak gratulálni tudok magamnak, mert ugye a kívülről bevitt hormonok leállítják a saját termelést, így ha abbahagyja a szedést az illető, jó ideig, vagy rosszabb esetben egyáltalán nem indul újra a saját gyártás. Éljen az emeltbioszérettségi.)
Na jó, nem. Nem vagyok az a gyógyszeres típus. Sőt. Kifejezetten ellenzem. Hiszek abban, hogy az étel az maga az élet. Az vagy, amit megeszel. Tehát táplálkozz helyesen. És én azt teszem, Vagyis nagyon igyekszem. Akkor meg miért...?

Ezek után az ebédfőzés is elmaradt, csak egy zöldborsós kencét volt erőm összeturmixolni. Hogy én mennyire szeretem a borsót! Valami isteni! Jó sok kaporral... (valamikor tervezek egy sokpástétomos posztot, majd ezt is odabiggyesztem)

Dinnyéztünk is, de sajnos igaz a hír: már nem finomak a dinnyék. Édesnek édes, de... valahogyan nem az igazi. (Pedig nem akartam elhinni amikor a zöldséges mondta - náluk elfogyott, így mentünk máshova - azt hittem csak ránk akarja tukmálni az áruját.)
:D Azért még párat biztosan elpuszítok, nagyobb függő vagyok én ennél. Hiszen így is majdnem egy teljes évet kell várni, hogy újra legyen!!!


És az olvasás sem maradhatott el. (Pedig a várakozás alatt is végig ezzel igyekeztem elfoglalni magam.)Számomra volt a legfurcsább konstatálni, hogy mennyire rákaptam.
Pedig nem köt le. De azért néha jó. Mostanában. Túl sok a szabadidőm, na.
És a Schaffer Erzsébet könyvek pedig igen jók. Anyának hála megvan az összes.

"Ahol minden elkezdődik..."

Ez a mondat állt öles betűkkel a honlap tetején.

Akkor még nem értettem. Sőt.
Igencsak nagy erőfeszítésbe telt, hogy elmenjek. Illetve, hogy eldöntsem, hogy elmegyek. Mert tudjátok, van az a bizonyos határ, az igen és nem mező között. Na itt ingáztam. Szerettem volna elmenni, de volt bennem egy félsz, hogy vagyok-e elég "erős" ahhoz, hogy megtegyem. Hogy jól tudom-e majd magam érezni.
Nehéz kérdés volt. Egyik nap így keltem, másik nap úgy. A határidő azonban véges volt. Anyuék meggyőztek, hogy el kell menni, nem szabad kihagyni, így megírtam a jelentkezési levelet, postára is adtam. 3 nap múlva pedig csöngetett a postás. A saját magam által írt levéllel. Most lehet kérdezni, hogy de hát hogyan!?
A válasz egyszerű: modern gyerek vagyok, levelet szerintem életemben talán egyszer adtam fel. A vicc az, hogy ezt pontosan tudtam, így nem bíztam a véletlenre: szépen bepöttyintettem a gógliba, hogy levélminta, és az ott legszimpatikusabb kép alapján dekoráltam ki a borítékot. Sajnos azt azonban elfelejtettem megnézni, hogy abban az esetben ki küldte kinek (eszembe sem jutott), így az 50 % esély, miszerint jó helyre írom a feladót és címzettet, jelen helyzetben nem teljesült. Kár. Pedig már a feladásnál hullattam pár könnycseppet a bélyeg ára miatt. (Basszus, régen 20 meg 50 forint volt egy bélyeg, ma pedig több, mint 100!!!)

De mindegy. Mivel abban az időszakban inkább a magába zárkózó énem került előtérbe, úgy gondoltam, hogy ez egy jel, amit az ember jobb, ha figyelembe vesz, így inkább nem megyek.
Itthon ez a tény okozott némi összezörrenést. Igen-igen, mi kissé furcsa család vagyunk, általában azon megy a vita, hogy miért nem járok eleget társaságba, miért nem szocializálódom jobban. Apától megkaptam, hogy ebben a pillanatban tettem tönkre a következő 4 évem. Lehet. És? Az én életem. Úgy teszem tönkre ahogyan csak szeretném. (durcás kisgyerek fíling)

Aztán megtörtént a csoda: kaptam egy e-mailt, amiben az állt, hogy bekerültem a vegetáriánus fesztivál receptversenyébe, vasárnap lesz a "megmérettetés". Ami egybeesett a tábor utolsó napjával. Tehát már ha akartam volna, se tudtam volna végig maradni. Sőt. Pénteken mindenképpen haza kellett jutnom.
Most vagy soha. Megragadtam a telefont, és felhívtam az egyik gólyatábori vezetőt. Ha van hely, elmegyek.
És volt. A pénteki eljövetelen sem problémáztak, sőt, a vegetáriánus menü hallatán sem szaladt el sikítva senki.

És ez erőt adott. Meg az is, hogy ismét úgy érezhettem, az én kezemben van az irányítás. Hogy nem korlátoz senki.


Kedd reggel találkoztunk a Kerengőben. Azt tudtam, hogy nagyszabású a dolog, de ennyi emberre még én sem számítottam. Több, mint ezren voltunk.
Ennek ellenére (vagy éppen ezért) az egész tábor iszonyúan jólszervezett volt. Minden a helyén volt, mindenki tudta a dolgát.
Összehasonlítási alapom nincsen, de a hallottak alapján magasan felülmúlta a legtöbb gólyatábor színvonalát. Volt minden.

Móka és kacagás,
hülyeség dögivel (erősen túllépve az ezirányú napi befogadóképpeségem -  így hülyébben lepusztultabb aggyal jöttem haza, mint bárhonnan)
néminemű alkohol,
buli,
és pörgés ezerrel.
Az instruktoraink gondoskodtak róla, hogy egy percre se laposodjon el a hangulat, de mindezt egyáltalán nem sértő vagy megalázó módon, mint ahogyan azt lehet hallani egyes helyekről.
Már aznap úgy hívtam fel anyát és apát (én mindig mindenkinek beszámolok külön-külön), hogy van egy barátom. És tényleg így éreztem. Illetve érzem. Mert Lilla tündéri. Annyira aranyos, és nyitott, hogy az valami fantasztikus.KIcsit olyan érzés,mint mikor megtalálod a tökéletes pasit. Megvan benne minden amit szeretek, és jól kiegészítjük egymást. Talán azért, mert mindketten ugyanazt kerestük.
De tartottak fórumnapot is, ahol találkoztunk az egyetem dékánjával, rektorával (nem tudom melyik ki, és azt sem, hogy mi köztük a különbség), illetve a jövendőbeli tanárainkkal. Meséltek érdekeset, kevésbé érdekeset ám hasznosat, illetve jó pár félreértés letisztázódott bennem - aminek örülök, később még nagyobb koppanás lett volna.
Szóval csak hálás lehetek/lehetünk. A fáradhatatlan felsőbbéveseknek, a szervezőknek, a konyhának. Mert igen, az is kijelenthető, hogy eddigi életem során itt kaptam a legjobb vega ellátást. Nem ám natúr köretet dupla adag savanyúsággal, olyan ebédet rittyentettek, hogy még most is összefut a nyál a számban ha rágondolok.



Most, újra itthon, azt kell, hogy mondjam: a lehető legjobb döntés volt.
Mert valóban itt kezdődik el minden.

Hétfői hangulatok: Beköltözés - tüzijáték

Eddig azt hittem, apa nem a gyors megoldások híve, azonban a mai nap erre erősen rácáfolt. Vasárnap este elindultunk ágyat nézni az IKEÁBA (biztos voltam benne, hogy nem vásárolunk semmit, hanem még megnézzük x helyen, hogy biztosan a legjobbat válasszuk), meg is találtuk a tökéletes darabot. Pont volt belőle egy a Fynd részlegen. Mindössze 2 bökkenő volt csak, az egyik, hogy össze volt rakva, a másik pedig, hogy zárás előtt voltunk 10 perccel. És ezeknél a bútoroknál az a mottó, hogy vidd ahogyan akarod. Szerszámot adnak, segítséget nem.

Így esett a nagy eset, hogy 21:57-kor távoztunk a pénztártól, 10 órakor pedig apa elkezdte szétcsavarozni. Kicsit meggyorsítottam a dolgot egy rossz mozdulattal, ennek következtében az ágy lapjaira esett. Negyed 11-kor kiraktak minket a parkolóba, hogy akkor zárnának. Egy teljes egészben lévő ágykerettel. Hozzátenném, egyedül a biztonságiőr volt az, aki segített bármit is, a többiek a legnagyobb lelki nyugalommal végignézték, ahogyan fulladozva kihúzkodjuk az alkatrészeket. Bunkók.
Sok-sok-sok legózás után 11 órára sikerült begyömöszölni az autóba. Bár apa azóta is azt emlegeti, hogy ha nincs nála csavarhúzó, máig is ott állnánk.
Én csak ámultam és bámultam. Erre sohasem lettem volna képes. (Meg kedvem sem lett volna szétszedni, aztán otthon újra összerakni, inkább kérek egy házhozszállítást. És akkor ugyanott tartanék, mintha eredeti áron vásároltam volna.)

Hazaérve összeraktuk (hosszú éjszaka volt), aztán másnap reggel elkezdtünk neki helyet csinálni. Vagyis lakást átalakítani.
Apa vezényletével.
"Before képet" sajnos elfelejtettem készíteni, pedig úgy lenne az igazán érdekes, mert így csak viszonylag csekély számú ember számára érzékelhető a változás mértéke. De higyjétek el, hatalmas.
És takarítottunk is. Mindent, alaposan. (Hiszen ha az ember átalakít, akkor közben egyszerűen illik.) A porszívónak például egészen új funkcióit sikerült felfedezni.
Szóval csillog minden. Szerintem ennyire tiszta csak akkor volt, amikor apa beköltözött.

 Ebéd után sütizünk is (apa szombaton esküvőn volt), és rá kellett jönnöm, hogy elveim ellenére menthetetlenül imádom ezeket a "magyaros" dolgokat, mint a zserbó vagy a mézes krémes. Isteni finomak.
(Bár ezek közül a kedvencem a bal felső sarokban látható málnás-túrós-tejbegrízes valami lett.)
Mellesleg az ország tortáját is megkóstoltuk, de nekem nem volt nagy durranás. Finom-finom, de egy egyszerű máktorta. Édes. Az almakrém eléggé ott van, de a vanília kegyetlenül jellegtelen. Egészen konkrétan semmi íze sincsen.

Este pedig, elmentünk biciklizni, majd összekötve a kellemest a hasznossal, beugrottunk a tüzijátékra is. Na jó, csak és kizárólag azért pattantunk nyeregbe, hogy odajussunk. Hát, hiba volt.
Az én hibám.
Pedig pontosan tudtam, hogy hányadán állok ezzel a biciklivel. A biciklivel. Egy 25 éves orosz darab. Majdnem old timer.
Apa mindig elmondja, hogy nem szabad szidni, sok mindenkit kiszolgált már. Na igen. Én meg azt mondom, hogy attól, hogy valaminek van 2 kereke és gurul, még nem kell biciklinek hívni. Mert ha ez a bicikli (és a biciklizés), akkor köszönöm nem kérek belőle.
Meg is kértem (apát), hogy többet ne engedjen felszállni rá. Már túl sokszor bebizonyosodott, hogy senkinek sem jó az, ha az "idegroncs" állapotba kerülök.

Azért az ünnepi műsort megnéztük.
Szép volt, bár nem rajongok ezekért a dolgokért. (Ugyan a toplistámon jelentősen előrébb áll, mint a gyűlölt állatkert és cirkusz.)
Fényképezni meg képtelen vagyok őket.

Ipod torta

Beléptem a kapun. Szokás szerint odaköszöntem a fülkéjükben ücsörgő őröknek, majd az udvaron keresztülhaladva szemrevételeztem az erkélyt. Ahogy mindig is szoktam.
Pedig sohasem változik. Soha.
Elsétáltam egy csapat viháncoló kisgyerek mellett, odaintettem egy padon üldögélő bácsinak. Csak mert olyan kedvesen rámmosolygott.
És arra gondoltam, hogy milyen jó is ez. A környezet. Olyan békés, de számomra mégis...ünnepi. Talán mert annyira keveset vagyok itt.

És akkor belémhasított a gondolat.

Befejeztem a gimit. 

Egyetemista vagyok leszek. 

Itt fogok iskolába járni, tehát...már nem csak vendégként jövök ide.

Itt fogok lakni. Már nincs egy hónap sem.

Torta azonban most van. Illetve volt, ma pusziltam be az utolsó 2 szeletet...

Mert ez egy különleges darab volt, a szó minden értelmében. Anya és lánya összefogtak, majd szövetséget kötöttek a legkisebb családtag jókedvéért.
Na jó, ennél prózaibb a történet: a 3 napos csehországi fagyoskodás után semmi erőm/időm nem volt, így anya előzetesen megsütötte a piskótát, kikeverte a krémet, nekem pedig nem volt más dolgom, mint betölteni, és felcicomázni.
A külsőt öcsikém álmodta meg, legújabb (és legkedvencebb) játékszere után. Csak az fekete. És majdnem 2x ennyi ikon van rajta.

Nekem azonban ennyi is elég volt. Pepecseltem eleget a festegetésükkel, formázásukkal, méricskéléssel, hiszen egy ilyen "valós" alanynak nem lehet csak úgy nekiállni szabadkézzel! Ide volnalzó kell kéremszépen. Meg méricskélés. Úgy az igazi.


De mi a valódi kuriózum?
Az ízek.
A csokikrém.
A piskóta.
De inkább a krém.
Vagyis... a kettő együtt.

Nálunk ez A hagyomány.
Egy biztos pont.
Ha szülinapra/névnapra anya süt, akkor ez lesz.
Amióta az eszemet tudom.


A piskótát nem részletezném, egy egyszerű 4 tojás, 10 dkg cukor, 8 dkg liszt felhasználásával készült darab. Semmi extra.



A krém azonban megér egy kis pötyögést. Mert ez az én anyukám csokikréme. ♥

Csokikrém:

2 dl tejben csomómentesen elkeverünk 3 evőkanál lisztet, majd folyamatos kevergetés mellett elkezdjük besűríteni.

Közben 1 csomag vaníliáscukrot/1 csapott evőkanál vaníliaport elkeverünk 1 dl hideg tejben, majd óvatosan belecsorgatjuk a sűrűsödő tejes-lisztes masszába. Hagyjuk kihűlni.

15 dkg vajat, 20 dkg porcukrot és 2 nagy evőkanál kakaóport habosra keverünk, beleadagoljuk az előzetesen elkészített besamelt, és bevonjuk vele a tortát.