Cukkinis-sajtos szendvicskrém

Mikor nekiálltam ennek a bejegyzésnek, a kezem szinte magától ütötte a billentyűzetet: "Mostanában mintha nem lennék a topon...". Na itt megálltam. Túl ismerős. Nem írtam ezt már valamikor? De bizony. Nem egyszer. Sőt. Nem néztem ugyan vissza (lustaság), de erős a gyanúm, hogy pár napja is volt valami hasonló. Szóval elcsépeltem. Van ez így.( Azért titkon sajnálom, mert nálam nem ritkaság. :D)

A hangulatom percenként változik, és robbanékony vagyok, mint a csaj a magne B6-os reklámban. Kettőnk között csak az a különbség, hogy én nem kezdek el ordítozni senkivel, hogy "...jól van akkor egy hülye k*rva vagyok!" Legalábbis nem emiatt. Inkább vitatkozom. Úgy is szeretek. Meg azt hiszem nem is csinálom olyan rosszul. Az enyém az utolsó szót, már egész magas szintre fejlesztettem.

Szóval szeretném ha végre a kiegyensúlyozott irányba dőlne el az életem. Lécci-lécci-lécci. Én TÉNYLEG próbálkozom. De nem megy olyan gyorsan.
(Persze az is jobb, mint a semmi.)

Csak kicsit keserű.
Pont, mint ez a krém. Mivel elfelejtettem, hogy vastagon le kell vágni a végüket. Ti ne tegyétek.

A receptet a 2011-es Stahl magazin őszi számában találtam. Isteni. És nagyon gyors. Nem utolsó sorban ezerszer egészségesebb, mint a boltban kapható sok E-s ilyen olyan szendvicskrémek. Amik természetesen nem csak szendvicsre jók. Sőt.


Hozzávalók:

1 db bébicukkini (15 dkg)

olívaolaj

1 vöröshagyma

5 dkg tömlős sajt/krémsajt

só, fehérbors

citromlé

A cukkinit megmossuk, nagyon levágjuk a végeit(!!!), majd lereszeljük. (A nagylyukú részen.) Serpenyőben felhevítünk egy kevés olívaolajat, majd aranybarnára sütjük rajta az apróra kockázott hagymát. Ezután a cukkinireszeléket is hozzáadjuk, sózzuk, borsozzuk, és pár perc alatt éppen csak átsütjük.

A hagymás-cukkinihez keverjük a krémsajtot , citromlével ízesítjük, legvégül pedig botmixer segítségével pürésítjük.

Pénztárgéptorta

I love you, and my tears are for you.  
Meglepett, hogy mennyien reagáltatok a tegnapi írásomra. Aggódva. Hogy mi történt. Jól vagyok-e. 
Igen, nincs semmi baj. Ez már egy hetes ügy volt. De most úgy tűnik, hogy valószínűleg csak erre volt szükség. Hogy kiírjam magamból.
Köszönöm, hogy törődtök velem. 
     ------------------------------------------------------------------------------------------

De ami most igazán érdekes az a képen látható művem. Valójában szerdán lett volna aktuális, de mint láthattátok: akadt fontosabb dolog is. :)
Apa barátnőjének a szülinapjára készült, egy szerintem egyáltalán nem rossz kor megünneplésére. (Persze én nyilván könnyen beszélek, mert soha sem voltam még ennyi idős. Az apamadarak ugyanis azt rebesgették, hogy M. nem volt túlzottan elragadatatva a viszonylag konkrét kiírástól. Szerintem semmi okod rá :)
És hogy miért készült ilyen formában? (Ugye felismerhető? Mert az öcsémen és a barátján leteszteltem - pont ott játszottak, mikor befejeztem. De attól tartok, hogy már az öcsém sem az elfogulatlan kategória. Sajnos. Meg azt hiszem tudta is, hogy mi készül.)
Egy tündéri hangú kissrác miatt, aki tegnap nagyon lelkesen elmondta nekem a telefonba, hogy tetszik neki és finom. (Kis segítséggel a háttérből, a finomat pedig úgy, hogy ha jól értettem, akkor még megvágás nélkül. Igazából lényegtelen. Nagyon kis lelkes volt.) Ő M. testvérének a kisfia. Külföldön élnek, így a hazalátogatásuk nagy kuriózumnak számít. Plusz M. imádja. (Én még sohasem találkoztam velük, de fényképről már mindenkit pontosan ismerek. :))
Ennek okán apa feltétlenül olyasmit szeretett volna, ami a kisfiúhoz is kapcsolódik. A jelek szerint nála éppen most köszöntött be a boltos korszak.

Az elkészítésnél az egyik legmeghatározóbb pont kisM. laktózérzékenysége volt. (Meg hogy nem eszik semmi olyant amiben bárminemű gyümölcs felfedezhető.) Vásárlásnál komolyan mondom, még a liszt összetevőt is átböngésztem. (Hátha pont azt az egyet valamiért laktózal dúsították. TUdom, tudom, hülyeség. Az. De érzékenységgel nem szabad játszani. Tényleg minden számít. A legapróbb kis hiba is. És fordított helyzetben én is azt várnám el, hogy a másik legyen a lehető legapróbb részletekig alapos.)

A másik a hogyan fogom én ezt megcsinálni mizéria, mert ha visszanézzük az eddig készített dolgaimat, láthatjuk, hogy ez az első alkalom amikor tortaszinten lépek ki a síkból. És be kell, hogy valljam, féltem tőle, hogyan fogom kifaragni, burkolni, ésatöbbi, ésatöbbi. DE annyira nem volt vészes, sőt, azt kell, hogy mondjam, sokkal kevesebbet babráltam vele, mint mondjuk a nyalókás tortával.

Szóval isten hozott első formatortám! Remélem követ még sok másik :)

Hozzávalók:

15 dkg vaj *

15 dkg cukor

3 tojás

csipet só

20 dkg liszt

3 dkg kakaópor

1 teáskanál sütőpor

1 dl joghurt/tej *

A vajat a cukorral habosra keverjük, majd beledolgozzuk a sót és tojást is. 

A száraz hozzávalókat összeszitáljuk és rászórjuk a vajas massza tetejére. A tej segítségével beleforgatjuk.

Kivajazunk egy brownie-tepsit, beleöntjük a masszát, majd hideg sütőbe tesszük, és 175 fokon nagyjából 25 perc alatt készre sütjük.

*Laktózmentes termékeket használtam.

A belülre ez a jól bevált főzött csokikrém került, természetesen itt is laktózmentes verzióval helyettesítve a problémás tételeket.

A borítás Unidec (még csak másodszor használom, de fantasztikusan jó) piros wilton ételfestékkel színezve, és csokival illetve szintén Wilton fekete cukormázzal díszítve.

"... ha válaszolnom kell, az már nem meghallgatás..."

Azt kérdezted miért. Miért nem kommunikálok veled.
Jó kérdés. Én is gondolkozom a válaszon, már jóval azelőttől, hogy te feltetted volna magát a kérdést.
Sokáig nem tudtam. De egy nagyon konkrét érzés kísért, valahányszor rád gondolok. Harag.
És nem a barátod miatt. Nagyon nem. Azt mondtad, hogy így akarom tönkretenni a kapcsolatotokat. Hülyeség. Mert egyáltalán nem érdekel. Oda mész ahova akarsz. Azzal akivel akarsz. Nagylány vagy.
DE még is haragszom.
Így tovább kerestem az "okot". És napokba telt, de végül rájöttem.
Az, hogy itthagytál. Nem tudom, hogy miért, de nagyon fájt. Még most is. Valahányszor a mosolygó arcodra nézek felrémlik a kép ahogyan ülök egyedül a koromsötét konyhában felhúzott térdekkel, és bámulom a koszos ablakra hulló esőcseppeket, míg belül majd szétrobbanok attól a leírhatatlan gyomorszorító érzéstől.
Valahol itt döntöttem el, hogy nem érdekel mi lesz mikor hazajössz, tudni sem akarok rólad. Nem fogom megjátszani, hogy minden milyen tökéletes, amikor a legkevésbé sem az.
Persze lehet kérdezni, hogy mi olyan nagy ügy 3 napban. Apa meg is tette. Tulajdonképpen semmi. Nekem főleg. Szerinte. Hiszen leköltözöm Velencére, hogy egyedül lehessek.
Valóban. Önként és dalolva. Ezért furcsa nekem is, hogy miért volt ennyire nyomasztó. De az volt. Megspékelve a jelenlegi visszatérő álmommal. Gyűlölök rá felébredni. Utána csak fekszem az ágyban tágra nyílt szemekkel, és próbálok iszonyú tudatosan másra gondolni. Valami vidámra. Nekem ugyanis azt mondták, hogy ha valamin sokat agyalsz: az valóra fog válni.

Bebújok a takaró alá, szorosan átölelem a sárga plüsskutyám, és reménykedek, hogy nincs senki az ágyam alatt.

Szerencsesüti

Tegye fel a kezét, aki nem tudja, hogy mi ez!

Remélem, hogy egy sincs a magasban... vagy ha még is, akkor tagadja le. Mert ez az az "étel", amit nem lehet nem ismerni. Hiszen biztosan mindenki látott már az életében legalább 1 jó kis bugyuta amerikai filmet, ami mindenféleképpen elkalauzol egy kínai étterembem ahol is távozáskor a számla mellett egy ilyent is az ember kezébe nyomnak.

Magyarországon ez sajnos nem divat (bár volt, hogy már láttam a Lidl kínálatában), pedig szerintem sokan örülnének neki. Sőt, egészen biztosan.Nyilvánvalóan azért is próbálják annyian otthon reprodukálni.

Jómagam is ezerféle receptet láttam már, de egyiket sem próbáltam meg, mert nekem aztán nem szúrják ki a szemem valamilyen hülye, még csak nem is hasonlóan kinéző utánzattal.
De íme a jótanács: Ne keresd, és megtalál ő maga.*

*Én pedig Szöszit. Szegény eljött hozzánk, én pedig befogtam idézetet keresni/írni. Kerek 3 órát szórakoztunk el a művelettel, a végére már csak ültünk üveges tekintettel, és mikor egymásra néztünk már csak fulladozni bírtunk, annyit nevettünk. Hogy az összefüggéstelen hülyeségbeszélést már ne is említsem. Pont mint egy fél üveg vodka után.
Amúgy meg kinek is kell alkohol, ha pár óra barátnős sütéssel tök ugyanazt a hatást lehet elérni?



35 db olyan igazi filmes szerencsesütihez:

2 tojásfehérje

2 dl liszt

1 dl cukor

csipet só

2 kávéskanál olvasztott vaj

ízlés szerint fűszerek (vanília, gyömbér, stb.)

A tojásfehérjét a sóval lágy habbá dolgozzuk, majd hozzáadjuk a cukrot is, és kemény habbá verjük (addig, amíg már nem rocog a cukor).

Belecsurgatjuk az olvasztott vajat, majd a lisztet is rászórjuk, és fakanállal óvatosan beleforgatjuk.

Előmelegítjük a sütőt 150 fokra. Sütőpapírra 6 cm átmérőjű köröket rajzolunk (én körzővel méregettem), majd egy kiskanál segítségével (érdemes folyamatosan vizezni, különben nagyon ragad) nagyjából fél kiskanálnyi tésztadarabokat. Ekkor egyesével kiveszegetjük a sütőből (a többit nem szabad, hogy hideg érje, mert akkor megkeményedik, és törni fog!) és az apróra összehajtott üzenetet a közepére tesszük. A tésztát félbehajtjuk, a 2 szélét kissé összenyomjuk, és félretesszük száradni. (Én rács közé tettem őket, mert folyamatosan szétnyíltak.) egyenletes vékonyan szétterítünk rajta. Nagyjából 4 percig sütjük

MIndezt természetesen nagyon gyorsan csináljuk, mert a még melegen lévő köröcskék is egyre keményebbek lesznek a hő miatt. 

Nagy valószínűséggel az összes ujjvégetek bánni fogja az akciót, de elkeseredésre semmi ok: Szöszi szerint az a tuti, ha a füledhez nyomod az égett részt.

Dhal Bhat, az új év kezdete

Újév első napján lencsét kell enni. Ez amolyan íratlan szabály. (Hiszen aki nem teszi, el is felejtheti az azévi pénzáldást.) Hogy a szilveszteri pirosbugyi viselés = bepasizás ugyanez a kategória-e, azt már döntse el mindenki maga.
Legtöbbször lencseleves/főzelék szerepelt az itthoni listán, de volt már példa joghurtos-almás lencsesalátára is. De ezek mindig anya döntései. Én valami mást akartam. Valami újat. Ami nem a megszokott, de mégis eltölt azzal a jól ismert otthonossággal.
A válasz?
Nepál. Az utóbbi időben elég sokszor eszembe jut, és ha őszinte akarok lenni, hiányzik. Hiányzik a küzdés, amit eddig egyedül ott éreztem.
Úgyhogy a legbiztosabb nosztalgiázás a fényképnézegetés a kezemben egy tányér tömény gasztronómiával. (Kicsit rocogósra sikerült a dolog, mert - gyanítom, hogy a lencse - tele volt apró kis kavicsokkal. Pedig átmostam és szűrögettem is. Szöszi a tanúm, hogy ha tizet nem, akkor egyet sem szedtem ki a számból. Undorító. Mint az édes pezsgő. Így elrontani egy örömteli pillanatot...)

Jó pár blogot át kellett néznem, mire megtaláltam a tökéletes receptet. Közben pedig rábukkantam erre az írásra is. Ugyanezt a párbeszédet játszottam el az idegenvezetőnkkel, Birennel. Úgy éreztem a szívem szakad meg.

"Az én kajám kezdett egyre jobban valami rossz pörkölthöz hasonlítani, mire Szöszi próbálta megnyugtatni a lelkem: ez nem lehet az, a pörköltben biztos nincsen curry. Amennyit meg én raktam bele főleg. Erre elkezdtem sajnálkozni, hogy milyen kár, hogy nem vásároltam helyben fűszereket, mert akkor autentikus Így meg szórakozok valami Törökországból kapott curryporral.ételeket tudnék gyártani. Itt már Á. is közbeszólt, hogy török curry viszont tuti nincs a pörköltben. Itt ránéztem azzal a tipikus pankás lesajnáló tekintetemmel:" Á., a törökök 150 évig voltak itt, csak tudják mi van a pörköltben.")

*Ha igazán autentikusak szeretnénk lenni akkor fémtálcán, fémtálkában tálaljuk, és JOBB KÉZZEL együk. :)