Ellátogattam a tegnap ajánlott cukrászboltba. Jó kínálat, elfogadható árakkal. A nagy nézelődésben majdnem távoztam pink festék nélkül, pedig eredetileg azért indult a túra. (Látod Á.? Nem szabad feladni az elveinket, mert ha elég kitartó az ember, akkor csak összejön.) És újfent értelmet nyert a tény, miszerint a cukrászat egy piszok költséges hobbi. Gondolom nem én vagyok az első aki egy 15 cm-es kisujjnyi vastag műanyagdarabért boldogan kifizetett 1500 Forintot, és a boltból kijövet az járt az agyában, hogy milyen szuper vásárt csinált. Van ez így na. Támogatni kell a műanyagipart.

A városból hazajövet az utca túloldalán 2 kiscsaj lépett ki a cukrászdából. Nagykabát, sapka, sál, tesicucc, a szabad kezükben pedig 2 hatalmas gombóc fagyi. Tudnak élni. :)

Gondolom feltűnt, hogy mostanában egyre több étel van a blogon, ami annak a kövtkezménye, hogy főzök :). Igen, én. Nem annyira szeretek, mert nem köt le tűlzottan, kihívást sem találok benne annyit, hiába, az én szívem már foglalt. De enni kell. Ez tuti. Méghozzá meleget, mert a testem hamar fellázad a tartósan nem megfelelő ellátás esetén.
Ha nincs időm/kedvem/alapanyagom, akkor alkotok. Csak úgy, szabadon. De az az igazság, hogy mostanában rákaptam a könyvekre. Szöszi szülinapi ajándéka indította a lavinát, most pedig egy Nepálban vásárolt csudaságból étkezem. ( Ott normál könyvesboltot nem is találtunk, csak ezeket a Könyvdepónak becézett helyeket. Eredményképpen feleannyiért (ha nem kevesebbért) vettük, mint itthon. DE ehhez is kellett szerencse, mert a sütiskönyvekhez hasonlóan szakácskönyv téren sem "eszek meg mindent". Konkrétan semmit. Ez az első, amit vettünk. És az utolsó is. Nem mintha rossz lenne (hogyisne, én választottam!), csak egyszerűen nem kell több. Már a kettő is soknak tűnik, mikor választani akarok :D.

Fordított körtés süti télhangulatban

Tegnap az elmaradt bioszelőkészítő örömére ellátogattam vizitornára. Bevallom, egészen elfelejtkeztem róla. Annyi a dolgom... sajnos így sem tudok mindenre időt szakítani/elegendő időt száni, mint amennyit szeretnék (vagy adott esetben kéne). Elfelejtettem, hogy mennyi örömet adott, a vidám pillanatokat. (Negatív élményem nem is volt vele, vagyis csak akkor, amikor itthon konstatáltam, hogy már megint elkaptam néhány hülyeséget. De az meg az uszoda hibája, szóval az állítás továbbra is helyes.) A biciklizésen kívül ez (volt) az, amit igazán szeretek csinálni. Ami boldoggá tesz. Az az érzés, amikor jóleső fáradtsággal, de az arcodon egy mosollyal távozol. Számomra az élet apró örömeinek egyike.
De talán a fogadtatás volt az, ami a leginkább megfogott. Hogy valahonnan hiányoltak. Nem tudom ismeritek-e a mondást, hogy az az igazán értékes, aki nem a jelenlétével, hanem a hiányával tűnik ki. Talán van benne valami. (Nem magamat akarom fényezni, félreértés ne essék, a mondat jelentéstartalmára gondolok.) Nem volt túl sok időnk beszélgetni, kedd este révén mindenki sietett a dolgára. Én is. Ám már az a néhány szó is varázslatos hatással bírt: hirtelen újra nyár lett. Még a kinti sötétség is világosabbnak hatott, hogy a problémamegoldó képességem hirtelen szárnyrakapását ne is említsem. Az itteniek ugyanis nem csak edzők. Barátok. Pszichológusok. Akik nem tudnak mindent, de talán nem is olyan fontos, hogy mindig mindent tisztán lássunk.

Íme az életem újabb olyan része, amelyet semmiképpen sem szabad feladnom. Magamért. A boldogságomért.

Ez a süti eredetileg mama szülinapjára készült (csak oda nem jutottunk ki), meg vettünk egy szuper kis könyvet - ami azóta ki sem szedhető a kezemből - és kellett az ürügy, hogy valamit kipróbálhassak. :) (Nem vagyok könnyű eset könyv téren, mert főzni nem szeretek annyira, mint azt kéne, sütős könyvet meg feleslegesnek tartok megvenni, egyrészt mert sohasem sikerül semmit sem úgy megcsinálnom, ahogyan le van írva, másodrészt, ritkaság, ha nem csak 3 dolog tetszik egy 100 oldalas kiadványban, harmadrészt pedig jobban szeretek más blogokról ötletet meríteni, sokkal, de sokkal személyesebb. És nem marad utána felesleges papír. :) Na, ez a mostani egy hiperkivétel, mert 2 recept kivételével, a többi az "úristenmuszájvégigsütnöm" kategória. :) Na igen, nálam a primitív (pl. vegyünk egy adag leveles tésztát típusú) dolgok nem játszanak. Vagy ha igen, ehhez nincsen szükségem könyvre.)
Egy része tegnap felkerült apuhoz, az utolsó szeletet pedig az előbb toltam be. Nem lehet nem szeretni. (Személy szerint én egy jó nagy adag joghurttal öntöttem nyakon, és bizony nem kellett csalódnom, a tél és a joghurt ismét bebizonyította, hogy kiválóan megférnek egymás mellett. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én mindent joghurttal eszek...)

Hozzávalók egy 20 cm-es szögletes gyümölcskenyérformához (a legújabb mini szerzeményem, kivételesen a könyv hatására :) :

    12 dkg + 1 evőkanál cukor

    2 tojás

    6 evőkanál napraforgóolaj

    0,8 dl tej

    fél szem kardamom összetört magjai, negyed mokkáskanál szerecsendió, gyömbér, 1,5 mokkáskanál fahéj, fél mokkáskanál szegfűszeg

   1 teáskanál vaníliapor

   csipet só

   12 dkg liszt

   1 teáskanál sütőpor

   5 dkg búzadara

   3 db érett körte

A forma alját kibéleljük sütőpapírral (ésszerűen méretre vágjuk), az oldalát vajjal összemaszatoljuk, majd 1 evőkanál cukrot az aljára szórunk.

A körtéket megmossuk, meghámozzuk, majd kockákban/szeletekben egyenletesen eloszlatjuk a cukorrétegen.

A tojásokat a cukorral habosra keverjük. Hozzáöntjük az olajat, tejet, fűszereket és vaníliát, majd tovább keverjük.

A lisztet, sütőport és darát összekeverjük, és a tojásos keverékbe vegyítjük.

A sütőt előmelegítjük 170 fokra. A tésztát a körtékre öntjük, majd tűpróbáig sütjük a süteményt. (Ez nagyjából 30-35 percet vett igénybe.

Amikor (a végére) minden sikerül: új blogdizájn és a spenótos-ordás sült-tészta

Ötös matek.

Megvan az új suliboxunk. Még ki is tudom nyitni.
Ötös angol.

Réka elhozta Luca régen várt rajzát - vagyis a blog új fejlécét.

Van, hogy úgy minden jó. Semmi extra, csak szimplán jó. Tudjátok, pl. az első iskolanap a szünet után. Pláne 3 hét után. Kicsit már életszagú a dolog, de semmi szükség túllihegni, elvégre úgy sem történik semmi komoly. (Az eddigi statisztikákat Ms Tapu ugyan kissé meghazudtolta, de mivel jó jegyet kaptam befogom a szám.) Minden újdonságnak hat, és valahogan sokkal kedvesebbnek: az ember egészen elfelejtkezik róla, hogy máskor ugyanitt szokott vért izzadni.
Hazafelé sétálva nekiálltam levelet gyűjteni (illetve megtaláltam az utolsó még nem rohadt gesztenyét), bájos, nem? Mint egy 5 éves. (Jó fényképezéshez kellett, de akkor is.) De meglepően kellemes volt. Vidám. Mintha újra kisgyerek lennék, és éppen akkor hoztak volna el az óvodából.
Itthon aztán a technika ördöge szembesített vele, hogy minden nem lehet tökéletesen zökkenőmentes. Nagy boldogan elkészítettem a fotókat a festményről, meg is szerkesztettem, azonban mikor tölteném fel, a rendszer kiírja, hogy "túllépte a fényképfeltöltési kvótáját". MIVAN???? Azt hittem felrobbanok. Mikor nagyon rákészülsz valamire, és az nem sikerül. Elkeserítő.
A Blogger mindig képes meglepni. Próbálkoztam az általa ajánlott segítséggel, miszerint nézzem meg a GYIK-ban, de természetesen ez a probléma még nem érintett túl mélyen elég embert, hogy ide felkerüljön. Fogtam magam, bepöttyintettem Gógliba, hátha találok sorstársakat. Ez idáig rendben is volt, de valahogyan a kesergésen túl, a probléma megoldásának közzétételéig egyik delikvens sem jutott. Itt már fogtam a fejem.
Végül eljutottam ahhoz a gondolathoz, ahonnan indultam. Apa. Ide az ő szakértelme kell. (Mára már leszoktam arról, hogy azonnal segítségért fussak, inkább megpróbálom magam megoldani. Van annál klasszabb, mint amikor sikerül valamit önerőből áthidalni?) Felhívtam, majd másfél óra múlva kész volt a fejlécem. Ez az én apukám.
(Először ő is végigfutotta az én eredménytelen köreimet, majd kiókumlálta, hogy valószínűleg a Picasa webalbumom* telt meg, és elkezdett onnan törölgetni. Ami nagyjából úgy hangzott, hogy meglátta, és "Jé, milyen sok süteménykép van itt! -Igen apa, általában ilyenekről írok. Nem baj, csak furcsa. Kávé habbal, törlöm. Valami szivecske, ez egész aranyos, hagyom. Jé, ez a te sütid! Hmm, nagyon elmosódott, törlöm. Áfonya, törlés. Véres ocsmányásg, brr, kuka." Ezzel a módszerrel kb. 60 kép törlésével sikerült 1 % szabad helyet csinálni, minek következtében engedte feltölteni az új fejlécet. És elkezdtük szerkeszteni. Mert ugye ehhez a képhez már nem illett a régi háttér, ráadásul apa kitalálta, hogy milyen jópofa lenne, ha maga a kép is körbe lenne vágva felhő alakban. Én Fehérvárról, ő Pestről volt bejelentkezve a blogba, és egyszerre munkálkodtunk a tervezőben. 2 percenként valamelyikünk beleszólt a telefonba, hogy "na oké, most frissíts, mit szólsz hozzá"? Igazság szerint nem gondoltam volna, hogy hajlandó lesz nekem képet vágni, tekintve hogy nem is kértem (vagy éppen pont emiatt, bebizonyítandó, hogy milyen jó is az ötlete), de belelendült, és vagy 25 különböző összeállítást legyártott röpke fél óra alatt. Csak lestem.

Így készült el az új külső. Nektek hogy tetszik?

A képért hálás köszönet Fülöp Lucának, pontosan ilyenre gondoltam! (Valami hihetetlen ez a család, Luca és Réka is annyira ügyesek és kreatívak, hogy csak lesek, és nagyon irigykedem, hogy nekem efféle dolgokhoz se tehetségem, se türelmem nincsen. Halál egyedi mindkét csaj, olyan stílusérzékkel, hogy hű, amiket még pluszban fel is dobnak az ezerféle extra maguk által gyártott kiegészítőkkel. Imádom mindkettőt :)

A sok segítségért és türelemért pedig apát illeti a hálám, mert nélküle sem sikerült volna. Látod apa? Ebben a dizájnban már te is benne vagy. :)

* Picasa Webalbum automatikusan tartozik minden bloghoz. Ide felkerül az összes!!!! általad bármilyen módon feltöltött kép (bejegyzés, oldaldíszítőelem), még akkor is, ha teszem azt, te nem töltöd fel a kész postban, de valamikor az írás során feltöltötted, és utána kitörölted. Ez az Albumban nem történik meg. (Én így szívtam meg, mert rendszeresen itt válogattam a képeimet - volt, hogy egy témáról 20-at is feltöltöttem, amiből aztán természetesen csak egy, a legjobb került napvilágra, de a többi, az én törlésemmel csak látszólagosan törlődött ki, ott gyűlt ebben a képtárolóban.)

Szóval ilyen esetben megoldás lehet a törlés (vigyázzunk, a Picasaról kitörölt kép, a blogból is törlődik, lényegtelen, hogy használva van-e vagy sem), illetve a tárhely bővítése, ami évi x dollárba kerül 20 gigáig.

Magamban csak utolsó vacsorának (ebédnek) hívom, ez volt ugyanis az utolsó  itthon elköltött ebédem Nepál előtt. Na meg az ordatéglám utolsó morzsái is ebbe kerültek. Itt jegyezném meg, hogy azon szerencséseket kivéve, akik Romániában élnek, és gyerekjáték ehhez a termékhez hozzájutniuk, a többiek használjanak ricottát. Nem teljesen ugyanaz az ízvilág, de pl. az eredeti receptben is ez szerepel. (Legközelebb én is azzal fogom, tekintve, hogy én sem a "szerencsés" kategóriába tartozom, csak apukék ott töltöttek egy hétvégét, és kifejezetten ezt kértem. Mármint ordát. Még az osztálykirándulás alkalmával estem vele szerelembe, és ahh, ez egy tiszta, megronthatatlan kapcsolat. Imádom.

Apa meg valószínűleg engem, mert mivel az ő falujukban nem lehetett kapni, így az egyik napot kifejezetten "ordakeresésre" fordították. Azt hiszem Tordán, az egyik nagyáruházban találtak legvégül, de ami biztos, hogy hazaállított egy 2,5 kg-os csomaggal! Majd megvesztem a boldogságtól. Ezt ettem reggelire, ebédre és vacsorára. Újra, és újra bele kellett mártanom a kanalam az enyhén édeskés, finoman szemcsés anyagba. Minden falatja maga volt a mennyország.

A probléma ott kezdődött, hogy már az első "ordanap" után elkezdtem érezni, azt a furcsa szorítást a gyomromban. Nem fájdalom, de nem is kellemes. Persze eszembe sem jutott, hogy mondjuk ez okozhatja, folytattam ugyanúgy mindent. A 2. napra azonban olyan szintű görcseim lettek, hogy szóltam anyának. Elkezdtem figyelni, és ijesztő módon, minden alkalommal tejtermék fogyasztása után jelentkezett a dolog. Laktózérzékeny lennék? Csak nevettem. Én, akinek a fő táplálékcsoportja a zöldségek mellett ez? Megbeszéltük, hogy csökkentem. De a gond nem szűnt meg, sőt, odáig fajult, hogy bárminemű étel gyomromba kerülése után fél óráig az ágyamban fetrengtem. Állati rossz volt.

Azzal nyugtattam magam, hogy majd Nepálban meggyógyulok, hiszen ott úgy sem lesz még csak lehetőségem sem kapcsolatba kerülni laktózzal. Így is lett.

HOgy mi okozta, máig sem tudjuk. Valószínűleg a rengeteg orda.

Szóval egyrészről komoly szívfájdalom, hogy nincs lehetőségem hozzájutni, másrészről meg lehet, hogy ezzel az életem mentette meg a sors, mert ellenkező esetben nagy valószínűséggel ordamérgezésben halnék meg.)

Hozzávalók 1 személyre:

    7 dkg teljes kiőrlésű fekete durumtészta

    20 dkg mélyhűtött spenótpüré kiengedve

    10 dkg ordasajt /ricotta

    1 fej vöröshagyma

    só, fehérbors

    2 evőkanál natúr joghurt

    5 dkg feta

Egy lábosban vizet foralunk egy mokkáskanál sóval. Amikor már forr, beletesszük a tésztát, letakarjuk egy fedővel, és állni hagyjuk 10 percig. (Nálunk anya mindig így főzi  tésztát.)

A spenótpürét összekeverjük a joghurttal és ordával, majd az apróra kockázott hagymát is hozzádolgozzuk. Ízesítsük sóval, borssal, de hagyjuk, hogy érvényesüljön a paraj íze.

A főtt tésztát csepegtessük le, majd keverjük össze a spenótos "szósszal".

Vajazzunk ki egy tűzálló tálat, halmozzuk bele a tésztát. A tetejére morzsoljunk fetát, majd 200 fokos sütőben süssük kb. 10-15 percig.

Gumicukor-süti

Csütörtök reggel, az időeltolódás miatt még kissé fáradtan, éppen a napi porridge-om fogyasztottam a cuki nepáli minitálcáról, gyönyörűséges nepáli minikanállal, amikor kisöcsém elémtoppan, hogy akkor mikor csinálom meg nekik a tortát. Csak pislogtam. Aztán felrémlett, hogy valóban megkért - jó egy hónappal ezelőtt - gyártsak a deszkás baráti társaságuknak egy gumicukor tortát. "Majd az őszi szünetre." - hangzott az ukáz. Én meg mint jó kisdobos természetesen megígértem, hogy mindent megteszek az ügy érdekében.

És itt jön a de. Aminél talán nem is tudnék ijesztőbbet mondani. Hogy egyáltalán nem volt kedvem sütni. Természetesen nem a sütő bekapcsolásának metódusára gondolok, hanem általában az egészre. Edényt elővennni, kavarni, méricskélni, hozzávalókat előkészíteni: mind-mind felesleges macerának tűnt. Nem is álltam hozzá.

Azonban péntekre elkezdett bennem motoszkálni a de mégis érzés. Ami aztán visszavette átvette az irányítást.

Újra önmagam vagyok :)

Hozzávalók:

    3 csomag 25 g-os zselatin (Horváth Rozi)

    6 tojás

    22 dkg porcukor

    3 csomag vaníliás cukor/1 teáskanál vaníliapor

    3 evőkanál Nutella

    2 evőkanál keserűmandulaaroma

    1 nagy csomag tejföl (375 g)

    3 dl tej

Egy 20 x 20-as tepsit kibélelünk folpackkal. (Nem kötelező, de én inkább nem bíztam a véletlenre, hogy majd ki jön-e vagy úgy kell kivakarni. Még esetleg a beolajozás lehet jó módszer, ha nem akarunk csinos kis folpack gyűrődéseket a sütiben.)


1. réteg

3 tojást szétválasztunk. A fehérjéből egy csipet sóval kemény habot verünk.

A sárgákat a vaníliáscukorral/porral, és 7 dkg porcukorral fehéredésig keverjük, majd óvatosan beleforgatjuk a fehérjehabot.

1 tasak zselatint felforralunk 1,5 dl tejben, majd vízfürdőben lassan felforrósítjuk. Icipicit hagyjuk hűlni, azután folyamatosan kevergetve belecsorgatjuk a tojásos masszába. 

Beleöntjük a folpackkal bélelt tepsibe, majd hűtőbe tesszük dermedni. (Nagyjából fél óra múlva már önthetjük is rá a következő réteget.)

2.réteg

3 tojás szétválaszt, fehérjéből hab, sárgákat 5 dkg cukorral, és a nutellával habosra keverjük. 

1,5 dl tejben elkeverünk egy tasak zselatint, majd vízfürdőben lassan felforrósítjuk.

A tojáshabot óvatosan beledolgozzuk a csokis masszába, majd a már nem forró zselatint is.

A sárga réteg tetejére öntjük, és újra hűtőtúrára küldjük.

3.réteg

A tejfölt összekeverjük az átszitált 10 dkg porcukorral (elég gáz ha maradnak benne porcukorszigetek), majd színezzük a keserűmandulaaromával.

Az utolsó tasak zselatint feloldjuk 1,5 dl vízben, és a szokásos módon elkészítjük.

Hagyjuk kicsit hűlni, majd belecsorgatjuk a tejfölös keverékbe.

Öntsük az építményünk tetejére, és ismét tegyük vissza a hűtőbe szilárdulni.

Díszítés: kis csomag gumicukor

  Fogjunk egy vonalzót, méregessük ki, hogy pontosan mekkora kockákat szeretnénk... :) (Viccesen hangzik? Én tényleg így csináltam.) Ezeknek a kockáknak a közepébe nyomkodjuk bele a gumicukorfigurákat.

Eredetileg úgy képzeltem el, hogy majd a már nem folyós, de már kicsit zselésebb zöld rétegbe nyomkodom a díszeket (és akkor biztos nem esik le /mozdul el), de sajnos megfeledkeztem a dologról, és mire észbe kaptam (pedig nem telt el túl sok idő), már teljesen összeállt a cucc. Azért a tetejére biggyesztve is aranyos.


 A recept Ottistól, néhány apróbb változtatással.

Coming home és a fetás mandulás karfiol

"Megilletődve lépkedtem a sárga falevéltengerben. Leírhatatlanul ismerős volt, de valamiért mégis annyira idegen. Teleszívtam a tüdőm levegővel, és belemosolyogtam a szelíden sütő napba. Igen. Én itt vagyok itthon."

Beköszöntött az ősz. (A 30 fok és napi 3 alkalommal ismételt 50 faktoros naptejes kenegetés után főleg.) Visszavonhatatlanul.
A levelek besárgultak, a fák rohamtempóban igekeznek tőlük megszabadulni.
Varázslatos az egész. A színek, a hangulat. Maga az élet. Egy ajándék.

Mikor mentem a reptérről a vasútra, mindez akkor tudatosult bennem. Nem csak az ottani nyomor utáni még feltűnőbb jólét, vagy a szmogriadó ellenére kristálytisztának tűnő levegő kapcsán, leginkább a hazajövök érzés lehetett a ludas. Hogy van hova hazamenni. Ahol várnak.
És annyira megfogott ez az állapot, hogy eldöntöttem, ezután minden napot így akarok leélni. MIntha nem lenne több.
Minden apró pillanatot kihasználni, és nem engedni, hogy a rossz hangulat eluralkodjon. Mosolyogni idegenekre az utcán, majd nevetni a megrökönyödött pillantásukat látva. Igen, ez az amit szeretnék.

Ez a kaja is már jó egy hónapja készült, de annyira finom volt, hogy mindenképpen meg kell majd újra csinálnom. (Meg a tuti kis szelektív memóriámmal garantáltan elfelejtem hogy s mint volt pontosan. A legtisztább ha itt megvan. Hiszen mit gondoltok én honnan főzök? :D

Hozzávalók:
    fél fej karfiol

    7 dkg feta

    szerecsendió, só, fehérbors

    1 evőkanál lisztből besamel (én olívaolajjal és rozsliszttel csináltam, azért ilyen barna)

    1 kis csokor petrezselyem

    1 apróbb vöröshagyma

    2 evőkanál mandulalap

A karfiolt rózsáira szedjük, megmossuk, majd megpároljuk.

A vöröshagymát megpucoljuk, majd félkarikákra vágjuk.

Elkészítjük a besamelt: forró vajra szórjuk a lisztet, majd folyamatosan kevergetve felengedjük tejjel, és csomómentesre sűrítjük. Adjuk hozzá a hagymát, majd Ízesítsük aa sóval és szerecsendióval.

Kenjünk ki zsiradékkal egy tűzálló tálat, majd kezdjük el a rétegezést. Fél adag karfiol, morzsoljunk rá bőven fetát, szórjuk meg petrezselyemmel, mandulával, majd ismételjük meg még egyszer ugyanezt, de még a mandula előtt öntsük nyakon a besamellel. Ezután szórjuk meg a fehérborssal és tegyük rá a maradék mandulát. 

Süssük 200 fokon kb. 15-20 percig, míg nem kap szép aranybarnás színt, majd szórjuk rá a maradék petrezselymet, és süssük még 2-3 percig.