Őszinte leszek, nem értettem Melinda néni kiakadását. Azt hittem az elején tisztáztuk, hogy Istennek és nekem nincsenek nagyon közös dolgaink. Vagyis...na, ez így nem jó. Nem érdekelnek a régen tett cselekedetei, elég azt kitalálni, hogy most mit miért csinál. De most ezért el lehet menni? Mégis miért? Hol van a nagy szolidaritás a nem hívők iránt? Mellesleg...nem mindig Isten a téma? :O
Anya erre azt mondta, hogy szerinte azonnal el kellett volna mennünk, mert megkaptuk az utasítást. Nyilván felbosszantottuk már magával a ténnyel is. :S Nem tudom. Ilyenkor nekem személy szerint mindig az jut eszembe, hogy nem csináltam semmi rosszat. Még többször hozzá is szóltam. Olyan hülyeség ez, mint a magatartásjegy. Én mindig ötöst javasolok magamnak. Mert mondom én, soha nem csinálok semmit órákon, nem zavarok senkit, jegyzetelek. Erre jön Kovács visszakérdezése, hogy és mi van a tavaly megbeszélt késéseimmel. Öööö... Erre nem tudok mit mondani. Vagyis azt, hogy hát igen, majdnem minden reggel elkések. Ezen még ő is meglepődött. Minden első óráról elkések? Hát azért nem, de legtöbbször igen. Nem tettem hozzá, hogy ha nem, az csak és kizárólag azért van, mert a tanár is később jön be. Ilyenkor kapom meg a lesújtó hírt, hogy ez bizony nem példamutató magatartás, úgyhogy ne is álmodjak az ötösről. Hát...nekem végül is mindegy. Nem érdekel. Világéletemben négyes voltam. Az bosszant, hogy az is négyest kap, aki gyakorlatilag teljes mértékben tönkretesz bizonyos órákat. Minden alkalommal. - Mert úgy gondolom, hogy ennél azért jobb vagyok. Vagy ő kapjon rosszabbat, vagy én jobbat. Szerintem így lenne igazságos.

És gondolkoztam a tegnapról is. Hogy végül is miért mentem be mégis felelni. Az biztos, hogy az anyáék által lerendezett üvöltözés nem hatott meg. Konkrétan átváltottam dac üzemmódba. Vagyis nem eszem, nem megyek orvoshoz, nem kelek ki az ágyból. Egyik se volt túl nehéz, mert majd széthasadt a fejem, úgy fájt. Az hozta meg a változást, mikor anya elkezdett normálisan beszélni velem. És megértette, hogy ez nem olyan nagy dolog. Nem matekból bukok. Csak énekből. És teljesen normálisan megbeszéltük. Illetve ő mondta, én meg hallgattam, majd a kedves hang hatására végül be is kapcsolódtam. Majd eldöntöttem, hogy igenis megcsinálom. Magamért. Mert az bosszantott fel a legjobban, mikor azt hallgattam, hogy jaj, micsoda szégyen lesz nekik bemenni majd szülőire. Na ez nevetséges. Senkit sem érdekel. Énekből? Az emberek mikor meghallják általában csak nevetnek. Én is ezt tettem. Aztán megtanultam, és megkaptam a kettest. És jobb így. De csak és kizárólag magam miatt. De ehhez kellett anya is. Az ő viselkedése.
Köszönöm.

Mézespuszedli

Ahogyan írtam, egy kis karácsonyira vágytam. Hiányzik a meghittség. És valljuk be, az is eléggé szánalmas, hogy az az öröm az életemben, hogy eltervezem, majd megsütöm a kitalált valamit. Gyalázat. Ez a hülye mandulagyulladás nem múlik, az előbb is a jó kis sóval ültem a fülemen, de már kihűlt. Valamiért nem tudom belőni a megfelelő hőmérsékletet, az elején 3x leégettem a bőrt a nyakamról, azután meg már csak langyos maradt a zokni. :S
Mások ilyenkor bulizni mennek. Vagy a barátaiknak segítenek válsághelyzetben. Vagy azért vannak otthon, hogy holnap elengedjék őket. Én meg?



Hozzávalók: 85 g méz

                   85g zsír
                   2 nagy tojás
                   10 dkg porcukor
                   2,5 kanál kefír
                   egy negyed narancs leve
                   135 g grahamliszt
                   165 g finomliszt
                   negyed csomag sütőpor
                   csipet só
                   fél kiskanál fahéj, szegfűszeg
                   kis maroknyi aszalt gyömbér


A mézet és a sertészsírt (épp csak ez volt itthon, és nem mertem anya méregdrága vajához nyúlni :P ) összeolvasztjuk, majd félretesszük.
A porcukrot a 2 tojássárgával kikeverjük, a fehérjére nem lesz szükség. (Illetve tojáshabot lehet rá csinálni máznak, de nem létszükséglet.) Folyamatos keverés mellett hozzáadjuk a kefírt és a narancslevet. Hozzáadjuk az olvasztmányunkat is, majd mikor már szép homogén, a liszteket, sót, sütőport, és a fűszereket is belevegyítjük.
Itt még elég lágy a masszánk, ragacsos, nem formázható. Tegyük hűtőbe, úgy 5 órára, éjszakára, de többet is kibír. Akkor jó, ha szép szilárd, és egyáltalán nem ragad kézre, amikor golyóbist csinálunk belőle.

Amikor ebbe az állapotba kerül, diónyi gombócokat formálunk belőle, 1 ujjnyi vastagra lapítjuk- kör formában természetesen, és sütőpapíros tepsire tesszük. 160 fokon sütjük, de csak éppenhogy, kicsit megdagad, icipicit barnul, de még puhácska. Nagyon fontos, hogy ne süssük túl, mert akkor nem omlós kis puszedlieink  lesznek, hanem kemény-száraz fogbeletörős kupacaink.

A bevonat lehet csokoládé, tojáshab, de én nem szórakoztam most ilyesmikkel, hanem a képen látható vaníliás cukormázat megolvasztottam. Még valamikor régen megláttam a Lidl-ben, és bedobtam a kosárba, hogy ááá, ez biztos jó lesz még valamire. Milyen igazam lett. :)
Mivel nekünk nincsen mikrónk, én forró vízbe tettem, és ezt díszítgetés közben jópárszor meg kellett ismételnem, mert megdermedt a cucc. De ízre nem rossz, meg én amúgy sem szeretek túlzottan cukormázat csinálni, valamiért sosem szilárdul meg. A bevonáshoz természetesen lehet mindenféle ecseteket, kanalakat, késeket használni, de én nemes egyszerűséggel az ujjammal kenegettem szét. Higgyétek el, sokkal egyszerűbb így.

Ennyi tésztából 30 db. puszedli lesz (nem pici), a recept pedig Kiskuktától, néhány változtatással.

:)

Megvan az ének!!!!!!!!!!!!!! Nem bukok meg! És mehetek Hollandiába!!! :) A mostani legnagyobb örömhír. Mert emellett még annyi történt, hogy a doktornéni lediagnosztizált, hogy jelenleg tüszös-mandulagyulladásom van. Nagyon fáj. Még mindig egy kész tortúra a nyelés. De!!! legalább már az idő jobb. Vagyis melegebb. Mert a hidegnél az eső nem jobb, csak a növényeknek. Jó, biztos nem a legnormálisabb az sem, hogy a hőmérő 9 fokot mutat, és simán elvagyok sapka, meg kesztyű nélkül. Hmm, igazam volt, ez a tavasz. De azért mégis... még csak január van!!!! Jobb lesz ha előkészítek egy adag puszedlitésztát. Csak a nagy ijedtségre. Meg arra, hogy emlékezzünk, alig múlt még el a karácsony.

-Énektanulás, vagy betegeskedés? -Blogírás. És csak azután betegeskedés.

Szétmegy a fejem. Éneket kéne tanulni, mert megbukok. Nem tudok nyelni, akkora a jobb mandulám.
Asszem felsoroltam mindent ami lényeges. Az énekhez még annyit fűznék hozzá, hogy most vettem észre, hogy nem simán 3 lap van, hanem a lapok hátoldalán is van írás. Vagyis 5, és fél oldal!!!!!!!! Megtanulhatatlan. Igaza van Paulinának. Más iskolában ilyenkor már vagy nincsen ének, vagy elénekelnek egy Béreslegényt, és megkapják az ötöst. Nálunk meg az a fő kérdés, hogy hányan buknak énekből. Tiszta gáz. Lovrekné egy szadista állat. Nincs már más öröme, ezért szívat minket. Mondjuk ha otthon is ilyen száraz, nem csodálkozom, hogy elhagyta a férje.
Én meg folyamatosan beteg vagyok. Ma felébredtem reggel, és iszonyúan fájt a torkom. Kértem anyát, hogy nézzen már be, hátha lát valamit. Kitátottam a szám, anya meg közölte, hogy mindkét mandulám óriási, és vörös. Aha. Szóval itt van a kutya elásva. Ezért nem tudok nyelni. Ráadásul még a csoki is elfogyott. :(  Szomorú. Egész nap úgy nyeltem, hogy előtte vettem 3 nagy levegőt, bekészültem, és próbáltam megszorítani a fájó részt. Mert ez egy olyan cseles fájás, hogy kívül is tökéletesen érezhető. Ami azt jelenti, hogy a nyakamat se tudom hajlítgatni. Se hangosan beszélni. Észre is vette Marci, és azóta folyamatosan belebeszél abba, amit mondok. És sajnos verekedni sincs erőm. Olyan vagyok, mint a mosott szar.
De!!!!! Örömhírem is van: új osztálytárs érkezett, méghozzá Japánból. Norie-nak hívják. Nagyon kedves, csak az a baj, hogy annyira tud angolul, mint magyarul. Vagyis megért bizonyos szavakat. És ez azért kevés egy társalgáshoz. De van még majdnem egy fél éve, fejlődhet. Próbáltam kérdezgetni, hogy milyenek a japán édességek, de csak annyit tudott mondani, hogy torta. Ööö, oké. Hazajöttem, szépen bepötyögtem a gógliba, és máris lehetőségek tömkelege tárult a szemem elé. Jó, kicsit többet vártam, de jobb, mint a semmi. Van nyom, amin el tudok indulni. Azért majd még próbálkozom, hátha egy kis hazai ízzel, segítek feleleveníteni az emlékeket.
A kedvenc beszélgetésem: Kamilla megkérdezte a lánytól, hogy milyennek találja az itteni kosztot az ottanihoz képest. Norie gondolkozik egy kicsit, és mondja, hogy nagyon más. Fattening. Én erre felkapom a fejem, hogy a miénk? Igen-igen, bólogat, kenyér, kis szünet, tészta.(Mindezt ilyen édes kiejtéssel.) És mutatja a testén, hogy nő.
Hát, ez a szégyen. Bár tény, hogy a magyarok a legjobb cukrászok. Miénk a legtutibb sütik listája.

Diós-datolyás keksz

Még anya barátnőjétől kaptam egy csomag aszalt datolyát, és már a megköszönésekor döntöttem, keksz lesz belőle. Ma született meg a 2 napja érő akció, csak állandóan fáradt vagyok. De fantasztikus. Ezért megérte várni.



Hozzávalók: 1 csomag aszalt datolya - 14 dkg csupasz
                   12 dkg pirított durvára vágott dió
                   30 dkg finomliszt
                   fél zacskó sütőpor
                   13 dkg puha margarin
                   12 dkg porcukor
                   1 csipet só
                   1 teáskanál fahéj
                   1 tojás
                   1 púpos evőkanál tejföl


A lisztet, sót, sütőport, datolyát, diót, porcukrot és fahéjat elmorzsoljuk. Hozzáadjuk a tojást, és beledolgozzuk. Ezután a tejföllel olyan masszát gyúrunk belőle, amiből jól tudunk golyókat csinálni, nem ragad a kezünkre.
Előmelegítjük a sütőt 200 fokra. Sütőpapíros tepsire tesszük a sütnivaló kekszeket. Kb dió nagyságú, vagy annál picit nagyobb méretű tésztából golyót formálunk, és szétlapítjuk, majdnem egy ujjnyi vastagra. 10 percig sütjük, majd hagyjuk kihűlni.
                                                                                  33 keksz lesz ekkora adagból.