chai tea üvegbe zárva

Ha nagyon trendi és aktuális akarnék lenni már a címbe beleépítettem volna a gasztroajándék szót, és a bejegyzés egyik felében arról áradoznék, hogy mennyire fantasztikus dolog kézzel készített ajándékokat adni, a másikban pedig arról próbálnálak meggyőzni titeket, hogy feltétlenül ezzel a teaporral lepjétek meg minden két lábon járó ismerősötöket.
Viszont az a szomorú helyzet áll fenn, hogy nem vagyok ennyire menő, ráadásul a szót már csak meghallva is legalább 100 egységgel megnő a vérnyomásom, így nem teszem.

Aztán meg... én nem is vagyok az a típus.
Se a meggyőzős, se az ajándékkészítős. Mármint persze, szeretek apróságokat gyártani, mint egy dísz, vagy ajándékkísérő, és ha valaki értékeli, annak szívesen készítek például sütiport vagy házi granolát, de nem ragaszkodom hozzá foggal körömmel. Nem látom értelmét.

Ez a teapor sem az ajándékozás jegyében készült, csak és kizárólag otthoni használatra. A kész produktum üvegbe lapátolása közben jutott eszembe, hogy egy szép szalaggal átkötve tulajdonképpen  ajándékba is adhatnám. Ezt biztosan nem fogom. ;)

A tea tejjel való keverésével a hollandiai utam során találkoztam, és szerettem meg. Végérvényesen.
A chai ital pedig igen jó alternatíva erre a témára, bár az ahhoz fűződöm viszonyom már tényleg az ősidőkre nyúlik vissza.

Eredetileg frissen készített italban gondolkoztam, ahol a fűszerek egészben kerülnek a forró vízbe, viszont a tökéletes recept keresgélése közben rábukkantam erre a poros verzióra, és annyira praktikusnak bizonyult, hogy néhány apró változtatással megalkottam a saját keverékemet.

Hozzávalók 1 kis üveghez:
3,5 evőkanál őrölt szegfűbors
2 evőkanál őrölt gyömbér
2 evőkanál őrölt fahéj
2 evőkanál őrölt kardamom
1,5 teáskanál őrölt szegfűszeg
1,5 teáskanál őrölt szerecsendió
1,5 teáskanál őrölt csillagánizs

A hozzávalókat keverjük össsze, majd töltsük egy száraz befőttesüvegbe.


2 nagy bögre chai teához:
1 filter fekete tea / 1 evőkanál szálas tea
1 csapott teáskanál chai por
1,5 csésze forró víz
1 csésze tej / kókusztej (nagyon más a végeredmény, de nekem mindkettővel ízlik)
édesítő ízlés szerint

Egy kisebb lábosban forrázzuk le a teafilter és a chai port. Hagyjuk állni 4-5 percig, öntsük hozzá a tejet, melegítsük fel, majd szűrjük át. Ha édesen szeretjük ízesítsük, és osszuk el 2 bögrében.

bounty toast

Tegnap este megnéztünk egy filmet.
A kisöcsém hozta azzal a hozzáfűzéssel, hogy nagyon fog tetszeni.

Zseniális.

Nem vagyok az a filmekért lelkesedős típus, de a Csillagainkban a hiba olyan, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni.
Számomra a "jó film" ott kezdődik, hogy érzéseket kelt bennem. Nem pillanatnyi félelmet, vagy mosolygást - érzéseket. Valódi érzéseket.
Ami miatt még 2 nappal utána is ott van az a furcsa érzés a gyomromban, ami miatt el tudom hinni, hogy tényleg létezik szerelem, ami elgondolkodtat, és - hangozzék furcsán - fájdalmat okoz.
Mert ez "jófajta" fájdalom. Olyan, amitől többek lehetünk.
Amitől fejlődhetünk, még akkor is, ha a legtöbben valójában nem is értjük. Nem érthetjük.
De egy pillanatra átérezhetjük.

Azt, hogy milyen az, amikor nincs idő halogatni. Mert nem biztos, hogy lesz több alkalom.
Hogy hogyan kapaszkodjunk a jelenbe.
Hogy nem szabad feladni.

Mert sosem tudhatjuk mit hoz a holnap.

A recepthez annyit fűznék hozzá, hogy az utóbbi időszakban egy kissé megváltozott étkezési reggelizési szokásaim generálták.
Literszámra iszom a teákat, rákaptam a ropogósra pirított mogyoróvajas kenyérre, míg a gyümölcsös turmixoktól és az éjszaka alatt a hűtőben önmagukat elkészítő kásáktól a hidegrázás kerülget.
Szó szerint.
Egy ideig ugyanis még erőltettem a dolgot (nem is én lennék), viszont miután már a sokadik délelőttöt dideregtem végig, és csak az ebédre megevett 2 tányér leves állította helyre a hőháztartásomat, végre tudatosult az információ, hogy szerencsésebb lenne nem hátráltatni, esetleg segíteni a szervezetem téli akklimatizálódását.

Szóval éljenek a meleg reggelik. 
A frissen pirított, még gőzölgő kenyér illata, a kihűlt kezeket átmelegítő bögrék, és a belülről párás ablakok.


Hozzávalók 2 szelet kenyérhez:
1 teáskanál őrölt lenmag
3 evőkanál kókusztej
1 nagy evőkanál méz
1 evőkanál joghurt
1 evőkanál kókuszreszelék
1 evőkanál kókuszliszt
csipetnyi só
fél teáskanálnyi vaníliapor, némi fahéj
a szóráshoz kókuszchips, és ízlés szerint barna/kókuszcukor


Melegítsük elő a sütőt 200 fokra.
A krém hozzávalóit keverjük simára egy kisebb tálban, majd kenjünk meg vele 2 szelet toastkenyeret. 
Tegyük be sülni, nagyjából 8-10 perce, majd szórjuk meg a kókuszszal (+ cukorral, ha használunk), és grillfunkción pirítsuk még néhány percig.
Tálaljuk melegen, gyümölcsökkel, jobb reggeleken egy kevés sziruppal meglocsolva...


Ötlet a Top with cinnamon blogról.

Céklaburger

"...neked egy emberrel kell majd jól mutatnod, és az nem én leszek."

Nem én leszek. 

A három szó, szinte égette a szemem.

Erőst kényszert éreztem, hogy megkérdezzem, miért ennyire biztos benne. Hogy hogyan jelenthet ki valamit ennyire végtelenül kategorikusan.

Nem tettem. Nem szabad.

Ha megtenném, az olyan lenne, mintha pontosan azt szeretném. 

Mintha már elképzeltem volna az idilli kis életünket, és a fejemben gondosan felépített álomvárat éppen most rombolta volna le.

Nem lehet.

És különben is, nem számít. Tudom, hogy nem.
De miért idegesít akkor mégis annyira?

Mert már tényleg megvolt annak a bizonyos várnak az alapja?

Vagy egyszerűen csak amiatt, mert mi lányok nem tudunk pillanatokban gondolkodni, és szükségünk van hosszútávú fogódzkodókra? 

Ami nem az örökkévalóság. 

Bár úgy látom fiúszemmel nézve annak tűnik.

Eszembe jutott B. 

Hogy soha többé nem engedett magához közel, miután megkérdeztem, hogy mi is van pontosan közöttünk. 

Nem értettem.

Most sem értem.

De nem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni.

Ezek azok a pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak társaságibb ember lennék.
Hogy lenne egy csomó barátnőm, akit ilyen helyzetben felhívhatnék, és ők jól elmondanák a véleményüket.

És hogy fest ehhez képest a valóság?

Fantasztikus barátaim vannak, akikre mindig számíthatnék - mégsem teszem.
Mert nem vagyok olyan.


Azért igyekszem fejlődni. 
A vasárnapi brunchunkon például egy csomó hasonló témát érintettünk Orsival, örök közös kedvencünk, a fenntartható fejlődés kérdésének megvitatása mellett.
És hamburgereztünk. Isteni finom céklapogácsákat csinált a csodakonyhájában.

Hozzávalók 5 burgerhez:
1 kis fej hagyma
3 gerezd fokhagyma
1/2 csésze cékla reszelve
1/4 csésze mazsola
1/2 csésze dió
1 tk. pirospaprika
só, bors
1 csésze főtt barna rizs
1/4 csésze főtt lencse
1 picike tojás
olívaolaj
4 evőkanál feta sajt
4 evőkanál görög joghurt
1/2 citrom leve
kevés víz a higításhoz
egy csomag rukkola, 5 db magvas buci

A rizst és a lencsét főzzük meg előre egy kevés sós vízben.
Másnap kevés olajon süssük aranybarnára a vékonyra szeletelt hagymát, nagyjából 10 perc alatt. 
Adjuk hozzá az áttört fokhagymát, a pirospaprikát, a reszelt céklát, a mazsolát és a diót. Sózzuk, bnorsozzuk, majd hagyjuk párolódni újabb 10 percre. (A mazsola igen száraz volt , így nekem egy kevés vizet is kellett aláöntenem.)
Eközben a főtt rizst, a lencse felét és a tojást turmixoljuk össze, majd adjuk hozzá a maradék lencsét.
A céklás keveréket hagyjuk egy kicsit hűlni, majd pürésítsük, és keverjük össze a lencsés-rizses masszához.
Formázzunk belőle 7 cm átmérőjű, 1,5 cm magas pogácsákat, tegyük őket sütőpapíros tepsire, spricceljük meg a tetejüket egy kevés olívaolajjal, és 180 fokos sütőben körülbelül 30-40 percig süssük - míg egyaránt aranybarnára nem sült a tetejük és az aljuk.

A krémhez törjük össze a fetát villával, majd keverjük simára a joghurttal és citromlével.

Vágjuk félbe a bucikat, majd sütőben pirítsuk meg egy kicsit mindkét oldalukat. Kenjük meg a vágott felüket a fetás krémmel, tegyük rá a pogácsát, egy jó nagy adag rukkolát, aztán a maradék szószt higítsuk fel egy kis vízzel, és csorgassuk a zöld levelek tetejére.

A recept a Sprouted Kitchen blogról.

paszternák-birsalma krémleves fetás diómorzsával

Hideg van.

Tekintve, hogy mindjárt december, nagy újdonság nincs benne, nekem azonban mégis egy kisebb csodával ér fel, hogy a belülről nézve az eddigivel tökéletesen megegyező szürke időjárás már nem vészelhető át vastag pulcsi és kesztyű nélkül. Előkerült a szekrény mélyéről a rózsaszín pomponos benti “csizmám” is, és a sál is egyre többször marad a nyakamon.

És hát lássuk be: egyre hosszabbak az esték. 

Mind a sötét, mind a hideg miatt egyre jobban szűkül a szabadban tölthető idő. Talán ez az, ami miatt nem szeretem a telet. Egyszerűen nem enged megfeledkezni arról, hogy milyen egyedül vagyok.

Megborzongok, ha a szombámban lévő franciaágyra gondolok. Hogy esténként, amikor nyitott szemmel fekszem az oldalamra fordulva, hátranézés nélkül tudom, hogy mekkora hely van mögöttem. 

Valaki másnak a helye.

Eszembe jut, hogy egész kamaszkoromban kétszemélyes ágyra vágytam. Hogy megoszthassam valakivel.

Nem tudom az akkori énem mit szólna most magamhoz.

Így történt, hogy rászoktam a levesekre. Sűrű, tartalmas, melengető, bögréből kanalazható levesekre. Azt hiszem Bálint barátom indította el a lavinát a sütőtökkrémlevesével és a rádobált pirított tökmag-kölesgolyó kombóval. Máig mosolygok, ha eszembe jut.

Ez a recept a Vegasztrománia szakácskönyvből van. Izgalmas ötlet, egy próbát mindenképpen érdemes vele tenni! Én annyi változtatást eszközöltem, hogy a tejszínt lecseréltem kókusztejre, illetve a kéksajtos-diós golyók helyett egy fetás morzsával szórtam meg a tetejét - ez utóbbi nekem nagyon kellett, az édes ízeket tökéletesen ellensúlyozta a sajt sóssága. Köszi a receptet Anna!


Hozzávalók 6 adaghoz:
35 dkg paszternák
1 birsalma (nem kell olyan óriási, mert akkor túl édes lesz a leves)
1 vöröshagyma
2 gerezd fokhagyma
pici olaj + 1 teáskanál vaj
500 ml zöldségalaplé
500 ml kókusztej (az enyém nem konzervsűrűségű volt)
só, színesbors

50 g feta
maréknyi dió
petrezselyem

Aprítsuk finomra a vöröshagymát.
Hámozzuk meg a paszternákot és a birsalmát (ha nagyon szőrős lenne) és vágjuk kisebb darabokra.
Forrosítsuk fel a vaj és olaj keverékét, majd pirítsuk meg rajta a vöröshagymát. Félidőnél adjuk hozzá a kinyomott fokhagymát is. Ha már kapott egy pici színt, adjuk hozzá a paszternák és almakockákat, pirítsunk rájuk egy minimális árnyalatot, öntsük fel a zöldséglével, és fedő alatt főzzük puhára. Ennál a pontnál vegyük le a tűzről, és botmixerrel turmixoljuk teljesen simára, közben fokozatosan higítva a kókusztejjel.

A fetás diómorzsához pirítsuk meg a diót egy száraz seprenyőben, dörzsöljük le róla a barna héjat, tegyük egy vágódeszkára a felkockázott fetával, majd aprítsuk durvára.

Tálaljuk melegen a levest, a tetejére szórva a morzsát és a petrezselymet!

csokis mogyorós répaital

“Emlékszel arra, amikor a Sparban egy szegény hajléktalan vett előttem egy sportszeletet? Most a mekiben volt ugyanez. Egy sajtburgerrel. Olyan furcsa volt látni. A szemét. Azt a könnyes örömöt.”

Nem szóltam semmit. Csendben pakoltam tovább a ruhákat.

Eszembe jutott az a fiatal pár, akiktől a minek örülnének kérdésre azt a választ kaptam, hogy egy fehércsokis csigának.

Én is meglepődtem. De tulajdonképpen min is? 

Hogy nem 4 zsemlét mondott? Hogy ők is vágynak olyan dolgokra, amik nem feltétlenül az életbenmaradáshoz szükségesek? Hogy időnként megkívánnak egy kis édességet, vagy egy hamburgert? Az lenne a furcsa, ha nem így lenne. Attól, hogy valaki hajléktalan lett, még nem felejtette el mindent. Viszont egészen biztos, hogy sokkal, de sokkal ritkábban jutnak hozzá, az ilyen "luxuscikkekhez" mint az átlagemberek.

Nincs igazság. 

Hogy lehet, hogy az egyiknek mindene megvan, a másiknak pedig semmije?

Hogy az egyik hazamehet a meleg lakásába, a másiknak pedig az utcán kell aludnia?

Hogy az egyik belenyúlhat a teli hűtőjébe, ha enni szeretne, míg a másiknak a kukában kell kotorásznia mások szemetében, ha bárminemű élelemhez szeretne jutni?

Hogy lehet, hogy nekünk mindenünk megvan, míg egyes embereknek a kezükben lévő szakadt zacskó tartalma az összes ingósága?

Ilyeneken szoktam gondolkozni, amikor fél kézzel a laptopom jelszavát pötyögöm be, a másikkal pedig a táblagépet nyomkodom. Amikor a piacról jőve teli táskával elmegyek a házak sarkában kuporgó éhes vagyok feliratú táblát szorongató emberek mellett. Amikor jógáról nagy elégedetten hazafelé sétálva szembejönnek velem felemás cipőben a megrakott rozsdás biciklijüket toló szakállas öregek.

Dühöt érzek.

Mérhetetlen dühöt, lelkiismeretfurdalást és tehetetlenséget.

Dühös vagyok, mert embereknek így kell élni. 

Lelkiismeretfurdalásom van, mert én nem így élek.

És tehetetlen, mert nem tudom megoldani a problémát.

Mert nincsen jó megoldás a kezemben. Olyan, ami előrevisz.

Mert persze, lehet adakozni, kéregetnek. Pénzt, ételt, használati tárgyakat.

Szoktam is adni, és ugyan rendkívül gálánsnak érzem magam a szendvicsek illetve 50-60 forintok megválásától, de a pillanatnyi sikerélmény után mindig arra kell, hogy rádöbbenjek, hogy tulajdonképpen nem tettem semmit. Mert ettől nem lett jobb neki. Nem változott az élete. Ugyanúgy az utcán él, nincs mit ennie és munkanélküli.

Számomra ez lenne a segítés. Hogy valami olyant adok neki, amivel megváltoztatom az életét. Amivel ő tudja megváltoztatni a sajátját. 

Munkát. Lakhatást. Lehetőséget a beilleszkedésre.

Minden egyéb csak tűzoltás.

Számomra. 

Anya szerint például ez nem így van. Hogy nem lehet mindig a végső megoldásra várni. Hogy vannak helyzetek, amikor be kell érnünk a köztes lépésekkel. Jelen esetben azzal, hogy az adott pillanataikat megkönnyítjük. 

Nehéz ügy. Nagyon nehéz.

És a legszomorúbb az, hogy nemhogy nem javul a helyzet, egyre inkább csak romlik. Egyre több a nincstelen, kéregető ember. Az utcán, a hidakon, a kirakatok alacsony párkányán, az aluljárókban.

És mind ugyanazt várja.

Segítséget.

Ha az otthon lévő konyhai gépeket kéne osztályoznom, két csoportba tudnám őket sorolni.

Vannak azok, amiket nap mint nap előveszek, felhasználási területüket tekintve pedig multifunkciósak. És van a másik csoport, amik az eredeti célterületüken kívül másra nem használhatóak, és csak akkor akadnak a kezembe, ha félévente egyszer rendet rakok a szekrényben.

Az egyetlen dolog, ami ezeknél az eszközöknél vigasztal, hogy gyakorlatilag a, tulajdonképpen nem adtam érte pénzt, b, anyával forgó rendszerben használjuk.

A gyümölcscentrifuga pontosan ez a kategória. 

Az enyém igazi veterán darab, tizensokévnyi pihenő után került újra használatba, anya állítólag ezzel gyártotta a kisbabakori leveimet. És bár mindig klassz dolgok sülnek ki belőle, ha előveszem, mégsem sikerül rászoktatni magam a rendszeres alkalmazására. 

Sebaj, próbálkozni azért lehet.

Hozzávalók 1 pohárnyi italhoz:
3 nagy répa (vagy 1 csésze répalé)
1/3 csésze kókusztej
1 teáskanál karob vagy kakaópor
1 nagy teáskanál mogyoróvaj

A répát hámozzuk meg, majd gyümölcscentrifugával préseljük ki a levét.
A többi hozzávalóval együtt tegyük turmixba, dolgozzuk simára, és igyuk meg minél hamarabb!


Recept a myvega.com-ról