diókrémes almáspités french toast

Tulajdonképpen szeretek egyedül lenni.
Egy kicsit aggódtam az elején, hogy milyen lesz, de meglepően kellemes. Jól kezelem. Bár az is igaz, hogy sokban nem különbözik az eddigi életemtől, mert apával akkor is alig vagyunk együtt, ha itthon van. Sajnos. Igazából csak a fizikai kontaktus hiányzik, mert a napi élménybeszámolók szerencsére kisebb kihagyásokkal de megvannak, illetve a blogja is elég informatív (még ha nem is egészen azokról a témákról, amik engem érdekelnének), és hála a sok képnek, teljesen emészthető is. :) (Azért a kedvencem az volt, amikor valamelyik este a telefonján keresztül mutogatta a laptopján lévő képeket, nekem meg majd' kiesett a szemem, miközben a pixelek tömkelegén keresztül próbáltam kisilabizálni mit is ábrázolhat a fotó.)

Az estéim végtelenül nyugodtak.
Hazaérek, és bezárom magam mögött az ajtót. Azon aznap már nem jön be senki sem.
Bekapcsolom a zenét. Mióta apa elment nem hallgattam rádiót. Helyette minden este beülök a CD-s fiókja elé, és onnan válogatok. A kedvenceit minden nap lejátszom: szükségem van rá. Mert pontosan tudom, hogy melyiknél mit szokott mondani. Azt hiszem ezt hívják szeretetnek.
A korai sötétedés miatt úgy ítéltem meg, hogy eljött az ideje a hangulatvilágításnak is; így néhány napja feltekertem az angyalka formájú égősorunkat a függönyt tartó rúdrendszerre. Kicsit illúzióromboló volt, hogy a művelet végére olyan melegem lett, hogy ki kellett nyitnom az erkélyajtó. Mindezt azért, hogy a kinti 18 fokkal (este 9-kor!) kiegyensúlyozzam a benti hőmérsékletet. Nem mondanám, hogy túlságosan bármennyire is téli hangulatom lenne. Viszont a fényhiány szomorú tényét néhány gyertya társaságában tökéletesen feledteti.

Amire nagyon szükségem van.
A tél közeledtével ugyanis menetrendszerűen elkezdek befelé fordulni. Nem direkt vagy tudatosan, egyszerűen csak megtörténik. Azon kapom magam, hogy sorra lemondom az amúgy sem sűrű baráti találkozókat, és egyre többet vagyok otthon, egyedül.

Érdekes látni, ahogyan túlnőnek rajtam a dolgok. Mondjuk a spanyolcsoport. Hogy egy ideig haladunk szépen együtt, része vagyok az egésznek, míg észre nem veszem, hogy egyre több az "emlékszel amit meséltem", a "hogy sikerült a tegnapod" és a "mi van anyukáddal/barátoddal" típusú kérdés, és rá a válaszok, amikből nem értek egy szót sem.
Ami nem baj. Nem érzem annak, csak... valahol tudom, hogy mégsem jó.
Mondanám, hogy nem zavar, mert legbelül pontosan így érzem. De ott van a tudatos részem, amelyre hat a társadalom, ismeri az elvárásokat, tudja mi a "normális". (Normális? Inkább átlagos.) Ez a részem bosszankodik. Hogy már megint elrontottam. Már megint csináltam valamit, amivel kilógok a sorból. Amivel ismét a csodabogár szerepbe kerültem.
De az is lehet, hogy nincs itt semmi meglepő. Tényleg másabb vagyok, mint a legtöbb körülöttem lévő ember. És ezt most ne büszkélkedésnek, vagy szégyenkezésnek érezzétek, ez tény. Tapasztalat. Sok évre visszanyúlóan. Ami egy idő után szokássá alakult. Valószínűleg az, hogy már eleve én is így állok a legtöbb helyzethez, nem a különbségek csökkentésére irányuló tendenciát javítja.

Az egyik szünetben beszélgetésbe elegyedtem a mellettem ülő lánnyal.
Nagyjából 10 perc után rám meredt és ártatlan szemekkel feltette a kérdést: miért nem megyek velük soha órák után beszélgetni?
Most magyarázzam el? Hogy iszonyú tömény az egész, és emiatt délutánra teljesen üres lesz az agyam? hogy örülök, ha végre kiléphetek a teremből és egy kicsit egyedül lehetek?
Nem értené. Senki sem érti. Akkor meg minek fárasszam magam feleslegesen?
Annyit mondtam, hogy nem vagyok az a túl szociális típus.
Szaporán bólogatni kezdett, hogy pontosan tudja mit érzek. Hogy néhány éve neki is volt egy olyan időszaka, amikor rosszul érezte magát az emberek társaságában, amikor hiába jöttek oda hozzá egy buliban, nem tudott beszélgetni senkivel sem.
Kényszeredetten mosolyogtam. Nem akartam megkérdezni, hogy úgy tűnik neki, hogy nehezemre esik beszélgetni? Végül is csak negyed órája társalgunk. Arról nem is beszélve, hogy szinte mindig beszélgetek valakivel. Semmi konkrétról, vagy személyesről, csak egyszerűen ilyen vagyok. A lehető legnagyobb természetességgel teremtek kapcsolatot bármilyen idegennel. Az utána következő rész a problémás, amikor mindezt fenn is kéne tartani. Ha nem látok meg a másikban valamit, ami miatt hihetetlenül közelinek érzem magamhoz, már nem megy.
Nem tudok túllépni azon a hozzáállásomon, hogy az élet túl rövid, és értékes ahhoz, hogy olyanokkal töltsem, akik nem a legfontosabbak. Nem is mondom, nincsenek töltelékkapcsolatok az életemben. Egyszerűen leépítem őket.

Néha elgondolkozom, hogy jobban kéne nyitnom a világra.

Ami viszont megy: az a reggeli téma.
Reggelire szükségem van.
Sokan nem értik, hogyan lehet reggelire édeset enni, nos... én meg őket. Én szinte csak azt szoktam.
Már eddig is szerepelt jó pár receptötlet, inspiráló kép, jelen esetben úgy látom, hogy ez az irány fog folytatódni, kiegészülve egy kis karácsonyi hangulattal, ha eljön az ideje.
Tehát lesz recept nyugalmas reggelre, rohanós reggelre, fogvacogtató pillanatokra, otthoni evésre, máshol evésre, feltöltött hűtőre, feltöltendő hűtőre, édes szájra és bizony, bizony sós szájra is!

Elsőként álljon itt egy tipikus hétvégi kényeztetés: a bundáskenyér egy lightosabb, és édes verziója: a french toast. Igen, igen, én is szeretem a szép magyar szavakat, de ebben az esetben szerintem MUSZÁJ meghagyni eredetiben, mert nem lehet nornálisan lefordítani. Francia pirítós? De akkor hol marad a vaníliás tojáslétől átáztatott puha kalács? Édes bundáskenyér? Jó esetben nem egy olajtól csöpögő, fahéjas porcukorral megszórt kenyérdarabról beszélünk. Értitek? Nem lehet.
Megenni viszont annál inkább. Főleg, ha kenünk rá isteni házi diókrémet (aminek érthetetlen okokból lett egy enyhe fahéjas zamata), és közé gyömöszölünk annyi sült almát, amennyit csak tudunk.

Igen. Így kell indulnia a hétvégének.

És a recept!
Ha bejön a french toast vonal, itt van egy régebbi recept, ahol banánkenyérre adaptáltam a témát.


french toast:
1 evőkanál vaj
1 kicsi tojás
1/2 csésze tej
1/2 csésze sűrű joghurt
2 csapott evőkanál liszt
csipetnyi só
1 mokkáskanál vaníliapor
1 evőkanál méz (opcionális, én nem tettem bele, a töltelék miatt)
4 szelet szárazabb teljes kiőrlésű kalács
vaj a sütéshez

Olvasszuk meg a vajat, majd adjuk hozzá a tejet, tojást, joghurtot, lisztet, sót, vaníliát. 
Fogjuk a kalácsszeleteket, és egyesével áztassuk meg a folyadékban. Érdemes közben pár helyen villával megszúrkálni, hogy minél több anyagot tudjon magába szívni. 
Egy serpenyőben forrósítsuk fel a vajat, és a kalácsszeletek mindkét oldalát süssük aranybarnára.


almás töltelék:
2 alma
fűszerkeverék: fahéj, kardamom, gyömbér, shambar (összesen kb. 1 teáskanál)
maréknyi barackmag
1 evőkanál vaj
1/4 csésze teljes tej

Az almát hámozzuk meg, majd vágjuk kb. 1 cm vastag cikkelyekre.
Olvasszuk meg a vajat egy serpenyőben, majd még az almák előtt szórjuk bele a fűszerkeveréket és a barackmagokat. Keverjük meg néhányszor, és már mehetnek is bele az almagerezdek is. Süssük addig, míg kicsit puhul illetve kap egy barnás kérget. Öntsük bele a tejet, és főzzük addig, míg teljesen el nem tűnik.


Összeállítás:
Kenjük meg vastagon diókrémmel (egyszerű, házilag készített magkrém) a kalácsok összeillő felületét, az egyikre halmozzunk bővel az almás töltelékből, és illesszünk rá egy másik, a megkent felével lefelé néző kalácsot.

Mindenképpen még melegen fogyasszuk, húzósabb napokon karamellszósszal és/vagy tejszínhabbal felturbózva!