2011. július 31.

Zöldfűszeres-cheddar sajtos grissini

Egy tökéletes kísérő borozáshoz. Vagy éhségűző vacsi előtt. Netán helyette :)

Hozzávalók: 47 dkg liszt
            1,5 dkg élesztő
            3,2 dl meleg víz
            fél teáskanál cukor
            2 teáskanál só
            3 evőkanál olívaolaj
            2 evőkanál méz
            3 dkg friss fűszernövény
            7 dkg cheddar

Egy nagy tálba beleszórjuk a lisztet, a közepébe mélyedést készítünk. Beleöntjük a langyosmeleg vizet, a cukrot, és belemorzsoljuk az élesztőt. Hagyjuk felfutni.
A sajtot lereszeljük, a fűszernövényeket apróra vágjuk. (Nálam ez teljesen vegyes volt, igazából megritkítottam a velencei gasztroládámat. Került bele menta, snidling, rozmaring, tárkony és kakukkfű. Beletettem egy zacskóba, azt pedig csak bedobtam a táskámba. De ezután bármikor, már csak a táskám fölé hajolva is olyan aroma csapta meg az orrom, hogy valami fantasztikus. Szóval csak annyit tudok következtetésképpen levonni, hogy ha az összeállított "csomag" illata isteni, akkor az máshol is jól teljesít majd.)
Ha ez megtörtént, adjuk hozzá az olajat, mézet, sót, sajtot és fűszernövényeket, és gyúrjunk belőle egy kéztől elváló, hólyagos tésztát. Kelesszük egy óráig, míg a kétszeresére nem nő.
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
A megkelt tésztát még egyszer jól gyúrjuk át, majd tépkedjünk nagyobb dió méretű darabokat, és sodorjunk belőlük vékony kígyócskákat.(Én az elsőnél aggódtam, hogy úristen túl vékony lesz, de annyira megdagadtak, hogy a második sütésnél már szándékosan még annál is sokkal vékonyabbra sodortam.)
Sütőpapíros tepsire sorakoztassuk őket egymás mellé. Nem kell sok helyet hagyni, mert inkább felfelé nő, nem térfogatban. Pontos sütési időt nem tudnék mondani, mert minden iszonyú gyorsan történt :). 8 perc nem volt, 5-nél pedig azért talán több. Akkor jó, ha a rudacskák kapnak egy rendkívül halványsárga színt. Ennél jobban azonban semmiképp se barnítsuk túl, mert megkeményednek.


A recept Renitől :)

2011. július 29.

Csokinyalóka

Azt hiszem itt az ideje, hogy írjak a szombatról. Mármint arról ami most jön. Anyáék ide szervezték a szülinapomat a nagy baráti körrel. (Ami nem most van.) Elég prózai az ok: itthon 30 embert nehezen/de inkább sehogyan sem tudnánk normálisan ellátni, így kellett előrehozni a nyárba. És kitolni az egészet Velencére.
Tegyük hozzá, nem minden szülinapom jár ilyen nagy felhajtással. Csak ugye én voltam az első bébi, (ráadásul igen hosszú ideig) ezért mindenki rajtam élte ki a korai anyai-apai ösztöneit. Nem is volt rossz(nyilván, ki ne örülne ha mindenki vele foglalkozik?), bár leginkább már csak fényképek alapján emlékszem ezekre az alkalmakra. És most az első gyerek is nagykorú lett. (Lesz!) Egy ilyen tény fölött pedig nem lehet egyszerűen elsiklani, jutott anya eszébe. És a társaság örült. Mi több, lelkesedtek. (Volt is nosztalgiázás rendesen :) ) 
Úgyhogy most nagy a készülődés, jól be van táblázva, hogy melyik nap mit sütök. (Először anya közölte, hogy én csak vendég vagyok-elvégre ez az én bulim, és maradjak szépen nyugodtan a seggemen.  Ő csinál sütit. Próbáltam érvelni, hogy de ez nekem egyáltalán nem teher, meg időm is van rá bőven, nem mutatkozott kompromisszumkésznek. Ám amikor látta, hogy mennyire el van csúszva, szabadkezet kaptam.) Igazából vicces is a dolog, mert a füvet is én mentem le nyírni, meg a kaják közül is csak az édesség részleg fejlődik. Mintha eddig csak én csináltam volna bármi láthatót. XD
Szóval a következő néhány napban ezeket láthatjátok, és bizony lesz benne jó pár különlegesség is.


Elsőnek ez készült, főleg a gyerekek miatt. Az ötlet sajnos nem az enyém, láttam már jó pár helyen. Konkrétan kettőn. Van aki külön készített hozzá tésztát (csokiparány), de volt aki a megmaradt készletet dolgozta fel ilyen módon (kiskanál). Én inkább az első verzióba hajlok, annyi különbséggel, hogy brownie alappal dolgoztam. Hiszen annyira finom volt az a múlt heti, hogy úgy gondoltam, itt miért ne bizonyíthatna?



Hozzávalók: fél adag brownie
           2 evőkanál tejszín
           7 dkg tejcsoki
           1,5 teáskanál olaj
           2 dkg étcsoki


A brownie tésztát összetörjük, esetleg érdemes 1-2 napot szárítani, de nem muszáj. Öszegyúrjuk a tejszín segítségével, majd golyókat formázunk belőle. Minden golyóbisba 1-1 hurkapálcika-darabot szúrunk.
Vízfürdőben megolvasztjuk a tejcsokit, majd elkeverjük benne az olajat. (Muszáj volt beletennem, mert a szimpla olvasztott csoki túl sűrű volt, és nagyon csúnyán lehetett vele burkolni.) Egy kanál segítségével vonjuk be a golyókat csokival, majd a pálcikát szúrjuk bele hungarocellbe (vagy én mondjuk dinnyehéjba). Tegyük hűtőbe, hogy megszilárduljon.
Közben edénycsere: most az étcsokit olvasszuk meg. Díszítsük vele a golyók tetejét. Én hiszek abban, hogy itt a legegyszerűbb csíkozás is kiválóan mutat. 
Fogyasztásig hűtőben tárolandó.

                                                                                             20 db nyalóka


Marci azóta vinnyogott, hogy kaphat- e belőle, amióta nekiálltam golyózni. Így muszáj volt megengednem neki, hogy egy harapott fotópéldányt produkáljon:)

2011. július 28.

Find a really nice girl, have some really nice sex

Régen a fűnyírás szigorúan kétemberes munka volt. Még apa hozta ezt a szabályt, ugyanis nekünk villanyos szerkezetünk van, így az egyik nyír, a másik meg igazgatja a kábelt. Kisebbként logikusan kábeles voltam, aztán az évek múlásával átkerültem a cutter pozícióba. Marci pedig alám, tartónak. Amióta azonban apa kivonta magát a rendszerből, a munka szigorúan 1személyes feladattá vált. Méghozzá az enyémmé. És az az igazság, hogy baromira utálatos feladat a hülye fűnyírót félkézzel rángatni, míg a másikkal a vezetéket cibálom a haladási irányból. Kérdezem én, miért történt mindez? Miért szűnnek meg tök jó, működő dolgok? És a választ is tudom. 
Eltűnt a szigor az életünkből. A kötelezettség egy formája. Ami valahol jó, de nagyon sok szempontból rossz is. Magamon kevésbé látom, de nyilván én is "elkallódtam" egy picit. Legalábbis sokan ezt gondolják a tetoválás és egyebek láttán. És a sokan alatt az ismerősöket értem. Mert ők ismernek minket. Anyáékat. Tudják a koromat. De azt nem, hogy bennem mi zajlik. Elítélnek, pedig nem is ismernek. Rengeteg embert azonban mostanában ismertem meg. És ismerek meg folyamatosan. Nekik nem furcsa. Így vagyok Panka. Rég nem iskolásnak gondolnak, így teljesen természetes, hogy miért ne lehetne néhány minta a testemen? Aztán mikor kiderül, hogy pontosan mi is a szitu, azért jönnek a szokásos és jól meggondoltam-e dumák. Mert olyan fiatal vagyok, és annyit változhatok még. Erre tudom azt válaszolni, hogy korán érő típus vagyok. Vagy érettebb, mint a korosztályom. Ami nagyképűen hangozhat, pedig csak egy szánalmasan egyszerű tény. És valahol szomorú is. Könnyedén megtalálom a közös hangot az idősebb korosztállyal, nem csinálok olyan dolgokat mint a "normális tinik". Képtelen vagyok rá. Pedig szeretném. Mert mikor, ha nem most? 
Azonban tudom, erőlködhetek ameddig jólesik, ez a hajó már elúszott. Még anno, 13 évesen. A kezdetekkor.

Apa az utóbbi időben rászokott arra, hogy minden beszélgetés alkalmával megkérdezi: és mit csináltál ma? Amire én mindig ugyanazt válaszolom, háát semmi extrát, csak voltam. És kimondva elég ijesztően hangzik. Pedig tükrözi az igazságot. A társadalom és jövőm szempontjából legalábbis. Mert nézzük csak: felkelek, blogozok, ebédet főzök, bevásárolok, sütök, valamit mozgok, blogozok, lefekszem. Meg ott van még a kertészkedés, hogy el ne felejtsem. De amúgy ennyi. És ez szánalmas. Mert oké, ha vonaton utazom(2 naponta minimum), mindig a bioszkönyvem tanulmányozom, meg nemrég elkezdtem a szóbelire is a tételkidolgozást, de akkor is gáz. Ingerszegény. Egyforma. :) Ez az életem.

Itt feltehető a kérdés: és a barátok? Vagy Á.?
Na igen, barátok. Ilyenkor nyáron kissé antiszoccá válok. De nem direkt. Csak...megtörténik. Jó, nem azt mondom, hogy néha-néha nincs napirenden egy-egy fürdés, vagy buli, de nem ez az alapvető. Szóval hívhattok bátran. És ne hagyjátok, hogy felépüljön a körülöttem lévő fal. Lécci. (És hogy el ne felejtsem, Zsuzsiékat felhívni, hogy milyen volt Svájc!!! Szöszit meg hogy megyünk- e fürdeni. Vagy csúszdázni. És Diát is. Ádám meg mikor is jön vissza Németből?)

Á... éppen rehabilitálódik. A térdével. Az izmai visszaépítésével. (Elkeseredetten újságolta, hogy fogyott 2 kilót. Ezek a pasik hihetetlenek. Ilyenen szomorkodni? Ellenben örülni ha hízol?) És úgy veszem észre, hogy eléggé leköti a dolog. Ami tulajdonképpen tök jó, mert elfoglalja magát. Nem unatkozik. (Ráadásként most terítéken van ez a monomizéria is.) Csak...régen valahogy olyan bensőséges volt a kapcsolatunk. Más. De mi is az a régen? Mondjuk a műtét előtt. (Bár akkor nem kéne ezen lovagolnom, mert elvileg ez az átmeneti állapot, nem az.) 
És azt hiszem, hogy hiányzik. Nem. Pontosan tudom. Az az érzés. Ma lesz egy hete kereken hogy találkoztunk. Mikor volt utoljára ilyen? Amikor még nem volt semmi, illetve mikor Hollandiában nyaraltam. Szóval még szokós a helyzet, mert sajnos hiányzik. A mosolya. A gyerekes lelkesedés, ami csak kevés dolog miatt ül ki az arcára.
Bár tegyük hozzá én sem a legjobb formámban nyomom. Meg alapból: fene egye a nagy büszkeségem. Hiszen mikor azt írja, hogy sokat kell gyúrnom hogy újra formába lendüljek, én meg csak annyit "mondok", hogy remélem azért másra is marad időd a gyúráson kívül. A válasz? Idézem: "Persze, tanulnom is kell." Én meg csak ültem a gép előtt, és azt hittem rosszul látok. Ez komoly? Asszem nagyobb baj van, mint gondoltam. Csak annyit válaszoltam, hogy nem csalódtam benned. Ami egy óriási nagy hazugság. Asszem itt kapcsolt, vagy az egész eleve irónikusan ment, és én vettem érzékenyre a figurát (PMS), mert megjött a "helyes" válasz: tudom, hogy nem ezekre gondoltál természetesen rád is marad időm. Fantasztikus, gondoltam magamban egy keserű sóhajjal. De erre meg nem fogom azt írni, hogy jaj de szuper, már kedztem megijedni. Nem. Ha megfeszítenek akkor sem. Ilyenkor jön a kemény leányka, és átmegy az egész tagadóba.

Szóval így vagyok. Voltam. Már elmúlt a túlérzékenység. Meg robbanásig feszülő idegek. És az Apa által hisztis picsának titulált hárpia is. Szerencsére. (Nekem is szar ám ilyenkor nem csak a környezetemnek.) Így talán reménykedhetek abban, hogy a következő időszak kiegyensúlyozottabban (és boldogan) telik.

Amúgy gratulálok, hogy végigolvastad a nyavalygásomat, nem semmi, baromi hosszúra sikeredett. De ha én egyszer úgy igazán nekiállok írni... látjátok, se vége, se hossza. :)

2011. július 27.

Málnamousse-os avokádótorta

Hmm, avokádó. Megvettem szegénykét kavicskeményen (és elég sötétzölden), hogy jaj úgy is olvastam, hogy mindenki otthon érleli. Papírzacskóban. Szobahőmérsékleten. Hazavittem, és megindult a puhítás. Nem tudom pontosan hány napot pihent, én boldogan nyomkodtam a kis csomagot minden egyes alkalommal, mikor a konyhában akadt dolgom. (Nálam ez elég gyakori.) Puhulni azonban csak nem akart. Illetve nagyon minimálisat. Aztán mikor x idő elteltével kivettem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, azt kellett látnom, hogy ijesztően fekete színben tündököl. Fasza. Akkor ez időközben megrohadt. Gondoltam azért megnézem milyen belülről, és nekiálltam meghámozni. Itt jött a meglepetés. A héj gyönyörűen lejött, alatta a gyümölcs pedig gyönyörű élénkzöld színben tündökölt. Mivel mindez még pénteken történt, lelocsoltam citromlével (hogy ne barnuljon meg), és hűtőbe raktam. Eredetileg sósnak akartam (guacamole) feldolgozni, de sajnos az alsóbb felem olyan mértékű növekedést mutatott elképesztően rövid idő alatt, hogy úgy éreztem nem engedhetek meg egy ilyen luxust. Legyen belőle sütemény. És mivel a tészta ilyen zöldes színű lett (az ízében nem érezhető), mindenképpen szép színes töltelék kell. Mondjuk rózsaszín. Az passzol a zöldhoz. Málna? Úgy sem volt még idén a kezeim között/alatt. (Már a szóról Á. jut eszembe. :) Ő ugyanis tényleg odavan érte. Mármint a gyümölcsért.)


Avokádós tészta: 15 dkg érett avokádóhús
              5 dkg puha vaj
              10 dkg cukor
              2 tojás
              12 dkg liszt
              1 teáskanál sütőpor
              1 teáskanál vaníliakivonat
              negyed mokkáskanál só
                   
Az avokádóhúst botmixerrel pürésítsük. Adjuk hozzá a vajat, cukrot, sót és keverjük teljesen simára. Keverjük bele a tojásokat és a vaníliakivonatot. Szitáljuk bele a sütőporos lisztet, majd dolgozzuk teljesen simára.
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Vajazzunk ki egy 18 cm-es tortaformát és öntsük bele a masszát. Süssük kb. 25 percig. Ha már pirulna a teteje, de még nem egészen sült meg, takarjuk le alufóliával.
Az én tésztám pihent egy éjszakát,(na nem direkt, csak másnap csak másnap vágtam fel,jutottam el a piacra málnát venni, de szerintem kifejezetten jót tett neki. Sokkal szebben vághatónak bizonyult.)
(Recept a Receptindexről.)

Málna mousse: 30 dkg málna 
              1 evőkanál cukor  
              4 teáskanál zselatin 
              1,5 dl tejszín
                       
A málnát mossuk meg, csöpögtessük le jól, majd tegyük edénybe a cukorral, és villával törjük össze. Melegítsük. Időközben levet fog ereszteni, és elkezd forrni is.Melegítsük ismét alacsony lángon, de tényleg csak néhány másodpercig, mert nem szabad forrnia! Tegyük félre, hogy langyosra hűljön, közben néhényszor keverjük meg. Ekkor vegyük le a tűzről, kevergessük egy ideig (ezzel hűtve), majd folyamatos keverés közben adjuk hozzá a zselatint.
A tejszínt verjük kemény habbá. Ha a málnapép már elfogadható hőmérsékletre hűlt, dolgozzuk a tejszínhabhoz.


Összeállítás: A tésztát vágjuk 3 felé (könnyű, mert nem lesznek túl vékonyak a lapok). A legalsó lapot visszarakjuk a tortaformába, majd ráöntjük a mousse harmadát. Erre a középső lapot, majd a maradék krém felét. Az utolsó lapot nézzük meg hogy egyenes-e, ha nem, akkor vágjuk le a kipúposodó részt. Erre jön az utolsó adag málnahab. 
A tetejét díszítsük málnaszemekkel.


2011. július 26.

Agysejtrombolás angolul, avagy a telekis szint


Mielőtt bárki megijedne, a K. Bettina nem az én művésznevem. A szerzó kiléte (hálistennek) számomra is ismeretlen. :) Az előző év legutolsó spanyoldolgozata előtt találtuk a 16-os egyik padjában. Talán még Szöszi. Azóta őrizgetem. És ma, a rendrakás áldásos tvékenységének eredményeként a kezembe akadt. Nem bírtam ki, hogy ne tegyem közkinccsé. Hiszen a nyelvtani szerkezet példásan tökéletes, és a művésznő olyan szerkezeteket használt, amire én alapból rávágtam volna, hogy helytelen. HIszen olyan hülyén hangzik. És én sohasem hallottam még róla :) (nem mintha ez jelentene bármit.) De a többiek hosszas fejtegetés után kihozták, hogy végülis lehet, én megnéztem fordítóval, és helyes. Hihetetlen. Ilyenből tanul az ember?

2011. július 25.

Dinnyezselés-"csokikrémes" brownie

Nem az a békebeli darab amit a nagyi süt vasárnaponként. Nem. Olyan,mint egy felkapott tinisztár, aki (most) milliókat keres az összes buta megszólalásával, de mindenki tudja, hogy ez a hírnév nem tart örökké.
Ám mielőtt azt a rendkívül téves következtetést vonnánk le, hogy a süti rossz, leszögezném, hogy nem. Nagyon-nagyon jó. Hedonistán tökéletes. Minden ízében világi. Harapni lehet benne a csokit, amit a dinnyezselé hivatott kissé meglágyítani. És meg is teszi. A maga szerény édeskés-gyömbéres ízvilágával.



Brownie alap: 16 dkg étcsokoládé (minimum 60 %)
             11,5 dkg vaj
             2 evőkanál kakaópor
             20 dkg cukor (2 dl)
             1 teáskanál vaníliakivonat
             3 tojás
             9,5 dkg liszt
             negyed mokkáskanál só
             
Vízfürdőben összeolvasztjuk a csokit és a vajat. A tűzről levéve hozzáadjuk a cukrot és kakaóport, és simára keverjük. Beleöntjük a vaníliakivonatot, majd a tojásokat egyesével, szép óvatosan beledolgozzuk. Legvégül jön a liszt és só. 
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Vajazzunk ki egy 20 x 20-as kistepsit, majd öntsük bele a masszát. Süssük 16-17 percig. 
(A tészta receptje a Joy of Baking oldalról)


Ekkor az enyémnek a külseje már teljesen szilárd volt, ám a felső rétege még javában kenőcsös állagban tündökölt. Képzeletben osszuk 3 felé, majd a felső harmadot vágjuk le. Határozzuk el, hogy szépen le tudjuk venni egyben. Ez azonban a krémes belső miatt elég nehézkes, így ha még is szétesik, egy laza vállrándítással morzsoljuk szét, és gondoljuk azt, hogy ez pontosan így volt tervezve. Ha az alja már rendes brownie állagú, a levágott rész alatt azonban még krémes, azt mondhatom hazaértünk. (By Theisz tanárúr) Egy vizes kiskanál hátuljával egyengessük el a "krémet".

Dinnyezselé: kb. 60 dkg magtalan dinnyehús
             1,5 zacskó zselatin fix
             fél mokkáskanál reszelt gyömbér
             1 csapott evőkanál porcukor


Ha vagyunk olyan szerencsések, hogy magtalan húshoz jutunk akkor simán turmixoljuk össze, ha nem, akor egy késsel piszkáljuk ki az összeset. Ehhez javasolnám, hogy vagdossuk apró darabokra, és úgy dolgozzunk. Kézi habverővel folyamatosan keverve adjuk hozzá a zselatin fixet. Vigyázzunk, mert ez is be tud csomósodni. /Nekem legalábbis sikerült./ Ízesítsük a cukorral és gyömbérrel, majd öntsük a brownie tetejére.
Tegyük hűtőbe, hogy a zselésítő hatás működésbe lépjen. Ha már nem teljesen folyékony állagú, akkor morzsoljuk a tetejére a levágott harmad tésztát. Felvágás előtt egy éjszakát mindenképpen hűtőben pihentessük szilárdítsuk.

2011. július 23.

Kakaós csiga blundeltésztából

Azzal a kijelentéssel búcsúztam el Á-tól, hogy akkor most pár napig biztos nem sütök, mivel nem kívánom veszélyeztetni a körömlakkom állapotát.* És a sütés (pontosabban mosogatás) az egyik leggyilkosabb tényező.
"Beteg vagy?"-tette fel a kérdést.
Nem, csak most így döntöttem. Hanyagolom egy kis időre. (Miközben beszéltem, jómagam is elcsodálkoztam azon amiket mondtam. Komolyan. Megleptem saját magamat. Nem számítottam ilyen drasztikus kijelentésre. De ahogyan mondtam, kezdtem elhinni, olyan egyszerűnek hangzott.)
De biztos minden rendben?
 Persze. Csak úgy döntöttem, hogy egy darabig nem gyártok semmi újat.
A kétkedő arckifejezését látva még hozzátettem: de csak pár napig, nyugi.

És mentségemre legyen mondva, tényleg így is gondoltam.


*(Amúgy imádtam a helyzetet: jó fél óra után észrevette, hogy színes a körmöm, és a csodálkozásának hangot is adott. "Te kifestetted? A következő a műköröm lesz?" Na nekem ezen a ponton kerekedett el a szemem. Ennyire anticsaj lennék, hogy a tulajdon barátom ilyen következtetéseket von le egy ilyen tulajdonképpen teljesen átlagos eseményből? Nem is gondolná az ember. Főleg, hogy a lábkörmöm szinte állandóan a szivárvány valamelyik színében tündököl. Megtenném én ezt a kezemen is, de ott kevésbé tartós. És szerintem nincsen annál gusztustalanabb igénytelenebb, mint mikor félig lepattog a lakk. Én ezt előzöm meg.)

Szóval mindenképpen próbáljátok ki! Akár ki van festve a körmötök akár nem. (Bár csókoltatom az AVONt, mert kibírta, sőt azóta még egy sütit, és egy uszodázást is.) Érdemes, mert nagyon-nagyon finom. (Messze veri az összes bolti vackot, bááár be kell, hogy valljam: én imádom a csomagolt verziót. AAnyira puha és nyers, hogy aú. Isteni. De a száraznak már a látványától is elkezd szúrni a szívem.) 
Ráadásul még nekem is sikerült. :) Ez pedig igazán nagy szó. 


Blundel, avagy hajtogatott élesztős tészta
                           25 dkg liszt
             15 dkg nem hűtőkemény vaj
             1 csipet só
             2 teáskanál szárított / 1 dkg friss élesztő
             kb. 1,5 dl tej
             2,5 dkg cukor
             1 tojássárga

A 13,5 dkg vajat (90 %) összegyúrunk 2,5 dkg(10%) liszttel. A gyúrás természetesen képletesen értendő, mivel ez nem egy gyúható anyag. Szóval inkább csak gyurmázzuk. Formáljunk belőle egy kb. 2 cm vastag téglalapot, és ha nagyon meleg lenne, tegyük hűtőbe.
A maradék vajat elmorzsoljuk a szintén maradék liszttel. A tál közepébe egy "mélyedést" készítünk(régen sosem értettem, hogy ez minek is kell, de ma már tudom, hogy így legalább nem kenődik az egész folyékony cucc az edény oldalára). A tejet meglangyosítjuk, a háromnegyedét a lisztes mélyedés közepébe öntjük. A maradékba belekeverünk 1 teáskanál cukrot, és az élesztőt. Hagyjuk felfutni. Öntsük a tejes mélyedésbe, szórjuk bele a többi cukrot, tojássárgát, a sót pedig a lisztes karimára. Dolgozzuk össze, majd gyúrjunk belőle sima, kéztől elváló, fényes tésztát. Ha kell, lisztezzük is.

Lisztezett munkalapon formázzunk belőle a vajkockához hasonló, de kicsit nagyobb téglalapot. Ügyködjünk bátran kézzel. A tészta széleit huzogassuk rá a vajdarabra úgy, hogy szépen befedje. Na, ezután kapjuk elő a sodrófát, és kezdjük el nyújtani. Próbáljuk inkább nagyobb mozdulatokkal, mert így (állítólag) levelesebb lesz a tészta. Nyújtsuk vékonyra. Figyeljünk rá, hogy mindig legyen alatta friss liszt, mert a vaj miatt könnyen odaragadhat. 
Végezzünk egy szimpla hajtást: képzeletben osszuk 3 felé, és a baloldali részt hajtsuk rá a középsőre, a jobboldalit pedig erre. Nyújtsuk ki.
Ezután jön a dupla hajtás: most 4 felé osszuk a tésztát, a bal szélsőt(1.) hajtsuk a mellette lévőre (2), a jobb szélsőt (4) pedig a mellette lévőre (3). Az így kapott 2 lapot is borítsuk egymásra. Pihentessük 25 percig szobahőmérsékleten.
Itt azzal kezdünk, hogy a dupla hajtást kinyújtjuk, ezután jön csak a szimpla, majd megint egy dupla. Lisztezés-lisztezés! Ismét magára hagyjuk egy fél órácskára.
A 3. lépés egyben az utolsó is, úgyhogy most valahol 5-7 mm közé lőjük be a tészta vastagságát, annak függvényében, mennyire akarunk elveszni a tésztában. És itt lehet még variálni a csiguszok méretével is (téglalap oldalai), bár én személy szerint jobban bírom a miniverziót.

         3 evőkanál puha vaj
                  3 evőkanál cukrozatlan kakaó
                  3-5 evőkanál cukor (a 3 a kesernyésebb verzió,az 5 már kicsit közelít a bolti csiga felé, de még mindig! nem éri el)
          néhány spriccelésnyi tej

Melegítsük elő a sütőt 200 fokra. Az aljába állítsunk be egy vízzel teli edényt, hogy kellőképpen gőzös legyen.
A kinyújtott tésztánkat kenjük meg vékonyan a vajjal. Szórjuk meg a kakaóporral, (én egy kanál hátuljával ezt is "kenegettem") és a cukorral. Spricceljük le némi tejjel, de vigyázzunk, ha túl sok megy, akkor az vizessé teszi a tölteléket, és elkezd kifolyni vágás közben.
Tekerjük fel, közben húzogatva, nehogy szétnyíljon sülés közben. Ha nagyobbakat szeretnénk, akkor logikusan a rövid oldalon tekerünk, ellenben ha inkább kicsit, akkor a hosszabbon. Vágjuk fel 1 (esetleg 1,5) cm-es darabokra. Rakosgassuk sütőpapírral borított tepsire, de egymáshoz ne túl közel, mert növekedés még várható.
A sülési időt ki kell tapasztalni, az én tapasztalatom az, hogy nagyon hamar kész lett, nem is tudom, maximum 10 perc kellett neki, de talán még azzal is sokat mondok. Szóval figyeljük, mert akkor jó, ha még éppen csak aranysárgás, de a közepe még puhácska.


          2 dl tej
          2 teáskanál vaníliakivonat/ 4 vaníliáscukor

Keverjük el, majd a sütőből kivett, még forró kiscsigák közepére csurgassunk 1-2  teáskanálnyit. Ne aggódjunk ha mellémegy, vagy kifolyik, mert annyira forró még a tészta, hogy magába szívja.


                                            45 db kiscsiga

A recept eredetileg csokiparitól, de ez a postja itt is megjelent.           

2011. július 22.

Aki az összeomlás közepette mosolyogni tud, az már kigondolta kit hibáztasson.


Félek.
Igen, nincs jobb szó. Félek az élettől. Hogy tudom- e tartani a tempót. Hogy nem lesznek- e újra problémák. (Amik már vannak.) A boldogságtól. Az egyedülléttől. Mert csomószor érzem úgy, hogy egyedül vagyok. Tökegyedül. Persze nem fizikailag, csak a hülyeségeimmel. És tapogatózom a sötétben. Vagy ülök a sarokban felhúzott térdekkel, és magamban azon fohászkodom, hogy úristen csak meg ne jelenjen valami állat a körülvevő sötétségből. Néha jobb. Elkezd kitisztulni a kép, egyszerre minden megoldhatónak tűnik.
És persze minden változik. Furcsa barátkozni a gondolattal, hogy Feketéhez sem mehetek többet. Mint valami kisgyerek, akinek eddig fogták a kezét, most meg hirtelen hiába kapálózik, nincs mellette/vele senki. Nem mondom, hogy olyan sokat segített. Nem. De adott egyfajta megnyugvást hamis biztonságérzetet, hogy ha nagyon elfajulnának a dolgok, akkor van aki helyrepofoz. Aki a szemembe mondja, hogy kisanyám ezt nagyon elcseszted. Kertelés nélkül.
És ez most mind megszűnt. Hipp, hopp. Volt, nincs. Lassan el kéne kezdenem hozzászokni, nem? Csak kapaszkodom a körülöttem lógó cérnaszálakba, és próbálom fixálni magam. Érzésekhez. Helyzetekhez. Emberekhez. És igencsak tud foglalkoztatni, ha bármi is borul a rendszerben. Mint most Á. Amióta elváltunk, csak az jár a fejemben, hogy minden oké-e. Velünk. Köztünk. Mert fontos. Az egész. De a műtét óta mintha más lenne. Sok minden. Ami ha ésszerűen belegondolunk teljesen normális, hiszen ez egy egészen új élethelyzet. De az is lehet, hogy én változtam, és a saját bizonytalanságomat vetítem ki rá a fejemben. Nem tudom. De az biztos, hogy ha góglin a normális/boldog párkapcsolat alapkövei címszóra keresgélek, ott már baj van. Anya erre mondja mindig, hogy de miért nem beszéljük meg? Mert ez nyilvánvalóan csak bennem merül fel. Mert 2 mellem van, és túlkombinálom a dolgokat. Ez a lelkizős f*szság, meg amúgy sem az én asztalom. KÉptelen vagyok/lennék leülni, és Beszélgetni. Egyszerűen hülyén érzem magam már a gondolattól is. Annyira távol áll tőlem az ilyesmi. Inkább magammal beszélem meg. Meg a góglival. (És nem hiszem hogy ezt mások bánnák. Szóval mindenki jól jár.)

Mert azt hiszem vágyom a biztonságra. Az állandóságra. (Ami tulajdonképpen egy ellentmondás, mert mindenben az újat és kihívást keresem.) És ez az amit nem fogok megtalálni. Méghozzá pont ugyanazért nem, amiért annyira keresem. Saját magam miatt. Én vagyok az egész körforgás kulcsa. Az ördögi kör ki és bejárata. Illetve egy szó. Az elfogadás. Szeretet. Önmagam irányába.
Kár, hogy ez nem egy hangzáras ajtó. Annál sokkal okosabb.

2011. július 21.

Citromtorta citromos-mákos joghurtkrémmel

Imádom a citromot. Annyira savanykás, hogy mindig beleborzongok amikor eszem. És igen, van jó, és rossz citrom is. Mint mindenben. A boltban kapható fél kilós csomagolt aprószemű  nekem a rémálom. Keserű az íze (hogy egy citromnál ezt hogyan csinálják...), és rendkívül bele van ragadva a héjába. Ellenben a  nagy, göcsörtös, vastag héjú, amit te válogatsz, valami isteni. Tény, hogy a nagyobb gyümölcsben kb. ugyanannyi anyag van, mint a kisebben (vastag héj), de az az íz...hát nem mindegy. Mondjuk nem tudom sütiben mennyire érződik a különbség, mert én nyersen eszem viszonylag nagy mennyiségben, de valami biztosan más. Jobb.
Amúgy a citrom az az élőlény, ami teljesen másként viselkedik nyers, és más hozzávalók között. Például ételekben nekem mindig a hűsítő jelző jut eszembe. Mint itt is. Hiába édes, mégis olyan hmm. Persze lehet, hogy csak a citromos joghurt beidegződése miatt van így, de attól még így van. (És még nem is említettem Á-ék szokását, miszerint az édes túrókrém csakis citrommal az igazi. Szóval tastes and slaps.)
Tavaly nyáron olyan  Julia Childosan nagyjából végigsütöttem az 50 sütemény, egy tészta (talán?) könyve. A pontos címére már nem emlékszem, de az 50, mint szám megmaradt. És hogy egy sorozat tagja.Végülis lényegtelen. A tészta onnan van. És nagyon-nagyon finom volt. Igazi fullcitromos, amit akkor a receptben javasolt citromos porcukorral kentem le. Most azonban nem vágytam ennyire "snassz" dologra. Legyen benne valami csavar.


Meg a sokat akar a szarka, de nem bírja a farka tipikus esete. Mint nálam mindig. Már az elején látom/tudom/érzem, hogy problémák lesznek a négyfelé vágással, de nem baj, csakazértis megpróbálkozom vele.  Aztán lám-lám, tényleg elbénázom. Gyönyörűen látható a szeletelésnél. Ha jól tudom, úgy van a mondás, hogy okos ember tanul mások hibáiból. És a buta? Aki a sajátjából sem? Az menthetetlen?


Tésztához: 8 dkg vaj
           8 dkg cukor
           2 tojás
           1,5 citrom 
           1 mokkáskanál sütőpor
           12 dkg liszt
           csipet só

A vajat habosra keverjük, madj hozzáadjuk a cukrot, és addig dolgozunk, míg a szemcsék már nem rocognak a tál alján. Ezt természetesen lehet gyorsítani porcukor használatával. A tojásokat kettéválasztjuk, a fehérjét a sóval kemény habbá verjük, a sárgáját pedig a vajas-cukros masszához keverjük. Az egyik citrom héját lereszeljük, majd másfél levét kicsavarjuk. A masszába adagoljuk, majd beleszitáljuk a sütőporos lisztet is. A fehérje kis adagokban való hozzáadásával elkeverjük.
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Vajazzunk ki egy 18 cm-es tortaformát,majd öntsük bele a tésztát. Körülbelül 20 perc alatt készre sül. Akkor jó, ha a közepe is szépen átsült, de még nem barna. Hagyjuk kihűlni.

A krémhez: 1 dl tejszín 
           20 dkg joghurt
           2,5 evőkanál citromlé (fél citrom)
           2 csapott evőkanál porcukor
           1 csomag zselatin fix 
           2 evőkanál egész mák

A tejszínt kemény habbá verjük. Félúton hozzáadjuk a porcukrot, majd a zselatin fixet is. A kemény habhoz keverjük a joghurtot, citromlevet, és legvégül a mákot.


Összeállítás: A tésztát négyfelé vágjuk. Megtöltjük a krémmel, majd a külsejét is bevonjuk vele. Ha nagyon díszíthetnékünk van, akkor negyed citromgerezdeket nyomkodunk a tetejébe.
A tavalyi szimpla cukormázas verzió

2011. július 20.

Rakott kalács csokival és baracklekvárral


Stahl Judit megosztó csaj. Van aki Nigella féle istennőként tekint rá, de akad bőven olyan is, aki már a nevétől görcsöt kap. Hogy nem igazi "szakács". Pár éve felreppentek azok a híresztelések, hogy angol oldalak tartalmát adja el a sajátjaként. Nem tudom mi igaz, mi nem, bennem nincsenek előítéletek. Egyrészt nem szoktam főzni (tőle pláne nem, vagy ha igen, azt is a lelki igényeim szerint), másrészről meg a magazinja szerintem fantasztikus. Tényleg. Akárhányszor kézbeveszem, mindig találok valami újat. És ez ugyanígy van az ötödik és a huszonötödik alkalommal is. Eddig az összes szám megvan. De az is igaz, hogy még sohasem készítettem belőle semmit :) Szigorúan olvasnivaló.
De hogy mitől is volt ez a nagy szófosásom? Ez a cucc pont tőle van. Vagyis majdnem. (Most néztem meg az eredeti receptet, és az enyém jóval karcsúsítottabb változat. De ez is elég ütős. Higgyétek el.) Módosítanám: az alapötlet onnan van, és ebben a verzióbanlegalább kevesebbet hízol tőle. Az akkori (2010. július) naplós dokumentációimban a fenséges jelzővel illettem. " ...elővettem a 2 hete megbontott prémium kalács mandulával-t. Megdöbbentő, de olyan, mintha most készült volna. Puha, illatos. Nem akarom elképzelni mivel tömik tele."

Recept a Végre Otthon! könyvből.


Hozzávalók:      10 dkg szikkadt kalács (ha máshogy nem megy akkor mesterségesen, sütőben)
                 2 dl tej
                 1 evőkanál cukor
                 1 vaníliáscukor
                 3 evőkanál házi baracklekvár
                 5 dkg étcsokoládé

  A tennivalók: 1, 2 dl tejet felforralunk, majd beletesszük a vaníliás és kristálycukrot
               2, kalácsot apróra felkockázzuk
                                        3, meglocsoljuk az édes tejjel a kalácsot
                                        4, apróra daraboljuk a csokit
               5, kivajazunk egy tűzálló tálat
               6, kanállal felváltva adagoljuk/kenjük a kalácsot, lekvárt, csokit  VAGY a precízek lefektetnek egy adag kalácsréteget, arra lekvárt kennek, majd megszórják csokival    VAGY a lusták fogják a kalácsot és lekvárt, összekeverik, semmi fakszni, beleplaccsantják egy tálba, majd nagy elégedettséggel megszórják a csokival
                                       7, Kb. 20 perc alatt, 180 fokon pirítsuk meg

2011. július 19.

Rózsaborsos-csokis keksz

A rózsabors valamilyen módú beépítése csoki mellé, már régóta szerepel teendőként a napirendi pontjaim között. Majdnem azóta, amikor kipróbáltam az eperrel. Hiszen ha csak kimondjuk a nevüket, már az is annyira összeillik. És akkor még nem is mondtam, hogy mi sül ki belőlük...


HOzzávalók: 10 dkg étcsokoládé (minimum 60 %)
                        6 dkg vaj
            1 tojás
            4,5 dkg liszt
            4 dkg cukor
            fél teáskanál sütőpor
                        1 nagyobb teáskanál rózsabors

Melegítsük elő a sütőt 190 fokra. 
A csokit és vajat egy edénybe tesszük, megolvasztjuk, és addig keverjük, míg homogén eygveleggé nem válik. Ekkor hozzáadjuk a tojást, majd lisztet, sót, sütőport, cukrot. Elkeverjük. a rózsaborsot összezúzzuk (ezt lehet egy mozsárban, de annak hiányában egy teáskanál hátoldalával is egy csészében), és a masszába dolgozzuk.
Egy sütőpapíros tepsire tegyünk 9-10 kupacot. Egy bevizezett teáskanál hátoldalával simítsuk őket egyenletes körökké.
Süssük kb. 8 percig. Ez természetesen sütőfüggő, a lényeg, hogy a szélük éppen megsüljön, a közepük pedig puha maradjon. Ez hűlés közben még úgy is keményedik.

2011. július 18.

A magyar diákmunka

Szóval diákmunka. Sajnos szánalmasan korruptálódott, mivel nagyon sok vállalkozó/cég/megbízó egyenlőségjelet tesz közte és az olcsó tömegmunkaerő között. Az eredeti cél, hogy "lehetőséget biztosítsunk" idő előtt is valamiféle munkára, illetve, hogy a fiatalság megismerhesse hogy zajlik egy ilyen, kezd eltűnni. És ez rendkívül szomorú.Személyes tapasztalatom nincsen túl sok, de legalább változatos. MIndig is vonzott a felnőttes élet, úgyhogy amint betöltöttem a 15-öt, rohantam regisztrálni egy diákszövetkezetbe. Tegyük hozzá, hogy mivel szeptemberi születésű vagyok, majdnem egy évet kellett várnom ezzel az akcióval, mivel ilyen idősen csak nyáron lehet dolgozni. És csak egyfélét. Gyümölcsszedés.
Név alapján teljesen barátinak tűnik, de ne dőljünk be a látszatnak. Kemény. Főleg mert nem órabér alapú az elszámolás, hanem teljesítményre kapod a fizetést. Adott a gyümölcs kilónkénti ára, amit te egy vödörbe szedsz. Ezek a átlag 6 kilósak. Fogod, teleszeded, visszaballagsz a traktorhoz/lerakodóhoz (az a legnagyobb szivatás, amikor a sor egyik végéből kell átgyalogolnod a másikba.), ott a minőségellenőr beleborítja a gyűjtőládába, közben átnézi (és ha túl sok nem megfelelő szemet talál benne, akkor nem fogadja el), majd húz egy strigulát a neved mellé. És ezek a vonalkák lesznek felszorozva 6-tal és a kilóárral. Így jön ki a kereset. Azonban itt jön a csavar. A 3 legjobban dolgozó (értsd legtöbbet szedő) ha jól emlékszem 2,5szer magasabb árat kapott minden egyes kilóért. Ami alapból volt 20 vagy 15 ft (sárgabarackért). Gondolom logikus, hogy mindenki benne akart lenne. Az emiatt kialakuló versenyszellem iszonyú hajtást, és persze csalásokat eredményezett. Mert mindig meg volt adva, hogy ezt a típust/fát/sort kell szedni mindenkinek. Vagyis közel 30 embernek. Képzeljétek ahogy megszálljuk a fát... igen, úgy. Pontosan úgy. És addig nincsen továbbhaladás, míg az összes mindent le nem szedtük. Ilyenkor a vagányabbak átlógtak másik részekre, és pikkpakk összeszedtek több vödörrel. És természetesen ezerszer jobban teljesítettek, mint mi, hülyék, akik betartottuk a játékszabályokat. Bááár, egyszer én is bejutottam a gazdag elitbe (büszkefej). És nem csaltam. Csak állatira siettem. (Még emlékszem, utána hazamentem, és elaludtam cipőlevétel közben a padlón.) Szóval ez hosszútávon nem a legpraktikusabb elfoglaltság. Szerintem.
(És halkan hozzátenném, hogy első 2 nap nem engedték, hogy hozzányúljunk a fákhoz, vakarhattuk fel a földről a cefrének valót. Utána pedig minél nagyobbakat kellett volna leszállítanunk, mire bevittek a mandulabarackosba. Szó szerint: az összes akkora volt. Aztán a negyedik nap után a tulaj felbontotta a szerződést. A méretincidens miatt. De itt teszem fel a kérdést: a mi hibánk, hogy szar a barackja?)


A következő próbálkozásom egy gyári betanított munkás volt. Magyarul szalag mellett. Mint tudjuk, ez 3 műszak: reggel 6tól délután 2ig, 2től este 10ig, illetve 10től reggel 6ig. Kiskorú éjszaka nem dolgozhat, csak hétköznap lehetett menni, így logikusan a délutáni adag maradt. Pénteken, természetesen, hogy ki tudjam pihenni a fáradalmait. Hát necces. Mert itt nagyon szigorúan nézik, hogy beérsz-e kettőig. Ha nem, akkor nem engednek be. Szerencsém volt, mert egy kedves ismerősünk mindkét alkalommal kivitt. Nem is értem volna oda máshogyan, mivel fél2-ig suliban voltam, a Jüllich Glass pedig kint van az Auchan után az ipari részlegen. Az egyik alkalommal beosztottak a csomagoláshoz, a másiknál a csiszolóban pakoltunk. Szörnyű. Nagybetűkkel. Állati monoton, 9-től már a perceket számoltam, hogy úristen, csak hadd tegyem már ki a lábam, vissza nem jövök többet. Nyilván abban, hogy ennyire rosszul tűrtem, erős szerepe volt annak is, hogy gyakorlatilag a "második műszakot"(suli) toltam aznap.  Lényegtelen. Ott és akkor megvilágosodtam: na azért kell tanulni, hogy ne ezt kelljen csinálni egész életedben.
Persze számít a munkahelyi légkör is. Itt elégggé vegyes volt, mivel egyesével besuvasztódtunk a normál dolgozók közé, és ki milyen bandát kapott. Szimpla szerencse. Szünettel nem voltunk terhelve: 1 db fél órás étkezési pihenő volt az engedélyezett. Emellett én rendszeresen elkéredzkedtem vécére is, de nem nézték jó szemmel. Hiszen ugye ez folyamat. A gép adja a cuccokat, mi pedig feldolgozzuk. Én pedig a részese vagyok a folyamatnak. Egymásra épülnek a fázisok. Ha az valahol megszakad, logikusan borul az egész. És ilyenkor mindig be kellett állnia valakinek a helyemre.



Tavaly nyáron adódott egy gazolásos lehetőség. Vagyis parkosítás egy áruházlánc ipari központjában. Az "írtsuk a férgesét" jelmondat alatt. Jelentkeztem, gondolván a saját kis házunk révén eléggé benne vagyok, meg ki nem tud kihúzni pár gazt a térkő közül? Így képzeltem én. De a hőbölgés alapján mások is. Mert nem fűcsomókról volt szó, hanem legtöbbször karnyi vastag gyökerű, ember méretű bokrokról. És mind szúrt. Az összes. Kaptunk kesztyűt ugyan, de tudjuk az mennyit ér. A másik lényeges elem, amit elfelejtettek közölni, hogy egy szinte függőleges hegyoldalt+árkot kell kitakarítani.
Óriási hajtás, pihenés alig, meleg. A meló elvileg 2 napos volt, de a második napon már nem tettem tiszteletem.



Most pedig jöjjön az idáig befejező, és egyben csúcspont is. Csütörtökön felhívtak, hogy érdekel-e címerezés. Hétfőn. Persze. Mit veszíthetek? Egy napot bárhol kibírok. PÉnteken mentünk egy tájékoztató előadásra (beavattak minket a címerezés rejtelmeibe), ahol is közölték, hogy "bedurrant a kukorica", és már holnap menni kell. Vagyis szombaton. És akkor már vasárnap is. Ki ér rá hétvégén? - hangzott el a kérdés. Feltettem a kezem. Ismét, miért ne? Majd felmegyek apához vasárnap este, és utána maradok. Olyan mindegy. (Utólag kiderült, hogy a vasárnapi munkárét 1,5 szeres fizetés jár. Mert vasárnap. Tök jó. Bár, hogy mi alapján találták ezt ki azt nem tudom, nekem a szombat már ugyanúgy hétvége.)
Eredetileg munka 7-től 3-ig. Órabér.
Ehhez képest úgy vettem észre, hogy kb. már reggel ki volt találva, hogy akkor mi az a terület, amit teljesíteni kell. És ezt húzták úgy, hogy kitöltse az időt. Vagyis nem szakadtunk meg. Nagyon nem. Ha rajtam múlt volna, szerintem délre lazán befejezem az adagot, és mehetünk haza. Pedig én aztán igazán nem voltam a gyorsak között. Eleve, mire rájöttem, hogy melyik is az a rész, amit ki kell húzkodni, hát kellett hozzá idő, hogy belejöjjek. Mondjuk vasárnap már egészen jól ment. Tempósan. Csak akkora meg az idő durrant be. Semmi szél, és 30x fok. Ami a semmi közepén 40-nek tűnik. Por mindenhol, és MELEG. Mert ajánlott volt, a hosszú nadrág és hosszúujjú póló. Mikor meghallottam, csak röhögtem, hogy na persze, majd én, aki tavaszal is topban mászkál, majd a nyár közepén hosszúujjút húzok. Hál istennek apáéknak sikerült meggyőzni, hogy jobb lesz az. A kukoricának van ugyanis egy olyan tulajdonsága, hogy az összes levelére jó bőven tapad virágpor. Vagy kukoricapor. Mittomén. És ez a bőrrel érintkezve jobb esetben csak viszketést, rosszabban kiütést okoz. Meg nem mellesleg a levelek elég rondán össze is vágnak. Szóval TÉNYLEG hosszú ruhában kell menni. Ez van. (Én asszem a rosszabba tartozom, mert nagyon fáj a kezem, plusz piros foltok is tömegesen megjelentek az érintett területen. DE az is lehet, hogy "csak" a melegre vagyok allergiás.)
A társaság teljesen okés volt, nem voltunk túl sokan, így kb. mindenki tudta mindenkiről, hogy ki. Szerencsére Ádám is ott volt (velem), ami lelkileg azért jó megerősítés. DE miért hiszi azt mindeki, hogy ha egy fiú és egy lány együtt mászkál akkor rögtön járnak? Érthetetlen. A tulaj is nagyon kedves, mintha mindenkinek a nagypapája lett volna. (Bár az én papám remélem nem beszélt ennyire rondán.) És ez volt az első hely, ahol nem azt éreztem, hogy az első és legfőbb cél a "kizsákmányolás". Nem. Korrekt hozzáállás, segítséget maximálisan kaptunk, vizet biztosítottak pluszban, és az egészben az a legszebb, hogy a tulaj  TÉNYLEG meg volt elégedve. Hogy a felnőttek sem csinálják sokkal gyorsabban. És igazán lelkiismeretes munkát végzünk. Minden sor után fél órás pihenők (jó összvissz mentünk 3-4 sort, de volt, hogy 1 sor 2 óráig tartott) , 1 óra ebédszünet. És hiába indultunk haza már kettőkor, beírták a hármat.
Jó, a munka élvezhetőségét erősen befolyásolja az időjárás, tény és való. Szombaton délig teljesen kellemes volt, mert fújt a szél, és mozgott a levegő. Ezzel szemben vasárnap beállt az egész, és a nap is tűzött. Az esős dagonyázást meg sajnos már nem tudtam kipróbálni. Ejj, hogy én mennyire sajnálom...



UPDATE (2013. június 27.)
Tavaly nyáron az egyik délután csörgött a telefonom, hogy nem lenne-e kedvem dolgozni menni. Jó társaság, magas órabér (viszonyítás kérdése), minden, ami kell. Olyan vonzónak lett feltüntetve az egész, hogy majdhogynem el is felejtettem megkérdezni, pontosan mit is kéne csinálni. "Ja tényleg, ezt el is felejtettem"- nevetgélt zavartan a női hang. Csirkepakolás.
Csirke, pakolás. Úgy ahogy mondom.
Csend. Én hirtelen nem tudtam mit mondani, ő pedig a reakciómra várt.
"Ugye ezek még élni fognak?" - jobb nem jutott eszembe.
Naná. Élnek, virulnak. Csak átköltöznek egy másik tojóházba. Ehhez kell a segítség.
Na mit gondoltok? Elvállaltam. Naná, ha nem tettem volna, most nem írnék róla itt.
Pedig érdemes, mert igen tanulságos volt. Az első és legfőbb konklúzió, hogy ilyet többet soha. Mert valóban éltek a tyúkok, de nem csirkepásztort szándékoztak belőlünk faragni. Tornasor, előre a legmagasabb-ügyesebb, na meg legbátrabb: övé volt a megtiszteltetés, hogy belenyúlhatott a koromsötét ketrecbe, hogy aztán onnan kihalásszon egy-egy példányt a lábainál fogva. Ha összegyűlt három, elindulhatott az adogatás: egészen az átmeneti tárolóig. Tempósan. Utána átvitték őket kamionnal az új házukhoz, ahol meg még az előzőnél is tempósabban kellett beköltöztetni a társaságot. A villámtempó nem vicc, mert minél több időt töltenek összezsúfolva, annál több állat hullik el. És az a borzasztó, hogy így is tetemes kupac gyűlt össze egy autó kiürüléséig.
A másik nem elhanyagolható tényező az állatkák súlya volt. Az a másfél kiló, ami ha önmagában nézzük, még nem olyan vészes, de egyrészről a három egyszerre már háromszor másfél, a 8 óra meg szintén nem 1. Vagy kettő.
A második reggelen már nem tudtam elforgatni a csuklóm.
Szerencsés ember vagyok, mert ez a szenvedés is csak két napig tartott, ugyanis érkezett közben egy olyan határozat, hogy ilyen munkát a kiírttal ellentétben csak 18 év felett lehet végezni. Nem győztem hálát adni, hogy anya hasában maradtam szeptemberig.



Karácsony előtt három nappal megkaptam életem első hostess állását is. Olyan volt, mint egy karácsonyi ajándék.
A békásmegyeri Auchan úgy döntött, hogy az ünnep örömére szervez a dolgozóinak egy kis háromnapos vendéglátást. Az én feladatom az volt, hogy az ottani irodarészlegén kellett a dolgozókat kiszolgálnom étellel, rendben tartani a termet, feltölteni a kiürült üdítőket, tálakat.
Elég lightosan hangzik, nem is állítom, hogy megszakadtam volna a 0-24-es töltöttkáposzta mikrózásban. (Pedig tegyük hozzá, hogy egyszerre három géppel is csináltam.) Olyan apróságok azonban kiderültek menet közben, hogy az elméletileg reggel 9-től este 7-ig, közben 1 órás szünettel meghirdetett munkaidőmet ők folyamatosan képzelik. Persze csak ha nem baj. Nem, nem, ha kifizetik, akkor nem. Úgysem vágytam különösebben arra, hogy az áruház vásárlói tömegében keveregjek egy-egy órát mindennap.
Természetesen itt is volt tanulság (csak hogy lássátok, hogy én mindenből profitálok). Sose válasszatok távoli munkahelyet. Ha nem vagytok rákényszerítve, felejtsétek el. Naponta több, mint 3 órát töltöttem utazással, ami az éjféli fekvésekkel és reggel hatos kelésekkel együtt azt eredményezte, hogy a 2. este úgy értem haza, hogy már konkrétan azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Ilyen állapotban meg másnap kedvesnek és segítőkésznek lenni, igen megerőltető. Viszont összességében azt kell, hogy mondjam, nagyon pozitív élményekkel távoztam. Mindenki kedves volt, szerettek, és ugyan nem mondom, hogy verekedés alakult volna ki a jelenléti ívem aláírásáért, azért bárki nagyon szívesen alávéste, akinek csak az orra alá nyomtam hazaindulás előtt. És az sem döngölte földbe az egóm, hogy megkérdezték hívhatnak-e, ha máskor is lenne hasonló lehetőség...



Az eddigi leghosszabb, és talán rendszeresnek nevezhető munkám szintén a hostess kategóriában volt feltüntetve, bár én nem nevezném annak. Mert persze, sminkelni kellett, szépen felöltözni, kedvesnek lenni, mosolyogni, odakísérni az embereket a taxijukhoz, ráadásul mindezt a reptéren(!), de a téli nagykabát, fekete munkássapka (ami mindenkinek hülyén áll) és a hólétől súlyos, átázott pamutkesztyű számomra kissé kiemeli abból a kategóriából. És akkor még az alkalmanként 8 órás, nem ritkán mínusz 10 fokban történő álldogállást nem is említem. Mondjuk ez csak az én hibám (meg az időjárásé), kellett nekem télen jelentkezni.
Elmondtam a lényeget? El.
Nem egy álommunka.
Jól fizetett, de egy olyannak, mint én, aki olyan szinten fázik, hogy a szája (és a körmei) matt lilává változnak, a foga pedig hangosan kocog a vacogástól, maga a rémálom. És itt töltöttem minden vasárnapom. Egész télen. Kissé mazohista, de ez nem újdonság, mert már tudom egy ideje, hogy valamilyen perverz okból kifolyólag örömet okoz, ha ilyesféle dolgokkal kínzom magam.
Rájönni, az már fél siker. A végső csepp az a márciusi hétvége volt, amikor a már jó ideje tartó napfényes, meleg idő után még egy utolsóra beköszönt távoztában a tél: esővel, viharos széllel, és 0-hoz közelítő fokokkal. Akkor döntöttem el, hogy oda többet be nem teszem a lábam. Hiszen ha valami ennyire nem jön össze, az egészen biztosan nem véletlen.

2011. július 16.

Répás-borsós-fetás tojáspogácsa

 "Ez normális kaját is csinál/eszik?"  Szinte látom magam előtt ahogyan egyesek fejében körvonalazódik a kérdés. Többek között azért, mert paradox módon bennem is ugyanez merült fel elsőnek. Hiszen mi a normális? (Nekem.) Ami nem édesség (leszokóban vagyok), vegetáriánus lévén nincs benne hús,  passzol az egészséges táplálkozásos mizériámhoz és persze rengeteg zöldséget/gyümölcsöt foglal finom egységbe. Nagyjából ennyi.  

Egyszerű vagyok, nem? :)

Az alaprecept Renitől , a fenti kritériumokhoz igazítva. (Nézzétek meg, gyönyörűséges fotókat csinál. Ha egyszer házasodásra adnám a fejem, tuti ő lesz a fényképész. Halálbiztos. Egy őféle esküvői sorozat nekem is kell.)

Hozzávalók: 2 bögre fagyasztott répa-borsó finomfőzelék alap (persze frissből ugyanúgy tökéletes, talán még jobb is)
            1 szál újhagyma
            3 dkg feta
            2 evőkanál tönkölykorpa vagy puffasztott amaránt
            1 evőkanál kölespehely
            1 mokkáskanál só
            2 csipetnyi fehérbors
            2 tojás
            1 teáskanál olívaolaj
            3 szál petrezselyem

A zöldségkeveréket gőzben pároljuk puhára. A hagymát karikázzuk fel, majd keverjük össze a szétmorzsolt fetával. Adjuk hozzá a 3 evőkanál szénhidrátot(én magamban csak így hívom), a tojásokat és az olívaolajat. Ezt a keveréket jól keverjük össze, majd tegyük bele a párolt zöldséget is. Ízesítsük sóval, borssal, majd vagdossuk bele a petrezselymet.
Forrósítsunk fel egy jó vastag aljú serpenyőt (legjobb talán a tapadásgátlós), majd pár perc alatt süssük aranybarnára a lepénykék mindkét oldalát.
                               8 db tenyérnyi korong
           

2011. július 14.

Karamelltorta with buttered caramel frosting

 Isssteni tömény, ám cserébe utánozhatatlanul finom. 
Benne van apai-anyai.
Full karamelles.
Vérbeli amerikai.
Kissé munkás...
de mindenképpen kipróbálandó.
Recept a lemonpi oldalról, néhány apróbb mennyiségi, készítési változtatással. (A 45 dkg cukor helyett csak 1 evőkanál az már jelentős?)

Karamellszirup: 150 g cukor
                                           42 ml víz
                144 ml víz

  A cukrot egy teflonedénybe tesszük, és hozzáadjuk a 40 ml vizet. A cukor éppen csak nedves legyen, az eredeti oldalon nagyon jól leírta a készítő: mint a vizes homok. Ezt kezdjük el nagy lángon melegíteni, míg gyönyörű aranybarna karamellt nem kapunk. Ekkor adjuk hozzá a 144 ml vizet, hogy megállítsuk a karamellizálódást. De nagyon tudom javasolni, hogy húzzunk hosszú fogókesztyűt és/vagy álljunk egy fél méterrel hátrébb, mivel baromira elkezd majd fröcskölni, és a cukor nagyon csúnya égési foltokat okoz. Ha lecsendesedett a dolog, akkor folyamatosan kevergetve főzzük addig, míg egy világosbarna színű szirupot nem kapunk. Ne lepődjünk meg ha kissé folyós, hűlés közben nagyon be fog sűrűsödni.
Hagyjuk kihűlni.


A tésztához: 12,5 dkg puha vaj
             13,5 dkg cukor
             2 nagy csipet só
             a karamellszirup 3/4-e (recept fentebb)
             1 tojás
             negyed teáskanál vaníliakivonat
             2 dl liszt
             1 mokkáskanál sütőpor

Keverjük habosra a vajat először önállóan, majd a cukorral, sóval. Adjuk hozzá a karamellszirupot, majd ha már jól elkeveredett, a tojást és vaníliakivonatot is. Szitáljuk bele a lisztet és sütőport, majd dolgozzuk teljesen simára.
Vajazzunk ki egy 18 cm-es tortaformát, töltsük bele a masszát, majd 175 fokra előmelegített sütőben süssük minimum fél óráig. Ha a közepe nem nagyon sülne, takarjuk le alufóliával.


Krémhez: 10 dkg puha vaj
         a maradék, mintegy 2-3 teáskanálkaramellszirup
         1 csapott evőkanál porcukor
         1 evőkanál tejszín
         1 teáskanál mandulalikőr
         2 csipet só

A vajat elkeverjük a karamellel és cukorral (nyugodtan dolgozzunk egy sima kanállal), belevegyítjük a tejszínt és likőrt is, majd sóval ízesítjük. Hűtőbe rakjuk, hogy kifagyjon.


Összeállítás: a tortalapot félbevágjuk, megkenjük a krémmel, majd a külsejét is bevonjuk. Én a tésztából megmaradt részeket összetépkedtem, és azt szórtam a tetejére, (nem, nem mazsola) de természetesen lehet másképp is. Azt azonban ne feledjük, hogy a hangsúly a tortán van, ne díszítsük túl.