2014. október 31.

friss kamillatea


Nem vagyok az a teás típus. 
Egy jó kávé gondolata a nap bármely szakában izgalomba tud hozni, egy teáé nagyjából sosem. Egyetlen kivétel van ezalól: a Tél. 
Amikor az élvezeti szerepből átminősül, mint elsőszámú túlélő, és el sem tudok képzelni fantasztikusabb érzést, mint átfagyott ujjakkal szorongatni az átmelegedett bögrét, vagy egy hosszú nap után belekortyolni egy bögre forró, illatos italba. A lelkemig hatol.


Az egyik reggel azonban a teafilterek dobozára nézve elfogott a honvágy. A nyár, a meleg, az időtlen idő és a  napsütés után. Úgy hiányzik!
Ez adta az ihletet, hogy ezúttal másképpen főzzem a teát: friss fűszernövényekből.

Nincsen benne semmiféle csoda.
Csak le kell forrázni a frissen szedett, jól megmosott leveleket/virágokat, ázni hagyni nagyjából 7-8 percig, leszűrni, és már fogyasztható is!



Egyszerűbb nem is lehetne, és mégis.
Maga a nyárízű boldogság.

2014. október 27.

hétfői (mentő)turmix

  Gondolom mindenkinek megvan az a pillanat, amikor a többnapos távollét után vasárnap este hazaérkezve a hűtőt kinyitva szomorúan konstatálja, hogy annak a tartalma az elutazás óta semmit sem változott. Sőt, az akkor még az előrelátás zászlaja alá tény, hogy az összes romlandó (=ehető) tételt elfogyasztottam, már sokkal inkább tűnik botorságnak, mintsem jó ötletnek.

Aztán jön a hétfő reggel.
Amikor a mentsük a menthetőt alapon minden a kezem ügyébe akadó dolgot: két pici almát az erkélyen fagyoskodó rekeszből, a tejesdoboz aljában talált maradékot, némi vaníliát, egy teáskanál mogyoróvajat (mert az mindig van otthon), és a nehezebb időkre befagyasztott petrezselyemcsokor egy részét belepakoltam a turmixgépbe, majd reménykedtem, hogy a folyékony állag jótékonyan elfedi az összetevőket.

Meglepően finom lett. A petrezselyem nagyon barátian belesimul az összehatásba.


Bár gyanítom, hogy az elégedettségemet azért a mogyoróvaj hozta meg.

2014. október 23.

fiú-lány barátság

“ És mikor randevúzunk, kedves Panka?”

Önkéntelenül is elmosolyodtam.
Ádám szerintem az egyetlen olyan fiú az életemben, akivel tényleg sohasem volt köztünk több barátságnál.

Mert nem azt mondom, hogy nem létezik fiú-lány barátság, de azért ha úgy igazán őszintén magunkba nézünk, mindannnyian belátjuk: ezeket a kapcsolatokat általában nem a hihetetlenül egybevágó érdeklődési körök és beszédtémák tartják össze. 


Nem. Hanem az a bizonyos valami.

Az, ami folyamatosan sugárzik a másikból valahányszor együtt vagytok. Az, amitől mindig vonzónak érzed magad, nem számít hányadik alkalomról van szó. Az, amiről mindketten tudtok, mégis, egyfajta nyílt titokként lebeg közöttetek. Az az érzés, amit hiába kapsz meg a párodtól, közel sem ugyanaz. 
Sőt. 
Elcsépelt, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb, de maximálisan helytálló. Egyszerűen megédesíti a tudat, hogy valami olyant teszünk, amit nem szabadna.

És ez nem baj.
A lelkünk egy aprócska részének szüksége van ezekre a játékokra.

Onnantól válik problémává, ha már nem tudjuk a helyén kezelni.


Bár mit is jelent tulajdonképpen "megfelelően kezelni"?
Azt, hogy nem képzelünk mögé komolyabb dolgokat, mint amekkorát valójában jelent? Hogy mindkét fél megelégszik a szerepe adta korlátokkal? Vagy az egész közel sem annyira bonyolult, mint ahogyan én gondolom, és ezt is túlbonyolítom, mint szokás szerint mindent?


Nem tudom. 
Az biztos, hogy jól kell egyensúlyozni.


Ami nekem nem megy.
Egyre többször érzem, hogy már fogalmam sincsen róla, meddig tart a valóság, és nagyon nem szeretem, hogy erre mindig csak akkor jövök rá, amikor az álmokból épített váraim éppen készülnek rámomlani.

2014. október 19.

sütőtökös nyers porridge

Meredten néztem a kezemben lévő fügére, és nagyon erősen próbáltam nem gondolni semmire sem. 

Nem gondolni az út szélén letolt nadrágban álló hajléktalanra.
Arra a férfira, aki önként mondott le az életéről.
Arra a nőre, akivel közölték, hogy nagyjából 1 éve van még hátra.

Semmire. Miért van az, hogy akkor a legnehezebb megszabadulni a gondolatainktól, amikor a legjobban szeretnénk?

Automatikusan húztam le az újabb és újabb gyümölcsök héját. Mennyivel másabb is lehetne. 
Ehelyett itt állok a saját konyhánkban és lekvárt főzök. 

Nincs igazság a Földön. 
Eszembe jutott az egyik fotó a Word Press kiállításról. Az, ahol a romok alatt fekvő férfi a feleségét magához ölelve halt meg. 

Az életben az élet a legnehezebb.
Mégsem tudnék lemondani róla. Mert bármilyen kilátástalannak is érzem sokszor a mindennapokat, mindig arra gondolok, hogy lehet jobb. Hogy el kell hinnem, és lesz jobb. 

Néha azt érzem, hogy árral szemben úszom.
Hogy minden, amivel próbálkozom falakba ütközik, és meg nem értést szül. És ekkor nem a támogatásról beszélek, hanem egyszerűen csak a lehetőségek meghagyásáról. Hogy hiába nyújtom a saját zacskómat a boltban, csak beleteszik a 2 pici kiflimet egy elefántot is elnyelni képes műanyag tasakba. Kényszeredetten mosolygok. A zavartság és a kín határán egyensúlyozok, a környezettudatos énem belül hangosan zokog, én pedig azon gondolkozom, hogy kisétáljak-e fizetés és kifli nélkül.


Tudom-tudom, egy fecske nem csinál nyarat.
De mindig kell egy fecske, aki felhívja a többiek figyelmét a tél végére.
Emlékeztek még a 365 reggeli sorozatra? Nos, igen, az már nincsen, egyszerűen nem volt beilleszthető a mindennapjaimba. Meg aztán... én és a muszáj dolgok. ;)
Viszont a lényegi részét szerettem, és nem utolsó sorban engem is motivált a minél változatosabb érkezésre, úgyhogy arra gondoltam, ha nem is az eredeti formájában, de néhány kép erejéig visszacsempészem a bejegyzések közé.

3/7 - tejeskávé, alma, mini zabkeksz (recept hamarosan!)
4/7 - narancsos csoki tea, zöld smoothie
----------------------------------------------------------------------------------

Még Lila Füge említette az egyik bejegyzésében: ott ahol ő eszik, maradék túrósbatyu csak úgy nincsen. Nos, én pont ugyanígy vagyok a sütőtökkel. Túl sok sütőtök egyszerűen nem létezik.

Imádom.

A gyönyörű narancssárga színét, az édeskés ízét, a textúráját, a mézes illatát. Mindent. A sütőtök úgy ahogy van, egy tökéletes növény. Ennek megfelelően gyakran is használom: dióval és csokival keverve pudingnak, nutellával töltött fűszeres muffintésztába, csigának feltekerve, müzliszelethez, csak hogy az édesek közül néhányat említsek, de a sütőtök címszó alatt még találtok egyéb recepteket is.

Ez a legújabb szerelem. 
Ami nem örökre szól, mert vélhetően hamarosan felváltja egy másik, de ez az eszmei értékéből semmit sem von le. A kiindulópont a Green Kitchen Stories nyers hajdinakásája volt (amit egy fantasztikus ötletnek tartok, és a megjelenése óta visszatérő szereplője a reggeleimnek) ezt téliesítettem most ezzel az apró sütőtökös csavarral, de már érik a fejemben egyéb variáció is...


Hozzávalók 1 főre:
15 dkg sült sütőtök
kisebb alma fele
1/4 csésze hajdina
1/4 csésze dió
fél mokkáskanálnyi fahéj
reszelt gyömbér
csipetnyi só

A diót és hajdinát előző este áztassuk be hideg vízbe.
Másnap reggel mossuk le (érdemes többször, hogy a hab, nyálka, és egyéb csinosságok eltűnjenek), majd tegyük a többi hozzávalóval együtt turmixgépbe (vagy megfelelő méretű késes aprítóba - nekem azzal is szépen működött), és dolgozzuk teljesen simára.
Szedjük ki egy tálkába, szórjuk meg bőven gránátalmával (nagyon illik hozzá!), kókuszchipssel és kanalazzuk be minél előbb!

2014. október 15.

az én zöld smoothie-m

Szeretem az őszi reggeleket.
Azokat, amikor a friss, még vízcseppektől terhes levegőben indulok el otthonról, amikor a már eltűnő ködfelhőn keresztül nézhetem, ahogyan a nap felkel.
Indulok jógázni.
Nem mindig egyszerű felkelni... de egyértelműen megéri.
A megnyugtató zene, az egyszerű, de mégis (meg)érezhető gyakorlatok fantasztikus keretét adják a napnak.

És utána jó hazasétálni is.
Ilyenkor már jó éhes vagyok, így a nem túl hosszú út afféle ráhangolódásként is funkcionál: röviden átgondolom az előttem álló napot, illetve kitalálom, hogy milyen reggelivel jutalmazzam meg magam.

Jóga után mindenképpen valami kényeztető (egészséges) finomság jár.

---------------------------

I truly love autumn mornings.
That ones when air is still fresh from water drops and I can see sunrise through nebula between the high buildings.
I'm going to a yoga course.
Not so easy to get up every time but unequivocally worth while.
Relaxing music and easy but effective exercises give nice start for a day. 

Then after the class really nice walking home as well.
The not too long way helps me prepping for the day in mind and by this time I'm always pretty hungry gives me chance to decide on breakfast to indulge myself.

Because after yoga I definitely deserve something super delicious.
Enni viszont előtte is kell. Igaz, ekkor a funkcionalitásra helyezem a hangsúlyt: ne tartson hosszú ideig az elkészítése, legyen minél könnyebb, ugyanakkor tápláló, és alkalomadtán útközben is el lehessen fogyasztani. A jelenlegi sláger nálam ez a zöld színű turmix. Imádom. Törekedni szoktam rá, hogy többféle salátát használjak, mivel egymagukban túl markánsnak érzem az ízüket, ez a rukkola-spenót kombináció igen kellemes ízhatást eredményez. Viszont kihangsúlyoznám, hogy az átlagos "zöldturmixok" aszkétaságához képest ez egy két fokkal gazdagabb variáció.

Hozzávalók 1 nagy pohárhoz:
1 marék spenót
1 marék rukkola
1/2 banán (fagyasztva)
1/2 körte
1 teáskanál mogyoróvaj
1/2 csészényi tej


A megmosott, megtisztított hozzávalókat tegyük turmixgépbe és a legmagasabb fokozaton dolgozzuk össze. Lehetőleg azonnal fogyasszuk el.

------------------------------------------------------------------------------------------

Ingredients for 1 serving:
1 handful spinach
1 handful ruccola
half of a big banana (frozen)
1/2 ripe pear
1/2 cup milk of your choice


Put all the washed and prepared ingredients into a mixer than blend until smooth. Serve immediately.

2014. október 10.

arccal a mának

Kiléptem az irodából.
Körbenéztem. Az emberek ugyanúgy beszélgettek, mint 5 perccel azelőtt. Mintha mi sem történt volna.

Szinte nevetni tudtam volna a megkönnyebbüléstől. 
Olyan érzés volt, mintha valaki, aki egészen idáig a mellkasomon ült, most leszállt volna. Újra kaptam levegőt.

Elindultam felfelé a lépcsőn. 
Nem leszek dietetikus. Nem vagyok többé egyetemista. 
Zúgott a fejem.
Az egész eddigi életem, minden amiben sok éven keresztül hittem, aztán elvesztettem: nincsen többé. 
Lehullt a kényszer. 

Kiléptem a körfolyósóra. Odaálltam a korláthoz, és felnéztem az aula díszes mennyezetére.
A délelőtt innen nézve szinte már valótlannak tűnt. A csirkeszárny hideg, sikamlós tapintása. Az érdes bőrön csúszkáló életlen kés. A tenyeremben széttörő csont zaja.

Valóság volt. 
Az a valóság, ahol akkor bennem is eltört valami.


Eszembe jutott, amit apa mondott az év elején. Hogy azon gondolkozott mennyi idő után fogom azt mondani, hogy elég. 
Nevettem, nem hittem el. És tessék. Megtörtént.

Jó döntés volt? 
Egy mozdulattal megszabadulni mindentől, amit már elértem, és ami biztos, az ismeretlenért?


Nem tudhatom. De leírhatatlanul megkönnyebbültem.
És őszintén remélem, hogy ezúttal már a nekem szánt irányba tudom terelni az életem.



PS. A képen látható csokis cukkinis süti kiindulópontja ezen recept volt.

2014. október 7.

nőnek lenni


Nőnek lenni nem könnyű.
Sosem volt az. 

De minden korban más. 
Más feladatok elé vannak állítva, mások a velük szemben támasztott elvárások. Gyakran egymásnak tökéletesen ellentmondóak.

És akkor nem is arról beszélnék, hogy aki kitalálta, hogy egy teljes állásban dolgozó nő képes egyszerre mintaédesanya lenni, a lakást makulátlan tisztaságban tartani, illetve minden este meleg vacsorát főzni, még valószínűleg sohasem próbálta, hanem arról, hogy milyen Nőnek lenni.

Nem feleségnek, szeretőnek, vagy barátnőnek: Nőnek.
Arról, hogy milyen nehéz megtalálni azt a vékony egyensúlyt, amivel egy férfi számára még esendőnek tűnünk, de már képesek vagyunk fennmaradni az élet farkastörvényei mellett. Arról, hogy hogyan védjünk úgy, hogy közben minket is védhessenek. Hogy hogyan tudjuk megtartani az önállóságunkat, miközben hagyjuk, hogy mások gondoskodjanak rólunk. Hogy hogyan legyünk végtelenül erősek úgy, hogy ezt a megfelelő pillanatban gondolkodás nélkül képesek legyünk félretenni.

Attól függően, hogy melyiket nevelték belénk, a másikat kell megtanulnunk.
Nem könnyű.
Sem a saját lábunkra állni, ha eddig mindig másokén támaszkodtunk, sem elhinni, nem feltétlenül kell mindent önerőből megoldanunk.
Hogy lehet segítséget elfogadni. Még akkor is, ha nem vagyunk rászorulva.

Jómagam ebbe a csoportba tartozom.

Nem sikerül mindig. Pedig igyekszem figyelni.
Legtöbbször azonban csak utólag visszagondolva jövök rá, hogyan is kellett volna. Hogy nem azért kellett volna hagyni, hogy a másik felsegítsen a földről, mert egyedül képtelen lettem volna rá. 


Elvárjuk, hogy az erősebb nem “igazi férfi módjára” viselkedjen, de közben mi magunk vesszük el tőlük a lehetőséget. Azt a szerepet, ami az evolúció szerint őket illetné meg. Azokat a feladatokat, amiken kívül számukra már nincsen semmi.


Látom magam körül a sok erős, független nőt.
Egytől egyig fantasztikusak mind... de azt is tudom, hogy nem feltétlenül boldogok. Igen, eljutottunk a feminizmusnak arra a pontjára, amikor már nem boldogít a lehetőségek végtelen tárháza. Amikor mindent meg lehet, és meg is tudunk oldani egyedül. 


Kár, hogy közben elfelejtjük: a világnak nem minden pontján kell egyedül megállnunk a helyünket.



Hiszen olyan jó egyszerűen csak tartozni valakihez.