2013. december 24.

Csupa méz mézeskalács


Egyik nap takarítottam.
Akkurátusan tépkedtem szedtem le az ágyam oldalára felragasztott képeket, idézeteket, mikor az egyiken megakadt a szemem.
"Drága kicsi Pankám!
 Advent van. Készülődöm, várakozom.
 Készülök karácsony estére és várlak haza Téged.
 Amíg élek, minden szenteste hazavárlak.

 Böki "

Megtelt a szemem könnyel.
Anya nem hazudik.
Tegyek bármit, legyek bárhol,  ő tényleg mindig várni fog.


Ez már nem a mézeskalácsról szól.
Közel sem.
A karácsonyról. A meghittségről, amikor a másik arcát figyeled. Amikor együtt vagytok.

Ezzel szeretnék nagyon-nagyon boldog karácsonyt kívánni mindenkinek. 



Csupa méz mézeskalács
  recept Dolce Vitától

35 dkg liszt ( 10 dkg graham, 10 dkg tönköly fehér, 10 dkg rizs, 5 dkg köles)
14 dkg méz
12 dkg vaj
kb. 3 csapott evőkanál mézeskalácsfűszer
csipetnyi só
1 tojás
fél teáskanál szódabikarbóna

Keverjük össze a száraz alapanyagokat, majd adjuk hozzá a mézet, tojást, és gyúrjunk belőle tésztát.
Tegyük hűtőbe egy órára. (Mi ezt a lépést elegánsan elfelejtettük, de úgy is működött.)
Lisztezett deszkán nyújtsuk nagyjából 3-4 mm vastagra (vagy ahogyan sikerül, én speciel jobban szeretem a pufibb darabokat, de a lényeg, hogy egyforma vastagak legyenek!), szúrjunk ki formákat, tegyük sütőpapíros tepsire, majd előmelegített sütőben 8-10 perc alatt süssük őket készre. Semmiképpen se süssük túl őket (akkor jó, ha már van egy enyhén világosbarna színe, de még picit puha) és lehetőleg ne nyitogassuk a sütő ajtaját sem.


Eddigi tudásom szerint jól záródó dobozban megpuhulnak a dolgok... ez a mézeskalács azonban könyörtelenül megcáfolta a fenti elméletet. Kemény maradt. Nem fogbeletörősen, betontörősen, de nem sikerült elérnem a vágyott, lágyan elomló állagot. 

PS. 3 darabot kinnt felejtettem az asztalon, és... 4 nap múlva tökéletesen puhák voltak. Hát hol van a levegő szárító hatása?!

2013. december 22.

Dióka


Furcsa dolog ez a karácsony.
Egyfelől öröm, készülődés, várakozás, ...a másik részről viszont teher.
Mert mondjuk ki őszintén: a társadalom által felállított konvenciókat szeretettel nem lehet kielégíteni. Már évek óta figyelem csendesen az embereken decemberben eluralkodó vásárlási lázat, de először idén fogalmazódott meg bennem, hogy a karácsony átalakult. Mint sok más, ez is áldozatul esett a fogyasztói társadalomnak.
Mindenhonnan ez folyik.
Hogy áthelyeződött a hangsúly az ajándékozásra, kiveszőben a valódi értékek. Ha ennyire pontosan tudjuk, miért nem változtatunk?

Nagyjából egy hete lehetett, amikorra az addig még csak szorító érzés olyan mértéket öltött, hogy le kellett ülnöm elgondolkozni, mi okozhatja.
Nem várom a karácsonyt.
Nem érzem többnek, mint egy igen komoly - ráadásul kiiktatható - feszültségforrásnak az életemben. Miért van az, hogy a karácsony nem szól másról, mint az ajándékokról és a lefőzendő menüsorokról? Nem kéne ennek többnek lennie? Másnak?
Sütögetem a sütiket. Takarítok. Meglepetésekért járom a várost. Esténként a szenteste vacsoralistáját próbálom apával összehangolni. Aztán megfőzni.
"Hiszen ezek olyan lányos dolgok."

Eltűnődtem. Élvezem én ezt?
Nem. A legkevésbé sem.
Nem akarok olyan nő lenni aki egyszemélyes hadseregként prezentálja a karácsonyt. Nem leszek olyan, mint anya. Aki a fogát összeszorítva takarított, sütött, főzött napokon keresztül, hogy aztán Szenteste mind a hárman belecsöppenhessünk a csodába. Még mosolyogott is. Nem tudom hogyan csinálta.
Akkor azt hittem segítünk. Most már látom, mindent egyedül csinált.
Apa ezt úgy fogalmazza meg, hogy "ő nem az a lelkesedős fajta". Nekem viszont arra van szükségem.
Arra, hogy valakivel együtt tervezzünk. Együtt csináljuk meg.
Vagy szóljon az ünnep valami egészen másról. Miért kell mindennek csillognia? Miért kell különlegeset enni? Azért mert ez a szokás? Mert mások is ezt csinálják?


Eljutottam odáig, hogy már nem érdekel. Hidegen hagynak az elvárások.
Az én Életem. Az én Karácsonyom. Attól lesz jó, ha Én annak érzem.
Szóljon hát másról.

Lelki békességről.
Családi együttlétről.
Feltöltődésről.

Mind jó. Bármelyik lehetne.
Mégis üres vagyok. Egyikre sem tudok vágyni.
Lehet, hogy mégsem a karácsonnyal van baj?

Nyilván a sors keze, hogy még aznap szembejött velem Pál Ferenc egy gondolata.
"Évek óta azt halljuk, hogy kiüresedett a karácsony. Az ünnepeink azonban olyanok, amilyenek mi vagyunk. Ha bennünk támadt egy hiány vagy űr, ha a mi érzékenységünk megkopott, az a karácsonyainkon is tükröződik. Ilyenkor mondjuk, hogy az ünnep mélysége már nem érhető el, csak rohanunk, vásárolunk. Valójában nem a karácsony kopott meg, ez inkább annak az embernek az üressége, akinek hiányzik valami, valaki, és a karácsony sajátos tükröt tart elé. Az ünnepeken keresztül csak látványossá válnak ezek a hiányok, problémák. A karácsony üzenetét az tudja jól érzékelni, aki ezt az ünnepet egész évben magában hordozza."

Bennünk van a megoldás, ott mélyen elrejtve legbelül.
Ilyen egyszerű.


Ezek a süti nálunk igazi családi klasszikus. Minden évben elkészül, és minden évben ugyanazzal a mohósággal harapok bele újra és újra a mandulaillatú golyókba. Ez a recept az eredeti egy árnyalattal reformosabb változata, de ízben pontosan ugyanazt az élményt hozza! 
A krémet otthon eredetileg keserűmandulaaromával készítjük, viszont idén a vadóc zöld árnyalat helyett valami elegánsabbra vágytam, így jutott eszembe keresztanyámék rumos változata, ami a barnás pasztelljével tökéletesen megfelel a fenti kritériumnak. 

Hozzávalók 25 darabhoz:

A tésztához:
20 dkg liszt (ebből 10 graham, 5 tönköly fehér, 5 sima finom)
5 dkg porcukor
8 dkg vaj + egy kevés a formákhoz
csipetnyi só
icipici sütőpor ( 2-3 csipetnyi)
1 tojás

A lisztet és a vajat morzsoljuk össze. Adjuk hozzá a porcukrot, a sót, a sütőport, majd a tojás segítségével gyúrjunk belőle tésztát.
Vajazzuk ki a formákat. Mindegyikbe tegyünk egy kevés tésztát, és nyomkodjuk szét úgy, hogy teljesen kitöltsék a mélyedéseket, de a közepén legyen helye a tölteléknek.
Melegítsük elő a sütőt 175 fokra, és süssük a tésztahéjakat nagyjából 15 percig, míg világosbarna színt nem kapnak. Ezután azonnal vegyük ki, és ha már megfoghatóra hűltek a fémformák, gyengéd ütögetéssel szedjük ki a sütit.
hagyjuk kihűlni.



A töltelékhez: 
1 dl tej
1 evőkanál porcukor
3,5 dkg méz
majdnem fél üvegnyi rumaroma/keserűmandulaaroma
5 dkg puha vaj

Alacsony lángon langyosítsuk meg a tejet, majd belekeverve a porcukrot és a lisztet, főzzük sűrűre. 
Ha már nem forró keverjük bele az aromát és így hűtsük ki teljesen. Inkább óvatosan adagoljuk, ha nem lett elég erős, az a későbbiekben még könnyedén korrigálható.
A kihűlt krémet és a puha vajat robotgéppel dolgozzuk teljesen egyenletesre.


Összeállítás: Fogjunk egy tésztahéjat, tegyünk a közepére krémet (ízlés kérdése, hogy ki mennyire szereti megtöltve, ha nem aprózzuk el, inkább készítsünk rögtön 2 adagot), majd illesszünk a túloldalára egy másik tésztadarabot. Tegyük fémdobozba (karácsonykor stílszerűen piros szarvasosba), és fogyasztás előtt hagyjuk puhulni legalább egy napot.

+ Ha netán nektek is megszaladna a sütőpor, és a héjak túlságosan meghasasodnának, még meleg állapotban, egy kiskanál végével, óvatosan! orvosolható a probléma.


2013. december 19.

társkeresés alapfokon 5.

A. volt a legfiatalabb azok közül, akikkel találkoztam. 23 éves. Ugyan számszerűen csak 1 évvel fiatalabb például önjelölt pszichológus és irodalmár P. barátunknál, ez jelen esetben egy kerek évtizednek tűnt. Félreértés ne essék, nem hasonlítgatok össze senkit sem, csak hazafelé sétálva azért megállapítottam, hogy igen, nem véletlenül nem találkozok korombeliekkel.
A. teljesen okés volt. Nem késett, nem hivogatott, hogy hol vagyok, nyugiban álldogállt ott, ahol megbeszéltük. Sőt, még csokit is hozott. ;) Aranyos volt: azonnal a kezembe nyomta a tábla Milkát, bár kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert nekem ilyesmi eszembe sem jutott. Nem tudtam pontosan, hogy mit fogunk csinálni, de mivel még az előzetes skype-beszélgetéseink során sütizést emlegett, nem arra számítottam, hogy megmásszuk a Gellért-hegyet. Normál esetben semmi bajom az efféle programokkal, imádok mászkálni, csak a fagyponthoz közelítve erősen lecsökken a hidegtűrőképességem. Az a másfél óra... utólag még inkább felértékelődött a tény, hogy nem szoknyában mentem. Meg az is, amikor visszafelé véve az irányt azt javasolta, hogy üljünk be valahova. 
Forrócsokit rendelt. 
Néztem ahogyan feltépi, és kóstolás nélkül beleszórja a sűrű keverékbe a pohár mellé tett 2 zacskó cukrot. Sohasem értettem az ilyen embereket.
Néztem az arcát. A sebet a homlokán, az ártatlan, de egy kicsit mégis pimasz mosolyát, az elülső fogából hiányzó darabot. Mit keres egy ilyen srác egy társkereső oldalon?
Ezzel a kérdéssel ültem otthon a számítógép előtt.
Fiatal. Helyes. Sportoló. Szeret bulizni. Hol a hiba?
Nos. Ahogyan sejtettem (és az írásaiból tippeltem), nem egy IQ bajnok. Egy nagy "maci". Kedves, jóindulatú, udvarias, a maga módján még figyelmes is, de kicsit egyszerű. Egy kicsit nagyon. Az a tipikus üresfejű sportoló. Ami nem baj, nem lesz ettől valaki kevésbé értékes, csak... nekem ennél többre van szükségem.
Valakire, akinek van jövőképe. Aki kellő mennyiségű intelligenciával rendelkezik. Aki nem csak fizikailag tud a társam lenni.

És tegyük hozzá, az sem hátrány, ha valakivel lehet beszélgetni, és nem merül ki abban a kommunikációja, hogy majdhogynemcsak tőmondatokban válaszol a feltett kérdésekre. Tudom, tudom, eddig folyton azon keseregtem, hogy meg sem szólalhatok, de azért az sem olyan nagy buli, amikor 3 órán keresztül azon kell görcsölnöm, hogy milyen témát dobjak be következőnek. :)

2013. december 14.

Persimmon-os zabpelyhes cookie


Kellenek az új dolgok, hogy feledni tudjam a régieket.
Feledni.
Nem törölni.
Csak helyre tenni. Elhelyezni.
Egy óriási dobozban, a többi dolog mellé, amik formáltak. Amik azzá tettek, aki most vagyok.
Az összes olyan dologhoz, amiket el kell engednem. Mert nem élhetek örökké az árnyékukban.
Hogy is mondják?
Továbblépni.
Feldolgozni.
Annak ellenére, hogy nem sikerül. Azért, mert nem sikerül.
Bizonyos dolgokat képtelen vagyok elengedni. Még akkor sem, ha pontosan tudom, hogy miattuk tartok ott ahol. Miattuk nem tudom továbblépni. Megvalósítani önmagam.


A múltban élek.

Sétálok a hazafelé, és megelevednek a képek.
Itt várt mindig Á. Zsebre tett kézzel, arcán a kisfiús mosollyal.
Leviszem a kutyát. Hideg van, így csak kiengedem a kapun. Én inkább bennt várok. Rövidesen lekapcsolódik a villany. Állok a lépcsőházban, a szemem lassan hozzászokik a sötéthez.
Látom magunkat. A lépcsőn ülve átbeszélgetett éjszakákat. Ahogyan a falnak dőlve csókolózunk.
Becsukom a szemem.
Érzem az illatát.
A hozzám simuló felsőtestét.

Nekidőltem a falnak.
Meg fogok őrülni.


Pedig nem lenne szabad.
Nem hozhatom vissza azt, ami elmúlt. Vége.
Mindig azt mondom, hogy előre nézek. Az újat keresem. Éppen csak afelett siklok el, hogy a kezeimmel mindeközben görcsösen kapaszkodok. A múltba. A boldog pillanatokba.
Azokba, amik innen nézve tökéletesnek tűnnek.

Akkor mégsem volt elég.

Azt hittem erős vagyok.
Hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb. A kevésbé ragaszkodó.
Ehhez képest ő az aki boldog. Aki túl tudott lépni. Feldolgozta. És most éli a világát. Pont úgy, ahogyan azt kell.

Aminek őszintén örülök.
És őszintén irigylem.


Persimmon-os zabpelyhes cookie    (20 darab)
  recept a Happyolks blogról

- Mielőtt bárki megijedne, a recept nem ördöngősség. Sőt. Tipikusan a kávé/tea mellé elnyammogott kekszek egyik mintapéldánya. A persimmon, hurma vagy khaki egy hol kisebb, hol nagyobb, fényes héjú, sárga színű gyümölcs. Az utóbbi évben úgy vettem észre, hogy elég népszerű lett, és állandó helyett kapott a nagyáruházak egzotikus részlegén. Életemben első kóstolása után nem mondhatnám, hogy el voltam ájulva (pedig az nem is import volt, apa hozta Olaszországból), szegénykének nincsen sok íze. Sőt, tulajdonképpen semmi. Nem is vettem többet.
Ez a mostani viszont ajándék volt. Drága nagymamám ismer, mint a rossz pénzt, mindig valami hasonló extrasággal lep meg Mikulásra csoki helyett.
Aztán meglátogatott Anna, a pöttyösbögre bloggere, és egyértelmű volt, hogy sütünk. Ezt.
Az elején aggódtam, hogy sok lesz. Ő is. Én még azon is, hogy megsül-e. Ő nem. Aztán megérkezett apa is, és arra kellett ráeszmélnünk, hogy már alig van a dobozban. - 


3/4 csésze liszt (ebből 1/2 graham, 1/4 fehér tönköly)
1/3 csésze barnacukor
1 csapott mokkáskanál szódabikarbóna
csipetnyi só
egy jó mokkáskanálnyi fahéj
szerecsendió
1/2 mokkáskanál kardamom
1/3 csésze kókuszzsír
1 tojás
1/2 csésze felkockázott persimmonhús
3/4 csésze zabpehely
1/3 csésze pirított dió

Egy tálban keverjük össze a lisztet, cukrot, szódabikarbónát, sót, fűszereket, és morzsoljuk el a felkockázott zsiradékkal. 
Ha már nincsenek nagyobb darabok, adjuk hozzá a tojást, a meghámozott, apróra vágott persimmont, a zabpelyhet, durvára vágott diót, és dolgozzuk össze. Nem kell egy nagy gombóccá gyúrni, nyugodtan maradhat kicsit morzsás (persze az összeállás határain belül).
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Egy sütőpapíros tepsire teáskanállal mérjünk ki gombócokat, egymástól kb. 4-5 centis távolságokra, majd vizes kézzel nyomkodjuk szét őket, hogy kör alakot kapjanak. Itt sem kell a tökéletességre törekedni, pont a rusztikusság a cél.
Süssük őket nagyjából 15 percig, majd rácson hagyjuk kihűlni.

2013. december 11.

Karácsonyízű sütőtökös muffin


Az utóbbi időszakban elkezdtem kísérletezgetni régi családi kedvencek egészségesebbé tételével. A cél persze az eredeti ízvilág megőrzése, így nincs túl könnyű dolgom. Hogy finoman fogalmazzak: sok minden nem sikerül. Sőt, szinte már az a ritkaság, ha valami összejön. Nem mondom, hasznos tapasztalatok ezek, már kezdem látni mennyi reformot bír ki egy egy tészta, krém, hogyan viselkednek a különböző alapanyagok egymás társaságában.
De valljuk be, azért elég elkeserítő, amikor egy héten belül a 3. dolog megy a kukába. Nos, én ilyenkor veszem elő a muffintémát.
Mert elronthatatlan. Gyakorlatilag mindegy, hogy mit teszek bele, a papírkapszli mindent összefog.
Ez most karácsonyi ízvilágot kapott. Sütőtökkel.
Meg vegán beltartalmat. Bár az nem volt szándékos, csak véletlen felindulás.



Fűszeres sütőtökös muffin
-Én leginkább reggelire szerettem enni, gyümölccsel, egy csésze kávéval, kicsit felmelegítve, és jóóó sok házi vajjal megkenve. Ennyit a vegánságról. -

1 narancs
5 evőkanál sütőtökpüré
2-3 nagy evőkanál méz/ növényi szirup
1 lentojás (2 ek forró víz + 1 ek lenmagőrlemény)
1 evőkanál növényi tej
85 g liszt
1 teáskanál sütőpor
1 teáskanál vaníliapor
1 jó nagy teáskanál mézeskalácsfűszer (én most házilag állítottam össze a keveréket: fahéj, koriandermag, kardamom, friss gyömbér, rózsabors, szerecsendió felhasználásával)
1 teáskanál kakaópor
1/2 teáskanál vaníliapor
1/2 csésze durvára aprított, pirított dió

Keverjük össze egy tálban a sütőtökpürét, mézet, tojást, tejet és narancslevet, majd finoman dolgozzuk bele az előre elvegyített szárazakat. Legutolsó mozzanatként forgassuk bele a dió nagy részét.
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Egy muffinformát béleljünk ki papírkapszlikkal. Osszuk el a tésztát 4 felé, majd szórjuk meg a tetejüket a maradék dióval. lehetőség szerint kicsit nyomkodjuk is bele, mert így utána nehezebben esnek ki.
Süssük nagyjából 20-25 percig. Mivel a tetejük a kelleténél hamarabb késznek tűnhet,ha nagyon pirulna, alufóliával fedjük le, és úgy süssük tovább.


Az eredeti receptet valamelyik női magazin gasztro rovatából vágtam ki.

2013. december 9.

társkeresés alapfokon 4.

Az, hogy P. nem egy szokványos srác, már az első pillanatban kiderült.
Csak hogy hű legyek magamhoz: az írása. Szervusz, becses virtuális társaság, néked, szio, csevej. Mint egy századát tévesztett középkori lovag. Nem bántásból, de ki használ ma már ilyen szavakat? Illetve melyik 24 éves?
Igen. Valami ilyesmire is számítottam.
A Nyugatinál találkoztunk. Ő is a pontosság híve, mert összvissz 2 percet késtem, de már hívott. Ollé. Ott támaszkodott az óránál. Hosszú fekete bőrkabát, bőrkesztyű. Aktatáska. A fején nem túl sok vöröses haj. Még szerencse, hogy farmert viselt, legalább volt ami némileg ellensúlyozta a halál angyala külsőt.
Kicsit szabadkoztam, hogy így a villamosok, meg úgy a közlekedés, mire halálos nyugalommal leintett. Hangsúly a haláloson. A fiú mintha karót nyelt volna.
Bementünk egy könyvesboltba (már előre jelezte, hogy valamilyen ismerősének kell vásárolnia valamit). Figyeltem, miközben az eladóval beszélt: sehol egy mosoly, egy laza gesztus. Az összes megnyilvánulása már szinte ijesztően higgadtnak hatott. Pont, mint egy sorozatgyilkos.
Elkövettem azt a hibát, hogy kedvesen megérdeklődtem, miket szeret olvasni. Erre nagy vehemenciával odafordult az egyik polchoz, és egyesével a kezembe nyomta a könyveket. Platón, Cicero, Laoce, Hamvas Béla. Egy-egy véres kard.
Aztán jött a kérdés, hogy hova menjünk. Választhattam: tea vagy bor. Teázó, borozó. Mivel különösképpen egyiket sem szeretem, így arra gondoltam, újítsunk!
Jó döntés volt.
Ugyan nem stílusom dohos pincékben üldögélni, és kellett egy kis idő mire kellőképpen elfagytak a végtagjaim és már nem fáztam, megérte. Az alkohol megoldotta a nyelvét. A 3. pohár után már olyan volt, mintha a saját pszichológusomat hallgatnám. Egy jó adag irodalmi vénával fűszerezve. A magasztos kvintesszencia mint a lélek definíciója? Pátoszokban beszélt.
Először furcsa volt.
Hallgattam, ahogyan egy vadidegen beszél a problémáimról. A megoldásukról. Úgy beszél, mintha a világ legegyszerűbb dolga volna. Anélkül, hogy ismerné az életemet. Hogy tudna rólam bármit is. Vagy talán pont ezért?
Egy pillanatra szánalmat éreztem. Egyfelől iránta, Ő, aki azt hiszi mindent tud, másrészről magam felé, aki képtelen rendbetenni az életét. Pedig biztosan nem bonyolult.
De nem szóltam. Nem szakítok félbe senkit. Ez az ő idejük.
És milyen jól is tettem.
Mert nem beszélt butaságokat. Vagy legalábbis nem éreztem annak. Eljutott a lelkemig.
Azt éreztem, hogy legszívesebben zokogva odaborulnék a lábához, hogy mondja meg. Mondja meg mi a megoldás. Hogy mit tegyek, hogy rendbejöjjenek a dolgok.
Nem tettem. Nyilván. És ő sem. Mint egy jó pszichológus, nyitva hagyta a mondatok végét.
Mintha tudná. Mintha tudta volna.

Azért amikor már a vegetáriánusság nem isteni elrendeltetéséről próbált meggyőzni már elkezdtem fészkelődni a széken. Rossz irány. Nagyon rossz. Ez az, amit hosszútávon (3 mondatnál tovább) nehezen viselek. Szerencsére nem tudtam sokáig élvezni az okfejtést, mert indulnom kellett tovább. Tudjátok, a második randira. Egészen véletlenül pont úgy jött ki, hogy mindkettejükkel ugyanott beszéltük meg a találkozót, így utaznom sem kellett.
Először megörültem a ténynek. Viszont amikor P-t minden igyekezetem ellenére sem sikerült meggyőznöm arról, hogy egyedül is visszatalálok, és ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, "hiszen úgy is arra jön", már szívesebben utaztam volna a város másik végébe. Ezen lehetőség hiányában viszont csak azon imádkoztam, hogy késsen a másik fiú. Jó sokat, és akkor talán el tudjuk kerülni a kínos találkozót. Sajnos nagyon fúrta a kíváncsiság, hogy kivel is futok össze, így gyorsan kerítettem egy sztorit valami régen látott távoli ismerősről. Hangsúly a távolin, hiszen akkor nem ciki, ha nehezen ismerjük meg egymást. Magamban már gyorsan el is próbáltam néhány diplomatikus választ egy esetleges bemutató esetére. Biztos ami biztos. Éljen a rögtönzés.
Szerencsére azonban eszébe jutott rágyújtani (amire amúgy direkt rákérdeztem, mert nem bírom a dohányosokat), így az aluljáróba már nem jött be. Ott, ahonnan tökéletesen lehetett látni a nyugatis Órát. Mert erről is pontosan kikérdezett.
De nem érdekelt.
Már nem. Leskelődjön ha attól jobban érzi magát, nem érdekel. Csak jelenetet ne rendezzen.

Fél 7. Halál pontosan érkeztem.
Körbesandítottam. Rajtam kívül legalább 15 ember várakozott. Próbáltam nem túl feltűnően beazonosítani kit keresek, de nem találtam senkit, akit hasonlított volna a fényképen lévő archoz. Jobb híján mentem néhány kört. Lehet, hogy kevésbé népszerű helyre kellett volna időzítenünk?
A körözés azonban jó taktikának bizonyult, a 3. fordulónál kiszúrtam.
Hát.
Nem teljesen ilyenre számítottam. Ő úgy fogalmazott: "játszott egy kicsit a képszerkesztőprogrammal".  Nos, sikerült egy Paul Walker szintű rosszfiút maszkíroznia magából.
Jó tudom, kissé elrugaszkodott volt azt hinni, hogy egy ilyen pasi az interneten keres társat, de azért reménykedtem, valami legalább távolról emlékeztetőre.
Nem azt mondom, semmi probléma nem volt vele, teljesen kedves arca volt. Sőt, olyan szintű érdeklődést mutatott az életem iránt, hogy nem is tudtam hova tenni. Nem ehhez vagyok szokva. ;)
Összegezve azt mondanám jól telt az este. Majdhogynem először: jól éreztem magam.
És rájöttem: bukok az intelligenciára. Igen, szükségem van arra, hogy olyan emberrel legyek, aki beszél nyelveket. Aki járt már a világban. Aki mer álmodni.

Amikor elköszöntünk arra gondoltam: ha felhív, nem mondok nemet.
Ez volt majd másfél hete.

Azóta sem keresett.  :)

2013. december 6.

Csipkebogyós advent


Idén én készítettem az adventi koszorúnkat.
Furcsa érzés volt "kézműveskedni", már nagyon régen csináltam hasonlót. Ültem a padlón a szemétkupac tetején, nyakig ragasztósan, itt-ott megégetve, és egyszerűen jól éreztem magam.
Megszűnt körülöttem a világ.
Nem hittem volna, hogy képes vagyok rá, de abban a néhány órában nem gondoltam semmire.
Felbecsülhetetlen érzés.

2013. december 1.

társkeresés alapfokon 3.

2. találkozó.
Voltatok már az Ikeában első randi címszó alatt? Na, én majdnem.
G. ugyanis közölte már mindjárt a legelején, hogy ő nem szereti ezeket a "beülős-beszélgetős dolgokat, amikor elmondjuk egymásnak az életünket", ő mászkálni szeret, menjünk inkább az Ikeába. Menjünk. Persze. Nekem ugyan életemben eszembe sem jutott voltna ilyesmi, illetve a közös nézelődést is inkább összebútorozás előtt álló párokhoz tudnám társítani, de egyszer mindent ki kell próbálni. És igen, tulajdonképpen célnak megfelel: ott aztán lehet sétálni. Apa nevetett is, mikor elindultam, hogy éjfél lesz, mire végigjárjuk.
Békésen nézelődtem a villamoson, amikor G. felhívott. Hogy hol vagyok. Automatikusan visszakérdeztem, már fél három van? "Hát, még nem, de én már itt vagyok." Ja bocs.

Tulajdonképpen nevezhetném sikeresnek is a történetet, mert a srác sokkal jobban festett élőben, mint a képeken, illetve az inteligenciaszintjét is igencsak alábecsültem (igen-igen, nem mindig jön be az írás alapú megítélés). Viszont azt mondta, hogy mivel ilyen szépen süt a nap, inkább sétáljunk, az áruházat meg tartogassuk egy borúsabb napra. Ó, pedig már úgy rákészültem. ;)
Sétáltunk a part mellett, ami az első 10 percben jó volt, utána viszont elkezdtem fázni. Javasolta, hogy menjünk el a Margit szigetre, de hál istennek a Parlament építési munkálatai miatt nem lehetett egyenes úton lemenni, a belső utcákon pedig már nem tudott annyira jól tájékozódni.
Mikor már a nap is elbújt, felvette a teázó ötletét. Akármikor beszéltünk mindig ezt mondta. Teázó. Nem kávézó, nem beülős hely, teázó. Nem igazán tudtam hovatenni. Aztán kiderült: tejérzékeny. Kicsit megijedtem, mikor elkezdte részletezni, hogy ez milyen tünetekkel jár, de a kényesebb témákra szerencsére nem tért ki részletesen. Ő iszogatta a kis gyümölcsteáját, én a kávémat.
Mesélt. Jól csinálta, mert sokszor nyitva hagyta a mondatok végét, és ettől nagyon interaktívnak hatott a társalgásunk. Megtudtam, hogy igen rossz a nyelvérzéke, ezért nincsen diplomája sem. Így most seftelget. Miután erről a lehető legnagyobb természetességgel beszélt, nem értettem, miért szólja le a hasonló bizonytalanban mozgó ismerőseit. "Hogy így hogyan akar családot, meg ez mennyire bizonytalan."
Megtudtam, hogy előszeretettel perel be cégeket (pl. IKEA) mondvacsinált dolgokkal, minekután 40% kedvezménnyel jut hozzá a bútorokhoz. Vagy hogy évek óta vetésforgóban használja a Converse tornacipőit: vesz egyet, hordja egy évig, aztán vesz egy teljesen ugyanolyant, és pár hónap múlva visszaviszi a régit az új számlájával. Mert a hatodik hónapig a gyártónak kell bebizonyítania, hogy a használattól ment tönkre. Aztán ott van a munkanélküli BKV bérlet, hiszen azzal gyakorlatilag ingyen lehet utazni.
Betalált.
Nekem nem hajlandóak megcsinálni a vacakul elkészített cipőm, mikor csillagászati összeget fizettem érte, ráadásul alig hordtam? Ja tényleg, elfelejtettem 6 hónapon belül tönkretenni.
A bérlettéma pedig a büntetés óta kissé érzékenyen érint, nem nagy csoda. Ő dolgozó kereső emberként harmadannyiért utazik, mint én, passzívos diák, akinek meg kell vásárolnia a felnőtt bérletet?

Aztán állandóan a pénzről beszélt. nem tudom hogyan csinálta, de valamilyen formában mindenhez hozzákapcsolta. Ráadásul az ezres helyett mindig k-t mondott.
Aztán a teóriája. Hogy egy nő ne legyen ambíciózus. Illetve túl ambíciózus. Ne keressen többet, mint ő. Hogy ne legyen gyereke. És hasonlók.

A világ többi részéről alkotott gondolatmenete azért érdekes volt. Kifejezetten jó. Még le is kötött volna, ha nem éppen meghalni készültem volna a kávézó elviselhetetlen melegétől. És a kávé. Ó, a Costa-s kávé szintén megér egy misét, még a Cserpest is veri tejízben. Mennyei.

Bár akkor azért elgondolkodtam, amikor tegnap felhívott, hogy látja, hogy engem ezzel a kávé témával nagyon le lehet venni a lábamról, úgyhogy menjünk el egy helyre, ahol a barista egy régi osztálytársa.
Ó a fenébe. Figyelmes. Nagyon figyelmes.
De nem értem. Nem, nem és nem. Mit élvezett a társaságomban? Hiszen... gyakorlatilag alig beszéltem. Itt is.
Vagy ennyire szegényesek lennénk, hogy képesek vagyunk eladni a lelkünket, csak hogy valaki meghallgasson minket?