2013. október 29.

diókrémes almáspités french toast


Tulajdonképpen szeretek egyedül lenni.
Egy kicsit aggódtam az elején, hogy milyen lesz, de meglepően kellemes. Jól kezelem. Bár az is igaz, hogy sokban nem különbözik az eddigi életemtől, mert apával akkor is alig vagyunk együtt, ha itthon van. Sajnos. Igazából csak a fizikai kontaktus hiányzik, mert a napi élménybeszámolók szerencsére kisebb kihagyásokkal de megvannak, illetve a blogja is elég informatív (még ha nem is egészen azokról a témákról, amik engem érdekelnének), és hála a sok képnek, teljesen emészthető is. :) (Azért a kedvencem az volt, amikor valamelyik este a telefonján keresztül mutogatta a laptopján lévő képeket, nekem meg majd' kiesett a szemem, miközben a pixelek tömkelegén keresztül próbáltam kisilabizálni mit is ábrázolhat a fotó.)


Az estéim végtelenül nyugodtak.
Hazaérek, és bezárom magam mögött az ajtót. Azon aznap már nem jön be senki sem.
Bekapcsolom a zenét. Mióta apa elment nem hallgattam rádiót. Helyette minden este beülök a CD-s fiókja elé, és onnan válogatok. A kedvenceit minden nap lejátszom: szükségem van rá. Mert pontosan tudom, hogy melyiknél mit szokott mondani. Azt hiszem ezt hívják szeretetnek.
A korai sötétedés miatt úgy ítéltem meg, hogy eljött az ideje a hangulatvilágításnak is; így néhány napja feltekertem az angyalka formájú égősorunkat a függönyt tartó rúdrendszerre. Kicsit illúzióromboló volt, hogy a művelet végére olyan melegem lett, hogy ki kellett nyitnom az erkélyajtó. Mindezt azért, hogy a kinti 18 fokkal (este 9-kor!) kiegyensúlyozzam a benti hőmérsékletet. Nem mondanám, hogy túlságosan bármennyire is téli hangulatom lenne. Viszont a fényhiány szomorú tényét néhány gyertya társaságában tökéletesen feledteti.


Amire nagyon szükségem van.
A tél közeledtével ugyanis menetrendszerűen elkezdek befelé fordulni. Nem direkt vagy tudatosan, egyszerűen csak megtörténik. Azon kapom magam, hogy sorra lemondom az amúgy sem sűrű baráti találkozókat, és egyre többet vagyok otthon, egyedül.

Érdekes látni, ahogyan túlnőnek rajtam a dolgok. Mondjuk a spanyolcsoport. Hogy egy ideig haladunk szépen együtt, része vagyok az egésznek, míg észre nem veszem, hogy egyre több az "emlékszel amit meséltem", a "hogy sikerült a tegnapod" és a "mi van anyukáddal/barátoddal" típusú kérdés, és rá a válaszok, amikből nem értek egy szót sem.
Ami nem baj. Nem érzem annak, csak... valahol tudom, hogy mégsem jó.
Mondanám, hogy nem zavar, mert legbelül pontosan így érzem. De ott van a tudatos részem, amelyre hat a társadalom, ismeri az elvárásokat, tudja mi a "normális". (Normális? Inkább átlagos.) Ez a részem bosszankodik. Hogy már megint elrontottam. Már megint csináltam valamit, amivel kilógok a sorból. Amivel ismét a csodabogár szerepbe kerültem.
De az is lehet, hogy nincs itt semmi meglepő. Tényleg másabb vagyok, mint a legtöbb körülöttem lévő ember. És ezt most ne büszkélkedésnek, vagy szégyenkezésnek érezzétek, ez tény. Tapasztalat. Sok évre visszanyúlóan. Ami egy idő után szokássá alakult. Valószínűleg az, hogy már eleve én is így állok a legtöbb helyzethez, nem a különbségek csökkentésére irányuló tendenciát javítja.


Az egyik szünetben beszélgetésbe elegyedtem a mellettem ülő lánnyal.
Nagyjából 10 perc után rám meredt és ártatlan szemekkel feltette a kérdést: miért nem megyek velük soha órák után beszélgetni?
Most magyarázzam el? Hogy iszonyú tömény az egész, és emiatt délutánra teljesen üres lesz az agyam? hogy örülök, ha végre kiléphetek a teremből és egy kicsit egyedül lehetek?
Nem értené. Senki sem érti. Akkor meg minek fárasszam magam feleslegesen?
Annyit mondtam, hogy nem vagyok az a túl szociális típus.
Szaporán bólogatni kezdett, hogy pontosan tudja mit érzek. Hogy néhány éve neki is volt egy olyan időszaka, amikor rosszul érezte magát az emberek társaságában, amikor hiába jöttek oda hozzá egy buliban, nem tudott beszélgetni senkivel sem.
Kényszeredetten mosolyogtam. Nem akartam megkérdezni, hogy úgy tűnik neki, hogy nehezemre esik beszélgetni? Végül is csak negyed órája társalgunk. Arról nem is beszélve, hogy szinte mindig beszélgetek valakivel. Semmi konkrétról, vagy személyesről, csak egyszerűen ilyen vagyok. A lehető legnagyobb természetességgel teremtek kapcsolatot bármilyen idegennel. Az utána következő rész a problémás, amikor mindezt fenn is kéne tartani. Ha nem látok meg a másikban valamit, ami miatt hihetetlenül közelinek érzem magamhoz, már nem megy.
Nem tudok túllépni azon a hozzáállásomon, hogy az élet túl rövid, és értékes ahhoz, hogy olyanokkal töltsem, akik nem a legfontosabbak. Nem is mondom, nincsenek töltelékkapcsolatok az életemben. Egyszerűen leépítem őket.

Néha elgondolkozom, hogy jobban kéne nyitnom a világra.


Ami viszont megy: az a reggeli téma.
Reggelire szükségem van.
Sokan nem értik, hogyan lehet reggelire édeset enni, nos... én meg őket. Én szinte csak azt szoktam.
Már eddig is szerepelt jó pár receptötlet, inspiráló kép, jelen esetben úgy látom, hogy ez az irány fog folytatódni, kiegészülve egy kis karácsonyi hangulattal, ha eljön az ideje.
Tehát lesz recept nyugalmas reggelre, rohanós reggelre, fogvacogtató pillanatokra, otthoni evésre, máshol evésre, feltöltött hűtőre, feltöltendő hűtőre, édes szájra és bizony, bizony sós szájra is!

Elsőként álljon itt egy tipikus hétvégi kényeztetés: a bundáskenyér egy lightosabb, és édes verziója: a french toast. Igen, igen, én is szeretem a szép magyar szavakat, de ebben az esetben szerintem MUSZÁJ meghagyni eredetiben, mert nem lehet nornálisan lefordítani. Francia pirítós? De akkor hol marad a vaníliás tojáslétől átáztatott puha kalács? Édes bundáskenyér? Jó esetben nem egy olajtól csöpögő, fahéjas porcukorral megszórt kenyérdarabról beszélünk. Értitek? Nem lehet.
Megenni viszont annál inkább. Főleg, ha kenünk rá isteni házi diókrémet (aminek érthetetlen okokból lett egy enyhe fahéjas zamata), és közé gyömöszölünk annyi sült almát, amennyit csak tudunk.

Igen. Így kell indulnia a hétvégének.


És a recept!
Ha bejön a french toast vonal, itt van egy régebbi recept, ahol banánkenyérre adaptáltam a témát.


french toast:
1 evőkanál vaj
1 kicsi tojás
1/2 csésze tej
1/2 csésze sűrű joghurt
2 csapott evőkanál liszt
csipetnyi só
1 mokkáskanál vaníliapor
1 evőkanál méz (opcionális, én nem tettem bele, a töltelék miatt)
4 szelet szárazabb teljes kiőrlésű kalács
vaj a sütéshez

Olvasszuk meg a vajat, majd adjuk hozzá a tejet, tojást, joghurtot, lisztet, sót, vaníliát. 
Fogjuk a kalácsszeleteket, és egyesével áztassuk meg a folyadékban. Érdemes közben pár helyen villával megszúrkálni, hogy minél több anyagot tudjon magába szívni. 
Egy serpenyőben forrósítsuk fel a vajat, és a kalácsszeletek mindkét oldalát süssük aranybarnára.


almás töltelék:
2 alma
fűszerkeverék: fahéj, kardamom, gyömbér, shambar (összesen kb. 1 teáskanál)
maréknyi barackmag
1 evőkanál vaj
1/4 csésze teljes tej

Az almát hámozzuk meg, majd vágjuk kb. 1 cm vastag cikkelyekre.
Olvasszuk meg a vajat egy serpenyőben, majd még az almák előtt szórjuk bele a fűszerkeveréket és a barackmagokat. Keverjük meg néhányszor, és már mehetnek is bele az almagerezdek is. Süssük addig, míg kicsit puhul illetve kap egy barnás kérget. Öntsük bele a tejet, és főzzük addig, míg teljesen el nem tűnik.


Összeállítás:
Kenjük meg vastagon diókrémmel (egyszerű, házilag készített magkrém) a kalácsok összeillő felületét, az egyikre halmozzunk bővel az almás töltelékből, és illesszünk rá egy másik, a megkent felével lefelé néző kalácsot.

Mindenképpen még melegen fogyasszuk, húzósabb napokon karamellszósszal és/vagy tejszínhabbal felturbózva!


2013. október 22.

Aszaltparadicsomos diós krém a 4 év örömére


október 14.
Újra és újra lenyűgöz mikre képes a technika. Hiába van a másik a világ túlsó felén, úgy tudunk beszélgetni, mintha mellettem ülne. Kár, hogy a virtuális ölelést még nem találták ki.

Legalább blogot ír. Méghozzá meglepően gyakran.
Ha kíváncsiak vagytok, hogy min dolgoznak Joinville-ben, itt találjátok a képes beszámolóit!


október 15.
"Befizessem vagy ne?"
Idegesen toporogtam az  Astoria sarkánál. Elegem van. Tudnám értékelni, ha végre nem kéne végre fontos döntéseket meghoznom. A határidők legutolsó napján. Az előző éjszaka apának tartott távbloghasználati korrepetálás miatt amúgy is kissé kialvatlan voltam, ez meg végképp nem dobott a hangulatomon.
Akkor emiatt volt.
A tegnap este eltüntetett jelentős mennyiségű házi granola... feszültségoldás. Ha ideges vagyok mindig eszek.
"És ha mégsem sikerül az átjelentkezés?"
Ránéztem a kezemben lévő csekkre. 5500 forint. Ennyi lenne a jövőm? Azért nem. De egy nyugodt félévem már igen. Tudhatnám, hogy megtettem. Hogy megtettem mindent, ami tőlem telt. Ahogyan anya is mondta: nem ragadok a biztos rosszban. Hiszen a szülészet legalább érdekel is valamennyire. De... fizessek valami olyasmiért, ami szintén csak mellékvágány?
A fenébe is, miért nem tudott apa egyetérteni anyával? Ha ő is azt mondja, hogy mindenképpen ezt az utat válasszam... akkorra már beletörődtem. De tényleg. Csak megerősítésért hívtam fel. Hogy halljam, hogy ő is kimondja, és akkor onnantól kezdve már nincs min gondolkodni.
Így viszont...
Kezdett hányingerem lenni. Oké, tegyük fel, hogy nem fizetem be. Hazamegyek, teszek-veszek, majd holnap felkelek, és már tárgytalan az egész.
De hogy magyarázom meg anyának...? Szinte hallottam a hangját.
Nem akarom. Nem akarom azt a lemondó csalódottsággal keveredett mérges hangszínt. Már ha rágondolok összerándul a gyomrom. Ami valahol furcsa, mert az esetek nagy többségében nem érdekel mások véleménye. Viszont az is igaz, hogy az esetek 90 százalékában teljesen pontosan tudom, hogy mit szeretnék. Ez most a maradék 10. Fogalmam sincsen mi lenne a jó. Így pedig milyen alapon utasítanám el más véleményét?
Az én életem, igaz. De ő az anyukám. Vélhetően nem akar nekem rosszat.
Mégis haboztam. Kilégzés, belégzés. Magamban lefuttattam mindkét variációt. Meg a mi lesz ha, részt. És döntöttem.
Maradok a dietetikán, nem futok felesleges köröket. Aztán jövőre újra beadom az átjelentkezésemet. Máshova.
Ennyi. Az én életem. Az én döntésem. Amit ezek után fel kell vállalnom akkor is, (bár nem lesz könnyű) ha negatív lesz a végkimenetele.


október 16.
Az idő finoman fogalmazva: pocsék. A hangulatom is.
Tudom, tudom, a kettőnek nem kéne, sőt nem szabad együtt mozognia. Mert nincs olyan, hogy ez nem az én napom. Illetve van, ha így áll hozzá az ember. akkor a sok rossz szinte folyamatosan követi egymást, tapasztalat.
Pozitív hozzáállás. elcsépeltnek hangzik, mert az is, de nekem nagyon bejött. Kellett idő, mire át tudtam állítani a gondolkodásom, de olyannyira sikerült, hogy mára teljesen a részemmé vált.
Viszont amikor reggel az ablakon kinézve egy nagy szürke masszán kívül nem láttam mást, amikor félúton konstatáltam, hogy az aktuális időjáráshoz képest kissé alulöltöztem - így jó eséllyel egész nap fázni fogok, amikor ugyanaz az öregasszony már korán reggel háromszor átgázolt rajtam a villamoson, amikor elkezdett csepegni az eső a frissen mosott hajamra, és pontosan tudtam, hogy emiatt a következő hajmosásig úgy fogok kinézni, mint egy madárijesztő, feladtam. Ezek azok a napok, amikor reggel nem lenne szabad kimászni az ágyból.


október 18.
Amióta elkezdődött a spanyoltanfolyam, megtanultam értékelni a hétvégéket. Illetve egyáltalán, mint kifejezés megjelent az életemben. Csütörtök esténként mindig azzal biztatom magam, hogy már csak egy napot kell kibírnom és vége. Tisztára mintha anyát hallanám.


október 20.

Nem értek a férfiakhoz. 
Pontosabban a társas kapcsolatokhoz. Egyszerűen nem tudom kezelni. Hova tenni. 
Pedig nem zárkózom el. Ha valaki, akkor én aztán tényleg nyitott szemmel járok, nicsenek sztereotípiáim, és mindenkinek adok esélyt. Arra szoktam gondolni, hogy sosem lehet tudni. Ez az elméleti szint.
Aztán van a gyakorlat. 
Amikor valakit közelebb kéne engedni magamhoz. Na, a bajok általában itt kezdődnek, mert nem megy. Sem érzelmileg, sem testileg. Nem tudok túllépni a korlátaimon. Önmagamon. A tökéletességi kényszeremen. Folyamatosan azon dolgozom, hogy a másik hibátlannak lásson. Hogy eltakarjam a "hibáimat". Azokat a dolgokat, amik a mindennapi életünk egyszerű velejárói. 
Például szégyellem, ha furcsa hangokat ad ki a hasam. Legyen az akár korgás, akár emésztés. Maradjon csendben.
Kellemetlenül érzem magam, amikor úgy kell elmennem mosdóba, hogy a másik hallhatja, hogy mit csinálok odabent. (És itt semmi extrára nem gondolok.) Illetve fokozom: már attól is ha el kell mennem. Ott van az a csobogó hang, a wc papír szakadásának a hangja, meg az egész… olyan tisztátalan. Nincs rá jobb szó. 
Aztán a szájszagok. Fogmosás nélkül nem vagyok hajlandó senkihez sem hozzászólni. Nem büdös, de maga a tudat, hogy nem átható borsmenta illatú a lehelletem, bármilyen hiperszuper szerrel is mostam fogat, frusztrál. Pedig az éjszaka közepén ez nem nagy csoda.
Kiborít, ha nem teljesen lapos a hasam. Ami nem túl könnyen abszolválható, ha az ember az előbb említett okokból igyekszik minimalizálni a mosdó gyakoriságának használatát.
Szőrszálak. A gyanta szép, a gyanta jó, de… a szőrtüszők sajnos nem egyszerre működnek. Az enyémek legalábbis biztosan. Ráadásul apa genetikáját sikerült örökölnöm ezen a téren, szóval minden igyekezetem ellenére, előbb vagy utóbb úgyis feltűnik egy-egy kósza szál. EGY-EGY. Mint mindnekinek. És míg agyban tudom, hogy ettől még fényévekre vagyok a szőrös kategóriától, ha simogatnak, folyton az jár az eszemben, hogy úristen, most biztosan azt gondolják, hogy bundát növesztek.

Értitek már? 
Ilyen gátlások mellett, gyakorlatilag lehetetlenség együtt élni. A látszatra fordítom minden energiám. Arra a felszínre, amit csak én látok. Amit a másik észre sem vesz. Vagy lehet, hogy észreveszi, de átsiklik felette. Mert van ennél ezer fontosabb dolog.
Már én is tudom. Régen az életem minden területe efféle falakkal volt tele. A nagyrészüket nagyjából sikerült lebontanom (ha más nem, legalább annyira, hogy átlássak felettük), de az ellenkező nem irányában lévők egyenlőre megingathatatlannak tűnnek. 
Azt sejtem, hogy a kulcs az önmagammal való viszonyomban van elrejtve, de ez még édeskevés a sikerhez. Pedig ha rendeződne… jó eséllyel egyszerűbb lenne az életem.


október 22.
4. 
4 éves a blog. (Kicsit kellett gondolkoznom, hogy 4 vagy 5, de a tavalyi hármas szám meggyőzött az előbbiről.)
Lehetne ragozni, de felesleges. Itt egyszerű tények vannak. A koncepció néha változik, recept az hol van, hol nincs, az írásom egyszer filozofikus, egyszer személyes, de a lelkesedésem, az töretlen.
De nektek is köszönettel tartozom, kedves nyílt, és "zug"olvasók. Köszönöm a kedves megjegyzéseket, a facebookos like-okat. Azt, hogy itt vagytok. Persze, elsősorban önmagam miatt írok, de nem tagadom: szívmelengető érzés látni, hogy másokat is megmozgatnak a gondolataim.
Remélem továbbra is találtok majd kedvetekre valót... én itt leszek!


Zárásként álljon itt egy recept, de nem, sajnos nem a sütié, hiába van róla rengeteg fénykép. Várakozásaimmal ellentétben ugyanis a krém lett elképesztően zseniális, míg a tészta erősen csak az átlagos kategóriát súrolta. Így viszont helye nincs.
A kekszen látható krémnek viszont van. Dobogós helye.
Azért mert gyors, mert egyszerű, és mert nagyon finom. Ráadásul elsőre kifejezetten májkrémes beütése volt, bár nem állítom, hogy az én véleményem a legmegbízhatóbb, mert legalább 11 éve nem ettem ilyen terméket.

Kenjétek, egyétek, de feltétlenül a magos, aszalt paradicsomos kekszemmel. Őrült jó párosítás: a krém paradicsomossága agyszerűen harmonizál a kekszben megbújó aszalványokkal.
A recepten csak annyit változtattam, hogy kukoricalisztet és tönkölykorpát használtam (mivel a darálóm felmondta a szolgálatot, szervizbe meg idáig lusta voltam elvinni), illetve a kókuszzsírt jó kis belga vajjal helyettesítettem.


Aszalt paradicsomos diós krém
   a Green Kitchen Stories könyvből

6 dkg dió
3 dkg aszalt paradicsom
pár evőkanál saját készítésű/ jó minőségű sűrű paradicsomszósz
friss zsályalevelek

A diót és az aszalt paradicsomot áztassuk be, hogy megpuhuljon (én forró vízzel csináltam, hogy kicsit gyorsítsak a folyamaton). Ha a paradicsomok már benyomhatóak öntsük le róla a levet (de ne dobjuk el, rizottóhoz kiváló), majd turmixoljuk össze, hozzáadva a paradicsomszószt is. A zsályaleveleket szintén hozzá lehet adni, de én jobbnak láttam ollóval a kész krémbe vagdosni.
Értelemszerűen tároljuk hűtőben, úgy sokáig eláll.

2013. október 15.

kedves naplóm!


október 10.
Még intett egy utolsót, aztán megfordult, és elnyelte a tömeg. 
Hát, ennyi volt. Elutazott. Várja a napfényes Brazília. Azért amikor kiléptem a terminálból, összeszorult a torkom. Ahhoz képest, hogy befelé még apukám kislányaként sétáltam be, gondtalanul, nevetve a hatalmas bőröndre kötözött babarózsaszín szalagokon, még erősebb váltásnak tűnt egyedül kijönni, és a sötétben felszállni a buszra. 
A fejem zúgott az ürességtől. Bámultam kifelé a koszos üvegen, de csak a saját visszatükröződő arcom nézett vissza. Elfordultam. Erre van a legkevésbé szükségem. 

A villamosmegállóban nagyjából fél percig toporogtam, majd elindultam gyalog. A lábaim maguktól vittek.
Mi lesz velem? Mit fogok csinálni?
Költői kérdés.
Nagy valószínűséggel semmi sem fog történni, de ha igen, jó eséllyel az sem jelent majd problémát, tekintve, hogy apa az utolsó éjszaka felkészített minden lehetséges apokaliptikus állapot kezelésére, egészen a lakást elárasztó vizektől kezdve a szivárgó gázokig. A saját kiborulásomtól már jobban tartok. Attól, hogy besokallok, és elvesztem a kontrollt.
Talán egy kulcsa van az egésznek: a felfogás. Hogy hogyan értékelem a szituációt. Mint egy másfél hónapos egyedüllétre kárhoztatást, vagy másfél hónapot, ami alatt az önmegvalósítás eddig egy ismeretlen szakaszát próbálhatom ki.

Természetesen a második verzió mellett döntöttem.
Ahogy hazaértem, átrendeztem a lakást. Na nem komolyan, csak éppen annyira, hogy legyen némi látszata. Ez nálam egyfajta védekező mechanizmus, a változások hozzák ki. Elpakoltam minden olyan holmit, amit úgy ítéltem meg, hogy nem lesz rá szükség a következő időszakban. Éljen a minimalista stílus. Mindeközben észrevettem, hogy az apától még a szülinapomra kapott sütőtök hátulján az akkor még csak pici fekete kör mára igencsak kiterjedtté vált, így elérkezettnek láttam az időt a feldolgozására.
Apa, egy zseni vagy. Ennyire mézédes tököt szerintem tavaly sem ettem.


október 12.
Az első mosás sikeresen abszolválva.
A biztonság kedvéért az első körben kiraktam apa 2 ingét, de amikor láttam, hogy nélkülük semmilyen módon sem tudom megtölteni a gépet, enyhe gyomorgörcs kíséretében visszatömtem őket a dobba. Az elindítás nem volt könnyű, amikor apa mutogatta, valahogy sokkal könnyebbnek tűnt. A mosószer és öblítő beazonosításán konkrétan 5 percig szenvedtem, végül illat alapján öntöttem őket a helyükre. 
Hmm, legközelebb több öblítőt teszek. Apánál illatosabbak szoktak lenni.


október 13.
Arra ébredtem fel éjszaka, hogy már semmilyen pozitúrában nem tudok aludni, annyira fáj a lábam. Ráadásul a gyomrom is korgott. Forgolódtam egy darabig, de miután láttam, hogy sehogyan sem lesz jobb, inkább felkeltem, és kimentem a konyhába. Legalább egy rosszal legyen kevesebb. Így történt, hogy hajnali háromnegyed kettőkor nekiálltam sajtkrémes kenyeret enni. Aztán pedig a legnagyobb lelki nyugalommal visszafeküdtem aludni. 

Azt hiszem a gyógyulás egy új szakaszába léptem.


október 14.
A szembeszomszéddal komoly harcokat vívunk a lábtörlőért. 
A lépcsőházfestés örömére mindenkiét elvették, majd miután végeztek, levágták az összeset a lépcső mellé egy kupacban. Gondolom a "sajátját úgyis mindenki felismeri" koncepció volt a vezérelv, ami ebben az esetben úgy tűnik nem jött be, mert az általam gondosan kiválasztott darabot 2 órával később már másik ajtó előtt találtam meg. Visszatettem magunk elé. A második eset után azonban már komolyan elgondolkoztam, hogy egy harmadiknál írnom kéne apának, milyen színű lábtörlőnk is volt pontosan.


2013. október 6.

Magvas mazsolás granola


Veszekedtünk.
úgy, mint még soha. 
úgy, ahogyan sohasem hittem volna, hogy valaha is fogunk.
Döbbenetes volt nézni hogyan szakadnak fel évek sérelmei Zs-ből. Rámzúdította. Az összes velem kapcsolatos fájdalom, keserűség és sértettség felszínre került. Furcsa érzés volt. Tulajdonképpen tisztában vagyunk azzal, hogy miket okozunk másoknak? Hogy milyen nyomokat hagyunk a tetteinkkel? Ráadásul úgy, hogy mindezt észre sem vesszük?!
Előjöttek régi történetek. Kimondott és eltitkolt érzések, megélt pillanatok.
Nem tudtam. Éreztem, hogy igyekszik óvni, hogy nem terhel feleslegesen, de hogy benne ez ekkora feszültséget okoz, arról fogalmam sem volt.
Hímestojás. 
Még ezt a szót sem használta rám senki.
Pedig találó.
Mert rám tényleg nagyon sokan vigyáznak. Kimondva, kimondatlanul egy burokban élek, ahová csak a saját magam által generált, illetve a közvetlenül engem érintő problémák juthatnak be. A többi mind kívül marad. 
Azt gondolják nem bírnám el?
Hogy a magam által termelt mennyiség is bőven elegendő?
Nem tudom.
De a burok, az él. Fenntartjuk. Ők is, és én is. Mert szükségem van rá. A steril világomra, ahová el tudok menekülni a világ problémái elől. Ami a másik oldalról mellesleg a saját mindennapjaimon keresztül nyomorba dönt.


Megbeszéltük.
Nem megoldottuk, de tisztáztuk. A félreértéseket, a szavak valódi jelentését, üzeneteket.
Ezenkívül számomra most nyert értelmet az anya szájából annyiszor elhangzott mondat is, miszerint egy anyát a gyerekén keresztül lehet a legjobban bántani. Anyát a gyerekén, szerelmest a szerelmén.
A tehetetlenség Zs szemében, amit nem tudok átérezni. 
Nem tudom megérteni, mert sohasem voltam szerelmes.
Nem állítom, hogy nem lennék rá képes, de jelenleg nem vagyok azon az érzelmi szinten. A pszichológus hölgy, akihez szoktam járni beszélgetni, érdeklődött a nyaram felől. Miközben nagyvonalakban vázoltam a helyzetet, a társas kapcsolatokról szóló résznél finoman közbeszólt, hogy és a másféle kapcsolatok?
Széttártam a kezem. Valóban, fiúkból nem sok volt a nyáron. Illetve volt, csak nem olyan fiúkból.
Pedig nem zárkózom el. Sőt, szerintem még életemben nem voltam olyan nyitott, mint most. Bármire. A legőrültebb ötletre, a legfurcsább emberre. Nem mondok nemet. Nem, mert sohasem lehet tudni. Ennyit meg kell, hogy tegyek magamért. Legalább ennyit. Hogy ne gondolkozhassak azon, mi lett volna ha. Minden amivel találkozunk: a lehetőségek, emberek, amiket elénk sodor az élet: utak. Új irányok. Alakítanak minket, csak hagyni kell.


"Capa tulajdonképpen nem csinált semmi különöset. 
Most azért tartjuk olyan nagyszerűnek, mert a képein egy olyan világ tárul a szemünk elé, ami a ma  emberének elképzelhetetlen. Pedig nem volt több, egy egyszerű embernél, aki éles képeket tudott csinálni arról, amiben élt. "

Tényleg. 
Csak lefényképezte amiben élt. 
A háborút. A meghurcoltatásokat. Az életét. Több millió ember mindennapjait. 
Ezek előtt állunk mi most szájtátva. 
Úgy kezeljük, mint egy ismeretlen, távoli dolgot, pedig nem az. Ki se kell tennünk a lakásból a lábunkat, a média házhozszállítja nekünk. A hírekből ömlenek a borzalmasnál borzalmasabb képek, és amikor azt hisszük már nem lehet rosszabb, mindig bebizonyosodik: lehet. 

Nem jó úton haladunk.

A rossz érzéseimet a Wordpress kiállítás csak megerősítette. A rengeteg halott, robbantások, a feleségét bosszúból savval leöntő férj, szeméthegyek, nyomorgó emberek. Minden egyes paravánnal nehezebb lett a lelkem. A földbe döngöltek azok a fotók.

Az egyik pillanatban úgy éreztem megfulladok a sok szörnyűségtől, a nyugodtabb pillanatokban viszont elfogott az érzés, hogy lehetne izgalmasabb is. Ütősebb.


Ütősebb.
Valahol iszonyúan szánalmas, hogy azt érzem ütősnek, amiben máshol emberek halnak meg. Életek törnek ketté. Milliók éheznek. Háborúk pusztítanak, családok vesztik el az otthonaikat. Egymást.
Mindeközben az én legnagyobb problémám az, hogy hol dolgozzam le a bevitt kalóriákat. Ultramenő saját képernyős futópadon kocogok, Jamie kotyvasztását bámulom a TV Paprikán, és azon jár az agyam, hogy mit készítsek a hétvégéről megmaradt gorgonzolából. Lekászálódva az elliptikus trénerről a gyomrom is jelezni kezd: magamban kiegyezek egy répával. Hiszen mégiscsak kilenc lesz mire hazaérek. Nem jön be: a zöldség után beköszön egy nagy szelet eperlekváros ementális kenyér is, pótolva az (gépek szerint) elégetett párszáz kalóriát. 

Volt értelme elmenni.

Valószínűleg nem ez a gondolatmenetem fogja megkapni a legkönnyebben emészthető írás díjat, de kijött. Ezekről a dolgokról is beszélni kell. Nem mindig, és csak mértékkel, de nem dughatjuk homokba a fejünket.
Tudom, hogy nincs ráhatásom.
Hogy nem tudom megmenteni a világot.
Olyan ez, mint a vegetarianizmus. Hit.
Hit abban, hogy jó, amit csinálsz. Hit abban, hogy egyszer talán látszata is lesz. És nem számít, hogyha azt a pillanatot te már nem láthatod.


Levezetésként pedig fogadjátok ezt a receptet. 
Semmi extra, csak egy egyszerű granola. Finom, ropogós, és természetesen sokkal egészségesebb, mint a kész, bolti változat. De ne feledjétek: a magokat, csokit és aszalványokat kispórolni nem ér!

Magvas mazsolás granola

1 csésze zabpehely
1 púpos csésze puffasztott tönkölybúza
1/4 csésze lenmag és napraforgómag
1/4 csésze törökmogyoró
1/4 csésze mazsola
1 nagy evőkanál csokicsepp
2 púpos evőkanál mogyoróvaj
3 evőkanál olaj
csipetnyi só
1-2 evőkanál méz
1/8 csésze tej
narancshéjpor ízlés szerint

Melegítsük elő a sütőt 175 fokra.
Vegyítsük össze a száraz hozzávalókat a csokicsepp kivételével.
A mogyoróvajat melegítsük meg a tejjel, majd a mézzel, olajjal, sóval és fűszerekkel keverjük simára.
Öntsük a száraz anyagokhoz, és forgassuk össze, hogy minden szemet bevonjon a massza.
Terítsük sütőpapíros tepsire, majd süssük nagyjából 20 percig, közben többször átforgatva, hogy egyenletesre süljön, ne égjen meg.