2013. december 24.

Csupa méz mézeskalács


Egyik nap takarítottam.
Akkurátusan tépkedtem szedtem le az ágyam oldalára felragasztott képeket, idézeteket, mikor az egyiken megakadt a szemem.
"Drága kicsi Pankám!
 Advent van. Készülődöm, várakozom.
 Készülök karácsony estére és várlak haza Téged.
 Amíg élek, minden szenteste hazavárlak.

 Böki "

Megtelt a szemem könnyel.
Anya nem hazudik.
Tegyek bármit, legyek bárhol,  ő tényleg mindig várni fog.


Ez már nem a mézeskalácsról szól.
Közel sem.
A karácsonyról. A meghittségről, amikor a másik arcát figyeled. Amikor együtt vagytok.

Ezzel szeretnék nagyon-nagyon boldog karácsonyt kívánni mindenkinek. 



Csupa méz mézeskalács
  recept Dolce Vitától

35 dkg liszt ( 10 dkg graham, 10 dkg tönköly fehér, 10 dkg rizs, 5 dkg köles)
14 dkg méz
12 dkg vaj
kb. 3 csapott evőkanál mézeskalácsfűszer
csipetnyi só
1 tojás
fél teáskanál szódabikarbóna

Keverjük össze a száraz alapanyagokat, majd adjuk hozzá a mézet, tojást, és gyúrjunk belőle tésztát.
Tegyük hűtőbe egy órára. (Mi ezt a lépést elegánsan elfelejtettük, de úgy is működött.)
Lisztezett deszkán nyújtsuk nagyjából 3-4 mm vastagra (vagy ahogyan sikerül, én speciel jobban szeretem a pufibb darabokat, de a lényeg, hogy egyforma vastagak legyenek!), szúrjunk ki formákat, tegyük sütőpapíros tepsire, majd előmelegített sütőben 8-10 perc alatt süssük őket készre. Semmiképpen se süssük túl őket (akkor jó, ha már van egy enyhén világosbarna színe, de még picit puha) és lehetőleg ne nyitogassuk a sütő ajtaját sem.


Eddigi tudásom szerint jól záródó dobozban megpuhulnak a dolgok... ez a mézeskalács azonban könyörtelenül megcáfolta a fenti elméletet. Kemény maradt. Nem fogbeletörősen, betontörősen, de nem sikerült elérnem a vágyott, lágyan elomló állagot. 

PS. 3 darabot kinnt felejtettem az asztalon, és... 4 nap múlva tökéletesen puhák voltak. Hát hol van a levegő szárító hatása?!

2013. december 22.

Dióka


Furcsa dolog ez a karácsony.
Egyfelől öröm, készülődés, várakozás, ...a másik részről viszont teher.
Mert mondjuk ki őszintén: a társadalom által felállított konvenciókat szeretettel nem lehet kielégíteni. Már évek óta figyelem csendesen az embereken decemberben eluralkodó vásárlási lázat, de először idén fogalmazódott meg bennem, hogy a karácsony átalakult. Mint sok más, ez is áldozatul esett a fogyasztói társadalomnak.
Mindenhonnan ez folyik.
Hogy áthelyeződött a hangsúly az ajándékozásra, kiveszőben a valódi értékek. Ha ennyire pontosan tudjuk, miért nem változtatunk?

Nagyjából egy hete lehetett, amikorra az addig még csak szorító érzés olyan mértéket öltött, hogy le kellett ülnöm elgondolkozni, mi okozhatja.
Nem várom a karácsonyt.
Nem érzem többnek, mint egy igen komoly - ráadásul kiiktatható - feszültségforrásnak az életemben. Miért van az, hogy a karácsony nem szól másról, mint az ajándékokról és a lefőzendő menüsorokról? Nem kéne ennek többnek lennie? Másnak?
Sütögetem a sütiket. Takarítok. Meglepetésekért járom a várost. Esténként a szenteste vacsoralistáját próbálom apával összehangolni. Aztán megfőzni.
"Hiszen ezek olyan lányos dolgok."

Eltűnődtem. Élvezem én ezt?
Nem. A legkevésbé sem.
Nem akarok olyan nő lenni aki egyszemélyes hadseregként prezentálja a karácsonyt. Nem leszek olyan, mint anya. Aki a fogát összeszorítva takarított, sütött, főzött napokon keresztül, hogy aztán Szenteste mind a hárman belecsöppenhessünk a csodába. Még mosolyogott is. Nem tudom hogyan csinálta.
Akkor azt hittem segítünk. Most már látom, mindent egyedül csinált.
Apa ezt úgy fogalmazza meg, hogy "ő nem az a lelkesedős fajta". Nekem viszont arra van szükségem.
Arra, hogy valakivel együtt tervezzünk. Együtt csináljuk meg.
Vagy szóljon az ünnep valami egészen másról. Miért kell mindennek csillognia? Miért kell különlegeset enni? Azért mert ez a szokás? Mert mások is ezt csinálják?


Eljutottam odáig, hogy már nem érdekel. Hidegen hagynak az elvárások.
Az én Életem. Az én Karácsonyom. Attól lesz jó, ha Én annak érzem.
Szóljon hát másról.

Lelki békességről.
Családi együttlétről.
Feltöltődésről.

Mind jó. Bármelyik lehetne.
Mégis üres vagyok. Egyikre sem tudok vágyni.
Lehet, hogy mégsem a karácsonnyal van baj?

Nyilván a sors keze, hogy még aznap szembejött velem Pál Ferenc egy gondolata.
"Évek óta azt halljuk, hogy kiüresedett a karácsony. Az ünnepeink azonban olyanok, amilyenek mi vagyunk. Ha bennünk támadt egy hiány vagy űr, ha a mi érzékenységünk megkopott, az a karácsonyainkon is tükröződik. Ilyenkor mondjuk, hogy az ünnep mélysége már nem érhető el, csak rohanunk, vásárolunk. Valójában nem a karácsony kopott meg, ez inkább annak az embernek az üressége, akinek hiányzik valami, valaki, és a karácsony sajátos tükröt tart elé. Az ünnepeken keresztül csak látványossá válnak ezek a hiányok, problémák. A karácsony üzenetét az tudja jól érzékelni, aki ezt az ünnepet egész évben magában hordozza."

Bennünk van a megoldás, ott mélyen elrejtve legbelül.
Ilyen egyszerű.


Ezek a süti nálunk igazi családi klasszikus. Minden évben elkészül, és minden évben ugyanazzal a mohósággal harapok bele újra és újra a mandulaillatú golyókba. Ez a recept az eredeti egy árnyalattal reformosabb változata, de ízben pontosan ugyanazt az élményt hozza! 
A krémet otthon eredetileg keserűmandulaaromával készítjük, viszont idén a vadóc zöld árnyalat helyett valami elegánsabbra vágytam, így jutott eszembe keresztanyámék rumos változata, ami a barnás pasztelljével tökéletesen megfelel a fenti kritériumnak. 

Hozzávalók 25 darabhoz:

A tésztához:
20 dkg liszt (ebből 10 graham, 5 tönköly fehér, 5 sima finom)
5 dkg porcukor
8 dkg vaj + egy kevés a formákhoz
csipetnyi só
icipici sütőpor ( 2-3 csipetnyi)
1 tojás

A lisztet és a vajat morzsoljuk össze. Adjuk hozzá a porcukrot, a sót, a sütőport, majd a tojás segítségével gyúrjunk belőle tésztát.
Vajazzuk ki a formákat. Mindegyikbe tegyünk egy kevés tésztát, és nyomkodjuk szét úgy, hogy teljesen kitöltsék a mélyedéseket, de a közepén legyen helye a tölteléknek.
Melegítsük elő a sütőt 175 fokra, és süssük a tésztahéjakat nagyjából 15 percig, míg világosbarna színt nem kapnak. Ezután azonnal vegyük ki, és ha már megfoghatóra hűltek a fémformák, gyengéd ütögetéssel szedjük ki a sütit.
hagyjuk kihűlni.



A töltelékhez: 
1 dl tej
1 evőkanál porcukor
3,5 dkg méz
majdnem fél üvegnyi rumaroma/keserűmandulaaroma
5 dkg puha vaj

Alacsony lángon langyosítsuk meg a tejet, majd belekeverve a porcukrot és a lisztet, főzzük sűrűre. 
Ha már nem forró keverjük bele az aromát és így hűtsük ki teljesen. Inkább óvatosan adagoljuk, ha nem lett elég erős, az a későbbiekben még könnyedén korrigálható.
A kihűlt krémet és a puha vajat robotgéppel dolgozzuk teljesen egyenletesre.


Összeállítás: Fogjunk egy tésztahéjat, tegyünk a közepére krémet (ízlés kérdése, hogy ki mennyire szereti megtöltve, ha nem aprózzuk el, inkább készítsünk rögtön 2 adagot), majd illesszünk a túloldalára egy másik tésztadarabot. Tegyük fémdobozba (karácsonykor stílszerűen piros szarvasosba), és fogyasztás előtt hagyjuk puhulni legalább egy napot.

+ Ha netán nektek is megszaladna a sütőpor, és a héjak túlságosan meghasasodnának, még meleg állapotban, egy kiskanál végével, óvatosan! orvosolható a probléma.


2013. december 19.

társkeresés alapfokon 5.

A. volt a legfiatalabb azok közül, akikkel találkoztam. 23 éves. Ugyan számszerűen csak 1 évvel fiatalabb például önjelölt pszichológus és irodalmár P. barátunknál, ez jelen esetben egy kerek évtizednek tűnt. Félreértés ne essék, nem hasonlítgatok össze senkit sem, csak hazafelé sétálva azért megállapítottam, hogy igen, nem véletlenül nem találkozok korombeliekkel.
A. teljesen okés volt. Nem késett, nem hivogatott, hogy hol vagyok, nyugiban álldogállt ott, ahol megbeszéltük. Sőt, még csokit is hozott. ;) Aranyos volt: azonnal a kezembe nyomta a tábla Milkát, bár kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert nekem ilyesmi eszembe sem jutott. Nem tudtam pontosan, hogy mit fogunk csinálni, de mivel még az előzetes skype-beszélgetéseink során sütizést emlegett, nem arra számítottam, hogy megmásszuk a Gellért-hegyet. Normál esetben semmi bajom az efféle programokkal, imádok mászkálni, csak a fagyponthoz közelítve erősen lecsökken a hidegtűrőképességem. Az a másfél óra... utólag még inkább felértékelődött a tény, hogy nem szoknyában mentem. Meg az is, amikor visszafelé véve az irányt azt javasolta, hogy üljünk be valahova. 
Forrócsokit rendelt. 
Néztem ahogyan feltépi, és kóstolás nélkül beleszórja a sűrű keverékbe a pohár mellé tett 2 zacskó cukrot. Sohasem értettem az ilyen embereket.
Néztem az arcát. A sebet a homlokán, az ártatlan, de egy kicsit mégis pimasz mosolyát, az elülső fogából hiányzó darabot. Mit keres egy ilyen srác egy társkereső oldalon?
Ezzel a kérdéssel ültem otthon a számítógép előtt.
Fiatal. Helyes. Sportoló. Szeret bulizni. Hol a hiba?
Nos. Ahogyan sejtettem (és az írásaiból tippeltem), nem egy IQ bajnok. Egy nagy "maci". Kedves, jóindulatú, udvarias, a maga módján még figyelmes is, de kicsit egyszerű. Egy kicsit nagyon. Az a tipikus üresfejű sportoló. Ami nem baj, nem lesz ettől valaki kevésbé értékes, csak... nekem ennél többre van szükségem.
Valakire, akinek van jövőképe. Aki kellő mennyiségű intelligenciával rendelkezik. Aki nem csak fizikailag tud a társam lenni.

És tegyük hozzá, az sem hátrány, ha valakivel lehet beszélgetni, és nem merül ki abban a kommunikációja, hogy majdhogynemcsak tőmondatokban válaszol a feltett kérdésekre. Tudom, tudom, eddig folyton azon keseregtem, hogy meg sem szólalhatok, de azért az sem olyan nagy buli, amikor 3 órán keresztül azon kell görcsölnöm, hogy milyen témát dobjak be következőnek. :)

2013. december 14.

Persimmon-os zabpelyhes cookie


Kellenek az új dolgok, hogy feledni tudjam a régieket.
Feledni.
Nem törölni.
Csak helyre tenni. Elhelyezni.
Egy óriási dobozban, a többi dolog mellé, amik formáltak. Amik azzá tettek, aki most vagyok.
Az összes olyan dologhoz, amiket el kell engednem. Mert nem élhetek örökké az árnyékukban.
Hogy is mondják?
Továbblépni.
Feldolgozni.
Annak ellenére, hogy nem sikerül. Azért, mert nem sikerül.
Bizonyos dolgokat képtelen vagyok elengedni. Még akkor sem, ha pontosan tudom, hogy miattuk tartok ott ahol. Miattuk nem tudom továbblépni. Megvalósítani önmagam.


A múltban élek.

Sétálok a hazafelé, és megelevednek a képek.
Itt várt mindig Á. Zsebre tett kézzel, arcán a kisfiús mosollyal.
Leviszem a kutyát. Hideg van, így csak kiengedem a kapun. Én inkább bennt várok. Rövidesen lekapcsolódik a villany. Állok a lépcsőházban, a szemem lassan hozzászokik a sötéthez.
Látom magunkat. A lépcsőn ülve átbeszélgetett éjszakákat. Ahogyan a falnak dőlve csókolózunk.
Becsukom a szemem.
Érzem az illatát.
A hozzám simuló felsőtestét.

Nekidőltem a falnak.
Meg fogok őrülni.


Pedig nem lenne szabad.
Nem hozhatom vissza azt, ami elmúlt. Vége.
Mindig azt mondom, hogy előre nézek. Az újat keresem. Éppen csak afelett siklok el, hogy a kezeimmel mindeközben görcsösen kapaszkodok. A múltba. A boldog pillanatokba.
Azokba, amik innen nézve tökéletesnek tűnnek.

Akkor mégsem volt elég.

Azt hittem erős vagyok.
Hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb. A kevésbé ragaszkodó.
Ehhez képest ő az aki boldog. Aki túl tudott lépni. Feldolgozta. És most éli a világát. Pont úgy, ahogyan azt kell.

Aminek őszintén örülök.
És őszintén irigylem.


Persimmon-os zabpelyhes cookie    (20 darab)
  recept a Happyolks blogról

- Mielőtt bárki megijedne, a recept nem ördöngősség. Sőt. Tipikusan a kávé/tea mellé elnyammogott kekszek egyik mintapéldánya. A persimmon, hurma vagy khaki egy hol kisebb, hol nagyobb, fényes héjú, sárga színű gyümölcs. Az utóbbi évben úgy vettem észre, hogy elég népszerű lett, és állandó helyett kapott a nagyáruházak egzotikus részlegén. Életemben első kóstolása után nem mondhatnám, hogy el voltam ájulva (pedig az nem is import volt, apa hozta Olaszországból), szegénykének nincsen sok íze. Sőt, tulajdonképpen semmi. Nem is vettem többet.
Ez a mostani viszont ajándék volt. Drága nagymamám ismer, mint a rossz pénzt, mindig valami hasonló extrasággal lep meg Mikulásra csoki helyett.
Aztán meglátogatott Anna, a pöttyösbögre bloggere, és egyértelmű volt, hogy sütünk. Ezt.
Az elején aggódtam, hogy sok lesz. Ő is. Én még azon is, hogy megsül-e. Ő nem. Aztán megérkezett apa is, és arra kellett ráeszmélnünk, hogy már alig van a dobozban. - 


3/4 csésze liszt (ebből 1/2 graham, 1/4 fehér tönköly)
1/3 csésze barnacukor
1 csapott mokkáskanál szódabikarbóna
csipetnyi só
egy jó mokkáskanálnyi fahéj
szerecsendió
1/2 mokkáskanál kardamom
1/3 csésze kókuszzsír
1 tojás
1/2 csésze felkockázott persimmonhús
3/4 csésze zabpehely
1/3 csésze pirított dió

Egy tálban keverjük össze a lisztet, cukrot, szódabikarbónát, sót, fűszereket, és morzsoljuk el a felkockázott zsiradékkal. 
Ha már nincsenek nagyobb darabok, adjuk hozzá a tojást, a meghámozott, apróra vágott persimmont, a zabpelyhet, durvára vágott diót, és dolgozzuk össze. Nem kell egy nagy gombóccá gyúrni, nyugodtan maradhat kicsit morzsás (persze az összeállás határain belül).
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Egy sütőpapíros tepsire teáskanállal mérjünk ki gombócokat, egymástól kb. 4-5 centis távolságokra, majd vizes kézzel nyomkodjuk szét őket, hogy kör alakot kapjanak. Itt sem kell a tökéletességre törekedni, pont a rusztikusság a cél.
Süssük őket nagyjából 15 percig, majd rácson hagyjuk kihűlni.

2013. december 11.

Karácsonyízű sütőtökös muffin


Az utóbbi időszakban elkezdtem kísérletezgetni régi családi kedvencek egészségesebbé tételével. A cél persze az eredeti ízvilág megőrzése, így nincs túl könnyű dolgom. Hogy finoman fogalmazzak: sok minden nem sikerül. Sőt, szinte már az a ritkaság, ha valami összejön. Nem mondom, hasznos tapasztalatok ezek, már kezdem látni mennyi reformot bír ki egy egy tészta, krém, hogyan viselkednek a különböző alapanyagok egymás társaságában.
De valljuk be, azért elég elkeserítő, amikor egy héten belül a 3. dolog megy a kukába. Nos, én ilyenkor veszem elő a muffintémát.
Mert elronthatatlan. Gyakorlatilag mindegy, hogy mit teszek bele, a papírkapszli mindent összefog.
Ez most karácsonyi ízvilágot kapott. Sütőtökkel.
Meg vegán beltartalmat. Bár az nem volt szándékos, csak véletlen felindulás.



Fűszeres sütőtökös muffin
-Én leginkább reggelire szerettem enni, gyümölccsel, egy csésze kávéval, kicsit felmelegítve, és jóóó sok házi vajjal megkenve. Ennyit a vegánságról. -

1 narancs
5 evőkanál sütőtökpüré
2-3 nagy evőkanál méz/ növényi szirup
1 lentojás (2 ek forró víz + 1 ek lenmagőrlemény)
1 evőkanál növényi tej
85 g liszt
1 teáskanál sütőpor
1 teáskanál vaníliapor
1 jó nagy teáskanál mézeskalácsfűszer (én most házilag állítottam össze a keveréket: fahéj, koriandermag, kardamom, friss gyömbér, rózsabors, szerecsendió felhasználásával)
1 teáskanál kakaópor
1/2 teáskanál vaníliapor
1/2 csésze durvára aprított, pirított dió

Keverjük össze egy tálban a sütőtökpürét, mézet, tojást, tejet és narancslevet, majd finoman dolgozzuk bele az előre elvegyített szárazakat. Legutolsó mozzanatként forgassuk bele a dió nagy részét.
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Egy muffinformát béleljünk ki papírkapszlikkal. Osszuk el a tésztát 4 felé, majd szórjuk meg a tetejüket a maradék dióval. lehetőség szerint kicsit nyomkodjuk is bele, mert így utána nehezebben esnek ki.
Süssük nagyjából 20-25 percig. Mivel a tetejük a kelleténél hamarabb késznek tűnhet,ha nagyon pirulna, alufóliával fedjük le, és úgy süssük tovább.


Az eredeti receptet valamelyik női magazin gasztro rovatából vágtam ki.

2013. december 9.

társkeresés alapfokon 4.

Az, hogy P. nem egy szokványos srác, már az első pillanatban kiderült.
Csak hogy hű legyek magamhoz: az írása. Szervusz, becses virtuális társaság, néked, szio, csevej. Mint egy századát tévesztett középkori lovag. Nem bántásból, de ki használ ma már ilyen szavakat? Illetve melyik 24 éves?
Igen. Valami ilyesmire is számítottam.
A Nyugatinál találkoztunk. Ő is a pontosság híve, mert összvissz 2 percet késtem, de már hívott. Ollé. Ott támaszkodott az óránál. Hosszú fekete bőrkabát, bőrkesztyű. Aktatáska. A fején nem túl sok vöröses haj. Még szerencse, hogy farmert viselt, legalább volt ami némileg ellensúlyozta a halál angyala külsőt.
Kicsit szabadkoztam, hogy így a villamosok, meg úgy a közlekedés, mire halálos nyugalommal leintett. Hangsúly a haláloson. A fiú mintha karót nyelt volna.
Bementünk egy könyvesboltba (már előre jelezte, hogy valamilyen ismerősének kell vásárolnia valamit). Figyeltem, miközben az eladóval beszélt: sehol egy mosoly, egy laza gesztus. Az összes megnyilvánulása már szinte ijesztően higgadtnak hatott. Pont, mint egy sorozatgyilkos.
Elkövettem azt a hibát, hogy kedvesen megérdeklődtem, miket szeret olvasni. Erre nagy vehemenciával odafordult az egyik polchoz, és egyesével a kezembe nyomta a könyveket. Platón, Cicero, Laoce, Hamvas Béla. Egy-egy véres kard.
Aztán jött a kérdés, hogy hova menjünk. Választhattam: tea vagy bor. Teázó, borozó. Mivel különösképpen egyiket sem szeretem, így arra gondoltam, újítsunk!
Jó döntés volt.
Ugyan nem stílusom dohos pincékben üldögélni, és kellett egy kis idő mire kellőképpen elfagytak a végtagjaim és már nem fáztam, megérte. Az alkohol megoldotta a nyelvét. A 3. pohár után már olyan volt, mintha a saját pszichológusomat hallgatnám. Egy jó adag irodalmi vénával fűszerezve. A magasztos kvintesszencia mint a lélek definíciója? Pátoszokban beszélt.
Először furcsa volt.
Hallgattam, ahogyan egy vadidegen beszél a problémáimról. A megoldásukról. Úgy beszél, mintha a világ legegyszerűbb dolga volna. Anélkül, hogy ismerné az életemet. Hogy tudna rólam bármit is. Vagy talán pont ezért?
Egy pillanatra szánalmat éreztem. Egyfelől iránta, Ő, aki azt hiszi mindent tud, másrészről magam felé, aki képtelen rendbetenni az életét. Pedig biztosan nem bonyolult.
De nem szóltam. Nem szakítok félbe senkit. Ez az ő idejük.
És milyen jól is tettem.
Mert nem beszélt butaságokat. Vagy legalábbis nem éreztem annak. Eljutott a lelkemig.
Azt éreztem, hogy legszívesebben zokogva odaborulnék a lábához, hogy mondja meg. Mondja meg mi a megoldás. Hogy mit tegyek, hogy rendbejöjjenek a dolgok.
Nem tettem. Nyilván. És ő sem. Mint egy jó pszichológus, nyitva hagyta a mondatok végét.
Mintha tudná. Mintha tudta volna.

Azért amikor már a vegetáriánusság nem isteni elrendeltetéséről próbált meggyőzni már elkezdtem fészkelődni a széken. Rossz irány. Nagyon rossz. Ez az, amit hosszútávon (3 mondatnál tovább) nehezen viselek. Szerencsére nem tudtam sokáig élvezni az okfejtést, mert indulnom kellett tovább. Tudjátok, a második randira. Egészen véletlenül pont úgy jött ki, hogy mindkettejükkel ugyanott beszéltük meg a találkozót, így utaznom sem kellett.
Először megörültem a ténynek. Viszont amikor P-t minden igyekezetem ellenére sem sikerült meggyőznöm arról, hogy egyedül is visszatalálok, és ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, "hiszen úgy is arra jön", már szívesebben utaztam volna a város másik végébe. Ezen lehetőség hiányában viszont csak azon imádkoztam, hogy késsen a másik fiú. Jó sokat, és akkor talán el tudjuk kerülni a kínos találkozót. Sajnos nagyon fúrta a kíváncsiság, hogy kivel is futok össze, így gyorsan kerítettem egy sztorit valami régen látott távoli ismerősről. Hangsúly a távolin, hiszen akkor nem ciki, ha nehezen ismerjük meg egymást. Magamban már gyorsan el is próbáltam néhány diplomatikus választ egy esetleges bemutató esetére. Biztos ami biztos. Éljen a rögtönzés.
Szerencsére azonban eszébe jutott rágyújtani (amire amúgy direkt rákérdeztem, mert nem bírom a dohányosokat), így az aluljáróba már nem jött be. Ott, ahonnan tökéletesen lehetett látni a nyugatis Órát. Mert erről is pontosan kikérdezett.
De nem érdekelt.
Már nem. Leskelődjön ha attól jobban érzi magát, nem érdekel. Csak jelenetet ne rendezzen.

Fél 7. Halál pontosan érkeztem.
Körbesandítottam. Rajtam kívül legalább 15 ember várakozott. Próbáltam nem túl feltűnően beazonosítani kit keresek, de nem találtam senkit, akit hasonlított volna a fényképen lévő archoz. Jobb híján mentem néhány kört. Lehet, hogy kevésbé népszerű helyre kellett volna időzítenünk?
A körözés azonban jó taktikának bizonyult, a 3. fordulónál kiszúrtam.
Hát.
Nem teljesen ilyenre számítottam. Ő úgy fogalmazott: "játszott egy kicsit a képszerkesztőprogrammal".  Nos, sikerült egy Paul Walker szintű rosszfiút maszkíroznia magából.
Jó tudom, kissé elrugaszkodott volt azt hinni, hogy egy ilyen pasi az interneten keres társat, de azért reménykedtem, valami legalább távolról emlékeztetőre.
Nem azt mondom, semmi probléma nem volt vele, teljesen kedves arca volt. Sőt, olyan szintű érdeklődést mutatott az életem iránt, hogy nem is tudtam hova tenni. Nem ehhez vagyok szokva. ;)
Összegezve azt mondanám jól telt az este. Majdhogynem először: jól éreztem magam.
És rájöttem: bukok az intelligenciára. Igen, szükségem van arra, hogy olyan emberrel legyek, aki beszél nyelveket. Aki járt már a világban. Aki mer álmodni.

Amikor elköszöntünk arra gondoltam: ha felhív, nem mondok nemet.
Ez volt majd másfél hete.

Azóta sem keresett.  :)

2013. december 6.

Csipkebogyós advent


Idén én készítettem az adventi koszorúnkat.
Furcsa érzés volt "kézműveskedni", már nagyon régen csináltam hasonlót. Ültem a padlón a szemétkupac tetején, nyakig ragasztósan, itt-ott megégetve, és egyszerűen jól éreztem magam.
Megszűnt körülöttem a világ.
Nem hittem volna, hogy képes vagyok rá, de abban a néhány órában nem gondoltam semmire.
Felbecsülhetetlen érzés.

2013. december 1.

társkeresés alapfokon 3.

2. találkozó.
Voltatok már az Ikeában első randi címszó alatt? Na, én majdnem.
G. ugyanis közölte már mindjárt a legelején, hogy ő nem szereti ezeket a "beülős-beszélgetős dolgokat, amikor elmondjuk egymásnak az életünket", ő mászkálni szeret, menjünk inkább az Ikeába. Menjünk. Persze. Nekem ugyan életemben eszembe sem jutott voltna ilyesmi, illetve a közös nézelődést is inkább összebútorozás előtt álló párokhoz tudnám társítani, de egyszer mindent ki kell próbálni. És igen, tulajdonképpen célnak megfelel: ott aztán lehet sétálni. Apa nevetett is, mikor elindultam, hogy éjfél lesz, mire végigjárjuk.
Békésen nézelődtem a villamoson, amikor G. felhívott. Hogy hol vagyok. Automatikusan visszakérdeztem, már fél három van? "Hát, még nem, de én már itt vagyok." Ja bocs.

Tulajdonképpen nevezhetném sikeresnek is a történetet, mert a srác sokkal jobban festett élőben, mint a képeken, illetve az inteligenciaszintjét is igencsak alábecsültem (igen-igen, nem mindig jön be az írás alapú megítélés). Viszont azt mondta, hogy mivel ilyen szépen süt a nap, inkább sétáljunk, az áruházat meg tartogassuk egy borúsabb napra. Ó, pedig már úgy rákészültem. ;)
Sétáltunk a part mellett, ami az első 10 percben jó volt, utána viszont elkezdtem fázni. Javasolta, hogy menjünk el a Margit szigetre, de hál istennek a Parlament építési munkálatai miatt nem lehetett egyenes úton lemenni, a belső utcákon pedig már nem tudott annyira jól tájékozódni.
Mikor már a nap is elbújt, felvette a teázó ötletét. Akármikor beszéltünk mindig ezt mondta. Teázó. Nem kávézó, nem beülős hely, teázó. Nem igazán tudtam hovatenni. Aztán kiderült: tejérzékeny. Kicsit megijedtem, mikor elkezdte részletezni, hogy ez milyen tünetekkel jár, de a kényesebb témákra szerencsére nem tért ki részletesen. Ő iszogatta a kis gyümölcsteáját, én a kávémat.
Mesélt. Jól csinálta, mert sokszor nyitva hagyta a mondatok végét, és ettől nagyon interaktívnak hatott a társalgásunk. Megtudtam, hogy igen rossz a nyelvérzéke, ezért nincsen diplomája sem. Így most seftelget. Miután erről a lehető legnagyobb természetességgel beszélt, nem értettem, miért szólja le a hasonló bizonytalanban mozgó ismerőseit. "Hogy így hogyan akar családot, meg ez mennyire bizonytalan."
Megtudtam, hogy előszeretettel perel be cégeket (pl. IKEA) mondvacsinált dolgokkal, minekután 40% kedvezménnyel jut hozzá a bútorokhoz. Vagy hogy évek óta vetésforgóban használja a Converse tornacipőit: vesz egyet, hordja egy évig, aztán vesz egy teljesen ugyanolyant, és pár hónap múlva visszaviszi a régit az új számlájával. Mert a hatodik hónapig a gyártónak kell bebizonyítania, hogy a használattól ment tönkre. Aztán ott van a munkanélküli BKV bérlet, hiszen azzal gyakorlatilag ingyen lehet utazni.
Betalált.
Nekem nem hajlandóak megcsinálni a vacakul elkészített cipőm, mikor csillagászati összeget fizettem érte, ráadásul alig hordtam? Ja tényleg, elfelejtettem 6 hónapon belül tönkretenni.
A bérlettéma pedig a büntetés óta kissé érzékenyen érint, nem nagy csoda. Ő dolgozó kereső emberként harmadannyiért utazik, mint én, passzívos diák, akinek meg kell vásárolnia a felnőtt bérletet?

Aztán állandóan a pénzről beszélt. nem tudom hogyan csinálta, de valamilyen formában mindenhez hozzákapcsolta. Ráadásul az ezres helyett mindig k-t mondott.
Aztán a teóriája. Hogy egy nő ne legyen ambíciózus. Illetve túl ambíciózus. Ne keressen többet, mint ő. Hogy ne legyen gyereke. És hasonlók.

A világ többi részéről alkotott gondolatmenete azért érdekes volt. Kifejezetten jó. Még le is kötött volna, ha nem éppen meghalni készültem volna a kávézó elviselhetetlen melegétől. És a kávé. Ó, a Costa-s kávé szintén megér egy misét, még a Cserpest is veri tejízben. Mennyei.

Bár akkor azért elgondolkodtam, amikor tegnap felhívott, hogy látja, hogy engem ezzel a kávé témával nagyon le lehet venni a lábamról, úgyhogy menjünk el egy helyre, ahol a barista egy régi osztálytársa.
Ó a fenébe. Figyelmes. Nagyon figyelmes.
De nem értem. Nem, nem és nem. Mit élvezett a társaságomban? Hiszen... gyakorlatilag alig beszéltem. Itt is.
Vagy ennyire szegényesek lennénk, hogy képesek vagyunk eladni a lelkünket, csak hogy valaki meghallgasson minket?

2013. november 23.

társkeresés alapfokon 2.

Tegnap megvolt az első randi.
Ő volt az a srác, (az opcionálisak közül tulajdonképpen az egyetlen) aki egyáltalán nem ragadott meg a képei alapján, de annyira normális levelet írt, hogy beválasztottam. Jó döntés volt.
Iszonyúan vizuális típus vagyok. Az, hogy valaki hogyan ír, nálam egészen könnyedén lehet sorsdöntő. És itt még véletlenül se gondolok semmi komolyra: nem elveszett költőlelkeket keresek. Csak hiszem (és tapasztalom), hogy a személyiséget maximálisan tükrözi a szöveg külleme. Utálom, ha valaki nem használ ékezeteket. Tudom, hogy bizonyos billentyűzettel nehéz, de... akkor is utálom. Plusz ínyencség, amikor mindehhez még a mondatvégi írásjelek elhagyása is társul. Netán súlyos helyesírási hibák. Olyan szintű igénytelenség, amit már nem lehet kimagyarázni. Persze, értem én, hogy a "hogy vagy" kérdőjel nélkül is hogy vagy, de akkor is. Ne rohanjunk már ennyire.
De visszatérve a történethez, a srác, nevezzük P-nek, ezt gyönyörűen hozta is. Ékezet, pont, kérdőjel, még esküszöm, néha humorosnak is hatott amiket írt.
A városban találkoztunk. Egy szavam sem lehet: élőben is pont ugyanolyan volt. Olyan, mint a fényképeken, és olyan, mint az írása: rendezett.
Együtt él az édesanyjával. (Ezt hallás alapján nem éreztem problémának, hiába figyelmeztetett anya. Viszont amikor a rendelt banánturmixra ránézve azt mondta, hogy ezzel meg is van a napi bevitele, voltam olyan okos, hogy rákérdezzek, nem eszik gyümölcsöt? Nem, hangzott a válasz, nem szereti, hogy meg kell pucolni. A banán az egyetlen, mert annak egyben le lehet húzni a héját. Meg a konzerv ananász. Vagy barack. De ezeket is úgy, ha az anyja fogja, összevágja, és a kezébe nyomja egy villával. Amikor azt magyarázta, hogy milyen bonyolult a szőlő evészete - le kell csipkedni szemenként - már komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne boruljak sírva az asztalra.)
Valami együttesben basszusgitáros, de éppen válságidőszak van, úgyhogy ez tabutéma volt.
Imádja a régi amerikai autókat, nem túl régen vett egyet.
Építkezik, menhelyi kutyája van, imádja a régi épületeket, régen horgászni járt az apjával: bátran kijelenthetem, hogy mindent tudok róla.
És ugyanígy azt is, hogy ezzel szemben ő rólam semmit sem.
Az első másfél órában nem jött ki a számon 4 szónál hosszabb mondat. Meg a "hmm", "tényleg?", "ne mondd!" és "ez nagyszerű". Nem zavarta, hogy már rongyosra beszélte a száját, hogy néha megpróbáltam közbeszólni, hogy az ő italából egy korty sem fogyott, míg én már rég megittam az enyémet. Nem. Csak beszélt, beszélt megállás nélkül. Aztán nem tudom minek a hatására, de beugrott neki, hogy még egy szót sem szóltam.
"Mesélj magadról! De mégis miről? Bármiről. Hobbi, dilik."
Egy mondatot mondtam. Egyetlen egyet.
Rápillantottam, a tekintete éppen a terem túlsó felében kalandozott, majd megrázta a fejét, és csak ennyit hallottam: "Ez olyan, mint amikor én...". És kezdődött az egész elölről.
Feladtam. Addig még próbáltam koncentrálni: mikor azon kaptam magam, hogy teljesen máshol jár az agyam, azonnal visszahoztam magam a "földre". Ezután minek?
Az este végén felajánlotta, hogy hazavisz. Már az odaútra is volt egy meghívásom, de azt azonnal visszautasítottam: nem ülök be vadidegenek autójába. A 2 órás monológ alatt azonban egyértelműen kiderült, hogy ez a fiú még egy légynek sem tudna ártana - így a hazautat elfogadtam.
Fogalmazzunk úgy, hogy nem szabadultam könnyen. Fontosnak tartotta közölni, hogy még feltétlenül szeretne találkozni, és azonnal el is kezdte sorolni az opciókat. Hogy Ő mit szeretne csinálni.
A végső kegyelemdöfést azért az adta meg, amikor beszúrta, hogy az lenne a legjobb, ha elmennénk egy fürdőbe, ő beleereszkedne a forró vízbe, én pedig megmasszíroznám a vállát.


Az önzőség írásbeli tükrőződéseinek a felismerése ezek szerint még nem megy.



PS. Azért amikor ma kaptam tőle egy sms-t (a tegnap fantasztikusságáról lelkendezve, illetve a hétvégi szünetről sajnálkozva), egy pillanatra éreztem némi lelkiismeretfurdalásféleséget.

2013. november 20.

társkeresés alapfokon 1.

Regisztráltam egy társkereső oldalra. De olyannyira, hogy még prémium tag is vagyok (hála az sms-ben is lehetséges előfizetésnek).
Hogy milyen indíttatásból, azt ne kérdezzétek, csak sétáltam hazafelé, és beugrott az ötlet. Hogy nekem ezt KELL csinálnom. A megvalósítás nem is váratott sokat magára, még aznap este összedobtam a profilomat.
Elég egyszerű.
Feltöltesz magadról egy képet (esetleg többet, attól függően mennyire akarod eladni magad), megadod a paramétereidet, írsz egy pár soros bemutatkozást/válaszolsz néhány bugyuta kérdésre (milyen az érzelmi intelligenciád, hány gombóc fagyit eszel, mit csinálsz ha kiöntöd a teádat, szereted-e a Gangnam Style-t, és hasonló gyönyörűségek), majd indulhat a keresgélés!
Különböző keresési feltételeket lehet beállítani, mint életkor, dohányzás, ivás, végzettség, lakhely, csak, hogy a legfontosabbakat említsem. Az dohányzók alapból kiestek, ebben nem ismerek könyörületet. Alkohol témában terén nem mertem ilyen szigorú lenni, meg tulajdonképpen nincs is bajom azzal, ha valaki kultúráltan csinálja. Iskolának az érettségi minimum, de jobb egy egyetem. Elvégre intelligens embereket keresünk.

A beérkező levelek száma alapján azt hiszem mondhatom, hogy népszerű vagyok.
Meglepődtem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez annak tudható be, hogy ennyire jó nő lennék (nem tudom milyen a felhozatal, mivel a rendszer úgy van kitalálva, hogy az azonos neműeket ne lehessen megnézni), vagy az általam megadott igen tág korhatárnak. Nem apróztam el, 44 lett a teteje. De miért ne? Semmi bajom a 30+os emberekkel. Sőt, egy csomót közülük kifejezetten vonzónak találok. Máshogyan gondolkodik, céltudatosabb, rendelkezik egzisztenciával... nekem ez fontos. Persze semmi sem általános érvényű, az érettség nem jár a korral párhuzamosan.

3 csoportba osztottam az embereket.
Az egyiknek írtam egy (tényleg) nagyon udvarias elutasítólevelet, elvégre nem célom, hogy bárkit is megbántsak, vagy kedvét szegjem. És különben is, ha ő szánt rám időt, az a minimum, hogy én is megtisztelem ennyivel. A néhány esetben erre érkező "de miért nem?"-et egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Az ilyenekkel nem tudok mit kezdeni.
A másikat meghagytam afféle talomnak, ha más nem, legalább egy jó írás születhessen belőlük.
És végül az utolsó, de egyben legfontosabb: az érdemlegesek. Jelenleg 4 emberrel tartom a kapcsolatot, napi szinten, a héten ebből kettővel már találkozok is.
Hogy mit várok az egésztől?
Nem tudom.
Leginkább semmit.
Ha őszinte akarok lenni, érzelmi motivációim nincsenek. Mármint... nekem bele kell szeretnem valakibe. A személyiségébe, a lényébe, ez pedig egy fénykép, meg egy maga kreálta bemutatkozó alapján nem megy. Szóval leginkább szórakozok. "Színt viszek a Decemberbe." És mivel részletes beszámolókat is tervezek, remélem a tiétekbe is ;)

2013. november 17.

ami valóban számít



Furcsa napom volt.
Először megbüntettek a metrón. Teljesen jogosan, mert a diákbérlet csak érvényes diákigazolvánnyal jó. Viszont az a 16 ezer forint… az fájt. Meg az érzés, ahogyan ott állok a mozgólépcső tetejénél a buzgón író egyenruhás mellett, és mindenki tudja, hogy engem most éppen megbüntetnek. Hogy szabálytalan voltam. Hogy csaltam. Borzasztó. Pláne úgy, hogy közben ott van a kezemben az érvényes bérlet.
Pedig tulajdonképpen nem is ért teljesen váratlanul. Persze, meglepődtem, de még anno szeptemberben,  a passziváltatás tervezésénél, ez is felmerült, mint kérdés. Hogy hogyan is lesz a közlekedés, ha nem kapok új matricát a diákigazolványomra. Aztán szép lassan jöttek más problémák, új kérdések, és elfelejtődött az egész. 
Na, most terítéken van.

Mindezekután nagyjából 10 perccel később, összeesett mellettem egy úr a villamoson. A lányával ketten kaptuk el. Döbbenetes volt látni, hogyan hal meg valaki egy perc leforgása alatt. A kezeim között. Ahogyan az egészséges bőrszín átvált sárgáslilába, mert megszűnik a keringés. Míg a kompresszálást csinálták, én fogtam a bácsi fejét. Az első pillanat, amikor hozzáérsz egy idegenhez, sorsdöntő. Érezni a bőre puhaságát, a verejtéket a kopaszodó haja között- ha más mondja, nagy valószínűséggel elfog a rosszullét. Ott viszont az egyetlen amit éreztem, az az adrenalin. A tenni akarást, hogy magához térjen. Semmi sem számított. Olyan természetességel törölgettem papírzsebkendővel a nyálat a fogatlan szájból, mintha mindig is ezt csináltam volna. Pedig undorodom a testnedvektől. 


Amíg vártuk, hogy a mentősök újraélesszék, volt időm gondolkodni.
Újra kaptam levegőt. Újra eszembe jutott, hogy megbüntettek. Már nem éreztem olyan súlyosnak. Be kell fizetnem, pont. Nem az én apukám életéért küzdenek. Ezek azok a helyzetek, amik segítenek, hogy ne szálljunk el. Hogy reálisan lássuk a világot. Hogy érezzük mi az ami tényleg fontos.

Persze ha nem büntetnek meg, ha nem kell várnom, nem erre a villamosra szállok fel.
Talán mégsem volt véletlen?
Mióta kitaláltam, hogy szakirányt váltanék, ez az első alkalom, amikor úgy tűnt, jó irány felé indultam el. Érezni akarom azt az adrenalint. Újra és újra.

Azért egy kevésbé drága megerősítésnek is örültem volna.

2013. november 12.

csokis feketeszezámos muffin


Néztem a tévében a földön zokogó Julia Robertset, és görcsbe rándult a gyomrom.
Tudtam mit érez. Pontosan tudtam.
Szinte magamat láttam.
Én is ültem már így az ágyam mellett. Ugyanígy. Nyáron.
Ott térdeltem a felrepedezett deszkadarabokon, az arcom a kezembe temettem. A könnyeim átáztatták a pólóm.
Össze voltam törve.
Az összes keserűség ami bennem volt felszínre került. a saját gyengeségem iránt érzett gyűlölet, aztán a tény, hogy egyedül maradtam. A lemondás apa hangjában. Ki nem mondott cserbenhagyás.
Megrémített.
Most már nem segít más. nem oldják meg a problémámat. és egyáltalán, ötletük sincsen, hogy nekem hogyan kéne.
Az egész testem rázkódott a sírástól.
Sirattam magamat, az egész eddigi elpazarolt életem.
Felnéztem az égre, a holdfény megvilágította a lecsorduló könnyeimet. Van ott fennt valaki? Abban a nagy ürességben, lakik valaki? És ha lakik, miért nem mondja meg, hogy mit kéne tennem? Miért nem segít?
"Isten, kérlek segíts, hogy rendbe tudjam hozni az életem."
Kimondtam. Eleinte furcsa volt, hogy a semmihez beszélek, de nem volt vesztenivalóm. Elmondtam egy imát. elég sajátosra sikeredett, de a szívemből jött.
Hogy hittem-e? Elhittem, hogy segít? Nem tudom. Talán. De az is lehet, hogy nem. Azonban ott és akkor mindez nem számított. A lelkemnek szüksége volt kapaszkodóra.

A probléma azóta is fennáll. Külalakra ugyan változott, de az alapok megmaradtak. Nem találtam meg a megoldást. Abból a gödörből kimásztam,... át egy másikba.
Látom az eget.
A tiszta, kék eget.
Felém nyújtja a karját, de nem tudom elkapni. Nem érem el.


Elvesztettem a kapcsolatot önmagammal.
Az egész betegség talán ennyivé koncentrálódott. Buta megszokások és egy tudattalan test. Egy test, amelynek nincsen kapcsolata azzal, ami irányítja. Bábként rángatják. Hiába ad visszajelzést, az sohasem ér célba.

Meg kell találnom önmagam.
Az elvesztett kapcsot.
Vissza kell jutnom.

Mindez nem megy egyik napról a másikra. ez egy hosszú folyamat. Egy olyan út, aminek az összes lépését végig kell járni. Nincsenek kerülők.
Már elindultam az úton. Talán ott és akkor, azon a nyári éjszakán. Az imával.
Azóta is megyek. Lassan, apró léptekkel. kívülről nézve tűnhet úgy, mintha csak állnék, de belül tudom, minden nappal egyre közelebb vagyok a célomhoz. A film egyrészről megerősített, másrészről pedig elbizonytalanított. A saját jövőmet látnám azokban a képkockákban?


Nem tudom, hogy ki vagyok. Sejtem, de nem tudom biztosan. Most eldöntöttem: megkeresem.
Megtanulok újra élni. Élni, és nem csak írni róla.
Abbahagyni az evést, és elkezdeni őszintén élvezni az ízeket. Az életet.
Nem csak fényképeken keresztül, másoknak mutogatva. Megélve.
Minden pillanatát.

Ehhez kell a változás.
Itt is. Mert a blog a belőlem táplálkozik. A részem. Az a részem, aki keresgél.
Továbbra is lesznek fényképek, mert szeretek a gépemmel bohóckodni.
Lesznek reggelik, mert imádok reggelizni.
És írni is fogok, mert szükségem van rá.
De mégis.

Más lesz.


hozzávalók 6 darabhoz:

1/2 csésze kölesliszt
1/4 csésze törökmogyoróliszt
1/6 csésze őrölt fekete szezámmag
1/6 csésze kukoricaliszt
3 evőkanál hajdinapehely
1,5 nagy evőkanál kakaópor
3 teáskanál sütőpor
1 csipet só
1 tojás
1 nagy érett banán
3 evőkanál méz
1/4 csésze kókuszolaj
1/3 csésze író
4 evőkanál étcsokicsepp
2 evőkanál feketeszezámmag a szóráshoz

Keverjük össze egy tálban a száraz hozzávalókat, egy másikban a nedveseket, majd a 2 tál tartalmát. 
Melegítsük elő a sütőt 175 fokra. 
Osszuk el a tésztát 6 mélyedésben, szórjuk meg a tetejüket szezámmaggal, és süssük nagyjából 20 percig.

2013. október 29.

diókrémes almáspités french toast


Tulajdonképpen szeretek egyedül lenni.
Egy kicsit aggódtam az elején, hogy milyen lesz, de meglepően kellemes. Jól kezelem. Bár az is igaz, hogy sokban nem különbözik az eddigi életemtől, mert apával akkor is alig vagyunk együtt, ha itthon van. Sajnos. Igazából csak a fizikai kontaktus hiányzik, mert a napi élménybeszámolók szerencsére kisebb kihagyásokkal de megvannak, illetve a blogja is elég informatív (még ha nem is egészen azokról a témákról, amik engem érdekelnének), és hála a sok képnek, teljesen emészthető is. :) (Azért a kedvencem az volt, amikor valamelyik este a telefonján keresztül mutogatta a laptopján lévő képeket, nekem meg majd' kiesett a szemem, miközben a pixelek tömkelegén keresztül próbáltam kisilabizálni mit is ábrázolhat a fotó.)


Az estéim végtelenül nyugodtak.
Hazaérek, és bezárom magam mögött az ajtót. Azon aznap már nem jön be senki sem.
Bekapcsolom a zenét. Mióta apa elment nem hallgattam rádiót. Helyette minden este beülök a CD-s fiókja elé, és onnan válogatok. A kedvenceit minden nap lejátszom: szükségem van rá. Mert pontosan tudom, hogy melyiknél mit szokott mondani. Azt hiszem ezt hívják szeretetnek.
A korai sötétedés miatt úgy ítéltem meg, hogy eljött az ideje a hangulatvilágításnak is; így néhány napja feltekertem az angyalka formájú égősorunkat a függönyt tartó rúdrendszerre. Kicsit illúzióromboló volt, hogy a művelet végére olyan melegem lett, hogy ki kellett nyitnom az erkélyajtó. Mindezt azért, hogy a kinti 18 fokkal (este 9-kor!) kiegyensúlyozzam a benti hőmérsékletet. Nem mondanám, hogy túlságosan bármennyire is téli hangulatom lenne. Viszont a fényhiány szomorú tényét néhány gyertya társaságában tökéletesen feledteti.


Amire nagyon szükségem van.
A tél közeledtével ugyanis menetrendszerűen elkezdek befelé fordulni. Nem direkt vagy tudatosan, egyszerűen csak megtörténik. Azon kapom magam, hogy sorra lemondom az amúgy sem sűrű baráti találkozókat, és egyre többet vagyok otthon, egyedül.

Érdekes látni, ahogyan túlnőnek rajtam a dolgok. Mondjuk a spanyolcsoport. Hogy egy ideig haladunk szépen együtt, része vagyok az egésznek, míg észre nem veszem, hogy egyre több az "emlékszel amit meséltem", a "hogy sikerült a tegnapod" és a "mi van anyukáddal/barátoddal" típusú kérdés, és rá a válaszok, amikből nem értek egy szót sem.
Ami nem baj. Nem érzem annak, csak... valahol tudom, hogy mégsem jó.
Mondanám, hogy nem zavar, mert legbelül pontosan így érzem. De ott van a tudatos részem, amelyre hat a társadalom, ismeri az elvárásokat, tudja mi a "normális". (Normális? Inkább átlagos.) Ez a részem bosszankodik. Hogy már megint elrontottam. Már megint csináltam valamit, amivel kilógok a sorból. Amivel ismét a csodabogár szerepbe kerültem.
De az is lehet, hogy nincs itt semmi meglepő. Tényleg másabb vagyok, mint a legtöbb körülöttem lévő ember. És ezt most ne büszkélkedésnek, vagy szégyenkezésnek érezzétek, ez tény. Tapasztalat. Sok évre visszanyúlóan. Ami egy idő után szokássá alakult. Valószínűleg az, hogy már eleve én is így állok a legtöbb helyzethez, nem a különbségek csökkentésére irányuló tendenciát javítja.


Az egyik szünetben beszélgetésbe elegyedtem a mellettem ülő lánnyal.
Nagyjából 10 perc után rám meredt és ártatlan szemekkel feltette a kérdést: miért nem megyek velük soha órák után beszélgetni?
Most magyarázzam el? Hogy iszonyú tömény az egész, és emiatt délutánra teljesen üres lesz az agyam? hogy örülök, ha végre kiléphetek a teremből és egy kicsit egyedül lehetek?
Nem értené. Senki sem érti. Akkor meg minek fárasszam magam feleslegesen?
Annyit mondtam, hogy nem vagyok az a túl szociális típus.
Szaporán bólogatni kezdett, hogy pontosan tudja mit érzek. Hogy néhány éve neki is volt egy olyan időszaka, amikor rosszul érezte magát az emberek társaságában, amikor hiába jöttek oda hozzá egy buliban, nem tudott beszélgetni senkivel sem.
Kényszeredetten mosolyogtam. Nem akartam megkérdezni, hogy úgy tűnik neki, hogy nehezemre esik beszélgetni? Végül is csak negyed órája társalgunk. Arról nem is beszélve, hogy szinte mindig beszélgetek valakivel. Semmi konkrétról, vagy személyesről, csak egyszerűen ilyen vagyok. A lehető legnagyobb természetességgel teremtek kapcsolatot bármilyen idegennel. Az utána következő rész a problémás, amikor mindezt fenn is kéne tartani. Ha nem látok meg a másikban valamit, ami miatt hihetetlenül közelinek érzem magamhoz, már nem megy.
Nem tudok túllépni azon a hozzáállásomon, hogy az élet túl rövid, és értékes ahhoz, hogy olyanokkal töltsem, akik nem a legfontosabbak. Nem is mondom, nincsenek töltelékkapcsolatok az életemben. Egyszerűen leépítem őket.

Néha elgondolkozom, hogy jobban kéne nyitnom a világra.


Ami viszont megy: az a reggeli téma.
Reggelire szükségem van.
Sokan nem értik, hogyan lehet reggelire édeset enni, nos... én meg őket. Én szinte csak azt szoktam.
Már eddig is szerepelt jó pár receptötlet, inspiráló kép, jelen esetben úgy látom, hogy ez az irány fog folytatódni, kiegészülve egy kis karácsonyi hangulattal, ha eljön az ideje.
Tehát lesz recept nyugalmas reggelre, rohanós reggelre, fogvacogtató pillanatokra, otthoni evésre, máshol evésre, feltöltött hűtőre, feltöltendő hűtőre, édes szájra és bizony, bizony sós szájra is!

Elsőként álljon itt egy tipikus hétvégi kényeztetés: a bundáskenyér egy lightosabb, és édes verziója: a french toast. Igen, igen, én is szeretem a szép magyar szavakat, de ebben az esetben szerintem MUSZÁJ meghagyni eredetiben, mert nem lehet nornálisan lefordítani. Francia pirítós? De akkor hol marad a vaníliás tojáslétől átáztatott puha kalács? Édes bundáskenyér? Jó esetben nem egy olajtól csöpögő, fahéjas porcukorral megszórt kenyérdarabról beszélünk. Értitek? Nem lehet.
Megenni viszont annál inkább. Főleg, ha kenünk rá isteni házi diókrémet (aminek érthetetlen okokból lett egy enyhe fahéjas zamata), és közé gyömöszölünk annyi sült almát, amennyit csak tudunk.

Igen. Így kell indulnia a hétvégének.


És a recept!
Ha bejön a french toast vonal, itt van egy régebbi recept, ahol banánkenyérre adaptáltam a témát.


french toast:
1 evőkanál vaj
1 kicsi tojás
1/2 csésze tej
1/2 csésze sűrű joghurt
2 csapott evőkanál liszt
csipetnyi só
1 mokkáskanál vaníliapor
1 evőkanál méz (opcionális, én nem tettem bele, a töltelék miatt)
4 szelet szárazabb teljes kiőrlésű kalács
vaj a sütéshez

Olvasszuk meg a vajat, majd adjuk hozzá a tejet, tojást, joghurtot, lisztet, sót, vaníliát. 
Fogjuk a kalácsszeleteket, és egyesével áztassuk meg a folyadékban. Érdemes közben pár helyen villával megszúrkálni, hogy minél több anyagot tudjon magába szívni. 
Egy serpenyőben forrósítsuk fel a vajat, és a kalácsszeletek mindkét oldalát süssük aranybarnára.


almás töltelék:
2 alma
fűszerkeverék: fahéj, kardamom, gyömbér, shambar (összesen kb. 1 teáskanál)
maréknyi barackmag
1 evőkanál vaj
1/4 csésze teljes tej

Az almát hámozzuk meg, majd vágjuk kb. 1 cm vastag cikkelyekre.
Olvasszuk meg a vajat egy serpenyőben, majd még az almák előtt szórjuk bele a fűszerkeveréket és a barackmagokat. Keverjük meg néhányszor, és már mehetnek is bele az almagerezdek is. Süssük addig, míg kicsit puhul illetve kap egy barnás kérget. Öntsük bele a tejet, és főzzük addig, míg teljesen el nem tűnik.


Összeállítás:
Kenjük meg vastagon diókrémmel (egyszerű, házilag készített magkrém) a kalácsok összeillő felületét, az egyikre halmozzunk bővel az almás töltelékből, és illesszünk rá egy másik, a megkent felével lefelé néző kalácsot.

Mindenképpen még melegen fogyasszuk, húzósabb napokon karamellszósszal és/vagy tejszínhabbal felturbózva!


2013. október 22.

Aszaltparadicsomos diós krém a 4 év örömére


október 14.
Újra és újra lenyűgöz mikre képes a technika. Hiába van a másik a világ túlsó felén, úgy tudunk beszélgetni, mintha mellettem ülne. Kár, hogy a virtuális ölelést még nem találták ki.

Legalább blogot ír. Méghozzá meglepően gyakran.
Ha kíváncsiak vagytok, hogy min dolgoznak Joinville-ben, itt találjátok a képes beszámolóit!


október 15.
"Befizessem vagy ne?"
Idegesen toporogtam az  Astoria sarkánál. Elegem van. Tudnám értékelni, ha végre nem kéne végre fontos döntéseket meghoznom. A határidők legutolsó napján. Az előző éjszaka apának tartott távbloghasználati korrepetálás miatt amúgy is kissé kialvatlan voltam, ez meg végképp nem dobott a hangulatomon.
Akkor emiatt volt.
A tegnap este eltüntetett jelentős mennyiségű házi granola... feszültségoldás. Ha ideges vagyok mindig eszek.
"És ha mégsem sikerül az átjelentkezés?"
Ránéztem a kezemben lévő csekkre. 5500 forint. Ennyi lenne a jövőm? Azért nem. De egy nyugodt félévem már igen. Tudhatnám, hogy megtettem. Hogy megtettem mindent, ami tőlem telt. Ahogyan anya is mondta: nem ragadok a biztos rosszban. Hiszen a szülészet legalább érdekel is valamennyire. De... fizessek valami olyasmiért, ami szintén csak mellékvágány?
A fenébe is, miért nem tudott apa egyetérteni anyával? Ha ő is azt mondja, hogy mindenképpen ezt az utat válasszam... akkorra már beletörődtem. De tényleg. Csak megerősítésért hívtam fel. Hogy halljam, hogy ő is kimondja, és akkor onnantól kezdve már nincs min gondolkodni.
Így viszont...
Kezdett hányingerem lenni. Oké, tegyük fel, hogy nem fizetem be. Hazamegyek, teszek-veszek, majd holnap felkelek, és már tárgytalan az egész.
De hogy magyarázom meg anyának...? Szinte hallottam a hangját.
Nem akarom. Nem akarom azt a lemondó csalódottsággal keveredett mérges hangszínt. Már ha rágondolok összerándul a gyomrom. Ami valahol furcsa, mert az esetek nagy többségében nem érdekel mások véleménye. Viszont az is igaz, hogy az esetek 90 százalékában teljesen pontosan tudom, hogy mit szeretnék. Ez most a maradék 10. Fogalmam sincsen mi lenne a jó. Így pedig milyen alapon utasítanám el más véleményét?
Az én életem, igaz. De ő az anyukám. Vélhetően nem akar nekem rosszat.
Mégis haboztam. Kilégzés, belégzés. Magamban lefuttattam mindkét variációt. Meg a mi lesz ha, részt. És döntöttem.
Maradok a dietetikán, nem futok felesleges köröket. Aztán jövőre újra beadom az átjelentkezésemet. Máshova.
Ennyi. Az én életem. Az én döntésem. Amit ezek után fel kell vállalnom akkor is, (bár nem lesz könnyű) ha negatív lesz a végkimenetele.


október 16.
Az idő finoman fogalmazva: pocsék. A hangulatom is.
Tudom, tudom, a kettőnek nem kéne, sőt nem szabad együtt mozognia. Mert nincs olyan, hogy ez nem az én napom. Illetve van, ha így áll hozzá az ember. akkor a sok rossz szinte folyamatosan követi egymást, tapasztalat.
Pozitív hozzáállás. elcsépeltnek hangzik, mert az is, de nekem nagyon bejött. Kellett idő, mire át tudtam állítani a gondolkodásom, de olyannyira sikerült, hogy mára teljesen a részemmé vált.
Viszont amikor reggel az ablakon kinézve egy nagy szürke masszán kívül nem láttam mást, amikor félúton konstatáltam, hogy az aktuális időjáráshoz képest kissé alulöltöztem - így jó eséllyel egész nap fázni fogok, amikor ugyanaz az öregasszony már korán reggel háromszor átgázolt rajtam a villamoson, amikor elkezdett csepegni az eső a frissen mosott hajamra, és pontosan tudtam, hogy emiatt a következő hajmosásig úgy fogok kinézni, mint egy madárijesztő, feladtam. Ezek azok a napok, amikor reggel nem lenne szabad kimászni az ágyból.


október 18.
Amióta elkezdődött a spanyoltanfolyam, megtanultam értékelni a hétvégéket. Illetve egyáltalán, mint kifejezés megjelent az életemben. Csütörtök esténként mindig azzal biztatom magam, hogy már csak egy napot kell kibírnom és vége. Tisztára mintha anyát hallanám.


október 20.

Nem értek a férfiakhoz. 
Pontosabban a társas kapcsolatokhoz. Egyszerűen nem tudom kezelni. Hova tenni. 
Pedig nem zárkózom el. Ha valaki, akkor én aztán tényleg nyitott szemmel járok, nicsenek sztereotípiáim, és mindenkinek adok esélyt. Arra szoktam gondolni, hogy sosem lehet tudni. Ez az elméleti szint.
Aztán van a gyakorlat. 
Amikor valakit közelebb kéne engedni magamhoz. Na, a bajok általában itt kezdődnek, mert nem megy. Sem érzelmileg, sem testileg. Nem tudok túllépni a korlátaimon. Önmagamon. A tökéletességi kényszeremen. Folyamatosan azon dolgozom, hogy a másik hibátlannak lásson. Hogy eltakarjam a "hibáimat". Azokat a dolgokat, amik a mindennapi életünk egyszerű velejárói. 
Például szégyellem, ha furcsa hangokat ad ki a hasam. Legyen az akár korgás, akár emésztés. Maradjon csendben.
Kellemetlenül érzem magam, amikor úgy kell elmennem mosdóba, hogy a másik hallhatja, hogy mit csinálok odabent. (És itt semmi extrára nem gondolok.) Illetve fokozom: már attól is ha el kell mennem. Ott van az a csobogó hang, a wc papír szakadásának a hangja, meg az egész… olyan tisztátalan. Nincs rá jobb szó. 
Aztán a szájszagok. Fogmosás nélkül nem vagyok hajlandó senkihez sem hozzászólni. Nem büdös, de maga a tudat, hogy nem átható borsmenta illatú a lehelletem, bármilyen hiperszuper szerrel is mostam fogat, frusztrál. Pedig az éjszaka közepén ez nem nagy csoda.
Kiborít, ha nem teljesen lapos a hasam. Ami nem túl könnyen abszolválható, ha az ember az előbb említett okokból igyekszik minimalizálni a mosdó gyakoriságának használatát.
Szőrszálak. A gyanta szép, a gyanta jó, de… a szőrtüszők sajnos nem egyszerre működnek. Az enyémek legalábbis biztosan. Ráadásul apa genetikáját sikerült örökölnöm ezen a téren, szóval minden igyekezetem ellenére, előbb vagy utóbb úgyis feltűnik egy-egy kósza szál. EGY-EGY. Mint mindnekinek. És míg agyban tudom, hogy ettől még fényévekre vagyok a szőrös kategóriától, ha simogatnak, folyton az jár az eszemben, hogy úristen, most biztosan azt gondolják, hogy bundát növesztek.

Értitek már? 
Ilyen gátlások mellett, gyakorlatilag lehetetlenség együtt élni. A látszatra fordítom minden energiám. Arra a felszínre, amit csak én látok. Amit a másik észre sem vesz. Vagy lehet, hogy észreveszi, de átsiklik felette. Mert van ennél ezer fontosabb dolog.
Már én is tudom. Régen az életem minden területe efféle falakkal volt tele. A nagyrészüket nagyjából sikerült lebontanom (ha más nem, legalább annyira, hogy átlássak felettük), de az ellenkező nem irányában lévők egyenlőre megingathatatlannak tűnnek. 
Azt sejtem, hogy a kulcs az önmagammal való viszonyomban van elrejtve, de ez még édeskevés a sikerhez. Pedig ha rendeződne… jó eséllyel egyszerűbb lenne az életem.


október 22.
4. 
4 éves a blog. (Kicsit kellett gondolkoznom, hogy 4 vagy 5, de a tavalyi hármas szám meggyőzött az előbbiről.)
Lehetne ragozni, de felesleges. Itt egyszerű tények vannak. A koncepció néha változik, recept az hol van, hol nincs, az írásom egyszer filozofikus, egyszer személyes, de a lelkesedésem, az töretlen.
De nektek is köszönettel tartozom, kedves nyílt, és "zug"olvasók. Köszönöm a kedves megjegyzéseket, a facebookos like-okat. Azt, hogy itt vagytok. Persze, elsősorban önmagam miatt írok, de nem tagadom: szívmelengető érzés látni, hogy másokat is megmozgatnak a gondolataim.
Remélem továbbra is találtok majd kedvetekre valót... én itt leszek!


Zárásként álljon itt egy recept, de nem, sajnos nem a sütié, hiába van róla rengeteg fénykép. Várakozásaimmal ellentétben ugyanis a krém lett elképesztően zseniális, míg a tészta erősen csak az átlagos kategóriát súrolta. Így viszont helye nincs.
A kekszen látható krémnek viszont van. Dobogós helye.
Azért mert gyors, mert egyszerű, és mert nagyon finom. Ráadásul elsőre kifejezetten májkrémes beütése volt, bár nem állítom, hogy az én véleményem a legmegbízhatóbb, mert legalább 11 éve nem ettem ilyen terméket.

Kenjétek, egyétek, de feltétlenül a magos, aszalt paradicsomos kekszemmel. Őrült jó párosítás: a krém paradicsomossága agyszerűen harmonizál a kekszben megbújó aszalványokkal.
A recepten csak annyit változtattam, hogy kukoricalisztet és tönkölykorpát használtam (mivel a darálóm felmondta a szolgálatot, szervizbe meg idáig lusta voltam elvinni), illetve a kókuszzsírt jó kis belga vajjal helyettesítettem.


Aszalt paradicsomos diós krém
   a Green Kitchen Stories könyvből

6 dkg dió
3 dkg aszalt paradicsom
pár evőkanál saját készítésű/ jó minőségű sűrű paradicsomszósz
friss zsályalevelek

A diót és az aszalt paradicsomot áztassuk be, hogy megpuhuljon (én forró vízzel csináltam, hogy kicsit gyorsítsak a folyamaton). Ha a paradicsomok már benyomhatóak öntsük le róla a levet (de ne dobjuk el, rizottóhoz kiváló), majd turmixoljuk össze, hozzáadva a paradicsomszószt is. A zsályaleveleket szintén hozzá lehet adni, de én jobbnak láttam ollóval a kész krémbe vagdosni.
Értelemszerűen tároljuk hűtőben, úgy sokáig eláll.

2013. október 15.

kedves naplóm!


október 10.
Még intett egy utolsót, aztán megfordult, és elnyelte a tömeg. 
Hát, ennyi volt. Elutazott. Várja a napfényes Brazília. Azért amikor kiléptem a terminálból, összeszorult a torkom. Ahhoz képest, hogy befelé még apukám kislányaként sétáltam be, gondtalanul, nevetve a hatalmas bőröndre kötözött babarózsaszín szalagokon, még erősebb váltásnak tűnt egyedül kijönni, és a sötétben felszállni a buszra. 
A fejem zúgott az ürességtől. Bámultam kifelé a koszos üvegen, de csak a saját visszatükröződő arcom nézett vissza. Elfordultam. Erre van a legkevésbé szükségem. 

A villamosmegállóban nagyjából fél percig toporogtam, majd elindultam gyalog. A lábaim maguktól vittek.
Mi lesz velem? Mit fogok csinálni?
Költői kérdés.
Nagy valószínűséggel semmi sem fog történni, de ha igen, jó eséllyel az sem jelent majd problémát, tekintve, hogy apa az utolsó éjszaka felkészített minden lehetséges apokaliptikus állapot kezelésére, egészen a lakást elárasztó vizektől kezdve a szivárgó gázokig. A saját kiborulásomtól már jobban tartok. Attól, hogy besokallok, és elvesztem a kontrollt.
Talán egy kulcsa van az egésznek: a felfogás. Hogy hogyan értékelem a szituációt. Mint egy másfél hónapos egyedüllétre kárhoztatást, vagy másfél hónapot, ami alatt az önmegvalósítás eddig egy ismeretlen szakaszát próbálhatom ki.

Természetesen a második verzió mellett döntöttem.
Ahogy hazaértem, átrendeztem a lakást. Na nem komolyan, csak éppen annyira, hogy legyen némi látszata. Ez nálam egyfajta védekező mechanizmus, a változások hozzák ki. Elpakoltam minden olyan holmit, amit úgy ítéltem meg, hogy nem lesz rá szükség a következő időszakban. Éljen a minimalista stílus. Mindeközben észrevettem, hogy az apától még a szülinapomra kapott sütőtök hátulján az akkor még csak pici fekete kör mára igencsak kiterjedtté vált, így elérkezettnek láttam az időt a feldolgozására.
Apa, egy zseni vagy. Ennyire mézédes tököt szerintem tavaly sem ettem.


október 12.
Az első mosás sikeresen abszolválva.
A biztonság kedvéért az első körben kiraktam apa 2 ingét, de amikor láttam, hogy nélkülük semmilyen módon sem tudom megtölteni a gépet, enyhe gyomorgörcs kíséretében visszatömtem őket a dobba. Az elindítás nem volt könnyű, amikor apa mutogatta, valahogy sokkal könnyebbnek tűnt. A mosószer és öblítő beazonosításán konkrétan 5 percig szenvedtem, végül illat alapján öntöttem őket a helyükre. 
Hmm, legközelebb több öblítőt teszek. Apánál illatosabbak szoktak lenni.


október 13.
Arra ébredtem fel éjszaka, hogy már semmilyen pozitúrában nem tudok aludni, annyira fáj a lábam. Ráadásul a gyomrom is korgott. Forgolódtam egy darabig, de miután láttam, hogy sehogyan sem lesz jobb, inkább felkeltem, és kimentem a konyhába. Legalább egy rosszal legyen kevesebb. Így történt, hogy hajnali háromnegyed kettőkor nekiálltam sajtkrémes kenyeret enni. Aztán pedig a legnagyobb lelki nyugalommal visszafeküdtem aludni. 

Azt hiszem a gyógyulás egy új szakaszába léptem.


október 14.
A szembeszomszéddal komoly harcokat vívunk a lábtörlőért. 
A lépcsőházfestés örömére mindenkiét elvették, majd miután végeztek, levágták az összeset a lépcső mellé egy kupacban. Gondolom a "sajátját úgyis mindenki felismeri" koncepció volt a vezérelv, ami ebben az esetben úgy tűnik nem jött be, mert az általam gondosan kiválasztott darabot 2 órával később már másik ajtó előtt találtam meg. Visszatettem magunk elé. A második eset után azonban már komolyan elgondolkoztam, hogy egy harmadiknál írnom kéne apának, milyen színű lábtörlőnk is volt pontosan.


2013. október 6.

Magvas mazsolás granola


Veszekedtünk.
úgy, mint még soha. 
úgy, ahogyan sohasem hittem volna, hogy valaha is fogunk.
Döbbenetes volt nézni hogyan szakadnak fel évek sérelmei Zs-ből. Rámzúdította. Az összes velem kapcsolatos fájdalom, keserűség és sértettség felszínre került. Furcsa érzés volt. Tulajdonképpen tisztában vagyunk azzal, hogy miket okozunk másoknak? Hogy milyen nyomokat hagyunk a tetteinkkel? Ráadásul úgy, hogy mindezt észre sem vesszük?!
Előjöttek régi történetek. Kimondott és eltitkolt érzések, megélt pillanatok.
Nem tudtam. Éreztem, hogy igyekszik óvni, hogy nem terhel feleslegesen, de hogy benne ez ekkora feszültséget okoz, arról fogalmam sem volt.
Hímestojás. 
Még ezt a szót sem használta rám senki.
Pedig találó.
Mert rám tényleg nagyon sokan vigyáznak. Kimondva, kimondatlanul egy burokban élek, ahová csak a saját magam által generált, illetve a közvetlenül engem érintő problémák juthatnak be. A többi mind kívül marad. 
Azt gondolják nem bírnám el?
Hogy a magam által termelt mennyiség is bőven elegendő?
Nem tudom.
De a burok, az él. Fenntartjuk. Ők is, és én is. Mert szükségem van rá. A steril világomra, ahová el tudok menekülni a világ problémái elől. Ami a másik oldalról mellesleg a saját mindennapjaimon keresztül nyomorba dönt.


Megbeszéltük.
Nem megoldottuk, de tisztáztuk. A félreértéseket, a szavak valódi jelentését, üzeneteket.
Ezenkívül számomra most nyert értelmet az anya szájából annyiszor elhangzott mondat is, miszerint egy anyát a gyerekén keresztül lehet a legjobban bántani. Anyát a gyerekén, szerelmest a szerelmén.
A tehetetlenség Zs szemében, amit nem tudok átérezni. 
Nem tudom megérteni, mert sohasem voltam szerelmes.
Nem állítom, hogy nem lennék rá képes, de jelenleg nem vagyok azon az érzelmi szinten. A pszichológus hölgy, akihez szoktam járni beszélgetni, érdeklődött a nyaram felől. Miközben nagyvonalakban vázoltam a helyzetet, a társas kapcsolatokról szóló résznél finoman közbeszólt, hogy és a másféle kapcsolatok?
Széttártam a kezem. Valóban, fiúkból nem sok volt a nyáron. Illetve volt, csak nem olyan fiúkból.
Pedig nem zárkózom el. Sőt, szerintem még életemben nem voltam olyan nyitott, mint most. Bármire. A legőrültebb ötletre, a legfurcsább emberre. Nem mondok nemet. Nem, mert sohasem lehet tudni. Ennyit meg kell, hogy tegyek magamért. Legalább ennyit. Hogy ne gondolkozhassak azon, mi lett volna ha. Minden amivel találkozunk: a lehetőségek, emberek, amiket elénk sodor az élet: utak. Új irányok. Alakítanak minket, csak hagyni kell.


"Capa tulajdonképpen nem csinált semmi különöset. 
Most azért tartjuk olyan nagyszerűnek, mert a képein egy olyan világ tárul a szemünk elé, ami a ma  emberének elképzelhetetlen. Pedig nem volt több, egy egyszerű embernél, aki éles képeket tudott csinálni arról, amiben élt. "

Tényleg. 
Csak lefényképezte amiben élt. 
A háborút. A meghurcoltatásokat. Az életét. Több millió ember mindennapjait. 
Ezek előtt állunk mi most szájtátva. 
Úgy kezeljük, mint egy ismeretlen, távoli dolgot, pedig nem az. Ki se kell tennünk a lakásból a lábunkat, a média házhozszállítja nekünk. A hírekből ömlenek a borzalmasnál borzalmasabb képek, és amikor azt hisszük már nem lehet rosszabb, mindig bebizonyosodik: lehet. 

Nem jó úton haladunk.

A rossz érzéseimet a Wordpress kiállítás csak megerősítette. A rengeteg halott, robbantások, a feleségét bosszúból savval leöntő férj, szeméthegyek, nyomorgó emberek. Minden egyes paravánnal nehezebb lett a lelkem. A földbe döngöltek azok a fotók.

Az egyik pillanatban úgy éreztem megfulladok a sok szörnyűségtől, a nyugodtabb pillanatokban viszont elfogott az érzés, hogy lehetne izgalmasabb is. Ütősebb.


Ütősebb.
Valahol iszonyúan szánalmas, hogy azt érzem ütősnek, amiben máshol emberek halnak meg. Életek törnek ketté. Milliók éheznek. Háborúk pusztítanak, családok vesztik el az otthonaikat. Egymást.
Mindeközben az én legnagyobb problémám az, hogy hol dolgozzam le a bevitt kalóriákat. Ultramenő saját képernyős futópadon kocogok, Jamie kotyvasztását bámulom a TV Paprikán, és azon jár az agyam, hogy mit készítsek a hétvégéről megmaradt gorgonzolából. Lekászálódva az elliptikus trénerről a gyomrom is jelezni kezd: magamban kiegyezek egy répával. Hiszen mégiscsak kilenc lesz mire hazaérek. Nem jön be: a zöldség után beköszön egy nagy szelet eperlekváros ementális kenyér is, pótolva az (gépek szerint) elégetett párszáz kalóriát. 

Volt értelme elmenni.

Valószínűleg nem ez a gondolatmenetem fogja megkapni a legkönnyebben emészthető írás díjat, de kijött. Ezekről a dolgokról is beszélni kell. Nem mindig, és csak mértékkel, de nem dughatjuk homokba a fejünket.
Tudom, hogy nincs ráhatásom.
Hogy nem tudom megmenteni a világot.
Olyan ez, mint a vegetarianizmus. Hit.
Hit abban, hogy jó, amit csinálsz. Hit abban, hogy egyszer talán látszata is lesz. És nem számít, hogyha azt a pillanatot te már nem láthatod.


Levezetésként pedig fogadjátok ezt a receptet. 
Semmi extra, csak egy egyszerű granola. Finom, ropogós, és természetesen sokkal egészségesebb, mint a kész, bolti változat. De ne feledjétek: a magokat, csokit és aszalványokat kispórolni nem ér!

Magvas mazsolás granola

1 csésze zabpehely
1 púpos csésze puffasztott tönkölybúza
1/4 csésze lenmag és napraforgómag
1/4 csésze törökmogyoró
1/4 csésze mazsola
1 nagy evőkanál csokicsepp
2 púpos evőkanál mogyoróvaj
3 evőkanál olaj
csipetnyi só
1-2 evőkanál méz
1/8 csésze tej
narancshéjpor ízlés szerint

Melegítsük elő a sütőt 175 fokra.
Vegyítsük össze a száraz hozzávalókat a csokicsepp kivételével.
A mogyoróvajat melegítsük meg a tejjel, majd a mézzel, olajjal, sóval és fűszerekkel keverjük simára.
Öntsük a száraz anyagokhoz, és forgassuk össze, hogy minden szemet bevonjon a massza.
Terítsük sütőpapíros tepsire, majd süssük nagyjából 20 percig, közben többször átforgatva, hogy egyenletesre süljön, ne égjen meg.