2013. szeptember 28.

Egy doboznyi füge


Egyszer már írtam a testvériségről, itt. Arról, hogy milyen jó, és milyen fontos testvérnek lenni.
Ez természetesen azóta sem változott, de azt hiszem beléptünk egy másik szakaszba.
Marci gimis lett.
Új suli, új osztálytársak, új hatások. Ismeretlen terep.
Szeretne megfelelni. Beilleszkedni. Küzd a mindennapokkal. Azokat a problémákat éli át, amiken én is keresztülmentem.
5 év nem sok, de arra tökéletesen elég, hogy kívülről lássam azt, amiről pontos emlékeim vannak. Mert vannak. Nagyképűen hangozhat a "tudom mi érez" kezdetű mondat, de így van. Tudom.
Emlékszem.

Persze azt is tudom, mások vagyunk. Én nagyszájú, nyitott gyerek voltam, alapvetően humán beállítottsággal. És tegyük hozzá: lány. Mert nem szabad általánosítani, de a fiúk akkor is később érnek. Ennyi idős koromban engem már régen más dolgok foglalkoztattak. Tisztában voltam a "szerepekkel". Azzal, hogy lányként miben különbözöm a fiúktól. Azzal, hogy ezek fontos különbségek. És azzal is, hogy ezeket hogyan tudom az előnyömre felhasználni.
Ő még nem nagyon érzi.
Ha néha otthon vagyok meg szoktam figyelni, hogy miket csinálnak a barátaival: de ez általában kimerül a videójátékokban és gördeszkázásban. Nyilván nem tudhatom, hogy maguk között mikről beszélnek, de ha szóba is kerülnek néha a lányok, az az elméletből nem lép át a gyakorlatba. Ha átlép, arról tudni fogok. Ebben egészen biztos vagyok.
Mert Marci megbízik bennem. Nem jobban, mint anyáékban, csak másként.
Talán mert kisebb a korkülönbség? Vagy mivel én a testvére vagyok, tőlem nem szégyell tanácsot kérni?
Sokszor elgondolkozom ezen, mikor felhív egy-egy személyes problémával. Meglepő. A tizedik alkalommal még mindig ugyanúgy, mint a legelsőnél.
Hálát adhatok az égnek, hogy megosztja velem.
Az életét. A gondolatait.
Hogy kapok lehetőséget arra, hogy jó nővér lehessek.
Hogy kárpótolhassam a nehéz évekért, amiket okoztam neki.
Hogy tudja: rám mindig számíthat.
Akkor is, ha rossz napom van.
Akkor is, ha éppen a saját életemmel sem bírok.


Mint most.
Hiába kommunikálom kifelé, hogy elégedett vagyok a mostani helyzettel, ez nem igaz.
Szeretnék az lenni, de... nem megy. Nem tudom elfogadni.
Pedig nem küzdök ellene. Tervezgetek, álmokat szövök, élem a mindennapokat, ahogyan kell.
Tudom, hogy nem rossz az, amit csinálok. A jelenlegi helyzet. Hogy van célja. Hogy várnom kell, dolgoznom rajta, de a végén jól fogok kijönni az egészből. Tudom. Bízom benne.
És mégis.
Mindennap újra és újra végigjárom a hullámvölgyeimet. Hogy nem itt kéne lennem. Nem így kéne lennem. Az iskolapadban a helyem. Tanulni, haladni az úton.
A jobb pillanatokban el tudom engedni. Ezt a látásmódot, a negatív gondolatokat, a reményvesztettséget. Kitisztul a fejem.
Most is az utamat járom.
Tapasztalok.
Megismerek.
Keresem a helyem. Az irányt amerre elindulhatok.

Anna mondta azt, hogy most érzi úgy, a helyén van. Ott, ahol lennie kell. A megfelelő ösvényen.
Én sem lehetek messze. Egyszerűen nem.
1 év.
Egyetlen egy év.
Ennyivel végzek majd később.
20 éves vagyok. Előttem áll még minden.
Azt is tudom, hogy nem lemaradok. Tartok egy kis szünetet, és folytatom ott, ahol abbahagytam. Pontosan ugyanott.
Miért érzem mégis sokszor olyan tragikusnak?

Miközben beszélgettünk, szóba került az is, hogy ki milyen ahhoz képest, amit a blogján közvetít. Kifelé.

Akkor a magam részéről átsiklottam a téma felett, de otthon, a tükörbe nézve újra eszembe jutott. Elsimítottam egy tincset az arcomból.
És én?
Vajon én mit mutatok? A valóságot? Önmagam idealizált mását? Egy vadidegent?
Megmostam az arcom. A hideg víz szinte égette a bőröm.
Nem.
Én önmagam vagyok. Itt is, és élőben is. Még akkor is, ha sokszor különbözik a kettő. A valóság ugyanis valahol a kettő között van. Illetve a kettő keveréke.


A gasztronómia felé kanyarodva pedig egyértelműsíthető, hogy a hét főszereplője a füge volt - Papiéknak hála, egy jókora dobozzal szüretelhettem. Ettem nyersen, sütve, főzve, édesen, sósan. Az alábbi ötletek egyértelműen befutók.

Fügés diós spagetti a Green Kitchen Stories-tól
Ehhez 1 gerezd fokhagymát megpirítottam, majd félúton hozzáadtam egy jó maréknyi nagyra tépkedett spenótlevelet, belemorzsoltam 1,5 diónyi kéksajtot, felöntöttem fél csészényi fehérborral, kevergetve főztem egy ideig, azután még melegen összekevertem a tésztával, 1 evőkanál krémsajt társaságában. A diót pirítva, nagy darabokban, a fügét negyedelve, a legvégén dobáltam bele.


Fügés pestós kuszkusz pisztáciával a Happyolks oldalról
1/4 csészényi kuszkuszt leöntünk forró vízzel/zöldséglével, majd lefedve hagyjuk, hogy megduzzadjon.
Hozzákeverünk 1 evőkanál pestót (az én receptem lejjebb található), aranyra karamellizált hagymacsíkokat, fügedarabokat (szezonon kívül szerintem aszalttal is finom lehet), sózzuk, borsozzuk, megszórjuk durvára vágott pisztáciával illetve aprított mentalevéllel.




Petrezselymes diós pesto (ötlet a Jamie magazinból)

jókora csokor petrezselyem
pár ágnyi borsikafű
50 g pirított dió
30 g finomra reszelt parmezán
5 evőkanál olívaolaj

A hozzávalókat turmixgépbe tesszük, és teljesen krémesre dolgozzuk. 
Hűtőben, néhány hétig könnyedén tárolható.


Természetesen az édes vonal is képviseltette magát: csináltam citromos vajas fügével töltött túrógombócot, de a már ismertetett vegán kesudiós fügés fagyim is kitűnő alternatíva.
Persze nekem sem sikerül minden: a csokitorta, amire annyira rákészültem, sajnos közel sem a várt eredményt hozta :(, így jelenleg is annak az átalakító-eltüntető felhasználásán dolgozom.

2013. szeptember 22.

Mert a továbblépést is meg kell tanulni.


"Ha megkérdeznék, hogy boldog vagy-e, mit válaszolnál?
 Hmm... azt hogy igen. De te is. Még a szemed is mosolyog."

A szám, ha lehet, még szélesebbre húzódott. A fogaim kivillantak.
Igen, boldog vagyok. 
Bár a boldogság csak pillanatnyi állapot, akkor, abban a pillanatban annak éreztem magam. Általánosságban inkább a kiegyensúlyozott szót használnám.
Hogy mitől válok azzá, vagy éppen mi az ami kibillent: változó. Sokszor magam sem tudom megmagyarázni a hangulatváltozásaimat.

Most jó.
Már jó. Azt hiszem most kezdtem el élvezni.
Furcsa 2 hét van mögöttem. Aggódás, reményvesztettség, összeszorított fogak, elhatározás.
Amikor kiderült, hogy visszakerültem dietetikára, összeomlott a világ. Nem tudtam gondolkodni. Az lebegett a szemeim előtt, hogy hogyan tudnám helyrehozni. Született egy kérvény (még máig sem kaptam rá választ), de nem biztattak. Hiszen a jogvesztő hatály, az jogvesztő hatály.
2 nap.
2 este.
Egy teljes ébren töltött éjszaka. (Bár ez csak véletlenül sikerült így.)
Fetrengtem a bizonytalanságban.
Gőzerővel járt az agyam, nem túlzás azt állítani, hogy semmi másra nem tudtam gondolni. Hiszen a JÖVŐMRŐL van szó. Illetve annak a nemlétéről.
Számba vettem a lehetőségeket.
A bizottság havonta ülésezik. Ami azt jelenti, hogy legjobb esetben egy hónap múlva lehetek újra a megfelelő csoportban. A másik verzió... hogy elutasítanak. Mit fogok akkor csinálni?
Ránéztem az órarendre. Élelmiszertudomány, ételkészítési technológia, kolloidika.
Nem. Nem, nem és nem. Nem akarom. Már a tantárgyak nevétől is a rosszullét kerülget.


Ha nem vesznek át, nem kezdem el.
Ennyi.
Passziváltatok. Más is csinált már ilyent, nem olyan nagy dolog.
Már csak az a kérdés, hogy ebben az esetben mivel fogom magam elfoglalni. Hogy mit csinál az ember egy passzív félévben. A tétlenkedést alapesetben is rosszul viselem, ha meg ráadásul egyedül is vagyok vele, méginkább.
Munka. Ezt a nyár után lehet, hogy nem erőltetném annyira. Jó, meg igazán jellemfejlesztő, de most már inkább a jövőmért tennék. A valós céljaimért.
Nyelvtanulás. Ez is olyan tipikus. Beiratkozni egy néhány 100 órás kurzusra, fél évvel később pedig nyelvvizsgát tenni.
Rápörögtem a témára. Nem szeretek ilyen szinten egy dologra fókuszálni, de az előző napokhoz képest már a témaváltás is felüdülésnek hatott.
Megnyugodtam.
A tudat, hogy van B terv, hogy bármilyen válasz esetén tovább tudok lépni, helyreállította a lelki békém. Elkezdtem elfogadni a helyzetet. Terveket szőttem. Minél többet malmoztam a lehetőségekkel, egyre inkább kinyílt a világ. Megrészegített az álmodozás.
Olyan szinten vágyakoztam bármiféle bizonyosság után, hogy még a semmiből is hajlandó lettem volna előteremteni? Vagy egyszerűen csak ráébredtem, hogy már nincs mit veszítenem? Hogy a legjobb amit tehetek, hogy abbahagyom az árral szemben úszást? Hogy kézbe kéne venni az életem, és megragadni a kínálkozó lehetőségeket?

Így tettem.
Elhatároztam, hogy nem várok még egy hónapot. Nem tartom magam bizonytalanságban. Nem kezdek bele olyanba, amiről biztosan tudom, hogy nem szeretném.  Inkább nekivágok.
Így történt, hogy szögre akasztottam a tanulmányaimat. Erre az évre.


Ez pedig fagyi. 
Ismét. 
Újra. 
Még mindig. 
Egyszerűen nem tudom megunni. Jó, bevallom, már eddig sem hidegen fogyasztottam, mindig hagytam, hogy egy kicsit erősen folyósra felengedjen, a mostani időjárás mellett azonban majdhogynem megmelegítettem. Hiszen valljuk be, nem túl kellemes dolog belülről kifagyasztani magunkat...


Kókuszos nutellás fagyi
  ötlet a squirrellyminds blogról

1,5 csésze kókusztej
1/2 csésze házi nutella

Sok teendőnk nincsen: keverjük össze a tejet és a nutellát (olvadt csokifagyi állaga lesz), majd fagyigépben fagyasszuk ki. Pont.


Így állok most.
Várakozóan és reményekkel telve.
Részleteket - tekintve, hogy még semmi sem biztos - nem árulok el.
De ha már itt tartunk: ezt sem akartam. Nem most. Egy kicsivel később.
Legnagyobb meglepetésemre viszont több szaktársam is érdeklődött. Az előbbi mondatot egyáltalán nem irónikusnak szántam, tényleg csodálkoztam. Csodálkoztam, mert mindig úgy éreztem, hogy sohasem sikerült igazán közeli kapcsolatba kerülnünk. Elbeszélgettem én akárkivel, még jól is szórakoztam, de egyik kapcsolatot sem neveztem volna barátinak. Olyan igazán közeli barátinak. Ebben persze erősen benne van az én nem túl könnyű szociális személysiégem. Vagy az, hogy túl nagyok az elvárásaim. Hogy túl sokat képzelek a barát szó mögé. Olyan dolgokat, amik adott esetben közel sem ezt a kategóriát súrolják.
A helyzet nyilván ettől sem változott.
Ennek ellenére nagyon-nagyon jól esett, hogy hiányoltak. Hogy feltűnt a hiányom. Köszönöm.

Így ha a kedvem nem is, az időjárás sajnos elromlott. 
Jelenleg híre hamva sincs az indián nyaraknak, bár állítólag a jövő héten már melegebbek lesznek. 
Most még nem jó. Amikor pár nappal ezelőtt egy reggel ránéztem a hőmérőre, és 10 fokot mutatott, majdnem hanyatt estem. Bár tény, előző este bemondta a rádió: helyenként fagyhat is.
Nappal jobb.
Tulajdonképpen önmagában annyira még nem is lenne hideg, de az erős szél sokat ront a helyzeten. Nem szeretem. Nem, mert elveszi az ősznek a szépségét: az egyre hűvösödő, de napos délutánokat, amikor már pulcsiban, de még lehet jókat sétálni, amikor már nem kell az UV sugárzástól félteni a bőrünk, amikor még nem ciki egy egy fagyival kiülni a parkba, elmenni piknikezni.
Jelenleg marad a napsütés élvezése csukott ablak mögül.

Időm van rá.

2013. szeptember 18.

Újragondolva


Az egypercesek után megint egy sorozat.
Mert bár a skatulyázást igyekszem kerülni, a rendszereket kifejezetten szeretem. Meg különben is.
Most egy kicsit nagyon más lett az életem. Abba ez illik bele.
Íme a hetem, képekben.

Visszajelzés.
Szeretem, mert miután meghallgattam, szabadon dönthetek arról, hogy érdekes-e számomra, vagy sem. Hogy tulajdonítok-e neki jelentőséget.
Apa tegnap végigpörgette a KÉP{letesen}-t, majd odafordult hozzám, és csak annyit mondott, hogy ez neki annyira nem tetszik, illetve, hogy emiatt nem látogatna vissza.
Ennyi.
Egy lazán elejtett mondat.
Akár legyinthetnék is, hogy kit érdekel. Hogy ez az ő véleménye. Az enyém az, hogy jó.
Nem legyintettem. A szavai beköltöztek a fejembe, és nem hagytak nyugodni. Nem jó. Nem jó. Kevés. Hiányzik a történet.
Már a kritikája előtt sem éreztem tökéletesnek, utána viszont sokkal inkább egy tévedésnek.
Igen, van aki ilyen hatással van rám. Mert szeretem, és mert felnézek arra, amit (legtöbbször) csinál.

Tehát a szöveg.
Mert nem csak képekből állok. Az írás az, ami én vagyok. Ami engem jellemez. Ami azzá tesz, aki vagyok. Amiről a blog is "híres".
Úgyhogy ezután írok. Képekkel. Recepttel. Néha akár többel is. Nem szétválasztva, hanem egy bejegyzésben. Láthattátok, a nyáron próbálkoztam új irányokkal, másféle stílussal, de... valószínűleg mégis ez az én utam. Úgyhogy ezután hasonló lesz minden. Mint a régi szép időkben.




P. 2 hónap elteltével mondta azt az egyik beszélgetésünk után, hogy ő teljesen a blogon keresztül ismert meg.
Ismer meg.
Mert persze sokat beszélgetünk, de... az írásaimat olvasva jön rá, hogy én is egy érző ember vagyok. Mert az étteremben is őszinte vagyok, naná, de kemény. Mintha nem lehetne fogást találni rajtam. Itt azonban úgy írok, mintha egy barátnőmnek mesélnék. Megnyílok.
Elgondolkoztam. Ilyen lennék?
Igen, szeretem azt hinni, hogy sebezhetetlen vagyok. Vagy ha ez a valóságban nincs is így, legalább másoknak érezzék azt. És igen, a problémáimról tulajdonképpen csak anyuéknak szoktam beszélni. Csak nekik. Vagy senkinek sem. Magamban tartom. Próbálom megoldani.

Szóval igen. Tényleg ilyen vagyok.


Bár mostanában elkezdtem kísérletezni azzal, hogy kimondom a problémáimat.
Hogy amikor rosszul érzem magam és megkérdezik, hogy hogy vagyok, nem reflexből mindenrendben-nel válaszolok.
Furcsa.
Nem is megy még igazán, és nem is azt az élményt hozza, amit vártam. A lelkem mélyén talán azt hittem, hogy ha egyszer eljutok odáig, hogy kimondom, az egyenlő azzal, hogy meg is oldódik. Ott és akkor. Hogy megoldja az, akinek kimondom. A válasz azonban legtöbször csak egy-egy  hümmögés, netán sajnálkozó pillantás. Arra pedig nincsen szükségem.
 
Ugyan már elhatároztam, hogy lejjebb adok a hatalmas egómból, és elfogadom, hogy nem lehet mindig minden tökéletes (vagyis ÉN sem), nem szeretem ha gyengének látnak. Vagy ha nem is gyengének, de nem tökéletesnek.
Mintha nekem nem lehetne rossz napom. (A saját értékrendemet nézve: valóban nem lehet.)
Van olyan nap, amikor legszívesebben a fejemre húznám a takarót, olyan vacakul nézek ki. Mert látszik, hogy előző nap rosszul sikerült a hajszárítás. Hogy nőtt egy pattanás a homlokomra. Hogy az arcbőröm a szokásosnál is vacakabb. Hogy valamiért minden ruhám hülyén áll.
És igen, ezeket meg kell tanulni elfogadni. Túllépni rajta. Ezeken a napokon is ki kell menni az utcára.

Mert nem ez az ami számít.


És hogy a "gasztrorészem " is megnyilvánulhasson, hoztam 2 receptet is.
Az egyik egy isteni fagyi, mert i.m.á.d.o.m. a pisztáciát. Ebben a desszertben igen jól sikerült előcsalnom, bár aki a bolti pisztáciaízen szocializálódott, az természetesen nem fogja érteni miről beszélek.
A másik pedig egy egyszerű, morzsaréteg alatt sült gyümölcsös kis semmiség, ami a felhasznált gyümölcsök függvényében tökéletesen igazítható az adott évszakhoz.


Pisztáciafagylalt
  ötlet a beautifulmess blogról

450 g tejföl lecsepegtetve ( a végsúly nekem 350 g lett)
1/2 csésze tej
1/2 csésze durvára vágott pisztácia
1/4 csésze finomra őrölt pisztácia
3,5 dkg méz
1 jó nagy teáskanál vaníliapor

A tejfölt és tejet keverjük simára a finomra őrölt pisztáciával. Ízesítsük a mézzel, sóval és vaníliaporral. A fagyigép utasításai szerint fagyaaszuk ki a masszát, majd nagyjából 10 perccel a vége előtt keverjük hozzá a durva pisztáciadarabokat is.


Sült körtés-szilvás magos morzsa
  recept a minimalistbaker blogról

2 csésze falatnyi darabokra vágott gyümölcs vegyesen
vaj a sütőedény kikenéséhez
1/2 csésze zabpehely
1/4 csésze pörköl dió
1/4 csésze kesudió
2 evőkanál méz
1 evőkanál vaj
csipetnyi só

A diókat tegyük késes aprítóba, majd néhány rövid nyomással aprítsuk nagy darabokra, a zabpehely hozzáadásával pedig egy kicsit kisebbre. (Ne "feküdjünk rá" a bekapcsológombra, mert nem lisztet szeretnénk csinálni.)
Morzsoljuk össze a sóval, vajjalés mézzel.
Kenjünk ki vajjal egy tűzálló tálat, majd rendezzük el benne a gyümölcsöket.
Osszuk el a tetején a morzsát, majd süssük nagyjából 15 percig, míg a teteje aranybarna színt nem kap, illetve a gyümölcsök is puhára sülnek.

Még forrón, fagyival tálaljuk, mert a hideg-meleg páros valami elképesztően jó kontrasztot ad. ;)


2013. szeptember 14.

Egyperces: Megszokás

Hosszú tömeg kígyózott az étteremben, türelmesen vártam, hogy rám kerüljön a pénztárnál a sor. A kassza mögött egy fiatal fiú állt, az ujjai villámsebességgel ütötték be a főzelékem. Megbűvölve néztem ahogyan a gép kinyomja a blokkot, és nem tagadom: egy kicsit összeszorult a szívem. Lelki szemeim előtt a saját képem jelent meg: a hosszú, virágos szoknyában, kontya tűzött hajjal.
Valószínűleg ennek tudható be, hogy amikor átadta a kis papírt, egyszerre kívántunk jó étvágyat.

2013. szeptember 11.

Reggelek, reggelik


Amióta megint elkezdett hullani a hajam, tojáskúrára fogtam magam. Nem vagyok egy nagy tojásos, így a leggyorsabb, legegyszerűbb (és legfantáziátlanabb) megoldásnak a főtt verziót tartom: hamar elkészül, nem igényel különösebb felügyeletet, és előre betárazható. A heti mennyiséget általában egyszerre szoktam elkészíteni.
A (főtt) tojásnak van egy jellegzetes, ám tulajdonképpen mégis egészen semleges íze, ami ezen okból kifolyólag igen jól passzol az édes dolgokhoz. Szerintem.
A mai lekvár egy szívemnek igen kedves darab: drága barátnőm saját meggye, még a ménfőcsanaki látogatásomról. Colette, megédesítetted a napomat, minden tekintetben ;) Köszönöm!

 

2013. szeptember 10.

Vegán kókuszos-fügés fagyi (kesudió alappal)


Végignéztem magunkon.
A három lányon. A három barátnőn.
Ugyanonnan jöttünk. Ugyanabból a városból, ugyanabból az iskolából. Egyetemre járunk.
És mégis, 3 teljesen különböző életet élünk. A lehető legkülönbözőbbet.
L., a szülői szárnyak alól frissen szabadulva a bulik - tanulás tengelyen lavírozik.
Zs. mindennapjait a párkapcsolati élet örömei, és nem kevés nehézsége tölti ki.
És én?
Önmegvalósítok. Mint mindig.
Erősen antiszociálisan és célorienáltan, de nem kényszeresen. Mert belülről jön. Nekem Ez jön belülről. Tulajdonképpen nem csinálok egyebet, mint figyelek a jelekre. A lehetőségekre.
Ilyen egyszerű.





Azt mindig is tudtam, hogy furcsán működök. De hogy ennyire abnormálisan, az már számomra is meglepő. 
Egész nyáron egyszer ettem fagyit. Egyetlen, egyszer. Ja meg csináltam. Szintén egyszer. Magamban el is könyveltem, hogy ez a téma a rengeteg elmentett recept ellenére sem a kedvencem. Aztán ahogyan elbúcsúzott a nyár, lejjebb hűlt az idő, olthatatlan vágy fogott el a hűvös nyalánkságok iránt. 
Jelenleg fagyit eszem fagyival. Ahogyan illik. 
De valamiért talán mégis reggelire a legjobb. Próbáljátok ki. 
Egy szelet gőzölgő almáspitével...hmmm, valami mennyei.


Vegán kókuszos-fügés fagyi
  az eredeti recept a The Raw Food Beginner Chef-től




  • 3 fresh figs
  • 1/2 cup of coconut flakes
  • 1 cup of cashews
  • 1/3 cup of maple syrup or liquid sweetener
  • 1 vanilla bean scraped
  • 1/4 tsp of salt
  • 11/2 cups of water
  • 5 figs mashed with a fork
  • - See more at: http://therawfoodbeginnerchef.com/coconut-fig-ice-cream-a-raw-vegan-beginner-recipe/#comment-69&disp=196311



  • 3 fresh figs
  • 1/2 cup of coconut flakes
  • 1 cup of cashews
  • 1/3 cup of maple syrup or liquid sweetener
  • 1 vanilla bean scraped
  • 1/4 tsp of salt
  • 11/2 cups of water
  • 5 figs mashed with a fork
  • - See more at: http://therawfoodbeginnerchef.com/coconut-fig-ice-cream-a-raw-vegan-beginner-recipe/#comment-69&disp=196311
    1 csésze kesudió
    1+1/2 csésze víz
    1/2 csésze kókuszreszelék
    1 púpos teáskanál vaníliapor
    2 csipetnyi só
    1-2 evőkanál méz/ szirup, ki mit használ
    3+5 érett!, puha füge

    A kesudiót áztassuk be néhány órára, hogy megpuhuljon. Ezután adjuk hozzá a kókuszreszeléket, sót, vaníliát, mézet, és 3 fügét, majd turmixoljuk teljesen simára.
    A maradék fügéket nyomkodjuk szét egy villával, és keverjük a fagyialaphoz.
    Fagyigépben fagyasszuk ki.

    2013. szeptember 6.

    A második X


    "... mellesleg nem iratkozott be, ezért a felvett tantárgyait töröltem. Az átvétele a szülésznő szakirányra érvénytelen. Sajnálom."

    Meg kellett kapaszkodnom.
    Ilyen nincs. Egyszerűen nincs.
    Forgott velem a föld.
    Még az öltözőig is eljutottam sírás nélkül.

    "Benne volt a határozatban."
    A határozatban, amit nem olvastam végig. Elkezdtem, csak... ahogy odaértem az átvették című részhez, annyira megörültem, hogy elkezdtem telefonálni. Nekem odáig tartott a levél. Ezek szerint a lényeg lemaradt.
    Basszus.
    Már nem először adódik problémám ezekkel a hivatalos iratokkal (illetve a végig nem olvasásukkal), de okulni a történetből a jelek szerint még nem sikerült.
    Felületes vagyok.
    Vagy csak rám is hat a felgyorsult társadalom. Már feltűnt egy ideje, hogy hosszabb szövegeket egyszerűen képtelen vagyok végigolvasni. Írni az más. Könnyebb. Ott magadra figyelsz. Magadon könnyítesz azzal, hogy kiírod a lelked. Az olvasáshoz türelem kell.

    Aztán eszembe jutott az is, hogy a Sors egyszerűen nem akarja, hogy én szülésznő legyek. Hogy otthagyjam a dietetikát.
    Áll előttem fürkésző szemekkel, és azt kérdezi: biztosan jól meggondoltad? Ezt akarod?
    Nem.
    Nem tudom mit szeretnék.
    De ezt nem. Ebben az egyben biztos vagyok.


     A boldogságom, a nyáron szőtt terveim, összedőltek. Ismét.
    És nyilván idővel felépítek majd egy másikat. Ismét.



    Azért nem ilyen 20. születésnapot képzeltem el.

    2013. szeptember 1.

    Egyperces: Ha máshogy nem megy

    "Pankaaa, emelj fel, hogy megnézhessem magam a tükörben!!!" - rángatta meg a kezem négyéves kis unokahúgom.
    Nekiveselkedtem.
    Az első gondolatom ugyan az volt, hogy lehet, hogy el sem fogom bírni a huszonvalahány kilóját, de egy pillanatnyi hezitálás után arra jutottam, hogy ennyire csak nem lehetek gyenge.
    Tévedtem, nem tudtam szegényt megemelni. Viszont annyira szomorúan nézett, mikor közöltem vele a hírt, hogy szinte kötelességemnek éreztem más módon megoldani a problémát.
    "Figyelj Hella, és mit szólsz ahhoz, ha leveszem a tükröt?"

    Így lett.

    Azért sajnálom, hogy ez a verzió hamarabb nem jutott eszembe. Olyan szinten meghúztam a hátamat, hogy alig tudok menni. Meg ülni. Meg levegőt venni.