2014. július 31.

az egyáltalán nem réteges scone


Nem szeretem a kategorizálást, de a lelkem egy részének szüksége van rá.
Látnom kell az átléphető határokat, a mozgást korlátozó kereteket. Szabályokat, amiket be lehet tartani, elveket, amikhez lehet alkamazkodni.

Ellentmondás az egész.
Frusztrál, hogy meg van kötve a kezem, de a saját ujjaimmal húzom szorosra a csomót.
Egy újabb dolog, amin dolgozhatok.


Az itteni létemmel is voltak kétségeim.
Kezdve azzal, hogy egyáltalán milyen kategóriájú blogot is írok, milyen arányban "szabad" tartani a kép-recept-személyes írás arányát, illetve az utóbbit: hogy egyáltalán megtartsam-e.
Be kell vallanom, visszaolvastam, és megijesztett. Ugyan én magam írtam, megdöbbentett ez a mennyiségű kételkedés, és... ne szépítsük na: negativitás. Nekem, akit részletekben ér, és közben megélem a jó dolgokat is, fel sem tűnt. Az életem része, pont.
De nem ez az életem. Nem csak ez.
Rengeteg szuper és inspiráló pillanat van a világomban. Rengeteg.
Nem írok róla, mert... nem. Nem jön a késztetés. Átélem, elraktározom, de nem hagy maga után kikívánkozó nyomot.

A nehéz pillanatok - na azok hagynak. Talán másuk nincs is.
Acélfogaikkal belemarnak a lelkembe, és ledöntik a fejemben felépített álomvár egy tornyát. Azét  várét, ami abban segít, hogy ne őröljön fel a világnak az ehhez hasonló része. 

Ehhez kell a blog.

Mintha arra a rövid időszakra kívül kerülnék a testemből, és az ujjaim maguktól mozognának. Mintha a leírt szavakkal a rossz érzések is elhagynák a testemet. Mintha ez megoldást jelentene.


És tudjátok mit? Jelent.
Nem fogom megváltani vele a világot, de magamat megmenthetem. Megmenthetem attól, hogy beszippantson, és olyanná váljak, mint azok, akik ezt a rendszert fenntartják.





A világ rendbehozatala majd ezután következik.


Gyönyörű, több rétegre szétomló scone-t sütni... hát, rajta van a bakancslistámon.
Egyenlőre viszont: képtelen vagyok. Sohasem lesz ugyanolyan, mint a képen. Ami nem meglepő, ha őszintén beismerem, hogy tulajdonképpen mindig változtatok valamin, ám annál inkább furcsa, ha tényleg követem a leírást.

Ezt a receptet azért osztom meg veletek mégis, mert ugyan "leveles" nem lett a tészta, annyira  fantasztikusan könnyű az állaga, hogy akarva sem csinálhattam volna jobbat.



Hozzávalók 6 nagy darabhoz:
1,5 csésze teljes kiőrlésű tönkölyliszt
1 nagy teáskanál szódabikarbóna
1 mokkáskanál só
55 g hideg vaj
1/2 csésze natúr joghurt
1/2 csésze kókusztej

Az elkészítés folyamata igen egyszerű.
Egy nagy tálban keverjük össze a lisztet, sót, szódabikarbónát, egy másik kicsiben pedig a joghurtot és a kókusztejet. A hűtőhideg vajat vágjuk kis kockákra és egy kézi habverő segítségével dolgozzuk össze a lisztes keverékkel. Ne elmorzsoljuk - maradjanak darabok, inkább hozzávetőlegesen oszlassuk szét.
Melegítsük elő a sütőt 200 fokra.
A joghurtos masszát egy spatula segítségével forgassuk össze a liszttel - de itt is a hanyagságon van a hangsúly, a legrosszabb, amit tehetünk, ha túlkeverjük. Egy szinte kanalazható masszát fogunk kapni, ne lepődjünk meg.
Liszttezzünk meg bőven egy deszkát, lapátoljuk rá a masszát, szórjuk meg a tetejét is, és óvatosan próbáljunk belőle magas téglalapot formázni. (Érdemes a kezünkre is tenni egy kevés lisztet.) Fogjunk egy nagy (lisztbe mártott) kést, és vágjuk fel 6 egyenlő részre.
Tortalapát segítségével óvatosan tegyük át egy sütőpapíros tepsibe, kenjük meg a tetejét kókusztejjel, és süssük, amíg aranybarna nem lesz, illetve a beleszúrt fogpiszkáló tisztán jön ki. (Ne tévesszen meg senkit, hogy milyen puha az állaga.)

2014. július 29.

a meg nem valósult léböjtkúra

Már többször elhatároztam, hogy végigcsinálom.
Hogy szépen megtervezem, betartom, és minden szép és jó lesz, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.
Nem jött össze. Sohasem.
Mindig pontosan elképzeltem, kitaláltam az apró részleteket, táblázatot készítettem, a kezdést megelőző éjszaka pedig izgatottan feküdtem az ágyamban. Aztán az első napon az ötödik haskorgásnál feladtam. Mert egy puding vagyok.

Nálam ez nem az éhezésről szól.
Nem csak arról.

A helyzet az, hogy a viszonyom az ételekkel... nos, fogalmazzunk úgy tisztázatlan. Egyfelől ez jelenti az életem legnagyobb (és tulajdonképpen legboldogabb) részét, másrészről viszont a legtöbb problémámat is.
Ez a diplomatikus verzió.
A valós pedig az, hogy 13 éves korom óta evészavarral küzdök. Olyan, mint egy törött csont: egyszer zavar keletkezett a rendszerben, és azóta nem tud megjavulni. Ebben élek.

Ez az életem.

Erről szól a nap minden perce, minden egyes étkezés.
Számomra az evés nem kapcsolódik össze az éhséggel. Az esetek nagy többségében nem azért eszem, mert éhes vagyok, hanem mert szükségem van az evéssel kapcsolatos ingerekre. Az elkészítés folyamatára, a tapintásra, az illatokra. És legfőképpen: a rágásra.

Ennek a jelentősége akkor csúcsosodik ki igazán, amikor ideges vagyok: eszméletlen mennyiségeket képes vagyok eltüntetni, anélkül, hogy egy nüansznyival is teltebbnek érezném magam. Orális frusztrációkezelés, gondolom senkinek sem ismeretlen a fogalom.
Egyik süteményt tüntetem el a másik után, anélkül, hogy érezném az ízét. Már a hasamnál is érzek egy enyhe szorítást, de mintha nem jutna el az agyamig az üzenet. Elindul, de egy magasabb rendszer felülírja.
Megoldásként használom. Egy szánalmas felületi kezelésről, hogy a gyomromban lévő fájó szorítást kikapcsoljam.

Szeretnék meggyógyulni.
Kellett hozzá idő (méghozzá nem is kevés), hogy eljussak eddig a pontig, de sikerült. Már Én is szeretném. Lassan másfél éve próbálkozom intenzíven, hol több, hol kevesebb sikerrel, és még nem látom tisztán az alagút végét, de tudom, hogy meglesz.
És azt is tudom, illetve a tapasztalatok alapján látom, hogy kérhetek segítséget - de a feladat megoldása rám vár. Rám, nem másra.


A süteményes tányér felett találkoztam szembe Colette kiírásával. Megakadt a szemem a "tiszta fej" kifejezésen.
Elgondolkoztam.
Tiszta fej. Pontosan erre lenne szükségem. Végiggondolni - tisztázni az ételekkel való viszonyomat - ezt pedig lehetne bármikor jobban, mint a függőségtől való megvonásos állapotban?


Nos, nem tudom.
Miután egész délelőtt a fotel és a kanapé között ingáztam, és hiába ittam egyik gyümölcsturmixot a másik után, az éhségem nem szűnt meg (ellenben tej nélkül mindegyik túlságosan vacaknak és édesnek tűnt), nyomasztott, hogy hogyan leszek képes ilyen állapotban 45 km-t biciklizni, ráadásul a kávé hiányától a fejem is elviselhetetlenül hasogatott, úgy döntöttem feladom.

Ez van.

Még mindig puding vagyok.

2014. július 25.

smoothie 3-szor

Mostanában már néha felbukkan a nyár.
Az az igazi nyár, amikor a hőmérő már koradélelőtt felkúszik 30 fok fölé, és a nap szinte már fájóan égeti a hátam, amikor a reggeli piacozás után sétálok haza. Ez az az időszak, amikor nem nagyon tudok enni, viszont folyamatosan éhes vagyok.
Nem is igazán ételeket kívánok, sokkal inkább folyadékot. Hiába figyelek a megfelelő vízbevitelre, a szervezetem hiányolja.

Úgyhogy iszom.
Turmixot. Vagy smoothie-t. Ki hogy nevezi.
Nekem az utóbbi jobban tetszik.

Azóta kaptam rá az "ízükre", hogy hosszas keresgélés után megvettem az első saját turmixgépemet. Nem mondom, eszembe jutott, hogy lehet, hogy pénzkidobás volt, miután kipróbálás nélkül 2 hétig állt a konyhapulton. Kezdeti nehézség.

Azóta ki sem lehet venni a kezemből.
Az alábbi receptek a jelenleg nálam futó kedvencek. 
Természetesen a gyümölcsök bátran variálhatóak, illetve növényi tej (és szójajoghurt) használatával bármelyik recept vegánná alakítható, ha arra lenne szükség.


Csokis-faepres-zöld smoothie
3/4 csésze faeper (fagyasztott)
1 marék semleges ízű zöld levél (spenót, mángold, pok choy...)
1/2 csésze víz
1/4 csésze nagyon-nagyon sűrű görög joghurt (simánál 1/2 csésze)
1 teáskanál chia mag
1 evőkanál jó minőségű kakaópor


Barackos-mogyorós smoothie
1 nagy érett őszibarack
1/2 banán (fagyott)
1 csésze tej (a fele lehet kókusztej is, de az nekem már túl nehéz)
1 nagy tk földimogyoróvaj 
1 evőkanál őrölt lenmaghús
fahéj


Dinnyés-ribizlis
1 kisebb szelet dinnye
1,5 marék ribizli

2014. július 21.

történet egy létező mesevilágról

Elindultam hazafelé a vasútállomásról. 
Nézegettem a házakat, az embereket, furcsán éreztem magam. Minden… olyan idegennek tűnt. Valótlannak. 
A házak, az utak, az emberek.
Mintha a realitásból hirtelen belecsöppentem volna egy igazából nem is létező világba.

Sétáltam tovább. Hazafelé tartottam, de mégis... olyan volt, mintha távolodnék.
Hol vannak a fák? A természet? Ezekkel a zsebkendőnyi kis füves beállókkal szúrják ki a szemüket az emberek? A saját szemüket?!


Nevetnem kellett. 
Eszembe jutott a végeláthatatlan napraforgómező. A az egymás felett ágaskodó mezei virágok. A domb tetején elterülő rét, ahonnan be lehet látni az egész környéket. A színes miniszilvákat rejtő bozót. A ház mögött álló hatalmas faeperfák. A közösen eltöltött reggelik. A csendes, világmegváltó beszélgetések a varrógép egyenletes surrogása mellett. 

Az időtlen idő.

Ha meg akarnám próbálni leírni a leírhatatlant, azt hiszem így jellemzném Kisnyalkát.
Egy kis szelet a szabadságból. Az életből. Abból, amilyennek az életnek valójában kéne lennie.


Colette ezt úgy fogalmazta meg: "akit Nyalka egyszer megérint, az soha többé nem szabadul”.


Igaza volt. Ebben is.
Tudhat valamit. Elvégre mi mással lehetne magyarázni, hogy bármibe rántott bele eddig, mindenhol ottragadtam?!
Ottjártunkkor ugyan a miniszilvák még csak érőben voltak, a terebélyes faeperfákról már rengetegt érett feketéslila kukacot lehetett szüretelni. Nagyon szeretem ezt a gyümölcsöt (annak ellenére, hogy az édességen kívül különösebb íze nincsen neki), de az biztos, hogy  leszedés után gyorsan fel kell dolgozni, mert könyen romlik!
Ebből készült a következő, rendkívül egyszerű, és finom granola is. Természetesen a "recept" egyik eleme sem kőbe vésett szabály, bátran változtatható a magok aránya, hogy milyen gyümölcsöt használunk, illetve az is, hogy mivel rétegezzük az ételt: el tudom képzelni akár karakteresebb ízű joghurttal (esetleg kecske?), vagy valamilyen magkrémmel is (például itt van ez a diós banános).



Faepres nyers granolás joghurtparfé

Hozzávalók 3-4 személynek:
1/2 csésze vegyes mag (nálam napraforgó, mandula, kesudió és tökmag)
1/4 csésze nagyszemű, húsos mazsola
víz az áztatáshoz
2 csipetnyi só, fahéj, gyömbér
a rétegezéshez: joghurt, friss faeper

Este a magokat és a mazsolát áztassuk be annyi vízbe, hogy ellepje, majd hagyjuk állni éjszakára. Reggel öntsük le róla a maradékot, és késes robotgépben aprítsuk durvára a fűszerekkel. Hűtőben, egy lezárt üvegben több napig eltartható.
a parfé elkészítéséhez rétegezzük a faeperrel és a joghurttal, de szerintem ezt érdemes csak közvetlenül a fogyasztás előtt összeálltani.


Az ötlet a the first mess blogról.

2014. július 16.

társkeresés alapfokon - az első évad vége

Néztem ahogyan egymásra mosolyogtak. 
Aztán összeborultak. Röpke 1 percen belül már harmadszorra.
Az ablak felé fordítottam a fejem és eszembe jutott, amit Zs mondott. Tényleg megkeseredett lennék?
Visszanéztem a párra. Réveteg pillantással simogatták egymás kezét, majd egy halk cuppanással összeérintették az ajkukat.

Enyhe hányingert éreztem.

Nem vágyom erre.
Nem vágyok folyamatos érintésekre. 
Nem vágyok arra, hogy valaki állandóan a magánszférámban turkáljon.
Nem arra van szükségem, hogy valakivel az unalmas óráimat eltöltsem.
Nem valakire, akivel elmászkálok péntek esténként, mondván, hogy milyen ciki otthon ülni.
Nem valakire, akivel jókat szexelünk.

Hanem egy olyan valakire, akivel megoszthatom az életemet. A mindennapjaimat.

Mondogatom, hogy nyitott vagyok, hogy elfogadó, de... nem. Nem vagyok az. 
Én nem valakit várok.
Én keresek. Méghozzá egy konkrét valakit, aki megfelel a fejemben felállított kilóméteres listának.

Lehet, hogy ez nem jó hozzáállás. 
Sőt. Biztosan nem az.
De másképpen nem lehetek boldog.
Tudom

Mert ismerem magam.


A társkeresős játékom is egy vicc volt. 
Vagyis az, amit ezen címszó alatt műveltem.
Mert az ég világon nem akartam találni senkit. 
Egyrészt tudtam, hogy 1-2 hónap múlva mindenféleképpen eltűnök a képből, másrészt pedig sohasem hittem az efféle "katalógusos" kiválasztásban.

Szórakozás volt. 
Egy játék, amiről azt gondoltam, hogy kiváló lesz üres óráim elütésére, és nem mellesleg a blog életébe is tudok általa egy kis színt vinni.
Így lett. Játszottam.
Magammal, velük, a gondolataimmal. Most azt mondanám: csúnya játék volt.

Bejegyzésként 6 találkozást foglaltam össze. 

A jéghegy csúcsa. 

Még legalább ennyi emberrel volt alkalmam élőben is összeismerkedni, és még szintén, legalább egyszer ennyivel vettük fel komolyabban, bár személyes találkozó nélkül, a kapcsolatot.

Második találkozó senkivel sem volt.


Vártam, hogy elutazzak, és mikor megtörtént, el is felejtettem az egészet. De úgy komolyan.
Aztán hazajöttem Hollandiából, és mintha megérezte volna a rendszer, elkezdtek záporozni a levelek. Viccesnek találtam, reméltem, hogy segít a továbblépésben.
Aztán nagyjából másfél hét után töröltem magam. 
Azt éreztem, hogy betelt a pohár. Amennyire viccesnek találtam az elején, elérkezett a pont, amikor az egész átcsúszott az elkeserítő kategóriába. Amikor minden egyes üzenettel egyre mélyebbre süllyedt az önmagamról kialakított kép. Felért egy arconcsapással. Ahelyett, hogy építette volna az egómat, baltaként verte szét.
Az járt a fejemben, hogy csak ezeknek kellenék? Ennek a lecsúszott, kultúrálatlan, kiöregedett rétegnek?


És rájöttem, hogy nincs erre szükségem.
Nincs rá szükségem, hogy az amúgy teljesen rendben lévő önbizalmamat tönkretegyem.
Felesleges.


Zárásképpen azonban engedjétek meg, hogy megosszam veletek, az egyik - szerintem az összes közül a legviccesebb - történetet. Egy fiúról, akihez nagy reményeket fűztem (éljenek a jól sikerült fényképek), és hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, amikor érdeklődést mutatott. Álljon itt egy skype beszélgetés, amely ékes példája annak, hogy a jó "anyagok", nem mindig igényelnek nagy energiabefektetést.

(A fiút Bálintnak hívták, én pedig - értelemszerűen - az A vagyok.)

B  szia
A  szia :)
Azért a smileyt remélem figyelitek. Itt még nagyon örültem. Kis naív.
B  hogy vagy
     milyen napod volt
A  jó, köszönöm :)
B  tudsz angolul
Itt egy pillanatra meglepődtem. Még nem volt olyan srác, akit előbb érdekelt a nyelvtudásom, mint mondjuk a testsúlyom, de valahol ezt is el kell kezdeni.
A  persze
    de miért?
B  mert
    én most tanulok
    nem tudsz ajánlani nekem könyvet
    ,vagy nincs anyagod
Jézusom. Mit hisz, mi vagyok, könyvtár?
A  nem nagyon
    még anno suliban tanultam
    de azok nem voltak túl jó könyvek
B  értem
    na mesélj magadról
Tessék? Mi ez a stílus? Hol vannak a mondatvégi írásjelek? És a jómodor?!
A  mire vagy kíváncsi?
B  mindenre
Ez a halálom. Mi az, hogy mindenre? A lábméretemmel, vagy a menstruációs ciklusommal kezdjem?
A  na mégis
B  mióta vagy egyedül
Köszönöm. Máris konkrétabb.
A  hát...
    igazán sohasem voltam együtt senkivel
B  ja
A  mármint volt egy hosszabb
B  és
És? Mi ÉS? Ne szórakozzon velem.
A  vége lett
    ennyi
B  én már 2 éve
    keresem az igazit
A  értem
Most erre mit lehet mondani? Sok sikert, mert szükséged lesz rá? Bár… azt mondta, az igazit keresi. Ez akár romantikusként is felfogható.
B  ha minden
    összejönne
   összeköltöznél velem
Na, ez volt az a pont, amikor majdnem leestem a székről. Őszintén szólva, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Hogy a “vonal” túlsó végén ülő valaki ezt tényleg komolyan gondolja, vagy csak szórakozik velem? Igazából nem is tudom melyik variációnak örültem volna jobban. 
A  az alapján, hogy még sohasem találkoztunk, erre nem tudok válaszolni
Igyekeztem diplomatikus választ adni, bár már kezdett derengeni, hogy valószínűleg mégsem húztam ki a joly joker-t.
B természetesen
    ha már láttál
    meg
    talizgatunk
    randizunk
    utánna
Hát hogyne. Nem is tudom melyikre bukok jobban: a talizgatásra, vagy a pocsék helyesírásra.
A  hát
B  csodálatosan szép hölgy vagy
Az egócirógatás ezek szerint bevált trükk.
A  köszönöm
    tudom ;)
Csak nem nálam.
B  meddig leszel
A  passz
De ha ez a tendencia folytatódik, akkor nem sokáig.
B  mosolyod
    Mosolyod, mely szívből fakad,
    Aranyozza be arcodat!
    Mosolyod nem kerül pénzbe,
    Mégis sokat ér testvéred szemében.
    Gazdagítja azt, aki kapja,
    S nem lesz szegényebb az sem, aki adja.
    Pillanatig tart csupán,
    De örök nyomot hagy maga után.
    Senki sem oly gazdag,
    Hogy nélkülözni tudná,
    És senki sem oly szegény,
    Hogy meg nem érdemelné.
    Az igaz barátság látható jele,
    Hintsd be a világot egészen vele.
    Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
    Bátorság a csüggedőnek,
    Vigasztalás a szomorkodónak.
    Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
    De semmiért meg nem vásárolható.
   Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
   Mert csak abban a percben van értéke,
   Amelyben arcodon megjelen'.
   És, ha ezután olyannal találkozol,
   Aki nem sugározza a várt mosolyt,
   Légy nagylelkű, s a magadét add,
   Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra,
   Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.
Atyaég. Végig sem tudtam olvasni. Azért biztassuk meg. Ha már ráfordított 2 kattintást, hogy bemásolja...
A  ez aranyos
    :)
B  neked küldtem
No komment. No komment.
Viszont ez volt az a pont, ami után már nem bírtam magammal: egyszerűen azt éreztem, hogy MUSZÁJ megnéznem egy ilyen embert élőben. Ha írásban ilyeneket produkál, mire képes szóban? Egy aranybánya.
A  ;)
    tudod, jobban szeretek élőben beszélgetni
B  igen tudom
    az is meglesz
    hamar
Hmm. Ennél nagyobb lelkesedésre számítottam.
A  hát jó
B  van jeletkező
    a kezedre
3-szor kellett elolvasnom, hogy biztos legyek benne, hogy nem néztem félre. És nem. A jókedvem az estére biztosítva volt.
A  amennyire tudom, nincsen
    de mivel 20 éves vagyok
    különösebben nem frusztrál
Diszkrét emlékeztetés, ha netán elfelejtette volna hány éves vagyok.
B  most elbúcsuznék
     mert vacsit főzők
A   hajrá :)
B   tudok ám főzni
     és szeretek is
A   az jó!
     bírom, ha egy pasi főz ;)
És még igazat is mondtam.
B  főzők ám
     neked is
A   nagyszerű
B   na akkor én most megyek
A   szia!
B   puszillak édesem

Hmm.
Meglepődhetnék, de azután, hogy majdnem megkérte a kezem, tulajdonképpen ez a minimum.

2014. július 13.

nem lekvár, de szósz

Imádom a cseresznyét.
Az egyik legkedvencebb gyümölcsöm, ami nagy szó, tekintve, hogy szinte minden gyümölcsöt szeretek. De egy gyönyörű, feketére érett, ropogós, mézédes cseresznyét csak egy aranyló sárgabarack tud überelni. ;)
Sajnálatos módon nyers állapotában azonban nem igazán bírja a pocakom. Nem tudom mi történik velem, de az utóbbi időben egyre több ételnél vettem észre hasonló reakciókat. Talán a túl sok stressz...? Ki tudja.

És ugyan a régi nagy fonott kosárból való cseresznyézések ki lettek lőve, lekvárt pedig bevallom nem nagyon szeretek enni, azért sikerült találnom egy köztes megoldást.


Gyümölcsszósz.


Számomra egyértelműen ez az idei nyár slágere: minden utamba akadó éppen szezonális gyümölcsből készítek egy adagot. Cukor nélkül, minimális fűszerezéssel. Mindig éppen csak annyit, hogy kiemelje a bázis természetes ízét.

Szóval menjetek, és vásároljatok egy jó nagy zacskó cseresznyét, amíg még lehet. Próbáljátok ki, garantálom, hogy nem fogtok csalódni. (De ha mégis, küldjétek el nekem a maradékot.)


Rozmaringos vaníliás cseresznyeszósz

Hozzávalók kb. 3 kisebb üvegnyi szószhoz:
2 kg cseresznye (úgy szárasan-magosan)
1 kisebb citrom leve
3-4 rozmaringág
gondolatnyi fahéj
1 vaníliarúd

A cseresznyét mossuk meg, magozzuk ki. (Értelemszerűen nem a legszebb ruhánkban.)
Vágjuk kisebb darabokra, vagy egy turmixban néhányszor futtassuk át - a cél, hogy eresszen egy kis levet, és ne az egész szemeket kezdjük el sütni. Tegyük a gyümölcsöt egy hőálló üvegtálba, locsoljuk meg a citromlével, egy picike fahéjjal, majd rejtsük el benne a felhasított, darabokra vágott vaníliarudat és egész rozmaringágakat.
180 fokos sütőben, eleinte alufóliával letakarva, később anélkül, süssük nagyjából 1 óráig, míg kicsit szirupossá nem válik. 
Itt kedvünk szerint ebben az állapotában üvegekbe töltjük (még forrón!) vagy turmixgépben teljesen simára dolgozzuk, és azután transzportáljuk a kifőzött tárolóedényekbe.


Hűtőben 3 hétig teljesen jól eltartható.
A felhasználási lehetőségek száma: végtelen.

Csak hogy néhány variációt említsek: ettem natúr joghurthoz granolával, palacsintaszósznak, mogyoróvajas kenyérre csorgatva (kis holland hozomány), illetve turmixként.


Ez utóbbit láthatjátok az első fotón. Nem így terveztem, az egész, tulajdonképpen csak a véletlennek köszönhető, de minden kétséget kizárólag, egy nagyon jól sikerült véletlen. Kávéházi pályafutásommegkezdése óta minden kávém elkészítését egyfajta gyakorlásként fogom fel, alkalomnak, hogy tökéletesítsem a tejhab, és latte gyártási technikámat. (Mindig caffe latte-t iszom.) Ez a 4 különváló rétegével maximálisan a hagyományos nápolyi verzióra hajaz, azzal a pozitív különbséggel, hogy nem szükséges barista képzettség a tökéletes végeredményhez.
Látványos innivaló, minimális munkával.



Vegán kesudiós cseresznyés latte

Egy maréknyi kesudiót áztassunk be annyi vízbe, hogy éppen ellepje.
Másnap reggel 1 csésze növényi tejet turmixoljunk össze (jó habosra!!!) a megpuhult maggal, ízesítsük egy csipetnyi sóval (illetve mézzel, ha nagyon édesen szeretjük.)
Egy hosszú pohár aljára tegyünk néhány evőkanál cseresznyeszószt, majd öntsük rá óvatosan a felhabosított kesus tejet, igyekezve, hogy minél kevésbé keverjük fel. 
Az előre elkészített eszpresszót lassan csorgassuk a tejhab közepére, és legyünk magunkra nagyon büszkék, amikor a 4 réteg kialakul.

2014. július 9.

Nyári lányok


Még emlékszem, amikor az egyik falubeli sétánk alkalmával Colette rámkacsintott, hogy lenne-e kedvem egy kis kitérőhöz, mert olyant mutat nekem, amit elképzelni sem tudok.
És valóban.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy a fák között szerényen megbújó betonlépcső ilyen kilátást rejt.
Többször körbejártuk, barátnőm csillogó szemekkel, hatalmas vehemenciával magyarázta a terveit.

Hogy milyen jó lenne.

Már nem először tapasztalom: kívánni egy felelősségteljes műfaj. Ha mersz álmodni, kimondani a vágyaidat, megkapod a lehetőséget, hogy megvalósítsd.

Csak észre kell venni.

Gyönyörű, nem?

Még mi magunk sem jutottunk szóhoz.
Csak álltunk némán, és velük együtt bámultuk ahogyan a lemenő nap fénye narancssárgára festi a tájat.

- Ha Ti is szívesen átélnétek egy ehhez hasonló, vagy akár teljesen más, egy minden apró részletével pontosan személyreszabott vacsoraélményt, netán van a fejetekben egy őrült ötlet, amit szeretnétek, hogy valaki megvalósítson, azt ajánlom mihamarább vegyétek fel a kapcsolatot Colette-tel a ludvig.nicolette@gmail.com email címen. -

2014. július 7.

Ismerlek?

"Nem találkoztunk már valahol?
Kérdőn felvontam a szemöldököm.
Olyan ismerős vagy."



Amikor megérkeztem Peruba, az ottani anyuka a második reggelinél már azt mondta, hogy teljesen a legidősebb lányára emlékeztetem. (Ő Amerikában él.) A vonásaim, a mozgásaim, a mosolyom.

Mosolyogtam. Mit lehet erre mondani?

Aztán a továbblépés kapcsán felvettem a kapcsolatot egy chilei párral. A skype-os interjú után még aznap éjjel kaptam tőlük egy emailt, hogy ugyan hezitáltak egy orosz lány és közöttem, de engem választottak, mert pont olyan vagyok, mint az egyik legjobb barátjuk. 

Itt már elgondolkoztam. 
Nincsen egy túl különleges arcom, de azért ennyire nem lehetek átlagos. 

Aznap este nem tudtam elaludni. Túl izgatott voltam, a felkínált lehetőségtől, és a hasonmásos gondolat sem hagyott nyugodni. 
Itt nem a külsőségekről van szó. Nem lehet, hogy arról szóljon. 

Kitakaróztam. Aztán felültem. Már hányingerem volt. 
Mi történik velem?

Kellett egy hét, de megtaláltam a választ. Ott volt az orrom előtt. Bennem. 

Én voltam az.
A személyiségem.

A néha már szinte ijesztően nyílt, közvetlenségem. Hogy olyan természetességgel tudok tulajdonképpen vadidegen emberekkel beszélgetni, mintha évek óta ismernénk egymást. A mosolyom. Az a mosoly, ami hatalmas, bármikor felvillantható, de mégsem hat fogpasztareklámszerűnek. 

Erre ismernek rá az emberek. 
Arra a jó érzésre, amit azoktól kapunk, akiket szeretünk. Akik közel állnak a szívünkhöz. Akikben megbízunk.
Ez az, amihez tudunk kapcsolódni.


Semmi köze a külsőmhöz. 
Erről többek között magam is meggyőződhettem, amikor értetlenül álltam a nappali faláról komolyan lenéző fiatal amerikai lány fényképe előtt.


Semmi. Az égvilágon semmi.

2014. július 5.

az élet: étel Peruban

"És mivel a chileiek látták Peru hihetetlen gazdagságát, betörtek az országba, az itteniek pedig hadsereg, illetve bármiféle közigazgatási szervezettség híján nem tudtak védekezni." - magyarázta Angel barátom, miközben egy helyi Chifa étteremben üldögéltünk a vacsoránkra várva. Bőszen bólogattam, annak ellenére, hogy az előttem fekvő étlapként funkcionáló laminált A/4-es papírdarabról, és a zsírfoltos, morzsás asztalról nem feltétlenül ez a kifejezés jutott először eszembe. Akkor kezdett világossá válni hogy, mire is gondolt, amikor egyik este a piacon vásárolt gyümölcsökről vadásztam információkat az interneten.
Az inkákat Isten is az Életre teremtette.
Elvégre mi mással lehetne magyarázni, hogy a "superfoodnak" titulált (a testre rendkívüli módon jó hatással lévő) ételek több, mint 80 %-át tőlük exportálják szerte a világban? (Pl. chia mag, maca por, quinoa...) Hogy egészségesen étkezni minimális energiaráfordítást igényel, ráadásul olcsóbb, mint a legtöbb helyen a világon? Az USA-beli állampolgárral szemben egy peruinak nem kell biotermékeket vásárolnia ahhoz, hogy fogyasztható minőségű zöldséghez jusson.
Viszont felmerül a kérdés, ha ennyire ideális a helyzetük, hogy lehet, hogy a népesség több, mint 40%-a mégis igen komoly túlsúlytól szenved?
A válaszért elég mindössze kimenni az utcára.
Úton-útfélen megtalálhatóak a jellegzetes kis fehér bódék, ahol különböző édes kekszek, sós krékerek, chips, lefóliázott sütemény, kis zacskóba tekert popcorn, granola, aszalt gyümölcsöket és magvakat rejtő kicsiny csomagok rejtőztek a dobozos üdítőitalok és aranyló banánfürtök rengetegében. A buszmegállókban rozoga biciklire szerelt, üvegfedeles vitrinekből árusítanak péksüteményeket - sokan veszik igénybe ezeket a mozgó pékségeket is, vagy egyszerűbb változatukat: a nyakukba akasztott fonott kosarakkal sétáló embereket. A majálishangulat a központibb terek, és csatlakozópontok közelében garantált: minden délelőtt kirajzanak rozoga műanyagbódéikkal a vállalkozó szelleműek, és onnan, (vagy a földről) árulják a főtt kukoricát (másfélszeres áron sajttal is kérhető), papírtálcára halmozott tört burgonyát főtt tojással és különböző szószokkal (papas a la huancaina), meghámozott ananászt, dinnyét, illetve kaktuszgyümölcsöt.
Pizzériák, kínai éttermek, grillbárok, kisebb-nagyobb közértek, szendvicsezők megtűzdelve roncsműhelyekkel, valahogy így néz ki egy átlagos utcakép.
És persze vannak a piacok.
Amik színesek, ízesek, illatosak: a sajátos vibráló hangulatukkal szinte egy külön kis világot alkotnak a 13 emeletes betonépületek rengetegében.
Mint ahogyan minden nép életében, az ételek náluk is a kultúra szerves részét képezik. A perui ember nemigen eszik levest. Vagy ha eszik, akkor az amúgy is sűrű, zöldségekkel teli raguba belefőz még egy jókora adag tésztát vagy burgonyát (netalán mindkettőt), amitől az étel végleg elveszti azokat a vonásait, amitől levesnek hívhatnánk.
Az előételek jellemzőbbek.
Ilyen az egyik nemzeti büszkeségük, a konyhájuk talán legtöbb hírnevet szerzett fogása a ceviche (ejtsd. szevicse). A nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik, és mint sok más ételüknél, itt sem a kiemelkedő konyhatechnikai eljárás, hanem a kiváló minőségű alapanyagok adják az ízletes végeredményt. Hiszen hogyan is készül ez az étel? Összekevernek 5 egyszerű hozzávalót: falatokra vágott friss, nyers halfilét egy kevés lime-lével (ez gyakorlatilag "megfőzi" a húst), majd ízesítik sóval, borssal és paprikával. Pont.
Vagy a causa limena, ami kerek formákba rétegzett krumplipüréből, zöldség, és/vagy haltöltelékből álítják össze, és tökéletes még a legmelegebb napokon is.
Az empanadas (fűszeres hússal töltött tésztabatyu) sok ember számára ismerős lehet, a mozgó pékségek alapvető kínálatába tartozik, de vannak külön erre szakosodott árusok is. Sajnos a húmentes változata nem ismert.
Főételeiknél is ez a vonal dominál: egyszerű, olcsó alapanyagokból ízletes, tápláló ételt készíteni. Semmiből sem használnak túl sokat, de egy kicsit mindig mindenből. Népszerű fogásaik:
lomo saltado - marhahúscsíkok sült zöldségekkel
pollo a la brasa - fűszeres pácolt csirkemell/comb/szárny
anticuchos - nyársra húzott fűszeres marhaszívdarabok
papa rellena - darált húsos masszával töltött krumpli
arroz con pollo/mariscos/vegetables - magyarán rizs bármivel
Valahol azt is olvastam, hogy a peruiak szeretnek nassolni. Igaz. De még mennyire, hogy az! Az édességeket viszont annyira nem kultiválják.
Persze, nekik is megvannak az elmaradhatatlan klasszikusaik, mint az alfajores (karamellkrémmel töltött omlós keksz), a chica morada (lila kukoricából készült "pudingzselé"), a picarones (sziruppal meglocsolt fánk) vagy a suspiro a la limena (karamellkrém tojáshabbal a tetején), de egy vacsora után (és közben) többen szavaznak egy pisco-ra (40%-os szőlőből készülő alkohol - hasonló szerepe van, mint nálunk a pálinkának), vagy választanak chica morada-t (erjesztett lilakukoricából készülő alkoholmentes innivaló - egy kicsit talán a spanyolok sangriájára hasonlít) vagy egy pohár Inca Cola-t.

Ha kedvet kaptatok az ottani ízekhez, készítsétek el a fenti fotón látható végtelenül egyszerű ételt, a papas a la huancaina-t. A nevét a fő ízvilágát adó salsa a la huancaina öntetről kapta. Ha szeretitek (és bírjátok) a csípőset, érdemes egy ngyobb adagot készíteni, mert rendkívül sokoldalúan felhasználható: akár spagettire locsolva, vagy sültkrumpli mártogatásához.

A receptet a 100 fok cikkei között találjátok, ide kattintva.

2014. július 1.

Peru ABC 2.

És akkor itt folytatás! Ha már mostanában úgyis annyit foglalkozom a témával.
Aki lemaradt volna, első részt itt találja.
A következő bejegyzésben egy igazán egyszerű, de náluk nagyon népszerű ebédreceptet hozok!


K
kukorica: Rengeteg különböző színű és ízű növényt termesztenek, mindegyiket más és más céllal. A gyönyörű lila színűből mazamorra morada készül, amit a peruiak között nagyon népszerű, bár nem több, mint egy színes, édes zselé. (Az első kóstolásnál vissza is hőköltem az állagától, nehezen akartam elhinni, hogy ez zselatin nélkül is működik.) Amit már gyakrabban vásároltam az a choclo. Főtt kukorica. Pont, mint nálunk, az utcán árusítják fém tégelyekből, de a mi aranysárga, aprószemű, édes csöveinknek a nyomába sem ér, itthon maximum takarmánynövénynek használnák. 
kínai: Nagyon sokan vannak. Nagyon-nagyon sokan. Ebből kifolyólag barátságosan, de igen biztosan beépültek a kultúrájukba.

L
légszennyezettség: Lima 10 milliós főváros. Kell ennél többet mondanom? Ahhoz a korommennyiséghez képest a hetes busz kipufogója egy komplett szanatórium.

M
miraflores: Lima egyik legbiztonságosabb része. Bekamerázva, rendőrökkel, kifejezetten turisták és külföldiek számára - a helyiek legnagyobb része ugyanis nem engedheti meg magának, hogy itt lakjon. Árfekvésben legalább kétszeresen veri a többi kerületet.

N
nap: Limában szinte sohasem süt a nap. Nem tudom, hogy a szmog, vagy a felhők teszik, de az idő jelentős részében egyenletes szürkés massza borítja az eget. De legalább már tudom, hogy ilyen körülmények között is gyönyörű pirosra lehet égni.

Ó
óra: Leslie-n személyesen tapasztaltam meg, hogy az időpontok még csak tájékoztató jellegűnek sem felelnek meg. Reménykedj. És légy türelmes.
óceán: Hiiiideg. De eszméletlenül gyönyörű. 

Ő
őr: MIraflores egyik meghatározó utcai eleme. Minden egyes sarkon fel van állítva egy kis fabódé, abban ücsörögnek. És őrzik a rendet, természetesen.

P
piac: Színes forgatag, ahol mindent meg lehet találni. A műanyag gumilabdától kezdve az ízléstelen, rossz minőségű ruhákon át egészen a vécépapírig. MIndent. Ahol tökéletesen megfér egymás mellett a kibelezett hal, és a felvágott gyümölcs, ahol a macska a betonra pisil, ahol a frissen facsart narancslé, és a (valószínűleg nem egészen friss) nyers hús szaga leng be mindent. Az élmény, amit az odalátogató kap, leírhatatlan. A halmokban álló hihetetlen színű, formájú és ízű gyümölcsök, a sohasemlátott zöldségek... a legeslegkedvencebb helyem.
pisco: Szőlőből készült Brandy. A wikipédia szerint. Szerintem meg szakasztott pálinka. 
park: A gazdagabb kerületekben egymást érik a hatalmas zöld területek. A szegényebbekben…nos, nem. 
peru póló: Miért csak a helyieken látni peru feliratos szuvenír pólókat? És egyáltalán, minek veszik fel?

R
rádió: Ha énidő, akkor zene. Minden este. Minden áldott este ugyanazt az adót hallgattam miközben írtam. És mindig fülig ért a szám, ha lejátszották Kesha és Pitbull közös számát. 

SZ
szénhidrát: Töménytelen mennyiségben fellelhető. Kenyér, burgonya, rizs, tészta, gabonák. Gondolom mondanom sem kell, hogy az emberek igen kedvelik, és nagy mennyiségben fogyasztják is. 

T
túlsúly: Szervesen kapcsolódva a szénhidrátokhoz, egy jó adag lustasággal megfűszerezve. Annyi úszógumit és vékony lábat együtt még soha életemben nem láttam.

templom: Természetesen vannak hatalmas, impozáns, turistalátványosságnak kiváló katedrálisok, én azonban mégsem egy ilyenben jártam először (és tulajdonképpen soha, mert nem szeretem ezt a vonalat). Megérkezésem másnapján felkeltem hajnalban korán reggel, és elmentem a nagymamával istentiszteletre. Abból a csekély tapasztalatból kiindulva, amit itthon szereztem, komolyabbra számítottam, sokkal inkább volt "baráti összejövetel” hangulata az egésznek, mintsem egy komoly szertartásnak.
Igen rövid volt, szinte végig énekekkel, a pap alig beszélt. A megjelent maroknyi hívő felét apácák tették ki, ebből a kolompot kitartóan rázó ministránsfiún kívül én voltam a legfiatalabb. Amíg csak álltunk és ültünk (illetve néha térdelni is kellett) egészen komfortosan éreztem magam, viszont amikor az istentisztelet végén a kertben felállított életnagyságú műanyagbetlehem minden egyes elemét végig kellett csókolgatni, úgy döntöttem, hogy inkább nem megyek többet.
Ú
út: Meglepően jó minőségűek, elég jól lehet haladni rajtuk. Tény: Limából ki sem tettem a lábam, úgyhogy a szerpentinekről és hasonlókról nem tudok nyilatkozni, de városon belül igen korrekt a helyzet. 

Ü
üvegasztal: Ez valami menő dolog? Elég gáz rajta fényképezni...

V
víz: Nem iható. Amikor megérkeztem még volt otthon ballonos víz, de a második cseréje után nem rendeltek újat.  Kérdeztem, hogy mi a teendő, azt mondták, ha gondolom, forralhatok vizet. Így tettem. Nagyjából egy hétig nem nagyon mutattak érdeklődést (csak annyi fogyott, amennyit én megittam), majd ők is elkezdték ezt a módszert. Hogy minek a hatására, arra máig nem sikerült rájönnöm.
vallás: Az idősebb korosztály második kérdése a származásod után a hited. Nem tanácsos azt válaszolni, hogy nem gyakorlod.
vasárnap: Limában minden vasárnap beáll a halál. Nagyjából minden bezár. Az összes szolgáltató, bolt, piac, étterem. Még autó is alig van az utakon.
vegetáriánus: Gyakorlatilag ismeretlen fogalom. Az itteni kultúra olyan szinten húsközpontú, hogy egy húst nem evőnek viszonylag komolyan meg kell erőltetnie magát, ha főtt ételhez szeretne jutni. Ellenben lehet pozitívum, hogy egy vegánnak sem nehezebb, itt a tojás/sajt mind a külön kérős kategória. Az első szabadnapom alkalmával konkrétan sehol sem tudtak kiszolgálni. Sehol. Bepróbálkoztam több, mint 6 helyen, hogy van-e bármilyen húsmentes étel, és mindenhol a fejüket rázták. Végül az utolsó helyről átirányítottak a szemközt lévő Govindába :). Szóval nem egyszerű. 
Persze azért eszek így is. Az itteni nagymama néha készítget húsmentes dolgokat, leginkább azzal indokolva a dolgot, hogy a hús nagyon drága. Többször készült már “zöld tészta”, ami nem más főtt spagetti összeforgatva valamilyen pestószerű szósszal. Ez egyébként elég népszerű itt, mert amikor a strandon voltunk, láttam más kezében is. Ezenkívül afféle ragukat szokott készíteni, amolyan mindent bele alapon. Először furcsa volt, hogy egy ételben egyszerre van jelen a krumpli és a tészta (bár belegondolva, tulajdonképpen a mi krumplistésztánk is ilyen), de hamar rájöttem, hogy nem kell mindkettőt megenni. ;)
Rákaptam az utcán árult főtt kukoricára, ez igen jó ebédalternatíva volt a kirándulós napokon. Ízében ugyan csak nagyon távoli rokona a miénknek (itthon ezt szerintem takarmánykukoricának hívják), de könnyes lett a szemem, amikor először beleharaptam. Sóval megkenve pedig egyenesen tökéletes.
Aztán találtam a piacon egyszer igen finom lencsét is, 1-2 helyen babot, de ezek viszonylag ritka alkalmak voltak.  Viszont a szívemnek nagyon kedvesek, mert egyrészt nagyon helyinek éreztem magam, másrészt pedig a tulajdonosok nagyon jófejek, és senki sem problémázott azon, ha mindenből kértem egy pici kóstolót, és így jött össze az egy tányér. Ami viszont szintén ezekkel a helyekkel kapcsolatos, és nem esett jól, az az, hogy néhányszor nem felejtették el előtérbe helyezni az üzleti érdekeiket az őszinteségnél, és vegetáriánus néven minden szemetet eladtak nekem. Nem túl szép.

W
wifi: Állítólag elképesztően túlterheltek a hálózatok. Azért a parkok jó részébe nem felejtettek el ingyen wifit tenni.
Wong: Az itteni legexkluzívabb élelmiszer-áruházlánc. Olyannyira kielégít minden igényt, hogy (gondolom extra díj ellenében) egyenruhás dolgozók hazáig cipelik az ember szatyrait. 

Z
zaj: Amióta idejöttem, gyakorlatilag ébren alszom. Képtelen vagyok aludni ekkora hangzavarban. Mindegy, hogy melyik kerületben laktam, a forgalom kegyetlenül áthallatszik mindenen.