2012. május 31.

Torta eperrel, rebarbarával és tojáshabbal


Vannak utak az ember életében, amiket bármikor végig tudna járni. Csukott szemmel. Amikor annyiszor megtetted már, hogy a lábaid maguktól tudják a helyes irányt, vagy éppen a megállást a lámpánál.
Pont egy ilyen úton tekertem hazafelé, amikor az ábrándozásból felpillantva egy igen érdekes kép tárult a szemem elé. Sötétebb bőrű nő, egyik kezében cigi, másikban gyerek, blúz kigombolva, mellbimbók meg az arcomba meredve. Mert a kölyök éppen szünetett tartott a reggeliben.
Azt hittem rosszul látok. De nem. Ugyan vissza nem fordultam, meg biciklivel voltam (így viszonylag gyorsan történtek az események), nem káprázott a szemem.
A roszullét kerülgetett. Undorítónak tartom az ilyen igénytelen embereket.
Félreértés ne essék, nem a cigányokkal van bajom. Nem. Azokkal a cigányokkal (meg fehérekkel is, persze) van bajom, akik egésznap az utcán lófrálnak, mert luxus dolgozni, akik bejönnek a házunkba és rajtakapom, ahogyan a kabátomban matat, akik miatt át kell mennem az uttest túloldalára, mert nem tudom, hogy melyik pillanatban esnek nekem csapatostul, hátha találnak nálam valami eladhatót.

Ezért tart itt ez a világ, ahol. Miért van az, hogy egyre több helyen látok velem egyidős, vagy alig néhány évvel idősebb lányokat hatalmas hassal vagy már gyerekkel? Miért szül valaki, ha nem tudja felnevelni? Csak azért, hogy több legyen? Minek?????? Ezekből a kölykökből nyilvánvalóan nem lesz SEMMI, csak ők is mennek az utcára, illetve később a hivatalba segélyért.
És kapnak. Naná, a hátrányos helyzetűeket támogatni kell.
De a legnagyobb szégyen az, hogy ezalatt mások hasonló összegekért napi 10-12 órákat dolgoznak.
Valakinek nincs igénye élni? Munkálkodni? Fejlődni? Miért nem lett az ilyen virág?!

Nem tudom hova tenni ezeket a dolgokat.
Mint ahogyan a hajléktalankérdést sem.
Én tényleg nagyon sajnálom őket. És szívesen segítek is nekik: 2 télen keresztül jártam egy szervezettel vacsorát osztani (csak sajnos megromlott a viszony), meg néhanapján 1-1 Fedél Nélkül magazint is vásárolokl. (Bár nálunk ez anya "tisztje".) Az szerdai ételosztások tanulságos élménynek bizonyultak. Sokukat megismertem, és nagyon meg is szerettem őket. Meg ők is engem. Értékes emberek. Nyilván nem a részeges, beszélnisemképes személyekről beszélek, hanem a többiekről. Sokan közülük dolgozóemberek (volt aki a vállalkozását építgette), csak éppen otthonra nem futja. Meg sokszor ételre. Na őket sajnálom.
Aztán van a másik véglet, aki a különböző élelmiszerüzletek előtt áll, és elkéri a kocsidat. Hogy hadd tolja vissza. Ez az, amit nem szeretek. Egyszer beszélgettünk anyával, hogy gyakorlatilag egy fél perces "munkával", 100 forintot keres. Mikor kap ennyit egy dolgozó ember?
Szóval ezeket az embereket én el szoktam küldeni. Illetve nem jutok el odáig, mert alapból nem szoktam kocsit használni. Anya nem. Megbeszéljük, hogy nem fogja odaadni, aztán megsajnálja őket. Hogy nézzek rá, hogy néz ki.
Valóban. Szánalomraméltó. Kék-barna pizsama, bokáján fásli, meg egy elöl már teljesen szétszakadt szandál. Régen talán még lehetett cipőnek nevezni.
Most erre mit mondjak? A szívem megszakad. De ez az élet? Hogy mindenkit lehúzok 100 forinttal? Azért ha kiszámoljuk, hogy 1 nap hány kocsit tol vissza, nem olyan rossz összeg jön ki. Nyilván, túl sok mindenre nem elég (sőt, igazából semmire), de akkor is.
Dolgozni? Hmm? Valamit?
Apa mindig azt mondja, hogy aki akar, az talál munkát.

Az a szomorú, hogy a mostani magyar/világbeli viszonyok mellett, én ezt ennyire kategorikusan nem merném kijelenteni.


Elkalandoztam, bocsánat. Méghozzá jócskán.
Pedig egészen másról akartam írni.
Például arról, hogy milyen hihetetlen, hogy már a legelején tudtam, hogy részt szeretnék venni Ízek és Utazások blogszülinapi "buliján", erre a határidő utolsó napján "csúszok be a célvonalon"? Ejj, régen nem vol jellemző rám ez a hanyagság. Hiszen azonnal tudtam mit szeretnék. Sósat, finomat.
Végül lett ez. Ez is isteni, csak éppen édes. És semmi köze az első elképzeléshez.
Akinek még nincs elege az unalomig ismételt eper-rebarbara párosból mindenképpen próbálja ki, mert valami elképesztően finom kombinációt ad, ahogyan a pici tésztán krémesre sülnek a gyümölcsök.
A tojáshab meg...tojáshab. Laktovegetáriánusok hagyják ki. Mert amúgy tökéletes a süti, a tésztájában alapból nincsen.

És akkor ezúton is nagyon boldog "blogszülinapot" Évi! :)



 Hozzávalók egy 18 cm-es tortához tortácskához:
10 dkg liszt
1 teáskanál szódabikarbóna
3 evőkanál tejföl (20%)
3 evőkanál napraforgóolaj
2 evőkanál cukor

A lisztet, szódabikarbónát, sót és cukrot összeszitáljuk, majd az olaj és tejföl segítségével egy igen lágy, de kézre már nem ragadós tésztát "gyúrunk". Kivajazunk egy 18 cm-es kapcsos tortaformát (a szélét is), és belenyomkodjuk a tésztát, közben ügyelünk rá, hogy a szélére is húzkodjunk egy kisebb peremet.


20 dkg piros rebarbara (tisztítva)
15 dkg eper
2 teáskanál vaníliáscukor
1 csapott evőkanál kristálycukor
2 tojásfehérje
1 evőkanál porcukor

Vizet forralunk egy edényben. 
A rebarbarát 5 centis darabokra vágjuk, majd  a már lobogva forró vízbe 15 másodpercre beleszórjuk, és szűrőkanállal kiszedjük. Jól csepegtessük le. (Érdemes megtörölni óvatosan.)
Keverjük össze a félbe/negyedbe vágott eprekkel, óvatosan forgassuk össze a cukorral, majd töltsük a tortánk közepébe. (Az eredeti recept szerint meg kellett volna szórni piskótamorzsával a gyümölcs alatti tésztát, de én elfelejtettem, és így sem ázott át.)

Előmelegített 175 fokos sütőben 20-25 percig süssük a tésztát.
Ezalatt a fehérjékből verjünk kemény habot (ebből csak egyet írt a könyv, meg nekem is pont 1 megmaradtam volt, de az egy kevés, kettővel szebben lehet dolgozni), a legvégén dolgozzuk bele a porcukrot is.
Az első sütési idő után vegyük ki a tortánkat, kenjük el a tetején a habot (lehet vele játszani, hogy hogyan lesz csapzott), majd még 4-5 percre tegyük vissza, hogy a fehér szín egy aranybarna árnyalatot kapjon.

Forrás: Kis torták és minisütemények

2012. május 29.

A mai bioszverseny valamelyest visszaadta a biológiába vetett hitemet.
Végre.
Újra látok fényt az alagút végén.


Ismét zöldségkrém, ismét egy nagy kedvenc. Mert a cékla annyira finom.
DE tényleg. Van egy igen sajátos édeskés-földes íze, ami hihetetlenül jól passzol a dióhoz. És a fokhagymához. Meg valószínűleg bármihez.
És bevallom, eleinte ódzkodtam a gondolattól, hogy nyersen turmixoljam össze, de azért kipróbáltam. Bingó. Telitalálat.
Próbáljátok ki ti is.

2012. május 28.

Frissen a piacról: zsenge borsós-gombás árpa tofuval és kaporral

Moody, moody, moody.      May I be the moodiest person?

Gondoltam kitalálok valami ütős kis bemutatkozást az angolérettségire, úgyhogy elkezdtem olyan szavakat keresgélni, amiket a legjellemzőbbnek vélek. Elsőnek rögtön ezt szúrtam ki. Szomorú, de ez a valóság. Kegyetlenül változékony vagyok. Mint ez a mostani időjárás. 10 percen belül kétszer meg lehet ázni, én ennyi idő alatt akár 4-szer is eljutok a felrobbanásig. Van stressz meg nyomás bőven, na. Kikapcsolódás meg kevés. (Szoktam nevetni, amikor látom a kiírásokat, hogy "már csak 3 hét és vége". Minek???? Drágáim, ezt én mondhatnám, ti 3 hónap múlva ugyanott folytatjátok tovább. De nem mondom. Meg tulajdonképpen én is folytatom, csak máshol.  Remélem.)


De a piacozás egy jó alternatíva. "Szülői vezetéssel" szinte sohasem jártunk, ez is saját felfedezmény. Mármint, hogy milyen jó.
Mert az. Sokkal szuperebb itt venni még egy fej salátát is, mint bemenni a Tescoba, és ott megtenni ugyanezt.
Emberibb.
(Még akkor is ha egy kész tortúra abban a tömegben létezni, és minden öreg banya keresztülrángatja a lábamon a húzós kocsiját, mert ő nem fér el.)

Így született meg a szombati ebédem. Teljesen spontán, mert egyáltalán nem terveztem borsót venni, csak mikor minden második árusnál láttam kirakva, akkor ütött szöget a fejemben. Kis naivan úgy képzeltem, hogy majd egészben ezsem meg, csak levágom a kemény végeiket. Mikor ezt az elképzelésemet felvázoltam az eladónak, csak csóválta a fejét, hogy ő még ilyent nem hallott, hogy valaki megeszi a borsó héját.
Itthon aztán konstatáltam, hogy ez nem nagyon fog összejönni, mert ez már nem az általam elképzelt zsenge cukorborsó, hanem kemény, jó szálas  külsejű kifejtős borsó. Így kifejtettem.
Aztán egy picit megpirítottam. Gombával, tofuval. És ennyi.
De nagyon-nagyon finom. Az egyszerűsége, és frissessége miatt.


A kapor amúgy szintén váratlan vendég volt. Nem tudom, hogy most van a szezonja, vagy mi, de annyi volt belőle, hogy teljesen belengte az illata a teret. Beköltözött az orromba is. Naná, hogy vennem kellett!


Hozzávalók 1 személynek:
olívaolaj
1 nagy maréknyi aprószemű barna csiperke
10 dkg friss zsenge borsó
7 dkg tofu
3 dkg árpa
3 nagy szál kapor
só, őrölt mustármag

Az árpát előző este beáztatjuk, majd másnap puhára főzzük.
Egy serpenyőben egy pici olívaolajat hevítünk. A meghámozott gombát egészben rátesszük, és 3 perc után hozzáadjuk a borsót, majd pár perccel később a tofukockákat is. Addig pirítjuk, míg egy icipicit meg nem sül a külseje (a borsónak). Ekkor hozzáadjuk a főtt árpát, és addig "főzzük", míg teljesen száraz nem lesz. Ekkor levesszük a tűzről, ízesítjük a mustárporral, és belevagdossuk a kaprot is.
Azonnal tálaljuk.

2012. május 25.

Csokis-diós biscotti

Összetört álmok.
Leginkább így tudnám magunkat jellemezni.
Illetve sok ismerősömet, magamat (még) nem. Lemondtak a vágyaikról, keresik a b és c terveket.
Szerintem ez helytelen. A vágyak...azokért élünk, nem?
Bár a mai körülmények között egyáltalán van még realitása az álmodozásnak?

Ez a kis órmótlan pedig a legelső sütim a Marától ballagásra kapott könyvből.
És a legelső biscottim. Vagy cantuccinim. Ki hogy hívja.
De nem az utolsó. Az tuti. Hiszen roppant egyszerű, nagyon csokis, és igazi dobozsüti: sokáig eltartható/rájárható. Inkább az utóbbi.
Jómagam is rákaptam, hogy ebéd után elrágcsáljak egyet-egyet (vagy éppen kettőt-hármat), pedig mikor megcsináltam azzal a mondattal nyomtam anya kezébe, hogy "akkor ez mind a tiéd, meg Palié, mert annyira szerettek borozni". (Nem mondtam még? Ez egy olasz édesség, amit előszeretettel mátogatnak édes desszertborba. Nem is árt neki, nélküle kissé fogkitörős a dolog...)
De mit csináljak, ha egyszer annyira hívogat... és még az én ízlésemnek is teljesen megfelel, mert nem az a nagyonédes valami, hanem az étcsoki kesernyés íze és a pirított dió aromája dominál.
Viszont a lelki béke kedvéért már gondolkozom egy vegán, mentes verzión.


És egy kis közérdekű: Tegnap rászántam magam, és sikeresen elkészítettem a blog fb-os oldalát. Nagyon kis ügyes vagyok. 
Gyertek, csatlakozzatok hozzám ott is, hogy az apróbb agymenéseimet is megismerjétek :)  
Ide kattinva tudjátok megnézni :)


Hozzávalók 18 nagy db-hoz:
20 dkg liszt
18 dkg cukor (aki édesen szereti, tegyen bele többet)
10 dkg pirított, majd lehéjazott dió
4 dkg kakaópor
7 dkg étcsokoládé (min 70 %)
2 nagy tojás
2 teáskanál kávépor
1,5 teáskanál szódabikarbóna
1 csipet só

A lisztet, sót, szódabikarbónát és kakaóport összekeverjük egy tálban.
A tojásokat és a cukrot szép fényesre keverjük. Hozzáadjuk a kávéport, durvára vágott étcsokit és pucér(!) diót, majd a száraz hozzávalókkal együtt tésztát "gyúrunk" (inkább bicepszre gyúrva keverünk) belőle.
Előmelegítjük a sütőt 180 fokra.
A tésztából egy alkar vastagságú (igen, mindenki nézze csak szépen a sajátját) hengert formálunk, amit sütőpapíros tepsire fektetünk. 25 percig sütjük, majd kivesszük, és 10-15 perc alatt kihűtjük.
A sütő hőmérsékletét vegyük vissza 165 fokra.
A már kissé szétterült rudunkat felvágjuk 2 cm vastag szeletekre, és az egyik vágott felükkel lefelé visszarakosgatjuk a sütőpapírra.
Ezután még kb. 10 percig sütjük, míg a belseje is kissé mattá nem válik.

Jól záródó, eldugott dobozban tároljuk, és mártogassuk. Tejbe, kávéba, borba.


Forrás: Édességek aranykönyve

2012. május 23.

Rózsa(szín) világ :)

Nagyim holnap lesz 72 éves. (72. Úristen. Annyira nem látszik rajta, de mégis... van, hogy eszembe jut, mi lesz majd velünk. Nélküle... Egyenlőre elképzelni sem tudom. És nem is akarom.)
Mivel ajándékkitalálásban nem vagyok túl jó, szeretem a szülinapokat tortával köszönteni. Ahhoz mégiscsak jobban értek.
Ezt a helyzetet egyedül talán az érettségi írta/írja felül, mert nem voltam benne biztos, hogy lesz időm/kedvem csinálni valamit. Illetve nem, valamit készíteni mindig van időm. DE most nem valamit akartam, hanem olyant, amit ha meglát, büszke lesz rám. Mert nekem ez fontos. Ő az a személy, akinek mesélni szoktam arról, hogy miket csinálok, ő az aki felkutatja az ismerősei által javasolt "egy cukrászpalántának nélkülözhetetlen irodalmat", és nem utolsó sorban ő a "főszponzorom" is. (Az a heti 2 doboz tojás nem semmi, főleg, hogy alig eszünk. Leginkább sütni szoktam belőle, de mostanában nem volt túl sok időm, így  többször megesett, hogy egyszerre 70 tojás sorakozott az egyik polcon.)


Külsőben mindenképpen valami elegánsat álmodtam meg, mert 72 év, azért mégicsak 72 év. Nem egy sugarshopos tinidízájn. Csak azok a rózsák... Virággyártásban nem vagyok egy nagy spíler. Sajnos. Pedig látom, hogy mások milyen gyönyörű élethű dolgokat készítenek: nekem nem sikerül. (Ugyanígy vagyok a figurákkal is.)
DE tekintve, hogy a másik verzióhoz barna színt kellett volna kevernem (amiben szintén kegyetlen rossz vagyok), legyen a kisebbik rossz alapon a rózsákat választottam. Milyen helyesen.
Mert sokkal jobbra sikerültek, mint számítottam. (Meg amilyen az első volt.)
Közel sem tökéletes, de ezek szerint fejlődőképes vagyok. Csak gyakorolni kell :)  (Ha ezen múlik, hamarosan belefulladunk a marcipánrózsákba. :D )


A másik gyenge pontom az íz. Mármint konkrétumok nélkül kitalálni valamit. Annyira nehéz! Hál istennek nem az ötlethiány, sokkal inkább a tumultus miatt. Egy-egy ilyen alkalommal képzeletben 5-6 különböző komplett tortát összerakok. És akkor még a kis hibridekről nem is beszéltem.
Most anyához fordultam tanácsért (elvégre ő élt vele tizenx évig egy háztartásban), de nem volt túl nagy segítség. Nagyjából annyira, mint az Ázsia Bolt eladója, akit a bambuszpárolóról kérdezgettem.


Végül döntöttem. Diós lesz, naggyon diós. (Mert dióval is tele van a hűtőnk, annak ellenére, hogy rendszeresen pusztítom a zöldségkrémeimhez.)

És valóban. Diós lett. Naggggyon diós.
(Bár csak a krémet kóstoltam, az nagyon bejövős volt a cuki kis mazsoladarabkákkal, nem is maradt egy csepp sem a maradékból :P. Egyszerű, de zseniális. )


Hozzávalók egy 18 cm-es tortalaphoz:  (forrás: Híres emberek híres receptjei)

7 dkg vaj
3 nagy tojás
1 tk. vaníliakivonat
8 dkg cukor
7 dkg darált dió
7,5 dkg liszt
csipet só

A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjéből habot verünk.
A sárgákat a puha vajjal, vaníliával és cukorral teljesen simára keverjük, majd felváltva beleforgatjuk a diós-lisztet és fehérjehabot.
Előmelegítjük a sütőt 175 fokra. Kivajazunk egy 18 cm-es tortaformát, majd belesimítjuk a masszát (a tetejét is igyekezzünk egyenletesre maszatolni), és megsütjük!



Diós-mazsolás krém (forrás: Mária Hajková-Édeskönyv)


5 dl zsíros tej
8 dkg cukor
4 dkg keményítő
8 dkg pirított!!!!!, durvára vágott dióbél
5 dkg mazsola
1 tojássárgája
17 dkg vaj

Fontos, hogy tényleg pirított legyen a diónk, egyrészt, mert így a barna héját is le tudjuk varázsolni, másrészt pedig eszméletlen aromát ad az amúgy nem túl karakteres krémnek.
3 dl tejet a cukorral, dióval és a mazsolákkal felteszünk melegedni.
A maradékban elkeverjük a keményítőt és a tojássárgát , majd mikor már elég forró a melegített tej, belekeverjük, és folyamatos keverés mellett besűrítjük.
Hagyjuk kihűlni.
A vajat keverjük simára a diós főzött krémmel, majd felhasználásig tegyük hűtőbe.


Összeállítás: A tésztánkat vágjuk 4 részre, töltsük meg a krémmel, de mindenképpen hagyjunk a bevonásra is egy keveset.
(Kívül unideccel burkoltam, az oldalán rózsaszín selyemszalag, a rózsákat pedig szintén unidecből formáztam.)

2012. május 21.

Együnk gazt!

Tulajdonképpen elég jó vagyok: 3 nap leforgása alatt egyszer elköltöztem otthonról, aztán meg vissza. Természetesen nem hazudtoltam meg önmagam: 5 táskával, ebből 1 volt ruha, a többi kaja, edény, fényképezős kellék, kiegészítő. (Hogy a böhömnagy deszkáimat, és a fűszernövényeket már ne is említsem.)
Van ugyanis egy nyaralónk a Velencei-tó mellett. Nem az a húdenagy valami, de igazán bájos, és nem mellesleg van kert meg minden. Imádom.
Kicsit sajátnak is tekintem, néha az az érzésem. Talán ez okozza a vágyat már a második tavasszal, hogy ott éljek. Egyedül, önállóan.
Idáig teljesen oké is a dolog. A problémák ott kezdődnek, hogy nincsen internet. Illetve lehetne szerezni, csak a gépemen szinte semmi sem fut, hála a Linuxnak. (Állandóan szívok miatta. Pl. 3 hónapja letöltöttem a 11-es verzióját, mivel annyira kínálgatta. Azóta nincsen adobe flashplayerem, vagyis semmilyen videót nem tudok megnézni.  Ennek ellenére fel sem merül, hogy lecseréljem. Már úgy megszoktam, és amúgy is...szeretem :).) Elméletben mondjuk apa tudna valamit szerezni, csak ahhoz hosszú időre meg kéne válnom a gépezettől. Szóval szívás az egész.
DE ami kiütötte a biztosítékot, az a sütő. Hogy nem tudok normálisat sütni. Tavaly valamiért sikerült, de most... Még péntek este bepróbálkoztam egy egyszerű kevert tésztával (még csak nem is valami érzékeny piskótával), és szörnyű lett. Megsült, de kellett bűvészkednem a fokokkal, meg funkciókal. Utána meg a késsel, mikor a sötétbarna széleket kaparásztam.
Kész, vége, nem fogom bírni.
Hazamegyek.
Ráérek itt lenni később is.


Azért nem távoztam üres kézzel.
Kigazoltam a veteményesparcellámat, amit jó vastagon tyúkhúr borított. Az első 3 perc után beköltözött a fejembe a gondolat, hogy milyen pazarlás, hogy kidobom ezt a sok zöldet, mikor meg is lehetne enni.
És valóban. Mert finom. Illetve...van egy sajátos íze. Nekem egészen tetszik, bár nyersen nem vagyok képes megenni, mivel hiába rágom hosszú ideig, egyszerűen nem akar "elfogyni". Miközben szenvedtem rajta, az járt a fejemben, hogy ilyen érzés lehet kérődző tehénnek lenni.
Azonban sütve egészen korrekt. Bocsánat, éppen csak pirítva. Dimenziókat emel rajta.


Meleg tyúkhúrsaláta szójakockával

Hozzávalók 1 személyre:
3 nagy marék tyúkhúr (érdemes átbogarászni, hogy csak a legfrissebb hajtások maradjanak)
2,5 dkg főtt tönkölybúza
1 marék szójakocka beáztatva
1 nagyobb répa
1 vöröshagyma
só, bors, fehér mustármag
olívaolaj
ízlés szerint feta

Az olívaolajat felmelegítjük, és elkezdjük benne pirítani a nagyon apróra vágott vöröshagymát. Néhány perc utána hozzáadjuk a vékony répakarikákat, és a szójakockákat is. Addig sütjük, míg egy szép halvány aranybarna színt nem kap a tofu. Ekkor belekeverjük a tönkölybúzát, és a jól megmosott ujjnyi hosszúra tépkedett tyúkhúrt is. Hogy innentől meddig pirítjuk az már opcionális, én azt szeretem, ha már kissé elkezdenek összeállni a szálak, és elveszti a fényes világoszöld színét. 
Tálaláskor sózzuk, borsozzuk, illetve én az első alkalommal morzsoltam a tetejére még egy kevés fetát is, nem állt rosszul neki!

2012. május 19.

Idegnyugtató sajtos kacsák

Vannak olyan dolgok amiket nem tudok megérteni. Soha.
Mint az, hogy miért élvezi valaki, ha bánt. Na nem fizikailag, csak a lelkemet. DE azt baromira tudatosan.
Tegnap este háromnegyed 12-kor arra ébredtem fel, hogy a fejemtől 15 centire ordít a telefonom. (Úgy kell nekem, miért nem elégszem meg a sima pittyegős smsjelző hanggal.) Mivel nem otthon voltam, a koromsötétben hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Vagy hogy fiú vagyok-e vagy lány.
Nézem a képernyőt: csak egy szám. Baromi jó, mit akarhat tőlem bárki ilyenkor?
"Lekapta a lillát csakcsak az ákos"
 ...
MI VAN??????????
Ki a franc az a lilla?
És mi közöm nekem ehhez az egészhez?

Nem értem.
NEM TUDOM MEGÉRTENI.
Miért érzi fontosnak valaki, hogy a volt barátom minden egyes kis kalandjáról tájékoztasson engem? MIÉRT?! Mert ez nem az első alkalom.
Le lehet rólam szállni, NEM ÉRDEKEL.

Majd másnap reggel, miközben a fűszereimet ültetgettem, eszembe jutott a dolog. Megnéztem a telefonom, és ott volt az sms. Akkor nem álmodtam.
Újra elolvastam.
Ki írhatta? Nyilván Ákos barátja, hiszen amúgy honnan tudná a számom. Nézem az írást, basszus ez ismerős. Nulla nagybetű, mondattagolás dettó.

És igen. Később kaptam egy sms-t, hogy kissé ittas volt, és nem tudja milyen okból, de írt nekem.
Talált süllyedt.



Nagyon megköszönném, ha békén hagynál Gera.


Méregcsillapításnak meg egyetek ilyent.
Jó sajtos.
Eteti magát a kis dög.



Hozzávalók:
18 dkg ementáli
15 dkg vaj (margarin nem jó)
1 dl tejszín
2 kávéskanál pirospaprikapor
1 kávéskanál só
25 dkg liszt
fél kávéskanál sütőpor
+1 tojássárgája

A sajtot lereszeljük, összedolgozzuk a vajjal, tejszínnel, paprikaporral és sóval.
Összekeverjük a lisztet és sütőport, majd a vajas masszával tésztává dolgozzuk. Letakarva 2 órára hűtőbe tesszük pihenni.
Finoman lisztezett deszkán fél centi vastagra nyújtjuk, formára vágjuk, majd egy tojássárgával lekenjük mindegyik tetejét.
180 fokos előmelegített sütőben nagyjából 15 percig sütjük. Nem fognak nagyon megnőni.

2012. május 16.

Gombapástétom

Tegnap voltak pillanatok, amikor azt, éreztem, hogy kinyúlok. Ez nekem sok. Vannak korlátaim. (Jó hír, hogy 250 oldal biosz még a teljesíthető határon belül van.)
Az egyik fejezetben az egészségről volt, szó, ennek ugyanis van egy gyönyörűszép definíciója: "A teljes testi és lelki, valamint szociális jó közérzet állapota."
Aztán kifejtik részletesen is. Végigolvastam, és az a helyzet, hogy aszerint még csak meg sem közelítem az egészséget.

A fizikai jó közérzet tényezőivel szuper vagyok, ezt vitatni sem lehet:
-káros anyagok nélküli lakó-, munkahelyi és egyéb környezeti viszony     pipa
-a túlzott koffein-, alkohol- és nikotinélvezet, valamint a gyógyszerfogyasztás elkerülése       pipa
-rendszeres testi igénybevétel mozgás és sport formájában     pipa
-kiegyensúlyozott, vitaminokban, ásványi anyagokban és rostokban gazdag táplálkozás       ellenőrizhető pipa  :D
-testápolás és higiéné     pipaaa!

A szociális környezettel sincsenek nagy gondok:
-megfelelő lakó- és munkahelyi környezet, amely lehetővé teszi a a testi és lelki szükségletek kielégülését       az otthoni mindenképpen, a "munkahelyi" meg hálistennek megszűnt, tehát stimmel
-megfelelő anyagi háttér és egészségügyi ellátás         igen szerencsés vagyok
-munkalehetőség; a munkaidő szabályozása, védelme       tanulás???éjjel-nappal
-egyéni és kollektív részvételi lehetőség a társadalmat érintő fontosabb döntési folyamatokban         majd pont én maradnék ki? :)

Ellenben a mentális rész...lesújtó.
-megfelelő kapcsolatteremtés másokkal      ..azt hiszem ugorjunk
-kiegyensúlyozott érzelmi kapcsolatok, szerelem és szexualitás       (kínos vigyor)
-kiegyensúlyozott társas kapcsolatok a családban, a baráti körben, lakóterületen, munkahelyen          khmm, khmm
-a munka és a pihenés rendszeres váltakozása        a kikapcsolódás szó már törlődött egy ideje a szótáramból
-az érzelmek, bánat, csalódás, gyötrődés, öröm és megelégedettség közlésképessége           szókimondásból legalább nincs hiány :D

És ezt érzem is. Fáradt vagyok. Meggyötört?


Most már azonban jobb. Kedden megírtam az utolsó írásbelit is.
Hatalmas kő esett le a szívemről. (Annak ellenére, hogy nem sikerült olyan jól,mint vártam. :(. Persze biztos csak a betekintésen lesz.)
Szóval kicsit elkenődtem, de egészen felszabadultam. Egészen? Teljesen. Új embernek érzem magam. Az érettségi mindig ennyire stresszes?

Végül is mindegy. A fele már megvan, hogy apa szavaival éljek. 
Most indulhat a tételkidolgozás. (Már csak a mikéntjét kéne kitalálni.)
                                                      
Meg a főzés. Sütés.
Mostanában szuper zöldséges kencékkel mulatom az időmet. Ezeket eszem leginkább reggelire, de sokszor vacsorára is.
Fantasztikus. Elég sokszor nyers, mindig vegán; pure delight.
De számomra most erről fog szólni a nyár.
A felfedezésről. A nyers, tiszta ízekről a tejtermékek bűvöletén túl.


Hozzávalók:
50 dkg gomba (most egyszerű csiperkét használtam)
pici olívaolaj a sütéshez
1 nagyobb vöröshayma
1 evőkanálnyi friss rozmaring
7 dkg vízbe áztatott dió
fél evőkanál olívaolaj
só, bors, szerencsendió
2 gerezd fokhagyma

Egy serpenyőben kevés olívaolajat hevítünk.
Meghámozzuk, felszeleteljük a hagymát és elkezdjük alacsony lángon pirítani. Hozzáadjuk a szintén szeletelt gombafejeket, és jól összefonnyasztjuk.
A késes szerkentyűnkbe (ez lehet turmix, botmixer, vagy dierkt aprító is) szép tematikusan belepakolunk: először a "sült gomba", dió, fokhagymafejek, majd a rozmaring és az olívaolaj. Turmixoljunk, majd ízesítsük sóval, borssal és egy leheletnyi szerecsendióval.

Fontos: ezeket a krémeket mindig hűtőben tároljuk, és lehetőség szerint 3-4 napon belül fogyasszuk el.


Recept: 500 vegetáriánus étel

2012. május 13.

Citromos-cukkinis mozzarellaszósz spagettivel

Szeretek első haragból írni.
Annyival valósabb képet ad rólam, az érzéseimről, mint egy átgondolt, széprefogalmazott kis monológ, hogy az hihetetlen.
Persze vannak hátulütői is. Mint a tegnapi eset.
Őszinte legyek? Fel sem merült bennem, hogy ez "ekkora port kavar". Vagy az, hogy Szöszi elolvassa. Miért olvasná? Az elmúlt hetek nem túl baráti viszonyunkbóll ítélve nem hiszem, hogy kíváncsi rám.
És mégis. Csak ültem a gép előtt a kommenteket látva. MIVAN?!
Aztán elolvastam őket. Egyszer. Meg mégegyszer. Megírtam a választ, elküldtem, és abban a pillanatban telelett a fejem.
Átolvastam újra amit írtam. Újra és újra. Igyekeztem racionálisan szemlélni a dolgokat, és egy "kívülálló" szemével látni. Az új fiús rész kicsit tényleg durva lett. Haragból írtam, na. De a többiben...nem találok kivetnivalót. Nem írtam csúnyát. Miért sértődik meg mindenki ha nem azt olvassa, hogy milyen kedves meg aranyos?
Egyszerűen képtelen vagyok felfogni. És azt is, hogy Szöszi miért tesz úgy, mintha ez most derült égből villámcsapásként érte volna. Mert egészen biztos, hogy nem így volt. Nem lehetett így.

DE kezdjük a tanulsággal.
1. Sajnálom a "Már év elején beindultak a folyamatok..." kezdetű mondatot. Erős lett. Kicsit finomabban kellett volna. De a többiért nem vagyok hajlandó mentegetőzni. Nem vádaskodtam. Minek? Nem megbántani akartalak, csak magammal tisztázni a dolgokat. Te támadtál. Oké, lehet, hogy ellentámadás volt, de támadás. (Erre az sms-es dologra például nem emlékszem, de könnyen megtörténhetett. Bár nem hinném, hogy ez 1-2-nél több lehetett. DE nem én vagyok az, aki egy időben minden megbeszélt találkozót lemondott.)
Ezek érzések, amikben van bírálat, de szerintem nem rögtön azt kéne meglátni benne, hogy én indokolatlanul vádaskodom. Magamat is szoktam kritizálni, pontosan tudom, hogy vannak nagyon gáz tulajdonságaim. Csak egyszerűen nem érdekelnek.
2.Szeretnék bocsánatot kérni azoktól, akik teljesen kívülállóként szemlélik az egészet, és kellemetlenül érezték magukat, mert nem voltak kíváncsiak erre a kis beszélgetésre. Nem erre számítottam, na. Máskor igyekszem előrelátóbb lenni.
Mert ezek az írásaim (az eddigi statisztika alapján) úgy látom csak problémát okoztak.
(Pl. volt az egyik kommentben egy olyan mondat, hogy eljátszottam ezt a dolgot már ezzel meg azzal is. Meglepett. De hogy biztos legyek a dolgomban, megkérdeztem az emlegetett személyt. Először azt mondta nem tud ilyent mondani, aztán valami bekattanhatott neki, blog megnyit, és mivel nem hülye, öhamar összerakta a dolgot. És onnantól kezdve azonnal tudott mondani ilyen esetet, fel is sorolt hármat rögtön.)
Oké. Akkor tényleg egy dög vagyok.

Magunkról pedig leginkább anya és apa jut eszembe. Még anno. Ha az egyik békülni akart, a másik játszotta a kérlelhetetlen királykisasszonyt, aztán meg fordítva. Elváltak.
Mi detto.
Hol ő, hol én szúrtunk a másikba. Ki itt, ki ott. Néha én mentem volna oda, hogy beszéljük meg, néha ő, de egyszerre sohasem. A problémák csak egyre sokasodtak, mindenki mással nyalatta a sebeit.

Egyikőnk sem mondta ki? Lehet. Akkor ezek szerint most ki van mondva.


De hogy egy kicsit elszakadjunk a csúcsszuper magánéletemtől, megmutatnám ezt a kis tésztát. Illetve először is az alábbi citromot.
Ő A Citrom.
Igazi, fánérett, kezeletlen finomság. És hogy miért csapok ebből akkora hűhót?
Sajnos nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy naponta ilyenek forduljanak meg a kezemben, ez is csak a véletlen műve, illetve a nagyimé, akinek a szomszédja Rómában járt, és szedett néhányat egy fáról. Drága mamám meg azonnal ezzel fogadott, hogy ő sajnál elhasználni egy ilyen különleges darabot, és inkább nekem adná. Majd a kezembe nyomta, egy üveg (igazi!) olívaolajjal egyetemben.


Ezek után talán érthető, hogyén is igazi kincsként őrizgettem, kezdve azzal, hogy az első 2 napban csak szagolgattam. Mert ennek még az illata is isteni.
Ezalatt eldöntöttem, hogy mindenképpen valami tésztaszószt csinálok belőle. Olyant, amibe a héját is beleteszem. (Alapjáraton ugyanis irtózom a növényi héjaktól, tekintve, hogy bármeddig mosom is, nem hiszem, hogy minden vegyszer lejön róla.) Olyasmit, amit Zizinél láttam.
Ilyenkor azonban nem a legegyszerűbb cukkinit szerezni, ami van az is aranyárban mozog. De egy olasz citrom, és olívaolaj kedvéért elhihetitek, könnyű volt túllépni :)
A végeredmény pedig magáért beszélt. Hogy lehet valami ennyire finom?

Hozzávalók 1 személyre:
1 normál méretű salátacukkini
1 nagy gerezd fokhagyma
olívaolaj
2 dl tej
1 teáskanál tönkölyliszt/keményítő
5 dkg mozzarella
1 citrom reszelt héja
só, fehér bors
5 dkg teljes kiőrlésű tojásmentes durumspagetti
Egy serpenyőben olívaolajat hevítünk. 
A fokhgymát meghámozzuk, majd bekereszejük.
A cukkinit megmossuk, felkockázzuk, és néhány perc alatt aranybarnára pirítjuk, majd félretesszük. Ráreszeljük a citromhéjat.
A tejet felforrósítjuk, elkeverjük benne a lisztet, majd a mozzarellát is beleolvasztjuk. Sózzuk, borsozzuk, majd a legvégén belekeverjük a sült cukkinit is.
A roppanósra (!) főtt tésztára öntjük a szószt, és már ehetjük is. :)

2012. május 12.

Meggyes-diós upside-down tartlette

Iskola=Stressz.
Nagybetűs stressz.
Már csak szégyellni tudom magam, mikor anno Zsuzsi szájából elhangzott ez a mondat, én pedig kinevettem. Csajszi, tévedtem.
Nem a tanulás. Óóó, dehogy. Tanulni szeretek. Lefoglal. Néha kis is kapcsol. (És nem mellelsleg tök jó érzés, mikor hozzá tudok szólni valamihez :D)
Nem is a számonkérések. Azzal sincsen bajom. Az érettségit is kifejezetten élveztem, leginkább egy húzósabb iskolahéthez tudnám hasonlítani, amikor mindennap dolgozatot írunk. Csak ott nem 6 év anyagából. De mindegy is, klassz volt, szeretem ha pörög az élet. És még nincs vége (hálistennek?), a legnagyobb, legfontosabb még hátra van. Biosz emelt, készülj!!!!

Mi maradt tehát? A közösség. A kifogyhatatlan problémaforrás.
Pedig azt hittem megváltoztam. Tényleg. Úgy tűnt, hogy így a hatodik év végére megtanultam elfogadni az embereket. Már nem "utáltam" senkit, ha zavart, egyszerűen elkerültem a társaságát, nem kerestem direkt a konfliktust. De még ez sem volt jellemző. A tény, hogy mindjárt vége a közösen végig szenvedett időknek, mindenki szívét meglágyította. Mondhatni csapatként viselkedtünk.
Egy negatív pólus azonban lett, számomra. Eleinte nagyon rossz volt. Aztán csak furcsa. Mert a legjobb barátnőmről beszélünk. (Bocs, volt barátnő.)
Teljesen egy hullámhosszon voltunk. Tudtam, hogy bármit elmondhatok neki. Megérti. És ez szerintem fordítva is igaz volt. (Bár vele ellentétben én nem tudtam nagyon pszichológiai fejtegetésekbe bontakozni egy-egy téma kapcsán. Sőt, sokszor elég nyers is voltam, a szokásos Pankás módon. De szerintem sohasem hagytam cserben.)
Félév tájékán azonban ez megváltozott. Illetve ott változott meg véglegesen. Már év elején beindultak a folyamatok, új fiú jött az osztályba, ő teljesen szerelmes lett belé, állandóan rajta lógott ésatöbbi ésatöbbi. Csávókám elég egyértelműen semmit sem akart tőle, csak szeret központban lenni, (meg macsószerepben tündökölni) így barátok lettek. Irónia nélkül mondom: nagyon jó barátok.
Gyakorlatilag átvette a helyem. Túlzások nélkül.

Ő pedig fölényes lett. Illetve nem az lett, mindig is megvolt benne a hajlam, csak most, hogy átkerültem a "rossz" oldalra, már felém is kimutatja.
Szóval gyakorlatilag úgy áll a helyzet, hogy már ha ránézek rosszul vagyok. Gyomorgyörcsöm van attól, ha huzamosabban kell beszélgetnem. Mert annak mi a vége? Mondok valami, ő kitalálja, hogy én azzal leminősítem őt (mikor teljesen más témáról beszélek!!!! könyörgöm, ennyire gyorsan felejt? Tudhatná, hogy én bármit a szemébe mondok. Bárkinek! Ezt mindenki tudja!!!), és olyan hangnemben beszél velem, hogy igen komolyan vissza kell fgonom magam, hogy ne vágjam bele a vállába a tollamat. Vagy kezdjek el vele ordítani.
Tehát mindig nyelek. Mert ismerem magam annyira, hogy tudjam, a, nem túl kulturált dolgok jönnének ki a számon, b, a nagyképű válaszától még inkább eldurranna az agyam. Szóval jól nem jöhetek ki.

Tudom, tudom, mit nyavalygok, már nincs is iskola. Valóban. De a bioszfakt csoportunk minden kedden gyakorol a szóbelire, és sajnos mindketten benne vagyunk.
Uff. Ha ez így folytatódik, a szóbelire gyomorfekélyem lesz.


Nyugalom Panka, nyugalom. Számolj vissza száztól.
Vagy süss. Blogolj. Többet.
Le vagyok maradva. Olyan szinten be van építve a napjaimba ez az egész, hogy rosszul érzem magam, ha nem csinálom. MIntha nem tanulnék, vagy nem is tudom. Peidg nem kötelesség. Egyszerűen szeretem csinálni. Tiszta szívből.
Mert boldoggá tesz.

A szóbelikre készülés mellett, azért már remélem több időm lesz. Mert annyira jókat csinálok! Most ugyan nem édesség, hanem vega-vegán témában, de alig várom, hogy megosszam veletek!
Kezdetnek álljon itt még ez az anyáknapjára készült kis mű. Egyszerű, de nagyszerű, sok-sok szerettel.

A meggyszemeknél a csillogás utómunkának tűnhet, pedig nem az, a karamell virít ilyen vidáman :)


Hozzávalók 5 db mini tortácskához:
10 dkg vaj
9 dkg cukor
1 tojás
1 teáskanál vaníliapor
1 nagy teáskanál sütőpor
2 nagy evőkanál tejföl
10 dkg liszt
csipet só

3 dkg vaj
4 evőkanál cukor
1 mokkáskanál őrölt fahéj
1 marék durvára vágott dió
4 marék kimagozott meggy/cseresznye

A tartletformákat kivajazzuk (alsóbb összetevők), megszórjuk cukrosfahéjjal, majd dióval az aljukat, és kirakjuk gyümölccsel.
Előmelegítjük a sütőt 175 fokra.
A vajat, vaníliaport és cukrot habosra keverjük. Hozzáadjuk a tojást, majd a tejfölt. A lisztet összekeverjük a sütőporral, sóval és apránként beledolgozzuk a vajas masszába. A keveréket igazságosan elosztjuk a formákban, rá a gyümölcs tetejére. Nagyjából 20 perc alatt megsütjük, de nagyjából akkor jó, amikor megszilárdul a teteje, és aranybarna árnyalatot kap.
Hagyjuk nagyjából kihűlni, és csak utána fordítsuk ki a formából.

2012. május 9.

Hogyan érettségizzünk?

Mert azért az nem olyan egyértelmű.Pont úgy, mint a szalagavató. Vagy a ballagás. Mivel legtöbbször egyszer van az ember életében, így mikor odakerül nem tud róla túl sok mindent, kivéve, ha van idősebb tesója. Így nem árt ha elmondják.
Nekem nem volt ilyen. (Köszi osztályfőnök úr.) 
De majd én!  (A 3 napnyi érettségis tapasztalatommal kemény legénynek érzem magam.)
Szóval álljon itt ez az összefoglaló mindazoknak, akik
  -még nem érettségiztek
  -akik már érettségiztek, de nosztalgiáznának.
Meg különben is. Szeretettel küldöm mindenkinek.

A dolog ott kezdődött, hogy néhány hónapja engem is elkapott ez az "érettségi- para", és kínomban megkérdeztem kedves unokabátyámat, hogy nagyon rázós-e. Csak legyintett: "irodalom - szövegértés, matek - függvénytábla, töri - atlasz".

Mindjárt az elején akkor el is oszlatnék egy félreértést: ez nem így működik. Jól hangzik, de nem. Természetesen nem azt mondom, hogy nincs igazságtartalma, neem, van bőven, de azért ennyire nem egyszerű a dolog.
Mert érettségizni nem könnyű, de megoldható. (Bizonyítja ezt az előttetek álló x nemzedék.)

1.A feladatokat nem a 2/3/x hónap alatt összeollózott tudásból írod. 
Ez mese habbal. Mindenki abból gazdálkodik, amit a gimnáziumi évek alatt magába szívott. A "Nagy Tanulás" csak arra elég, hogy felelevenítse a rögzült dolgokat. (Hangsúlyoznám: rögzült. Magamon nagyon érzem/éreztem, hogy a kórházazós időszakok anyagai nincsenek meg. Már nem is lesznek. Tehát megéri rendszeresen készülni!)

2.Legyünk tisztában a követelményekkel. 
A mai iskolák (főleg a gimnáziumok) túlfűtött tanárai hajlamosak nem csak a középszintű tananyagot leadni, így nem árt előre informálódni, különben igencsak meglepetésként fog érni bennünket, hogy a megtanult (és számonkért) dolgoknak a negyede sem kell.

3.Különtanár/tanfolyam
Logikus: ha valami gyengén megy, oda korrepetálás kell.
De ha nagyon jól? Ha eldöntjük, hogy emelt érettségit akarunk tenni?
Szerintem oda is. Nem feltétlenül a plusztudás reményében, már csak a rendszerezett ismétlésért is megéri.
Az pedig, hogy ki melyiket választja csak vérmérséklet (és pénztárca) kérdése. Van aki társaságban képtelen koncentrálni, netán egyedi igényei vannak, nekik az egyéni oktatás a biztosabb. Valószínűleg drágább is.
Az utóbbi években felkapottak lettek az előkészítő tanfolyamok. Ezek általában 10-15 fős csoportokat jelentenek (bár a jelentkezésnél külön van 20-25 fős "nagy" csoport is - ez valamivel olcsóbb a kisebbnél, 15 főt átlépő társasággal még nem találkoztam). Átlagosan 2 időpont közül lehet választani, és az alkalmak hetente 3, vagy kéthetente 4 óráig tartanak nagyjából 1 éven keresztül. Az árlista is változó, attól függően, hogy ki milyen kedvezményt tud összehozni, 60-80 ezer forint körül mozognak.

4.Gyakorlás
A legegyszerűbb (és hasznosabb) felmenni egy érettségi feladatokat tartalmazó oldalra, és kinyomtatni az eddigieket. Mint mindenben itt is megjelent a hogyan húzzuk le a népet hozzáállás: feladatoskönyvek tucatjai lepik el a könyvesboltokat. Ez irtó klassz meg minden (főleg a tematikus rendezés), csak miért is kell egy A/5-ös füzetvastagságú vékonyborítós megoldókulcsért mégugyanannyit elkérni?  Persze nem kifizethetetlen dolgokról beszélünk.
De hogy miért is nézzük meg őket? Az a meglátásom, hogy erősen típusfeladatokra mennek, így mondjuk matekból szinte be lehet "tanulni" az egészet.
Az irodalomnál szintén nem haszontalan, főleg ha egy javítókulccsal utána át is nézed. Csodákat tehet, ha tudod miért tűnnek el az egy-egy pontok.


5.Eszközhasználat
Avagy az érettségi ezekkel tanulás nélkül is megoldható.
Kamu. Óriási kamu.
Mert nagyon szép, hogy van nálad egy atlasz/függvénytáblázat (ezeket végig használhatod), de elengedhetetlen, hogy tudd használni, különben kivághatod az ablakon.
Történelematlasz: a sok színes térképen és névmutatón kívül tartalmaz egy évszám és események részt is. Ez az, ami neked kell. Elárulom, a legjobb barátod lesz, és hála neki, egy darab évszámot sem kell megtanulnod. (Majd csak a szóbelire.)
Azért a térképek is tudnak segíteni, nem árt ha nem először van a kezedben. Praktikus azzal ismételni.
Függvénytáblázat: A másik legjobb barát. És rá még hatványozottabban igaz, hogy ismeret nélkül semmit sem ér. Pedig minden benne van. Az összes képlet, magyarázat, minden amit meg kellett tanulnod. Csak azok a jelölések...Jobb helyeken már 11. osztályban ezzel dolgoztatják a diákságot, mert másfél év alatt akaratlanul is az ember bőrébe ivódik. (De tapasztalatból mondom, hogy 2 hónap alatt is tökéletesen el lehet sajátítani.)


6.Érettségi menete
Érettségire ünneplőben (=fekete-fehér) illik menni. Persze semmi sem kötelező, csak így szokás és kész. (Meg elég kellemetlen ha mindenki puccpasztában rohangászik körülötted, te meg ott égsz farmerban.)
A feladatlapot 8 órakor kell elkezdeni, innentől számítják a részeket, és a záró időpontot.
    -a magyar 60+180
    -a matek 45+135
    -a történelem 180 perc
    -a nyelv 60+30+30+60 perc

Ahol több részre van osztva a feladatsor, ott az egyes részek külön papíron szerepelnek, és az idő lejárta után már nem lehet dolgozni az előzőekkel.


7.Illemszabályok
Igen, az érettségin lehet enni.
De ez nem jeleti azt, hogy kell is. Ismét egyénfüggő rész.
Nyilvánvalóan 8 és 11 között megéhezik az ember. Egyen. (Bár szerintem nyugodtan lehet reggelizni előtte, utána pedig ebédelni, elvégre nem vagyunk már csecsemők, hogy 2 óránként kelljen kalóriát bevinni, de ez nem az én dolgom.) Azonban tudom, hogy az ismerősi körömből egyes fiúkat kifejezetten szórakoztat a tény, hogy az iskolában lehet enni. Hogy az ő szavaikkal éljek: "ezt nem lehet kihagyni". Nos, lehet, hogy én vagyok maradi, de én vagy gondolkozok és feladatot oldok meg, vagy eszem. A kettő egyszerre nem megy.
És engem például kifejezetten zavar, mikor valaki állandóan zörög a különböző zacskóival.


8.Puskázás
Ez valószínűleg a leginkább iskolafüggőbb dolog, mivel elméletben nem lehet, of korsz. Hiszen mikor belépsz az épületbe, azonnal eligazítanak a gyülekezőtermedbe, ahol elméletileg le kéne pakolnod a cuccaid, és már csak azzal az egy bizonyos atlasszal,szendviccsel, tollal vonulnod az érettségiterembe.
Itt szépen leül az ember one by one, szigorúan egy sorban, aztán a tanár névsorolvasást tart, anyunév, születési dátum, majd kiosztja a feladatlapokat. Ha jól tudom a segédeszközöket is át kéne lapoznia, ez nálunk ma történt meg először. Pedig még februárban nagyon ment a hiszti, hogy még véletlenül se írjunk semmit a függvénytáblázatba, mert elveszik...
TI szépen dolgoztok a tanár figyel. Vagy nem. Emberfüggő. Mindenki másképp csinálja. Tulajdonképpen az a dolga, hogy ha kimész a teremből (kizárólag mosdóba, annál úgysem jutsz tovább, mert minden folyosón ül 2 tanár, akik azt koordinálják, hogy egyszerre csak egy ember legyen a WC-ben) odaviszed az asztalához a dolgozatod, ő ráírja mikor hagytad el a termet, majd mikor visszamész azt is.
Normál esetben nem segítenek. Sehol. Ezt szigorúan veszik. Ugyanis ha kiderül az elég gáz, nem hinném, hogy bárki is veszélyeztetné az állását vadidegenekért. (Bár erre tudnék ellenpéldát mondani: állítólag nálunk tavaly megbeszélték az angol hallgatást. Ismétlem: állítólag, csak az osztálytársaim mondták, én nem voltam ott.)
De ott van az osztálytársi segítség. Mint egy jó öreg, egyszerű dolgozatnál. Kis naívan én ezt is kilőttem volna, de nem, lazán bejátszható. 2 fiú mögöttem halál nyugodtan megbeszélte a szövegértést. Szóval csak jól kell helyezkedni.


9.Ne felejtsd el
A szerencsén rengeteg múlik. Kegyetlenül hangozhat, de így van. Megtanulhatsz mindent tökéletesre, de akkor is lesz olyan amit jobban tudsz, mint a többit, vagy olyan, amivel kifoghatnak rajtad.


Remélem segítettem. :)
 Ha van valami amit kihagytam, szóljatok. Jelenleg nem jut több eszembe. 

2012. május 6.

Anyáknapja

Az utóbbi napok rohanása után elérkezett ez a nap is. Az anyukáké.

Általában nem kerítenek hatalmukba ezek a kommersz (vagy konverz?) ünnepek, mint a nőnap, valentinnap, ésatöbbi-ésatöbbi, ami csak arról szól, hogy az összes virágárus meg desszertgyártó megemeli a termékeit (hihetetlen ez a magyar társadalom), mi meg mint a kisbirkák vásárolunk, mert azt úgy szokás. Csak gratulálni tudok.
Azonban ez most valamiért más.
Izgultam. Jobban, mint a saját ballagásom miatt. (Ha nagyon sok időm lesz, az írásbelik után, majd arról is mutatok néhány pillanatképet.) Létfontosságúvá vált, hogy anya örüljön. Hogy ne csak ő okozzon örömet nekem, hanem én is neki.

Anyu lelkes követőm itt a blogon (is) (apával egyetemben), így előre beharangoztam, hogy vasárnapra érkezik egy anyáknapi különkiadás. :) Az első reakciója az volt, hogy "úristen, rólam lesz szó? És hideget kapok, vagy meleget?"  
Ennyire kegyetlen lennék?


Ha pontos akarok lenni, akkor azt mondom semmilyent. Mert nem tudok rólad hosszasan írni. Rólunk. Most nem.
Beszéljen inkább a kép. Olyan, mint te. Egyszerű, nem csicsás, de éppen ebben rejlik a különlegessége. Harmónikus. Számomra sugázik róla. Ahogyan rólad is. Az idézet pedig...tudod te azt. Nem rólunk szól, hanem rólatok.
Kettőtökről.


Köszönök mindent. 
És nagyon szeretlek.


Holnap pedig indul a móka.
Hát...aki tud gondoljon rám. Ránk. Az érettségizőkre.


Flórának és Izának pedig ezúton kívánok sok szerencsét! :) Vagy inkább tudást? :D 
Megoldjuk csajok!

2012. május 1.

Epres muffin mentával és rózsaborssal

Sokszor elcsodálkozom, hogy mennyire befolyásosak a gének. Lehet az ellenkezőjét állítani, hogy csak magunk alakítjuk a tulajdonságainkat, de szerintem felesleges.
Hiszen bármelyik családban nézünk körül (illetve visszafelé a generáción), visszaköszönnek egyes tulajdonságok. Mint sok apró kis mozaikdarabka összeillesztve; ilyen az ember.

Magamon főleg látom. (Nyilván, hiszen magamat ismerem a legjobban. Meg talán látom is.)
Nagyon sokban apára ütöttem. Maximalizmus, pedantéria (nálam specializálódva), kitartás, és az önérdekek előrehelyezése. Anya szájából az utóbbi években szinte minden vitánál elhangzott, hogy "pont olyan önző vagy, mint apád". És milyen igaz. :)  Meg állítólag az eszünk is tőle ered. (Vagy csak anya szerénykedik.)
A véleményünk is nagyon hasonló, hogy a dolgokhoz való hozzáállásunkról ne is beszéljek. (A minap például beszélgettem a nagyimmal - anyu anyukája, és szóba került a nyaraló kérdése. Van valami "szuper" vizesemberünk, aki az egész rendszert építette. "Zsírkirály, nem lesz itt kérem semmi gond az elkövetkezendő 15 évben!"-hangzott az ígéret.
Valamilyen csoda folytán azonban minden tavaszi vízmegnyitáskor újra és újra elkezd szétázni a fal, ő pedig rendkívül készségesen jön, és megjavítja: egy csekély díj ellenében. Tavaly odáig fajult a dolog, hogy az udvar elülső részén kiöntött az aknából a víz, és egy teljes csőrészt kellett cserélni. Meg x méteres gödröt ásni.
Ez a probléma természetesen most is megjelent, de mama nagyon pozitívan fogta fel: ne aggódjak, nincs itt probléma, csak meg kell nézni, hogy 3 nap után hol ázik át a fal, akkor szólni a vizesnek, aki lemegy, és megragaszt valamit.
Én itt jön a lényeg: ennek nem vagyok a híve. Nagyon nem. Hogy tüneti kezelést alkalmazunk, és örülünk, hogy nem látszik a probléma. Ez NEM megoldás. Csak homokba dugja az ember a fejét. Nem tudom, hogy ez nevelés kérdése-e, de anya pontosan ugyanilyen. Szóval itthon is mennek a csaták rendesen, most éppen ilyen undorító fekete molylepkék szállták meg a lakást, ami eleinte nem volt zavaró, hetente szembejött max. egy-egy, de aztán sokan lettek, és napi 6-7-et csapok le. Utálom. Mondtam anyának (illetve azt hiszem inkább utasítottam), hogy csináljon valamit, mert utálom. Sohasem csinált. Én meg egyik nap bedühödtem, és nagy dérrel-dúrral csapkodva kipakoltam a konyhát, kegyetlenül kidobva mindent, amiben még csak a gyanúja is felmerülhet, hogy ott laknak. Miután eltűntek a források boldog voltam: végre vége.
És nem. A kis rohadékok már megint itt vannak, szerintem többen mint eddig. És én itt befejeztem. Nem tudok többet tenni az ügy érdekében. Nem tudom hol lehetnek még.
Anya meg nem tesz semmit. Csak minden kiakadásomnál elmondja, hogy ne vele kiabáljak.

A főszálra visszatérve: próbáltam finoman javasolni a nagyimnak, hogy és mi lenne, ha valami specialistát keresnénk, aki végre egyszer TÉNYLEG megjavítja.
Na, itt borult a bili. A mamámról tudni kell róla, hogy ő is nagyon határozott, és ha akar valamit, azt megcsinálja. (Teljesen lényegtelen, hogy mit mondasz, vagy hogy van-e értelme annak amit ő akar. Szerintem meg sem hallja. Szóval vele is könnyű az élet.) Kifakadt, hogy ez az ember legalább rendesen dolgozik, és más sem tudná jobban megcsinálni (na igen, valószínűleg már építésnél mást kellett volna hívni, aki nem elromlósra építi be), illetve közölte, hogy én aztán tudom hogy működik a világ.
Most erre mit lehet mondani? Mosolyogva elköszöntem.


A képen pedig...eper. 
Ismét, mindig, pedig amúgy alig eszem - egy 25 dekás kis csomaggal egy hétig képes vagyok elszórakozni. :) Nem mintha nem szeretném, csak annyi ötletem van, hogy sajnálom csak úgy natúran megenni. A megvalósítááshoz azonban idő kéne, amiből sajnos alig van mostanában (vagy ha van sem tudok koncentrálni), így az eperkék szép lassan összeesnek a hűtőben, és jön a sürgősfelhasználás. Mint ez!
Aki édesen szereti az tegyen bele cukrot, mert ebben erősen a természetes ízek dominálnak, de nekem annyira jól esik ez a "natúr világ". Mondjuk reggelire, egy nagy adag sűrű natúr joghurttal, és gyümölcssalátával...hmm.

Mondtam már, hogy ez az eddigi legkedvencebb fotóm? :)


Hozzávalók 6 nagyobb darabhoz:
7,5 dkg tönkölyliszt
3 dkg zabpehely
1 evőkanál friss menta
fél teáskanál rózsabors
fél teáskanál szódabikrabóna
1 evőkanál olívaolaj
1 nagyobb körte
5 szem eper
11 dkg joghurt

A körtét megmossuk, majd leturmixoljuk. Hozzákeverjük az olajat, a joghurtot, majd az előzőleg már összevegyített száraz hozzávalókat: nevezetesen a lisztet, zabpelyhet, szódabikarbónát. Ízesítjük az összezúzott rózsaborssal, apróra vágott mentával, a legvégén pedig a falatnyi kockákra vágott epret is beleforgatjuk.
Előmelegítjük a sütőt 175 fokra. 6 db muffinpapírral kibélelünk egy normál méretű muffintepsit, és a kapszlikat a szinte teljesen megtöltjük. Nagyjából 20 perc alatt átsül, (de én előbb ki szoktam venni: szeretem, ha egy kicsit szaftos marad).

Az ötlet innen.