2014. november 24.

csokis mogyorós répaital


“Emlékszel arra, amikor a Sparban egy szegény hajléktalan vett előttem egy sportszeletet? Most a mekiben volt ugyanez. Egy sajtburgerrel. Olyan furcsa volt látni. A szemét. Azt a könnyes örömöt.”

Nem szóltam semmit. Csendben pakoltam tovább a ruhákat.
Eszembe jutott az a fiatal pár, akiktől a minek örülnének kérdésre azt a választ kaptam, hogy egy fehércsokis csigának.

Én is meglepődtem. De tulajdonképpen min is? 
Hogy nem 4 zsemlét mondott? Hogy ők is vágynak olyan dolgokra, amik nem feltétlenül az életbenmaradáshoz szükségesek? Hogy időnként megkívánnak egy kis édességet, vagy egy hamburgert? Az lenne a furcsa, ha nem így lenne. Attól, hogy valaki hajléktalan lett, még nem felejtette el mindent. Viszont egészen biztos, hogy sokkal, de sokkal ritkábban jutnak hozzá, az ilyen "luxuscikkekhez" mint az átlagemberek.

Nincs igazság. 
Hogy lehet, hogy az egyiknek mindene megvan, a másiknak pedig semmilye?
Hogy az egyik hazamehet a meleg lakásába, a másiknak pedig az utcán kell aludnia?
Hogy az egyik belenyúlhat a teli hűtőjébe, ha enni szeretne, míg a másiknak a kukában kell kotorásznia mások szemetében, ha bárminemű élelemhez szeretne jutni?
Hogy lehet, hogy nekünk mindenünk megvan, míg egyes embereknek a kezükben lévő szakadt zacskó tartalma az összes ingósága?

Ilyeneken szoktam gondolkozni, amikor fél kézzel a laptopom jelszavát pötyögöm be, a másikkal pedig a táblagépet nyomkodom. Amikor a piacról jőve teli táskával elmegyek a házak sarkában kuporgó éhes vagyok feliratú táblát szorongató emberek mellett. Amikor jógáról nagy elégedetten hazafelé sétálva szembejönnek velem felemás cipőben a megrakott rozsdás biciklijüket toló szakállas öregek.
Dühöt érzek.
Mérhetetlen dühöt, lelkiismeretfurdalást és tehetetlenséget.

Dühös vagyok, mert embereknek így kell élni. 
Lelkiismeretfurdalásom van, mert én nem így élek.
És tehetetlen, mert nem tudom megoldani a problémát.

Mert nincsen jó megoldás a kezemben. Olyan, ami előrevisz.
Mert persze, lehet adakozni, kéregetnek. Pénzt, ételt, használati tárgyakat.
Szoktam is adni, és ugyan rendkívül gálánsnak érzem magam a szendvicsek illetve 50-60 forintok megválásától, de a pillanatnyi sikerélmény után mindig arra kell, hogy rádöbbenjek, hogy tulajdonképpen nem tettem semmit. Mert ettől nem lett jobb neki. Nem változott az élete. Ugyanúgy az utcán él, nincs mit ennie és munkanélküli.

Számomra ez lenne a segítés. Hogy valami olyant adok neki, amivel megváltoztatom az életét. Amivel ő tudja megváltoztatni a sajátját. 
Munkát. Lakhatást. Lehetőséget a beilleszkedésre.
Minden egyéb csak tűzoltás.
Számomra. 
Anya szerint például ez nem így van. Hogy nem lehet mindig a végső megoldásra várni. Hogy vannak helyzetek, amikor be kell érnünk a köztes lépésekkel. Jelen esetben azzal, hogy az adott pillanataikat megkönnyítjük. 

Nehéz ügy. Nagyon nehéz.
És a legszomorúbb az, hogy nemhogy nem javul a helyzet, egyre inkább csak romlik. Egyre több a nincstelen, kéregető ember. Az utcán, a hidakon, a kirakatok alacsony párkányán, az aluljárókban.
És mind ugyanazt várja.

Segítséget.


Ha az otthon lévő konyhai gépeket kéne osztályoznom, két csoportba tudnám őket sorolni.
Vannak azok, amiket nap mint nap előveszek, felhasználási területüket tekintve pedig multifunkciósak. És van a másik csoport, amik az eredeti célterületüken kívül másra nem használhatóak, és csak akkor akadnak a kezembe, ha félévente egyszer rendet rakok a szekrényben.
Az egyetlen dolog, ami ezeknél az eszközöknél vigasztal, hogy gyakorlatilag a, tulajdonképpen nem adtam érte pénzt, b, anyával forgó rendszerben használjuk.

A gyümölcscentrifuga pontosan ez a kategória. 
Az enyém igazi veterán darab, tizensokévnyi pihenő után került újra használatba, anya állítólag ezzel gyártotta a kisbabakori leveimet. És bár mindig klassz dolgok sülnek ki belőle, ha előveszem, mégsem sikerül rászoktatni magam a rendszeres alkalmazására. 

Sebaj, próbálkozni azért lehet.


Hozzávalók 1 pohárnyi italhoz:
3 nagy répa (vagy 1 csésze répalé)
1/3 csésze kókusztej
1 teáskanál karob vagy kakaópor
1 nagy teáskanál mogyoróvaj

A répát hámozzuk meg, majd gyümölcscentrifugával préseljük ki a levét.
A többi hozzávalóval együtt tegyük turmixba, dolgozzuk simára, és igyuk meg minél hamarabb!


Recept a myvega.com-ról

2014. november 21.

sütőtökös-fűszeres zabkása


Időnként szeretem elfelejteni, hogy nem én vagyok az egyetlen lány a világon. És éppen ezért, a felismerés ténye minden alkalommal fájdalmasan szokott érni.

Eszembe jutott a tegnap feltett kérdés. Tényleg magabiztos lennék, vagy csak a bizonytalanságom próbálom vele leplezni?
Az arcomhoz szorítottam a kezemben lévő blúzomat. 
A tegnap szinte elviselhetetlennek tűnő ételszag most kifejezetten barátságosnak tűnt. Mosolyognom kellett.
Mennyit változik a világ pillanatok alatt.

Olyan vagyok, mint egy kiskutya. Aki először mindenkivel tartózkodóan viselkedik, de ha megérzi a biztonságot, onnantól le sem lehet vakarni. Kétségbeesetten kapaszkodom. 
Mindenbe ami biztos, ami nyugalmat jelent a mindennapok hektikusságában. És igen, mindemellett szeretem a változatosságot is. Szükségem van rá, mint a levegőre, de egy biztos bázis nélkül egyszerűen nem működik.
Ami lehet a család. Egy pár. Valaki, aki tudod, hogy történjék bármi, ott lesz melletted.

Nem véletlen, hogy a párkapcsolatokban sem a szexet tartom elsődlegesnek. Sőt. Nálam mindenki nagyjából csak deréktől fölfelé érdekes. A többit… inkább tartsa meg magának. És nem, nem vagyok frigid. De nem arra van szükségem. Most nem.
És ha nem rendezem a soraimat, soha nem is lesz.

Elvégre alapok nélkül nem lehet házat építeni.


A sütőtök illatára végtelenné váló gyomrom kikerülésére mostanában rászoktam, hogy a ropogósra sült héjak rituális lehúzkodása, és elrágcsálása után összeturmixolom a krémesre puhult húsdarabokat, és ezt a pépet dolgozom fel a későbbiekben. Szerintem zseniális ötlet.
Kis helyen elfér, könnyen adagolható, és azonnal használható is.
Készítettem már ezzel a gyorsított módszerrel krémlevest, amikor a felmelegített növényi tejhez hozzákevertem (jó)néhány evőkanál tökpürét, sót, borsot, simára turmixoltam, majd igazítottam az ízén némi narancslével. Nagyon finom, hihetetlenül gyorsan elkészíthető, és a növényi tejnek köszönhetően olyan íze lesz, mintha tejszínnel készült volna.

Aztán a zabkása.
Nagy szerelmeim egyike, télen-nyáron egyaránt slágerlistás, a nap bármely szakában. És ha már van előre elkészített sütőtökpüré a hűtőben, miért ne használnám azt friss gyümölcs helyett? A fűszerkeverék nem kötelező, de szerintem igazán jól belesimul a mézes tök ízvilágába. Aztán meg... mindjárt itt a karácsony. Nem árt egy kis előjáték a mézeskalács előtt. ;)


Hozzávalók személyenként:
3 evőkanál zabpehely
1 evőkanál kókuszreszelék
1 csésze rizstej
csipetnyi só
1 teáskanál "fűszermix": nálam fahéj, szegfűszeg, koriander, gyömbér, szerecsendió
2 nagy evőkanál sült sütőtökpüré

A zabpelyhet és a kókuszt pirítsuk meg száraz serpenyőben (a kókuszt érdemes kicsit később hozzáadni, hogy ne égjen meg), majd ha már illatos, öntsük fel a rizstejjel. Ízesítsük a sóval és a fűszerekkel, majd főzzük sűrű kásává. A tűzről levéve keverjük hozzá a sütőtökpürét, tegyük egy tálkába és fogyasszuk kókuszcsipsszel, pirított szotyival.

2014. november 16.

mákos citromos golyócskák


“Remélem tudod, hogy ha hazajössz, nagyon meg kell majd ölelned.
Jó. Történt valami?”

Nem. Semmi különös. Csak jelenleg egyszerűen minden rossz. 
Esetemben ez még nem is számítana olyan nagy újdonságnak, viszont az a mérhetetlen apátia, amivel hetek óta küzdök, már magamhoz mérten is sok. Napok telnek el anélkül, hogy bármi értelmeset, vagy hasznosat csinálnék. Hogy miután felkeltem, megreggeliztem és elolvastam az emailjeimet (amikre képtelennek érzem magam válaszolni), gyakorlatilag egy várakozással teli félelemmel a gyomromban várom, hogy elteljen a nap. Egyik a másik után. Mindegyik nap.

Szeretném hinni, hogy jól ismerem magam, de rám is igaz, hogy önmagammal kapcsolatban sokszor a legnyilvánvalóbb dolgokat nem veszem észre. Most is. Végül nem anya volt az aki kimondta, de ő tette számomra is nyilvánvaló.

Van egy olyan mondás, hogy semmi sem tökéletes. 
Ezt a saját nyelvemre mindig úgy fordítottam le, hogy egyszerre nem lehet minden rendben a tanulmányaimmal, a magánéletemmel és a hobbimmal. Mint egy háromszögben. Valamelyiknek ki kell lógnia a sorból, hogy az egyensúly fennmaradhasson.

De valami mindig volt. 
Valami, amivel foglalkozni tudtam, amivel elégedett lehettem, ami biztos és jó volt. 
Munka, iskola, párkapcsolat. Valami.

És most itt állok a nagy semmi közepén. 
Miután otthagytam az egyetemet, gyakorlatilag minden kihullott a talpam alól. Se munka, se tanulmány, se magánélet. 



Félreértés ne essék, nem sajnáltatni akarom magam. 
A felsorolt három közül egyik sem megoldhatatlan probléma. Csak ahhoz, hogy bármelyik irányába eredményes lépéseket tudjak tenni, tenni akarásra, és életkedvre lenne szükségem. Ördögi kör.

Próbálok kitörni a felőrlő bizonytalanságból, de nem könnyű. Előrelépni, amikor minden hátrafelé húz, próbálni rendet tenni a gondolataim között. 
Itt is ezt látom. Mármint a blogon.
Minden hangulatingadozásom tisztán leképezhető. Hogy folyamatosan azon töprengek, hogy jó-e amit csinálok. Hogy kell-e hogy csináljam. Változtatok, ismeretlen utak felé mozdulok el, és őszintén remélem: jobb lesz.


Ez a golyócskát félig-meddig a kényszer szülte: a tejkészítés után megmaradt kókusz és mákdarálékot szerettem volna mielőbb eltüntetni a hűtőből. Funkcióját tekintve kifejezetten a reggeli, illetve késő esti jógaórák előtti nassolásra (kimeríthetetlen téma), illetve a délután az utcán rámtörő gyomorkorgások azonnali csillapítására szántam, de végül egyik nap egy céklás-banános slushie társaságában még reggelire is ettem. Mondjuk ezt annyira nem ajánlom, mert jó sokat meg lehet enni belőlük elég feltűnésmentesen. ;)

A citrom és a mák egy öreg, de kétségkívül verhetetlen páros, ezt az ízkombinációt igyekeztem a maga "természetességében" megragadni, és egy kis fahéjjal és vaníliával éppen csak kiemelni, anélkül, hogy túl édes lenne. Én méz nélkül készítettem - helyette 1 evőkanál olvasztott kókuszolajat dolgoztam a masszába - de a többiek egyöntetű "nemelégédes" véleménye miatt inkább úgy gondoltam beleépítem a végleges leírásba.


Hozzávalók 10 dió méretű golyóhoz:
1/2 csésze kókusz és mákdarálmány (nagyjából felesben)
3 csapott evőkanál zabpehely
nagy csipetnyi só
1 evőkanál lenmag
6 datolya
1 evőkanál méz
kisebb citrom leve
vanília, fahéj
hempergetéshez: néhány evőkanál pirított kókuszreszelék

Előző este, vagy néhány órával az elkészítés előtt áztassuk be a datolyákat a citromlé és méz keverékébe. Másnap tegyük az összes többi hozzávalóval együtt darálógébpe, és dolgozzuk össze egy formázható, ragacsos masszává.
Alakítsunk ki belőle kisebb dió méretű golyócskákat, hempergessük meg a kókuszreszelékben, tegyük néhány órára hűtőbe, és már nassolhatjuk is!

2014. november 13.

csütörtök

levendula-kamillatea, vaníliás kölespuding fűszeres répaszósszal, kiwivel
lavender-chamomille tea, millet pudding w vanilla, spicy carrot sauce, kiwi

2014. november 12.

szerda

  sajtkrémes kenyér avokádóval, banános-kiwis smoothie
bread with cream cheese and avocado, banana-kiwi smoothie

Az avokádó csak az utóbbi években jelent meg a boltok polcain, viszont örömmel látom, hogy a kezdeti idegenkedés után egyre többen nyúlnak érte. És milyen jól tesszük! Egy rendkívül egészséges, tápláló gyümölcsről(!) van szó, tele rengeteg telítetlen szírsavval és vitaminnal. Én nagyon szeretem! Gyakran használom sütikrémként (pl. ebben a nyers tortában, vagy ennek a brownie-nak a tetejeként), viszont természetesen nem csak édességekben állja meg a helyét! 
Elsőre furcsának tűnhet "kenyérfeltétként" használni, de egy kevés citromlével és nagyszemű sóval, valami világbajnok. Amikor a krémes avokádó és a sókristályok minden harapásnál szétolvadnak a nyelveden... ki kell próbálni, na.