Meglepetés-esküvő [french toast supreme: cukkinis tökmagos vegán banánkenyér]

Azt tudtam, hogy torta kell.
Apa beizzított már jó egy hónapja. Kaptam egy listát a szeretem-nemszeretem alapanyagokról, szépen kitaláltuk, hogy milyen legyen, sőt, nagy nehezen még arról is sikerült meggyőznöm, hogy mindezt ne a legfontosabb vizsgám előtti estére kelljen abszolválnom.
És nem mellesleg azt is tudtuk, hogy nem tud elmenni - mivel nem lesz itthon.

Az ötlet, hogy én "képviseljem", részemről csak egy vicces elszólás volt, viszont mikor később valóságos opcióvá vált: nem mondtam nemet.
Miért ne? Biztos jó móka lesz.
Apa csóválta a fejét, hogy nem gondolta volna, hogy ezt mondom.
Őszintén? Még én is meglepődtem, miután becsuktam a szám. De szerencsére ez most kivételesen pozitív meglepődés volt.
Persze a lelkemre lett kötve, hogy később aztán nehogy meggondoljam magam (mint ahogyan azt az esetek 90 %-ában szoktam tenni), de valahol legbelül éreztem: ez most nem a szokásos 90.

Nem.
Talán már vagyok elég érett. Már tudtam annyit változni.
Egy kicsi aggodalom azért volt bennem. Illetve lett, ahogyan a szombati nap közeledett, és egyre merészebbnek éreztem az ötletet. Jó-jó, rólam beszélünk, akinek egyáltalán nem jelent problémát, hogy bárkivel (de tényleg bárkivel!) elbeszélgessen, viszont jól is tudom majd érezni magam?
Nagy különbség.
Ráadásul az étteremben szereplő "csárda" elnevezés sem hangzott a legbiztatóbban: az ilyen helyeket általában nem vegetáriánusoknak találták ki, Pankáknak meg aztán különösen nem.

Szerencsére túlkombináltam a dolgot.
Mint általában mindent.
Igen jól éreztem magam.
Mint általában mindenhol. (Kis túlzással.)

Amúgy meg nincs mit ragozni: szeretem az esküvőket.
Az egész boldogságról szól: arról, hogy 2 ember eljutott odáig, hogy ilyenformán is megmutassák az összetartozásuk a világnak.
Bár nem tudom megálni, hogy ne tegyem hozzá: szerintem nem ez a "boldogság mércéje". Egy kapcsolat nem ettől lesz boldog. Vagy tökéletes. Már ha létezik egyáltalán ilyen. Példának ha egyéb nem is, a saját szüleim mindig itt vannak. Szerintem sohasem voltak igazán boldogok együtt. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem voltak vidám pillanataik, vagy ne szerették volna egymást. Csak mégis.
Mindenkinek van valaki, aki a társa. A másik fele, akivel megértik egymást, akivel meg tudjék beszélni a problémáikat. Akivel együtt tudnak nevetni, akit sohasem unnak meg, és elfogadnak a hibáival együtt. Persze, jól hangzik, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de szerintem egy kapcsolatot nem lehet a különbségekre alapozni. Mással is érezheti magát nagyon jól, de a kettő közel sem ugyanaz.
És a nagy többség nem találja meg ezt a bizonyos valakit. Talál helyette mást. Utána pedig, még ha fel is ismeri a problémát, már nincs ereje változtani.

Pedig ehhez sosincs késő.

De hadd beszéljek egy kicsit a receptről is.
A "tökéletes banánkenyér" receptekből annyi kering a neten, mint a égen a csillag. Vagy műanyag zacskó a sivatagban. (Ezt csak hallásból tudom: még Pali mesélte.)
Nem állítom, hogy ennél nincsen jobb, de én még nem kóstoltam. Szóval nekem ez a legjobb. Szimpatikus a cukkinis megoldás - mert bár tudom, hogy csak önámítás, de valahogyan emiatt sokkal jobb érzéssel eszem. A tökmag belekeveréséről is csak pozitívan tudok nyilatkozni, mert bár nekem eszembe nem jutott volna, a végeredmény alapján nagyon passzolnak egymáshoz. És hogy még véletlenül se hazudtoljam meg önmagam, természetesen szót kell, hogy ejtsek kedvenc témámról, az édesítésről is. Hát nem csodálatos, hogy 2/3 evőkanál mézzel meg lehet úszni az egészet?

Költői kérdés.

cukkinis banánkenyér tökmaggal és aszaltszilvával
   recept a the first mess blogról


1 csésze puha, érett banán (kb. 3 közepes darab)
50 ml kókuszolaj + kevés a formához
2,5 dkg méz
160 g liszt (nálam barnarizs, kukorica és rozs keveréke)
1,5 teáskanál sütőpor
1,5 teáskanál szódabikarbóna
1 teáskanál fahéj
1 csésze reszelt cukkini (a legkisebb lyukon)
1/3 csésze tökmag
1/4 csésze apróra vágott aszaltszilva

Egy tálban jól keverjük össze a szétnyomkodott banánt, a kókuszolajat és a mézet. Adjuk hozzá a lereszelt cukkinit és az előzetesen már összekevert száraz anyagokat.
Legvégül bőven szórjunk a tésztába aszaltszilvadarabokat és tökmagot.
Melegítsük elő a sütőt 175 fokra.
Kenjünk ki kókuszolajjal egy kisebb méretű szögletes kenyérformát, majd hintsük meg vékonyan liszttel, és oszlassuk el benne egyenletesen a masszát.
Süssük 35-40 percig, míg a közepébe szúrt tű tisztán ki nem jön.


Az élvezetek halmozásához pedig készítsünk bundáskenyeret, ezt használva alapként. Ez a french toast. Receptet nem írnék, mivel még életemben nem sikerült normális bundáskenyeret csinálnom, hagyatkozzon mindenki szépen a saját kis tudományára, garantáltan jobb lesz, mint az enyém. 
De görög jorhurtot/mascarponét tegyetek rá. Meg rozmaringos balzsamecetes eperszószt is. Anélkül nem az igazi.

Ragacsos csokis céklás vegán muffin céklás mascarponekrémmel

Kétlakiságban bőven van tapasztalatom.
Régen magam választottam, most már járulékos veszteség. Nem szeretem.
Persze, jópofa, hogy mindenhol van hova hazamenned. Mindig is sajnáltam azokat a barátaimat, akiknek az esti találkozások alkalmával vagy folyton az órájuk kellett lesni, hogy vajon elérik-e az utolsó buszt, vagy előrelátóan bekéredzkedtek valakihez éjszakára. Két, illetve többlakin ilyennel sohasem kell szembesülni. Vagy ha kell is, még mindig van lehetőség válogatni, hogy hova egyszerűbb eljutni.
Meg nyilván az sem elhanyagolható, hogy így sokkal színesebb az életed. Lássuk be: 2 otthon=2 élet, akárhogy is szorozzuk. Más környezet, más emberek, más programok. Ha megunod az egyiket, elég csak egyszerűen hazamenned. Másik haza.
Belekeveredtetek?
Én akkor döbbentem rá, hogy kívülről kissé kaotikusnak tűnhet sokszor amiket beszélek, mikor megláttam leírva. Hogy "nem, nem, most még itthon vagyok, de 2 nap múlva megyek haza, akkor tudunk találkozni". Vagy a kedvencem, amikor pakolásnál hangosan gondolkodom: " jó, ezt topot hazaviszem, már úgy sincsen rá szükségem, de hú, remélem nem fogom elfelejteni hazahozni helyette a másikat". Káosz a köbön.
De az én káoszom. Én meg értem. És ez a lényeg.

Pár hete az egyik tanárunk (aki amúgy pszichológus, és nem mellesleg az lenne a feladata, hogy közelebbről megismertessen minket egymással és önmagunkkal, ehelyett azonban előszeretettel munkálkodik azon, hogy feltárja a csoportban uralkodó hatalmi viszonyokat) azt a feladatot adta nekünk, hogy egy kis békés vita eszmefuttatás keretében győzzük meg a párunkat az esernyő, illetve az esőkabát előnyeiről.
A kétlakiságról pozitívan nyilatkozni -  pont ugyanolyan érzés, mint amikor esernyőpártiként az esőkabátot kapod.

Itt az érettségi (szerencsére nem nekem), a vizsgaidőszak (ez viszont már igen, bár előtte még lesz 2 Zh hetem is, amiken olyan szinten túl vagyok terhelve, hogy a tényeges vizsgaidőszak nyaralásnak fog tűnni): a napok egyre csak sűrűsödnek.
Időbeosztásban sohasem voltam jó. Pedig igyekszem. Mindennap annyira szépen megtervezem, hogy meddig kell eljutnom egy-egy tantárgyban, hogy öröm nézni. A legszigorúbb menedzser is megirigyelné a precizitásomat, amivel hetekkel előre kiszámítom, hogy ha napi x oldalt megtanulok, még egyszer pluszban az egészet is marad időm átnézni. A szándék komolyságát jelezve gondosan végigcetlizem az összes határoldalt, amik aztán sajnos napról-napra csak egyre hátrébb kerülnek, egészen addig, míg meg nem ijedek, hogy "úristenhátígynemfogombefejezni", és "átbootolom" az egészet.
Szokták mondani: az ördög a részletekben rejlik. Hogy eltelik az a nap, el bizony, de mivel is pontosan?! Hogy tanulok, tanulok, de közben 3 percenként elkezdek valami sokkal izgalmasabbat csinálni, és csak jó fél óra után kapok észbe, hogy hű de elment az idő. Nem túl hatékony. Sőt. A lehető legidőrablóbb. Hiszen ha csinálnék egy egyszerű mérlegelést a nap végén, kijönne a szomorú igazság: tulajdonképpen semmit sem csináltam. (Kicsit úgy vagyok vele, hogy ha nem tanulok, legalább hadd érezzem magam jól, de lehet úgy "szórakozni", hogy közben egyre injább tornyolsulnak a fejed felett a tennivalók?! Na nem mintha ebben a felállásban előrébb lennék; se szórakozás, se móka.)

Tudom, tudom, nem jó. De hát annyi mindenről tudjuk, hogy rossz, és mégis: ugyanúgy csináljuk!!! Miért olyan nehéz változtatni? Talán nem vagyunk elég motiváltak? Vagy a módszer rossz? Esete válogatja.
Én mindenesetre igyekszem.
Sajnos a legproblémásabb kérdésre (még) nem tudom a választ, de azt örömmel elmondhatom, hogy a tanulásos ügyletre sikerült megtalálnom a megoldást! Szeretem Via blogját, jókat szoktam mosolyogni a cikkein, a hétfői inspirációk pedig különösen nagy kedvenceim, onnan szoktam idézetet keresni.
Az időzítős módszer már többször szerepelt az írásaiban, de én csak most jutottam el odáig, hogy ki is próbáljam. Előbb kellett volna, mert nagyon hatásos. A titok annyi, hogy találjuk meg a megfelelő munka-pihenés párosítást. Nálam ez a 30-5 kombináció.
30 perc tanulás, 5 perc szünet.
Eleinte mindig meglepődtem, hogy milyen hamar letelt a 25 perc, át is állítottam 30-ra, elvégre 5 perc is idő! Az 5 perc pihenés pedig szintén elképesztő gyorsasággal eltelik, szinte fel sem ocsúdtam, és már ülhetek is vissza a könyveim mellé. :)
Egy apró jótanács:ha úgy érezzük, hogy egyre töbször elkalandozunk, nem tudunk koncentrálni, iktassunk be egy nagyobb szünetet, hogy ténylegesen felfrissüljünk. Igyunk egy kávét, menjünk el sétálni/futni, süssünk valamit. De higyjétek el, egy nem túl meleg vizes fürdő is igen ébresztő hatású lehet.

vegán céklás csokis muffin rózsaszín mascarponekrémmel
  recept a minimalist baker-től

- Ha ettetek már ragacsos, csokis tésztát... na ez az. A cékla a titok, már ha még nevezhető titoknak, mert úgy vettem észre, hogy a közelmúltban már szinte mindenki felfedezte a különböző zöldségek és gyümölcsök tészták állagára gyakorolt áldásos hatásait - a zsiradék töredékével. Már szinte az egészség határán mozog. :)  -


2 kisebb cékla alufóliában puhára sütve
1/2 érett, puha banán 
fél citrom leve
1 csésze zabtej
1 teáskanál almaecet
1/4 csésze nyírfacukor
1 evőkanál méz
1/4 csésze kókuszolaj
1/2 csésze barnariszliszt
1/2 csésze tk. liszt
1/4 csésze kakaópor
1 teáskanál szódabikarbóna
1/2 teáskanál sütőpor

Első lépésként készítsük el a céklapürét. 
Ehhez hámozzuk le a céklát (az a jó, ha csak le kell húzkodnunk a héját, mert akkor kellően átsütöttük), majd turmixoljuk teljesen simára a banánnal és a citromlével.
A tésztához tegyük egy tálba a langyosra melegített tejet, almaecetet, az olvasztott kókuszolajat és a céklapürét, majd keverjük addig, míg kissé habos nem lesz.
A száraz hozzávalókkal egy másik tálban hasonlóképpen járjunk el.
Melegítsük elő a sütőt 175 fokra.
Béleljünk ki 9 muffinpapírral egy normál méretű muffintepsit. Keverjük simára a nedves és száraz hozzávalókat, osszuk el egyenletesen, majd tegyük be sülni, nagyjából 25 percre. Tovább ne nagyon süssük (persze azért nyers se maradjon), mert akkor elveszíti az az isteni brownieszerű állagát...



10 dkg mascarpone
2-3 evőkanál céklapüré
2 teáskanál vaníliapor/ fél rúd vanília
1 evőkanál méz

Keverjük össze a hozzávalókat, majd kenjük a már kihűlt muffinok tetejére.