2014. április 23.

nem tökéletes, de az enyém

Rámeredtem a spanyolkönyvben lévő Dél-Amerika térképre.
Finoman végighúztam az ujjam a papíron, és arra gondoltam, hogy nem is olyan régen még ott voltam.
Hogy még most is ott lehetnék.
De nem vagyok. Mert eldobtam magamtól.

Fáj.
Még ha nem is vallom be, nem sikerült teljesen feldolgozni. Talán nem is fogom. Az is lehet, hogy egy pici seb mindig maradni fog.
Pedig nem szokásom a múlton merengeni. Feleslegesnek érzem, hiszen változtatni már nem tudok rajta. De nem szabad elfelejtenünk.
Hiszen alapok nélkül nem lehet jövőt építeni.

Az egyetlen könyv amit magammal vittem (a spanyolszótár és a gyorstalpaló nyelvtani összefoglalók mellett) az Ízek Imák Szerelmek volt. Ismerve az olvasási szokásaimat igazából egyet sem akartam, de végül mégsem volt szívem itthon hagyni. Kicsit úgy tekintettem arra könyvre, mint a bibliámra. Szigorúan múlt időben. A kinntlétem alatt nagyjából 4x olvastam el, és minden egyes alkalommal egyre csalódottabban csuktam be.
Ugyanazt éreztem, mint ő, mielőtt eljöttem. Ugyanazt a kétségbeesést és elveszettséget. 
Hogy lehet, hogy akkor most mégsem jó?
Azt akartam érezni, amit ő. Azt a megvilágosulást, azt a rátalálást, amiről ír. Azt, amikor a sötétben botorkálva meglátod az alagút végén pislákoló fényt. Az én alagutam csak egyre sötétebbnek tűnt. Mit csinálok rosszul? 
Sokat gondolkoztam ezen.

Most utólag visszagondolva, semmit. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz. Mint ahogyan nincsen 2 ugyanolyan utazás, vagy ember sem. Mások vagyunk. 
És ez az én történetem. Az én előéletemmel és az én személyiségemmel.

Nem találtam meg a lelki békémet. Gyanítom, hogy soha nem is fogom. Olyan mértékű zaj és háborgás van a fejemben, amit a legjobb esetben is csak elcsendesíteni tudok. 
Nem találtam meg az életcélom. De ismét felkerült egy csomó minden a “nemalegjobbötlet" listámra.
Nem találtam meg a szerelmem. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Ez van.

De közelebb kerültem magamhoz. Ismét. Olyan volt az egész, mint egy önismereti tréning. 
Az egész élet olyan. De mint a legtöbb ember, sajnos én is csak akkor jövök rá milyen értékes számomra valami, mikor elveszítem. 
Nem számít a pénz. (Bár még nem is tapasztaltam meg, milyen az igazi nélkülözés.) Életemben először úgy éltem, hogy nem néztem az árakat. Nem néztem mi mennyibe kerül, csak levettem a polcról, ha megtetszett. Gyakorlatilag úgy sétáltam a boltban, hogy közben magamtól azt kérdeztem, "és ma mihez lenne kedved, kedves Panka? Egy pici üveg 800 forintos kakaóporhoz, vagy esetleg kipróbáljuk az 1800 forintos törökmogyoróvajat?”
Aranykalitka effektus. Amikor az anyagi biztonságért feladod a függetlenséged. Én a szabadságom.
Nem jó érzés. Jól hangzik, de én nem tudok így élni. Sokkal többet vesz el, mint amennyit ad.

Érzelmi biztonság.
Ez a szó sem volt a szókincsemben addig, amíg meg nem tapasztaltam a magányt. Az igazi magányt. Mert bármennyire is közvetlen és nyílt ember vagyok, nagyon-nagyon nehezemre esik őszinte érzelmi kapcsolatot kialakítani. Olyant, amiből erőt meríthetek. Amibe érdemesnek látok időt és energiát fektetni. 

Többen kérdezték, hogy mi az ami miatt hazamegyek? Hiányzik a barátom, a család?
Én mindig csak annyit válaszoltam: az életem. Az hiányzik.
Nem egyes részek, emberek, az egész. Az örömök, a szomorú pillanatok, az összes apró részlet. Mert mind az enyém volt.
Minden, amivel annyira elégedetlen voltam, minden, amitől szabadulni akartam. 
Hiányzik.
Mert akárhogy is nézzük, az vagyok én. Ez.
A mindenen problémázós, terveket szövő, sütős-főzős Panka. Aki nem egy társasági ember.

Sokat kell még tanulnom. 
Sokat, hogy ne másokat okoljak a saját gondjaimért, hogy megtanuljam felismerni a jeleket, és hogy egyszer az életben ahhoz is legyen merszem, hogy  szembenézzek a valódi nehézségekkel.

2014. április 19.

a lányok így buliznak

L. barátja az este közepén kedvesen érdeklődött, hogy beindult-e már a csajbuli, vagyis átöltöztünk-e már pici ruhákba, miközben az ágyon ugrálva párnákkal csapkodjuk egymást. 
Nos, nem. De az ötleten felbuzdulva előbb-utóbb egy ilyenre is sort kerítünk.

2014. április 17.

62 / 365

Az idei tél slágere egyértelműen a müzli volt. És a mogyoróvaj. De a dolgok jelenlegi állását tekintve, a tavaszé is ez lesz. Sebaj. Ugyan szinte alig készítek el többször egyfélét, ez a narancsos-kókuszos már sokadjára ismétlődik, nagyon eltalált egy darab.

Így készül: Előző este keverjünk össze 4 evőkanál zabpelyhet, 4 evőkanál joghurtot, kis maréknyi mazsolát, egy kis narancs felkockázott húsát, 3 csipetnyi fahéjat és tegyük hűtőbe. Másnap reggel kanalazzuk át egy kistálba, szórjunk rá bőkezűen pirított kókuszchipset, kakaóbabot, kesudiót.

2014. április 14.

"jól fogom magam érezni"

a hétvége egy pillanata: színekben és ízekben tobzódó koratavaszi ebéd sült zöldségekkel, pirított zöldspárgával, kerti rukkolával, tulipánszirommal és citromos-petrezselymes-zöldborsós csicsókafőzelékkel
- @Zöld múzsa prezentálásában -


PS. Ma megjelent a 100 fokon egy kalácsvariációkról szóló írásom. A (felét) itt tudjátok elolvasni.  Büszke Panka ;)

2014. április 10.

áprilisi bolondság

Biztosan a tavasz teszi, de mostanában elég furcsa az időjárás. 
A furcsa időjárás, pedig engem is furcsává tesz.
Az előző héten 4 napon keresztül a saját árnyékomként lézengtem a világban. Mint egy mosogatórongy. Használhatatlan voltam.
A maradékban pedig éppen a másik véglet: egy időzített bombaként a saját felrobbanásomat próbáltam megakadályozni. Vagy legalábbis csillapítani.
Pedig nem könnyű.

Zavar, hogy elém állnak a villamoson. 
Hogy megállítanak az utcán és rámtukmálják a szóróanyagaikat.
Hogy keresztülgyalogolnak rajtam a boltban.
Sétálok hazafelé, és alig várom, hogy hazaérjek. Hogy becsukhassam magam mögött az ajtót, és végre egyedül legyek.
Aztán hazaérek, és a feszültség nem csökken, hanem fokozódik.
Olyan dolgokra kapom fel a vizet, amiket máskor elengedek a fülem mellett. Apa meg az ilyeneket nem viseli jól.

Elmentem lefeküdni. 

De nem ment. Nem tudtam aludni.
Csak feküdtem az ágyban, és ismét azt kérdeztem, mi van velem
Hogy viselkedhetek így? Hogy lehet, hogy ennyire utálom az embereket? Hogy képtelen vagyok együtt élni másokkal?!
Legszívesebben sírtam volna. 
Pontosan tudtam, hogy nem másokra vagyok mérges. Hogy nem apával van a probléma.
Hanem velem. Bennem
Úgyhogy elkezdtem kérdezgetni. Saját magamat. 
Hogy miért vagyok feszült.

Furcsa játék. Kívülről szemlélve könnyűnek tűnhet, de valójában nem az. Nagyon nem. 
Összefüggéseket keresni, mint kérdező, mindeközben pedig válaszadóként visszabontani is a szálakat, kihívás. De szeretem a kihívásokat.

Viszont hiába próbálkoztam, sokkal közelebb nem kerültem a megoldáshoz. Vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire szerettem volna. Nyilván segített volna, ha tovább boncolgatom a témát, de erre hajnali fél1-kor már képtelen voltam. Az is haladásnak tűnt, hogy a mellkasomban lévő szorítás már nem fojtogatott annyira.

Visszafeküdtem.
Valaki sóhajtott a mellettem lévő ágyon.
Apa

Magamban bocsánatot kértem, mindenért, de nem tudtam becsukni a szemem. Újra eszembe jutottak anya szavai: "sohasem tudhatod, hogy melyik lesz az utolsó csók”. Ezt Pali halála után mondta. 
Felültem. 
Átmásztam az ágy túlsó végébe, hogy adjak neki egy puszit. Abban a pillanatban, ahogy a kezem a karjához ért, idegesen felkapta a fejét, hogy igazán lenyugodhatnék végre, mert úgy gondolja, hogy bőségesen visszaadtam már, ha ez volt a cél.
Szó szerint ledermedtem. Azt hittem rosszul hallok.
Lenyugodhatnék? Kettőnk közül nem én voltam az, aki 20 percig hangosan pakolt, miközben a másik aludni próbált.
Amennyire halkan csak tudtam, kiosontam a nappaliba. 
Kilégzés, belégzés. nyugalom. Minden rendben van.

Hogy beszélhetünk el ennyire egymás mellett?
Szerinte én ilyen lennék? Bosszúálló?
Talán ez az egyetlen tulajdonság, ami teljes mértékben hiányzik belőlem.

Leültem a szőnyegre. 
Mélyen beszívtam a levegőt, és kibámultam a sötét udvarra. 
Miért ilyen nehéz?
Becsuktam a szemem, és azt kívántam, bárcsak más lennék.
Hogy bárcsak tudnék kevesebb problémát csinálni a lehető legtermészetesebb dologból. Az életből.