Epres muffin mentával és rózsaborssal

Sokszor elcsodálkozom, hogy mennyire befolyásosak a gének. Lehet az ellenkezőjét állítani, hogy csak magunk alakítjuk a tulajdonságainkat, de szerintem felesleges.
Hiszen bármelyik családban nézünk körül (illetve visszafelé a generáción), visszaköszönnek egyes tulajdonságok. Mint sok apró kis mozaikdarabka összeillesztve; ilyen az ember.

Magamon főleg látom. (Nyilván, hiszen magamat ismerem a legjobban. Meg talán látom is.)
Nagyon sokban apára ütöttem. Maximalizmus, pedantéria (nálam specializálódva), kitartás, és az önérdekek előrehelyezése. Anya szájából az utóbbi években szinte minden vitánál elhangzott, hogy "pont olyan önző vagy, mint apád". És milyen igaz. :)  Meg állítólag az eszünk is tőle ered. (Vagy csak anya szerénykedik.)
A véleményünk is nagyon hasonló, hogy a dolgokhoz való hozzáállásunkról ne is beszéljek. (A minap például beszélgettem a nagyimmal - anyu anyukája, és szóba került a nyaraló kérdése. Van valami "szuper" vizesemberünk, aki az egész rendszert építette. "Zsírkirály, nem lesz itt kérem semmi gond az elkövetkezendő 15 évben!"-hangzott az ígéret.
Valamilyen csoda folytán azonban minden tavaszi vízmegnyitáskor újra és újra elkezd szétázni a fal, ő pedig rendkívül készségesen jön, és megjavítja: egy csekély díj ellenében. Tavaly odáig fajult a dolog, hogy az udvar elülső részén kiöntött az aknából a víz, és egy teljes csőrészt kellett cserélni. Meg x méteres gödröt ásni.
Ez a probléma természetesen most is megjelent, de mama nagyon pozitívan fogta fel: ne aggódjak, nincs itt probléma, csak meg kell nézni, hogy 3 nap után hol ázik át a fal, akkor szólni a vizesnek, aki lemegy, és megragaszt valamit.
Én itt jön a lényeg: ennek nem vagyok a híve. Nagyon nem. Hogy tüneti kezelést alkalmazunk, és örülünk, hogy nem látszik a probléma. Ez NEM megoldás. Csak homokba dugja az ember a fejét. Nem tudom, hogy ez nevelés kérdése-e, de anya pontosan ugyanilyen. Szóval itthon is mennek a csaták rendesen, most éppen ilyen undorító fekete molylepkék szállták meg a lakást, ami eleinte nem volt zavaró, hetente szembejött max. egy-egy, de aztán sokan lettek, és napi 6-7-et csapok le. Utálom. Mondtam anyának (illetve azt hiszem inkább utasítottam), hogy csináljon valamit, mert utálom. Sohasem csinált. Én meg egyik nap bedühödtem, és nagy dérrel-dúrral csapkodva kipakoltam a konyhát, kegyetlenül kidobva mindent, amiben még csak a gyanúja is felmerülhet, hogy ott laknak. Miután eltűntek a források boldog voltam: végre vége.
És nem. A kis rohadékok már megint itt vannak, szerintem többen mint eddig. És én itt befejeztem. Nem tudok többet tenni az ügy érdekében. Nem tudom hol lehetnek még.
Anya meg nem tesz semmit. Csak minden kiakadásomnál elmondja, hogy ne vele kiabáljak.

A főszálra visszatérve: próbáltam finoman javasolni a nagyimnak, hogy és mi lenne, ha valami specialistát keresnénk, aki végre egyszer TÉNYLEG megjavítja.
Na, itt borult a bili. A mamámról tudni kell róla, hogy ő is nagyon határozott, és ha akar valamit, azt megcsinálja. (Teljesen lényegtelen, hogy mit mondasz, vagy hogy van-e értelme annak amit ő akar. Szerintem meg sem hallja. Szóval vele is könnyű az élet.) Kifakadt, hogy ez az ember legalább rendesen dolgozik, és más sem tudná jobban megcsinálni (na igen, valószínűleg már építésnél mást kellett volna hívni, aki nem elromlósra építi be), illetve közölte, hogy én aztán tudom hogy működik a világ.
Most erre mit lehet mondani? Mosolyogva elköszöntem.

A képen pedig...eper. 

Ismét, mindig, pedig amúgy alig eszem - egy 25 dekás kis csomaggal egy hétig képes vagyok elszórakozni. :) Nem mintha nem szeretném, csak annyi ötletem van, hogy sajnálom csak úgy natúran megenni. A megvalósítááshoz azonban idő kéne, amiből sajnos alig van mostanában (vagy ha van sem tudok koncentrálni), így az eperkék szép lassan összeesnek a hűtőben, és jön a sürgősfelhasználás. Mint ez!

Aki édesen szereti az tegyen bele cukrot, mert ebben erősen a természetes ízek dominálnak, de nekem annyira jól esik ez a "natúr világ". Mondjuk reggelire, egy nagy adag sűrű natúr joghurttal, és gyümölcssalátával...hmm.

Mondtam már, hogy ez az eddigi legkedvencebb fotóm? :)


Hozzávalók 6 nagyobb darabhoz:

7,5 dkg tönkölyliszt

3 dkg zabpehely

1 evőkanál friss menta

fél teáskanál rózsabors

fél teáskanál szódabikrabóna

1 evőkanál olívaolaj

1 nagyobb körte

5 szem eper

11 dkg joghurt

A körtét megmossuk, majd leturmixoljuk. Hozzákeverjük az olajat, a joghurtot, majd az előzőleg már összevegyített száraz hozzávalókat: nevezetesen a lisztet, zabpelyhet, szódabikarbónát. Ízesítjük az összezúzott rózsaborssal, apróra vágott mentával, a legvégén pedig a falatnyi kockákra vágott epret is beleforgatjuk.

Előmelegítjük a sütőt 175 fokra. 6 db muffinpapírral kibélelünk egy normál méretű muffintepsit, és a kapszlikat a szinte teljesen megtöltjük. Nagyjából 20 perc alatt átsül, (de én előbb ki szoktam venni: szeretem, ha egy kicsit szaftos marad).

Az ötlet innen.